Ma a magyar politikai elitben kisebbségben vannak azok, akik megőriznék a rendszerváltás során kiformálódott alkotmányos rendszert. A századvég Kiadó e kötete is ezt támasztja alá. Négy neves politológus, Körösényi András, Lengyel László, Stumpf István és Tölgyessy Péter elemzi az alkotmányos intézmények bő egy évtizedes gyakorlatát, és módosítási javaslataik más-más karakterű intézményrendszert körvonalaznak.
A változtatási javaslatok legfőbb mozgatója a politikai elit hitelvesztése. Ahogy Lengyel László tömören megfogalmazza: "Orbán, Medgyessy és Gyurcsány kommunikációtechnikai szempontból sokkal különb vezetők, mint elődeik, sokkal nagyobb egyéni hatalom összpontosult a kezükben, ám 1997 óta nem történt reform Magyarországon, s az állam irányítói nem sáfárkodtak megfelelően a nyolcvanas években megszerzett, majd a kilencvenes évek közepén megerősített térségbeli előnyökkel. Magyarországot levitték a fenntartható növekedés pályájáról, tartalékait nem növelték, hanem elfogyasztották. Nekik nem a magyar emelkedés, hanem a hanyatlás köszönhető."
Vajon milyen intézményi reformokkal lehetne kilábalni ebből a válságból, egyáltalán szükség vane a közjogi intézményrendszert átformáló reformokra? A kötet szerzői különféleképpen ítélik meg a kérdést.
Körösényi egy többségi elven működő parlamentáris demokrácia igényei szerint változtatna az alkotmányos struktúrán, ennek érdekében megszüntetné a kétharmados törvények intézményét, illetve visszaállítaná a klasszikus parlamenti felelősséget az egyes miniszterekre nézve is. Véleménye szerint az államfő közvetlen megválasztásának bevezetésével is hozzáigazítható a parlamentáris kormányzathoz a köztársasági elnök alkotmányos helyzete. Ezzel Körösényi szerint a választók többségének régi vágya teljesülne, illetve a demokrácia legitimitása is növekedne.
A köztársasági elnök közvetlen választásával Stumpf István is egyetértene. Felfogása szerint "a politikai rendszernek egyszerre kellene megoldania a politikai részvétel új formáinak intézményesítését, valamint a pártrendszer feletti alkotmányos folytonosság biztosítását". Ezt valósítaná meg egyrészt a köztársasági elnök közvetlen választása, másrészt a kétkamarás parlament felállítása. Azt Stumpf sem tagadja, hogy "ez a két intézmény alapjaiban rendezné át az 1989-es keresztal-tárgyalások során kialakított politikai térképet". De úgy gondolja, hogy ezekkel az intézmények a hosszú távú fejlesztéspolitikák alapjai lehetnek.
Stumpf a második kamara felállítását a választási rendszer és a közigazgatási rendszer átfogó reformjához kapcsolná. Jelentősen csökkentené az első kamara létszámát, az egyéni választókerületek alapjává a kismegyéket tenné, míg a listás versengés bázisai a kialakítandó nagymegyék (kisrégiók) volnának. Koncepciója szerint az országos kompenzációs lista helyeit a második kamara mandátumainak biztosítására kellene felhasználni úgy, hogy a listaállítást szakmai, tudományos, civil szervezetek számára kellene lehetővé tenni, de a listán belüli választás lehetőségét meg kellene hagyni a szavazóknak. Az persze nem derül ki, hogy milyen szempontok szerint lehetne felkerülni a második kamara alapjául szolgáló "civillistára".
Stumpf a köztársasági elnök közvetlen választását is hasonlóan indokolta. Bár Körösényi álláspontjához hasonlóan nem tudja meggyőzően bizonyítani, hogy a köztársasági elnök közvetlen választásával ne jönne létre egy alternatív végrehajtó hatalom. "A köztársasági elnök közvetlen választása, valamint megbízatásának hat évre történő meghosszabbítása - az elnöki jogkörök átalakításával - szintén azt eredményezhetné, hogy a nemzetstratégiai jellegű ügyek kikerülhetnének a napi politikai csatározásokból. Mindez nem jelentené a politikai rendszer elnöki típusú átalakítását, sőt a miniszterelnöki kormányzás jelenlegi rendszerét sem befolyásolná számottevően, mert nem kettőzné meg a végrehajtó hatalmát, csupán az ügyek egy csoportját kivenné a pártpolitikai küzdelem homlokteréből (például média, személyi ügyek, nemzeti fejlesztési stratégia). A köztársasági elnök környezetében kialakítható lenne egy államtanács jellegű tanácsadó-véleményező szervezet, amely az államfő munkáját segíthetné olyan stratégiai kérdésekben, amelyek természetüknél fogva ciklusokon átnyúló megoldásokat igényelnek. Megfontolandó lenne a Magyar Állandó Értekezlet összehívásának és szervezésének ügyét is az államfőhöz telepíteni. Az elmúlt években a magyarságpolitika terén kialakult pártpolitikai és kormány-
- 127/128 -
zati konfliktusok felhívták a figyelmet arra, hogy az összmagyarság ügyét ki kellene szabadítani a pártküzdelmek hálójából. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a parlamenti pártoknak és a kormányzatnak ne lenne minősített felelőssége a határon túli magyarokkal kapcsolatos operatív feladatok ellátásában, csak e munkát kevésbé terhelné meg az aktuális politikai haszonszerzés kényszere."
Stumpf álláspontjával szemben Tölgyessy szerint ezek az intézményi reformok nem jelentenének megoldást. Tölgyessy szerint Magyarországon "bizonyítottan működik a parlamentáris rendszer, elmúlt a rendszerteremtés időszaka. Megegyezésképtelenségükkel a pártok 1989-1990-ben a demokratikus átmenet sikerét veszélyeztették volna. Most viszont már az alkotmányozás válhatna könnyen a meddő közjogi harcok zajos színterévé. [...] A pártok között hiányzik az alapkonszenzus, és miért is törekednének annak újrateremtésére? A korlátozottan szervesült demokratikus intézmények között közéletünk bármely szereplője késztetést érezhet, hogy a közjogi regulák újraszabásával kívánjon politizálásának előnyösebb feltételeket létrehozni. Nincsenek biztosítékok, hogy az esetleges új alkotmány növelni fogja a hatalomgyakorlás ellenőrzöttségét és megőrzi a demokrácia stabilitását. A folytonos alkotmányozás lezárultával egyenesen indokolt lenne az alkotánymódosítás megnehezítésével támogatni az alaptörvény szilárdságát."
"A modern tömegdemkráciák korára - hangsúlyozza Tölgyessy - alaposan megváltoztak a parlamentarizmus működési feltételei, tartós virágzásuk után Európát ma ismét populista politikusok kihívása éri. Napjainkra a racionális polémia lehetőségei nagyban szűkültek, és roppant gépezetek keletkeztek a választási szándékok manipulálására, ám az alapelv, a megvitatás lehetősége máig fennmaradt. Éppen ezt szeretné az összes antiparlamentáris törekvés a nép akaratára hivatkozva korlátozni. [...] Szinte alig van állampolgár, aki elkötelezetten támogatná az 1989-es alkotmányos berendezkedést. Értelmiségi barátai is kevéssé akadnak az alaptörvénynek. Márpedig a parlamentarizmus híveinek sokasága nélkül bizonytalan a harmadik köztársaság jövője. Nyilvánvaló, ha a két világháború közötti időszakhoz hasonlatos hatások érnék kívülről az országot, már régen vége lenne az 1989-es alkotmánynak. Most, szerencsére, más idők járnak Európában. Ha a közép-európai új demokráciák elég időt kapnak, valószínűleg kilábalnak gyermekbetegségeikből. Addig meg marad az elégedetlenségek már jól ismert egyensúlya. Ahol mindegyik nagy párt túllépne a parlamentáris köztársaság hatalmi szerkezetén, és a saját képére formálná a közjogi szerkezetet, megegyezni azonban nemigen tudnak, mert mind a kettő szeretné végérvényesen legyőzni a másikat. Így az 1989-es alapokon mégis tovább működik a parlamenti váltógazdaság. Eddig még mindig le lehetett váltani a kormányt. Márpedig ennek elvi lehetősége az alapja minden demokratikus berendezkedésnek. A választók akarata újra és újra visszavitte az országot a parlamenti váltógazdaság és az osztott hatalom rendjéhez."
(Szerk.: Gombár Csaba, Századvég Kiadó, Budapest, 2006. 169 oldal, 2310 forint)
A rendszerváltás előtt a magánjogászok voltak elsősorban azok, akik ébren tartották az egyéni autonómia védelmének eszméjét. Nem véletlenül közülük kerültek ki az új alkotmányos demokrácia legfőbb védelmezői is (Sólyom László, Sajó András). A magánjogi nyelvezet sokban segítette az alkotmánybírákat az alkotmányos alapjogok körülhatárolásában. Azonban hosszabb ideje tartó ellenkező irányú folyamat is tapasztalható, amely az állam egyre nagyobb szerepvállalásával van összefüggésben, s nemcsak a gazdasági életben, hanem az egyéni autonómia majd minden területén kifejtette hatását. Az alábbi kötet viszont egy harmadik összefüggésben tárgyalja a magánjog és a közjog, azon belül is a magánjog alkotmányosodását. Az alkotmányosodás abban különbözik a közjogiasodástól, hogy olyan értékek nevében korlátozza az egyéni autonómiát, amelyeket nehéz nem elfogadni, szemben a klasszikus közjogi korlátozások hatékonysági szempontjaival.
A kötet az alkotmánynak a magánjogra gyakorolt hatásával kapcsolatban két kérdést vizsgál különösen: egyrészt a magánjogra hatást gyakorló gazdasági alkotmányosság nemzetközivé válását, Harmathy Attila, Uitz Renáta, Darázs Lénárd, Jeney Petra és Sajó András tanulmányain keresztül. Másrészt az átalakult hazai alkotmánynak és alkotmányosságnak a hatásait vizsgálja a tágan értelmezett magánjogban, ebben Len-
- 128/129 -
kovics Barnabás, Menyhárd Attila, Csehi Zoltán, Székely László, Faludi Gábor, Kisfaludi András, valamint Szeibert Orsolya szövegei nyújtanak segítséget.
Ahogy az előszóban Sajó András is hangsúlyozza: "A magánjogra hatást gyakorló alkotmányt ugyanis nem lehet az alkotmány pillanatnyi szövegével azonosítani. Egyfelől az »értelmezett alkotmány« az, ami hat, másrészt az, amit értelmeznek, és akik értelmezésre jogosultak, nem feltétlenül esnek hazai juriszdikció alá. A nemzeti alkotmány új dimenziót kap, mivel az alkotmány egyre inkább nemzetközivé válik." Ezt hangsúlyozza Harmathy Attila is átfogó összehasonlító tanulmányában: "A vizsgálati határoknak a polgári jogon kívülre történő kiterjesztése olyan szempontból is szükséges, hogy világmértekben, de különösen az Európai Unió keretei között jogegységesítés folyik. Ez a jogegységesítés önmagában is megalapozza azt az igényt, hogy a polgári jogi elemzések figyelembe vegyék a más országok jogában kialakult álláspontokat. [...] Az emberi jogok, az általános elvek és a polgári jog viszonyának kérdése nem csak az Unió joga, továbbá az Európai Emberi Jogi Egyezmény tekintetében jelentkezik, hanem minden állam alkotmányjoga és a polgári jog kapcsolatában is. A kérdéskörrel való foglalkozás szükségessé teszi magának a polgári jog anyagának a felülvizsgálatát. A polgári jog szerepe a XIX. század óta lényegesen megváltozott, új helyzet keletkezett a polgári jog minden területén, a korábbitól eltérő feladatok jelentkeztek a piac szerkezetének és működésének változása következtében, a gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célkitűzésekből származó feladatok miatt."
Hogy mit jelent az alkotmányosság problémája a magánjogra vonatkoztatva, azt Uitz Renáta foglalta össze a legtömörebben: "A privátautonómia hagyományosan a magánjog meghatározó alkotmányos elve, mondhatni a magánjogi intézmények a magánautonómia jogi megvalósulásának a területe. Ehhez képest a magánjogászok alapélménye szerint e magánautonómia folyamatosan csökken, újabban már nem is gazdasági szükségletek, fogyasztóvédelem, erőfölénnyel való visszaélés vagy egyéb közrendi megfontolások és a populista paternalizmus miatt, hanem egyenesen éppen a mások autonómiájának érvényesítésére. A polgári jogoknak nem csak piacgazdasági, hanem szociális jóléti szempontokra is figyelemmel kell lenniük."
Azok, akik aggódva figyelik a magánjog alkotmányosodását, azt hangsúlyozzák, hogy az alkotmány előírásait a magánjogi részletszabályok jutattják érvényre. Ahogy az alkotmány felőli szemlélet leghevesebb kötetbeli kritikusa, székely László fogalmazott: "Az alkotmányos »csőlátással megvert« szerzők azzal a képtelen előfeltevéssel közelítenek bármely intézményéhez a jogrendszernek, hogy abban az alkotmányos alapjogok és értékek teljességének, teljes univerzumának - mint cseppben a tenger, tükröződnie kell. Nos ez képtelenség. Képtelenség elvárni, hogy a sajtóhelyreigazítás Ptk.-ban szabályozott egyetlen jogintézményétől, hogy az a sajtó- és véleményszabadság alkotmányos alapjogának minden aspektusát maradéktalanul kifejezze. Erre csak a jogrendszer egésze képes, azaz a hazai jog sajtóra vonatkoztatható valamennyi közjogi és magánjogi intézményeinek, szabályainak egészéből ítélhető csak meg az az egyébként valóban roppant fontos kérdés, hogy vajon érvényesülnek-e a szóban forgó szabadságjogok."
Uitz szerint azonban "ha mintegy laboratóriumi feltételeket tételezve abból indul(unk) ki, hogy a parlament nem tesz mást, mint törvényi szakaszok hosszú sorában érvényre juttatja az alkotmány rendelkezéseit, a horizontális hatály problémája a magánviszonyokra alkalmazandó törvényszövegekben rendre érvényesülő alkotmányos rendelésekben feloldódva észrevétlenül tűnik tova. A laboratóriumi viszonyok tökéletessége azonban a legtöbb modern jogrendszerben jelentősen torzul, érdemes tehát alaposabban utána nézni, hol és hogyan bukkan fel az alapjogok horizontális hatálya a gyakorlatban."
(Szerk: Sajó András, CompLex Kiadó, Budapest, 2006. 265 oldal, 4095 forint) ■
Visszaugrás
