Ebben a tanulmányban a tágan értelmezett uniós személymozgáshoz fűződő jogot alkotó vagy ahhoz kapcsolódó egyes jogterületekben bekövetkezett és várható változásokat ismertetem. Rövid idővel az EU szociális pillérének nevezett csomag megjelenése előtt hasznos számba venni az uniós jogban az elmúlt években bekövetkezett esetenként koncepcionális változásokat, hogy helyesen tudjuk felmérni az előttünk álló cselekvési lehetőségeket. A tanulmány az uniós jogi értelemben vett, klasszikus személyek szabad áramlása jogterület fejlődését taglalja. Sokkal inkább arra tesz kísérletet, hogy a tagállamok "szociális békéjére" kihatással levő uniós és tagállami kezdeményezéseket, valamint bírósági gyakorlatot elemezze.
Nagyobb kockázat nélkül kijelenthető, hogy a személyek szabad mozgásával kapcsolatos joganyag a kétezres évekig az EUSZ 1. cikkében meghatározott egyre szorosabb egység létrehozásának elve[1] mentén haladt. A határokat a természetükből fakadóan tömören fogalmazó Szerződések szabták meg, de még a szép lassan kitárgyalt másodlagos joganyag is tág értelmezési kereteket adott a tagállamoknak, amit aztán a Bíróság következetesen szűkített a diszkriminációmentességszükségesség-arányosság elveinek figyelembe vételével, hogy aztán a kétezres évek közepétől egyre szigorúbban húzza meg a szabad mozgás határait.
Lépésről lépésre haladva vegyük végig ennek a folyamatnak az egyes állomásain.
Az EUMSZ 45. cikke alapján valamennyi uniós munkavállalót állampolgárságtól való megkülönböztetéstől mentesen kell kezelni a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében. Ez a cikk megerősíti az EUMSZ 18. cikkében meghatározott, a diszkrimináció tilalmát általában kimondó uniós alapelvet, amelyet az uniós munkajogi szabályok a másodlagos jog szintjén erősítenek meg és részleteznek. A munkavállalók szabad mozgása az EUMSZ 45. cikk (3) bekezdése alapján jogot biztosít a munkavállalónak, hogy
• állásajánlatokra jelentkezzen,
• ebből a célból a tagállamok területén szabadon mozogjon,
• az adott ország szabályai szerint, munkavállalás céljából valamely tagállamban tartózkodjék, illetve, hogy
• egy tagállam területén történő foglalkoztatását követően a másodlagos jogban (rendeletben) meghatározott feltételek mellett az adott tagállam területén maradjon.
A munka és az uniós munkavállaló fogalma ugyanakkor sem az elsődleges, sem a másodlagos uniós jogban nem szerepelt, azt a Bíróság értelmezte különböző ítéleteiben. Ráadásul a Római Szerződés aláírásakor kizárólag a gazdaságilag aktív személyekre terjedtek ki ezek a jogosultságok, és a rendelkezések személyi hatályát a bírói gyakorlatnak kellett kiterjesztenie az egyes személykategóriákra. Először is - a Hoekstra-ügyben hozott ítéletében[2] - kimondta, hogy a munka és a munkavállalás fogalma uniós szinten nem értelmezhető a nemzeti szabályozások keretei között. Az ítéletben olvasható indoklás
- 44/45 -
szerint ennek részben az az oka, hogy a Szerződés a munkavállalás fogalmához uniós jogosultságokat rendel hozzá, részben pedig az, hogy az egymástól esetlegesen eltérő nemzeti szabályok diszkriminatív és egyértelműen nem értelmezhető, a nemzeti jogok módosításaitól függő jogosultságokhoz vezethetnének. A Levin-ügyben[3] megállapította, hogy a részmunkaidős foglalkoztatás is megalapozza a közösségi munkavállaló fogalmát, míg a Kempf-ügyben[4] ezt azzal egészítette ki, hogy az annyira alacsony fizetés sem zárja ki a közösségi munkavállalónak minősülést, amely mellett szociális ellátásért kell folyamodnia az illetőnek. A Lawrie-Blum-ügyben[5] kimondta, hogy munkaviszonynak minősül minden olyan tényleges gazdasági tevékenység, amelyet az illető meghatározott ideig, díjazás ellenében valamely másik személy számára és annak irányítása alatt végez ellenszolgáltatás ellenében. A Steymann-ügyben[6] az ellenszolgáltatás fogalmát is értelmezte, mégpedig úgy, hogy akár a vallási közösség számára természetbeni ellenszolgáltatásért végzett munka is megalapozza az uniós munkaviszonyt, tehát a tényleges gazdasági tevékenység fogalmát bármilyen hasznot hajtó tevékenységre alkalmazhatónak tartotta, akkor is, ha azt természetbeni ellenszolgáltatás fejében végzik. Az Antonissen-ügyben[7] a munkaviszony megszűnése utáni munkakeresőkre is alkalmazni rendelte az uniós munkavállalókat megillető jogosultságokat.
Az EUMSZ 45. cikkének központi eleme az állampolgárságon alapuló diszkrimináció tilalma. Ezt megerősíti a munkavállalók EU-n belüli szabad mozgásáról szóló 492/2011/EU rendelet[8], amely a diszkrimináció tilalmának mind a kifejezett, mind a rejtett formáját tiltja. Ez utóbbi közé sorolja azokat az eseteket, amelyek kimondva nem diszkriminatívak, de hatásukban igen, illetve azokat, amelyek látszólag mindenkire vonatkoznak, de az a céljuk, hogy az illető országtól távol tartsák más tagállam munkavállalóit. A diszkrimináció tilalmának is gazdag bírósági esetjoga van: a Bíróság a Gravier-ügyben[9] kimondta, hogy külföldi hallgatóknak is a hazaiakkal megegyező tandíj fizetésére van kötelezettségük, a Grelczyk[10]- és a Bidar[11]-ügyekben pedig a létfenntartási támogatásra való jogosultság feltételeit értelmezte. A Grelczyk-ügyben kimondta, hogy a tagállamoknak szolidaritást kell tanúsítaniuk átmeneti jellegű nehézségek áthidalása esetére a tagállami és nem tagállami állampolgárok között. Ez után a Bidar-ügyben megállapította, hogy a diákhitel a létfenntartás segítségére szolgáló tartós eszköz, így az ahhoz való hozzáférés indoka nem átmeneti nehézségek leküzdése, hanem a megélhetés tartós finanszírozása. Így a diákhitel-kedvezményre való jogosultságot a tagállamok joggal tartják fenn saját tanulóik és hallgatóik részére.
A munkavállalók közösségen belüli szabad mozgásáról szóló 492/2011/EU rendelet[12] alapján a munkavállalókat a munkavállalás diszkriminációmentes jogán kívül megilleti az álláskereséshez és -közvetítéshez való jog, a szociális és adókedvezményekhez való jog, a lakhatáshoz való jog, a felsőfokú tanulmányokat is magában foglaló szakmai tanulmányokhoz és az átképzéshez való jog, valamint a szakszervezeti jogok. Hangsúlyozni kell, hogy a 2004/38/EK irányelv lehetővé teszi, hogy a tagállamok a tartózkodás harmadik hónapjának leteltétől számítva tegyék hozzáférhetővé ezeket az ellátásokat.
Az EUMSZ 45. cikkének közvetlen hatálya van, ennélfogva a szabad munkavállalás jogára közvetlenül lehet hivatkozni a tagállami bíróságok előtt akkor is, ha nemzeti jogból nem ez következne. A közvetlen hatály nemcsak az állam és a munkavállaló (vertikális), hanem a munkáltató és a munkavállaló (horizontális) viszonylatában is érvényesül. A vertikális közvetlen hatályt a Van Duyn-ügyben[13] mondta ki először a Bíróság, mivel a Szerződés szövegének olyan precíz a megfogalmazása, hogy további tagállami intézkedést nem kíván ahhoz, hogy alkalmazni lehessen. A Bíróság a Walrawe és Koch[14]-, majd a Bosman[15]-ügyekben azokra a szakmai szövetségekre nézve is kimondta a közvetlen hatály elvének az alkalmazását, amelyek jogosultak a foglalkoztatási feltételek meghatározására. A valódi horizontális közvetlen hatályt egyértelműen az Angonese-ügyben[16] mondta ki először a Bíróság, amikor megállapította, hogy a magánszemélyek között is tilos a munkavállalók közötti állampolgárságon alapuló diszkrimináció.
Az uniós jogot fő szabály szerint akkor lehet alkalmazni, a belőle fakadó jogosultságokra akkor lehet hivatkozni, ha valamilyen uniós elem van a tényállásban, tisztán nemzeti tényállásokra nem. Az uniós elemet megtestesítheti az uniós munkavállaló fogalmának való megfelelés, de az uniós polgárság által biztosított jogosultságokból is levezethető. A Bíróság azonban ezt az elvet is árnyalta az évtizedek alatt
- 45/46 -
hozott ítéleteiben. Kezdeti ítéleteiben tisztán megfigyelhető a határon átnyúló elem hiányának a szigorú értelmezése. A Saunders-ügyben[17] kimondta, hogy a Közösség célja, hogy lebontsa a tagállamok állampolgárai elől a más tagállamban történő munkavállalás akadályait, és ezáltal kiteljesítse a belső piacot. Ezért a munkavállalók szabad áramlása csak azokban az esetekben alkalmazható, amelyekben határon átnyúló tényállási elem is van. A Singh-ügyben[18] azonban a Bíróság arra az esetre is megállapította a határon átnyúló elem meglétét, amikor az uniós polgárnak a szabad mozgás jogával élő harmadik országbeli házastársa (aki már dolgozott egy másik tagállamban) visszatér az uniós polgár állampolgársága szerinti tagállamába, és ott szeretné az uniós munkavállalói státuszból eredő jogait érvényesíteni. A Bíróság megállapította, hogy ez a harmadik ország állampolgárságával rendelkező házastárs legalább olyan jogosultságokkal rendelkezik, mintha az uniós állampolgár házastárs egy másik tagállamba menne, és ott telepedne le. Az Akrich-ügyben[19] az uniós és a tagállami polgár házasságának a valódiságához kötötte a harmadik országból származó polgár jogosítványainak az elismerését, míg a MRAX-ügyben[20] azt mondta ki, hogy a tagállam nem tagadhatja meg a harmadik országból származó házastárs belépését pusztán a szükséges vízum előzetes megszerzésének a hiánya miatt. A mérföldkő a határon átnyúló elem vizsgálatában a Carpenter-ügy[21] volt, amelyben az Egyesült Királyság azért nem utasíthatta ki Carpenter uniós polgár fülöp-szigeteki házastársát, akinek lejárt a hat hónapos tartózkodási engedélye, mert Carpenter, bár az Egyesült Királyságban dolgozott, rendszerint több tagállamban is nyújtott szolgáltatást, és a kiutasítással megfosztották volna attól, hogy az esetleges későbbi, Egyesült Királyság területén kívüli szolgáltatásnyújtás során teljes családi életet éljen. Itt tehát már a határon átnyúló elem hipotetikus létét is elfogadta a Bíróság. A gyermekek jogairól szóló ENSZ-egyezmény teremtette meg a Zambrano-ügyben[22] a határon átnyúló kapcsot: a két, Belgiumban dolgozó, de a munkáját elvesztő kolumbiai állampolgár Belgiumban születő gyermeke belga állampolgárságot kapott (egyébként hontalannak minősült volna), és az uniós polgársága feljogosítja arra, hogy ne lehessen a családjától megfosztani, ahogyan az az ENSZ-egyezményben is áll, amelynek Belgium is részes fele. Így a szüleit annak ellenére sem lehetett Belgiumból kitoloncolni, hogy nem dolgoztak, és az uniós munkavállaló státusza sem illette meg őket. A McCarthy-ügyben[23] azonban világos határt húzott a Bíróság a jogértelmezés elé: nem ismerte el az uniós tényállást az ír-brit kettős állampolgár nő ügyében, aki az Egyesült Királyságban élt, és úgy próbált a jamaikai férjével a szabad mozgás jogával élni, hogy a brit útlevele helyett ír útlevéllel utazott volna, tehát a kettős állampolgársága által lehetővé tett útlevélcsere teremtette volna meg a határon átnyúló elemet.
Az EUMSZ 45. cikkében foglalt szabad munkavállalási jogot csak közrendi, közbiztonsági és közegészségügyi okokból lehet korlátozni. Ezek alkalmazhatóságának határait is a Bíróság jelölte ki. A közrendi kivételre jó példa a már a közvetlen hatálynál is említett Van Duyn-ügy, amelyben a szcientológiai egyházhoz való tartozást minősítették a közrendet súlyosan fenyegető körülménynek. Ebben az ügyben ráadásul azt is kimondta a Bíróság, hogy jóllehet a kitiltást csak az érintett személy személyes közreműködése alapján lehet vizsgálni, a valamely közösséghez való csatlakozás és tartozás az egyén elhatározásán múlik, így a közösséghez való tartozás tényét személyes közreműködésként lehet értelmezni. A közbiztonsági kivételre az Orfanopoulos-[24] és az Oliveri[25]-ügy szolgálhatnak például. A két ügyben azt mondta ki a Bíróság, hogy önmagában az elítélés ténye nem szolgálhat a kiutasítás automatikus indokául. Ahhoz, hogy a büntetését letöltött személyt ki lehessen utasítani, meg kell vizsgálni az általa elkövetett cselekmény szándékos vagy gondatlan mivoltát, súlyosságát, azt, hogy visszaesőnként követte-e el, és csak ezek után lehet megalapozott döntést hozni.
Az EUMSZ 45. cikke lehetővé teszi, hogy a tagállamok ne alkalmazzák a közszolgálati állásokra a munkavállalók szabad mozgását biztosító uniós jogszabályokat. Először a Sotgiu[26], majd később több más ítéletében is leszögezte a Bíróság, hogy az egyes munkahelyeken pozíciónként kell meghatározni, hogy a közszolgálati kivétel mennyiben indokolja a külföldiek alkalmazásának a tilalmát. A korlátozás csak azokra a munkakörökre alkalmazható, amelyek a közhatalmi jogkörök gyakorlásában való közvetlen vagy közvetett részvételt vagy az állam vagy más köztestületek érdekeinek a védelmét foglalják magukban, illetve amelyek a mindenkori alkalmazottaknak az állam irányában fennálló különleges viszonyát és az állampolgári kötelék alapjául szolgáló kölcsönös jogokat és kötelezettségeket feltételezik.
A Bizottság, látva, hogy a tagállamok jelentős része híján van a megfelelő magas szintű szaktudás birtokában lévő munkavállalóknak, 2005-ben öt, a harmadik országok egyes munkavállalói köreire vonatkozó kedvezményes tartózkodás és munkavállalás feltételeit rögzítő jogszabály tárgyalására
- 46/47 -
tett javaslatot. Ezek közül eddig kettőt fogadtak el. Az egyik a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló 2009/109/EK irányelv, amely a harmadik országokból származó munkavállalók és családtagjaik huzamos tartózkodási jogát és az ahhoz kapcsolódó szociális juttatásokhoz való jogot rögzíti. Azok a harmadik országból származó polgárok, akik igazolni tudják, hogy stabil jövedelemforrásuk miatt nem szorulnak segítségre, illetve egészségbiztosítással rendelkeznek, kérésükre tartózkodási engedélyt kapnak, amely állandó lakhatási engedélyt is magában foglal. Az engedély az Európai Unió valamennyi tagállama területére érvényes ötéves, megújítható időtartamra. Az engedélyhez kapcsolódó jogosultságok hasonlók a 492/2011/EU rendelet által az uniós polgároknak biztosított jogokhoz: a munkavállaláshoz, a szociális juttatásokhoz, a szociális kedvezményekhez, az adókedvezményhez való jog, szakszervezeti jogok, oktatáshoz való jog és a szakképesítés elismeréséhez való jog. A másik már elfogadott irányelv a harmadik országok magasan képzett munkavállalóinak tartózkodásáról szóló 2009/50/EK (kék kártya) irányelv, amely azokra vonatkozik, akik olyan uniós munkakör betöltésére rendelkeznek szerződéssel, amelynek átlagbére az illető tagállam átlagbérének legalább a másfélszerese. A kék kártyát négy évre lehet kibocsátani, a tagállamok a kék kártyával foglalkoztatottakra nézve kvótát határozhatnak meg. A kék kártya feljogosítja a birtokosát és családját, hogy a tagállamok területén tartózkodjon, a kérelmezés helye szerinti tagállamban a meghatározott munkakörökben dolgozhasson, illetve arra is, hogy diszkriminációmentesen hozzáférjen a szociális és családi ellátásokhoz. A kártya birtokosa 18 hónap eltelte után lesz jogosult rá, hogy másik tagállamban keressen a szakképzettségének megfelelő állást. A harmadik országbeli szezonális munkásokról szóló irányelv 2014/36/EU irányelv az idénymunkások illegális munkavállalásának visszaszorítását, valamint a legális szezonális munkavállalók jogainak biztosítását célozza meg, míg a vállalaton belüli áthelyezettekről szóló 2014/66/EU irányelv célja, hogy könnyebbé tegye a vállalkozások és multinacionális vállalatok számára, hogy vezetőiket, szakértőiket és gyakornokaikat ideiglenesen az Európai Unióban található leányvállalataikhoz áthelyezhessék.
A szabad mozgás és tartózkodás jogáról szóló 2004/38/EK irányelv[27] rögzíti, hogy az uniós polgárok és családtagjainak bizonyos időszakot meghaladó tartózkodását milyen feltételekhez köthetik a fogadó országok, valamint rögzíti a kiutasítás feltételeit is. Az irányelv alapján valamennyi uniós polgár és családtagja szabadon beléphet bármely másik tagállam területére. Ott három hónapig turistaként, három hónapon túl tartózkodási kártyával, öt éven túl pedig huzamos tartózkodási céllal tartózkodhat. A három hónapon túli tartózkodásra szolgáló kártya kiállításához elegendő annak az igazolása, hogy az illető a célországban munkavállaló vagy egyéni vállalkozó, vagy magát és családját önerőből képes eltartani anélkül, hogy a fogadó ország szociális segítségnyújtási rendszerére indokolatlanul nagy terhet jelentene, vagy diák, illetve saját erejéből képes magát eltartani, teljes körű egészségbiztosítással rendelkezik és nem jelent terhet a fogadó ország szociális segítségnyújtási rendszerére, illetve valamennyi megelőző személyi kör családtagja.
A fogadó ország vizsgálhatja a tartózkodási kártyáért folyamodó családi állapotát (azt, hogy valóban családtagok-e, tehát az uniós jog alapján van lehetősége kiszűrni az érdekházasságokat és a családegyesítés fogalmának tág értelmezését), a fogadó országban töltött idő hosszát és annak a folyamatosságát (a fogadó országba történő érkezéstől számított három hónapig regisztráltatnia kell magát, így a fogadó ország az uniós jog alapján ellenőrizheti, hogy valóban ott lakik-e az uniós polgár, vagy az ellátások igénybe vétele céljából utazott oda és kéri a regisztrációt), a foglalkoztatás vagy a tanulás körülményeit. Azonban alapszabály, hogy a tartózkodási kártyáért folyamodó uniós polgár valamennyi életkörülményének átfogó vizsgálata alapján kell eldönteni, hogy fennáll-e a munkavállalás valódi esélye. Az egyedi mérlegelés kizárja általános szabályok élethelyzetektől független alkalmazását.
A Szerződésben meghatározott szabad mozgás joga gyakorlásának feltételeit - a 2004/38/EK irányelv mellett - elsősorban az 1.2. pontban már hivatkozott 492/2011/EU rendelet, a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet[28] és az annak végrehajtásáról szóló 987/2009/EK rendelet,[29] fektetik le. A szabad mozgás és munkavállalás joga illuzórikus lenne, ha szociális biztonsági rendszerekre nem létezne legalábbis egy közös uniós keret. Mivel a szociálpolitika nemzeti hatáskörbe tartozik, egységes uniós jogról nem beszélhetünk, a meglévő jogi keretek a nemzeti szociális ellátások koordinációját biztosítják. A koordinációs rendeletek alapelveket és közös szabályokat fektetnek le, amelyeket a nemzeti jogszabályok alkalmazásakor minden tagállamnak be kell tartania.
- 47/48 -
A szociális biztonsági koordináció működtetését négy alapelv biztosítja. Az egy állam joghatósága alá tartozás elve alapján egy munkavállalóra egyszerre egy tagállam szociális biztonsági szabályai alkalmazhatók. A 883/2004/EK rendelet rögzíti azokat az elveket, amelyek alapján a tagállami hatóságoknak meg kell állapítaniuk, hogy az illető mely tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik, azaz egy-egy konkrét esetben melyik tagállam társadalombiztosítási jogszabályait kell alkalmazni. Főszabálynak a lex loci laboris, ezt minden munkavállalóra és önálló vállalkozóra alkalmazni kell függetlenül attól, hogy lakóhelyük, vállalkozásuk vagy munkaadójuk telephelye melyik tagállam területén található. Ezen elv értelmében annak a tagállamnak a szociális biztonsági jogszabályai alapján kell az ellátásokat megállapítani és a járulékokat fizetni, ahol az érintett a munkát végzi. Ha a munkavállaló egyidejűleg több tagállamban is dolgozik, akkor annak az államnak a jogszabályai lesznek alkalmazandóak, amelyikkel a legszorosabb kapcsolatban áll. A gazdaságilag inaktív személyek a lakóhelyük szerinti állam társadalombiztosítási jogszabályainak hatálya alá tartoznak. A biztosítási idők összeszámításának eredményeként az új alkalmazás helye szerinti tagállam szükség esetén köteles figyelembe venni az ellátást igénylő más tagállamokban szerzett biztosítási, foglalkoztatási, illetve tartózkodási időszakait az ilyen feltételekhez kötött ellátásokra való jogosultságok megállapítása során. Amennyiben az érintett személy pénzbeli ellátásra jogosult egy tagállamban, főszabály szerint az ellátások exportálhatóságának elve alapján akkor is megkapja az ellátást, ha másik tagállamban él. Ilyen formában biztosított az egyszer már megszerzett jogok megtartása, amelynek hiánya a munkavállalók szabad mozgásának akadályát képezhetné. Az exportálhatóság egyes ellátások esetében ugyanakkor csak korlátozottan érvényesül (pl. a munkanélküli segély tekintetében időben korlátozott), míg a 883/2004/EK rendelet X. mellékletében felsorolt egyes, nem járulékalapú pénzbeli ellátások egyáltalán nem exportálhatóak. Az egyenlő bánásmód elve értelmében egy másik tagállam állampolgárát ugyanolyan jogok illetik meg és ugyanolyan kötelezettségek terhelik a fogadó tagállamban, mint az adott tagállam saját állampolgárát. Tilos mind a közvetett, mind a közvetlen állampolgárság alapján történő megkülönböztetés.
A koordinációs rendeletek személyi hatálya eleinte csupán a gazdaságilag aktív személyekre terjedt ki, majd a munka és az uniós munkavállaló fogalmának kialakulásával párhuzamosan a biztosítotti kör is Bíróság ítéletei nyomán bővült. Ma a tagállamok valamennyi állampolgárára nézve alkalmazni kell, akik a területi hatály alá eső államok valamelyikében biztosítottak vagy biztosítottnak minősültek. A személyi hatály kiterjed továbbá ugyanilyen feltételek mellett egy tagállamban lakóhellyel rendelkező hontalanokra és menekültekre, továbbá az említett személyek családtagjaira és túlélő hozzátartozóira. A szabályozás hatálya alá tartoznak e személyek Unióban élő családtagjai és túlélő hozzátartozók is.
A koordinációs rendeletek területi hatálya nem korlátozódik csupán az Európai Unió tagállamaira, hanem kiterjed az EGT-országokra[30] (EU-tagállamok mellett Norvégiára, Liechtensteinre és Izlandra), valamint Svájcra[31] is.
A koordinációs rendeletek tárgyi hatálya a szociális biztonsági ellátásokra terjed ki. A 883/2004/EK rendelet értelmében szociális biztonsági ellátásnak minősülnek a betegséggel, öregséggel, rokkantsággal, hátramaradottakkal, munkahelyi balesetekkel, foglalkozási megbetegedésekkel, munkanélküliséggel, halálesettel és előnyugdíjjal kapcsolatos ellátások, valamint az anyasági és azzal egyenértékű apasági ellátások és a családi ellátások. A rendelet hatálya továbbra sem terjed ki az egészségügyi és a szociális segélyekre.
Az egymástól eltérő, bonyolult tagállami szociális biztonsági rendszerek által nyújtott ellátások rendelet szerinti azonosítása sokszor problémát okoz. A két ellátás kategória közötti elhatárolást a bírósági esetjog[32] segítette tisztázni. A bírósági joggyakorlat rámutatott arra, hogy a rendelet alkalmazásában azok az ellátások minősülnek szociális segélynek, amelyek nyújtásánál az egyén rászorultságát vizsgálják, és az ellátás nem függ az előzetes biztosítási jogviszony tartalmától. Ezzel szemben szociális biztonsági ellátásról van szó, ha az ellátás megállapítása nem diszkrecionális alapon és nem az egyéni körülmények vizsgálatával történik. A Bíróság végül szociális biztonsági ellátásnak és így a rendelt hatálya alá eső ellátásnak minősítette az olyan ellátásokat is, amelyek ugyan rászorultsági alapúak, ugyanakkor a tárgyi hatály alatt nevesített ellátástípusokhoz köthető kockázat valamelyikéhez kapcsolódnak. A tagállamok fokozódó aggodalommal figyelték a rendelt hatályát egyre tágító bírósági ítéleteket. Megoldásként bevezették a különleges, járulékfizetéstől független ellátásokat, amelyek tételes felsorolást a 883/2004/EK rendelet X. számú melléklete tartalmazza. Ezekre az ellátásokra tehát alkalmazni kell a rendeltet, ugyanakkor az exportálhatóság elve alól kivételt képeznek. A szociális segélyeket a tagállamok olyan személyek számára biztosítják, akik nem rendelkeznek az alapvető szükségleteik kielégítéséhez elegendő erőforrással. Öt évet meghaladó jogszerű tartózkodás után az uniós polgárok ugyanúgy jogosultak szociális segélyre, mint a fogadó tagállam állampolgárai.
A kétezres évekhez érkezve azonban változás figyelhető meg a bírósági esetjogban. Véleményem szerint a Bíróság hozzáállásának változása nem függetleníthető azoktól a legmagasabb szinten fel-felbukkanó javaslatoktól, amelyek a tagállamok foglalkoztatás- és szociálpolitikájának szorosabb összehangolására tesznek javaslatot. Ezeknek a javaslatoknak
- 48/49 -
ugyanis az az alaptétele, hogy megoldást kell találni a tagállamok különböző gazdasági fejlettségéből adódó aszimmetrikus munkaerőpiaci sérülékenység eredményeként fellépő tömeges EU-n belüli migráció[33] kezelésére. A munkaerő szabad mozgását garantáló uniós jog ugyanis a szociális ellátások bizonyos szintű koordinációját is magával vonja, anélkül, hogy maga a foglalkoztatás- és szociálpolitika uniós hatáskörbe esne. Ennek eredményeként, ha az uniós polgárok tömegesen élnek a szabad mozgás biztosította jogaikkal, az nehezíti a fogadó országok szociális ellátórendszerének a tervezését. Ez a nem-eurózóna tagállamokban is nagy problémát jelent, mivel ezeknek az országoknak is meg kell felelniük a gazdasági kormányzásnak nevezett gazdaságpolitikai koordináló csomag rájuk is vonatkozó jogszabályaiban[34] foglaltaknak, mindenek előtt be kell tartaniuk az EUMSZ 126. cikkén alapuló Stabilitási és Növekedési Egyezményt[35]. Az eurozóna országainak pedig különösen problémát jelentenek a kiszámíthatatlanul ingadozó szociális kiadások, mert számukra a nemzeti valuta leértékelése sem jöhet szóba, mint gazdaságszabályozási intézkedés, lévén, hogy az euró árfolyamát az Európai Központi Bank határozza meg.
Ezeket az ellentéteket a 2008-ban pénzügyiként kezdődött, majd a reálgazdaságra és végül az államadósságra áttevődő válság erősítette fel. A válságkezelésre reagáló azonnali intézkedések mellett 2010-11-ben megkezdődött az uniós jog megerősítése[36], hogy ne csak utólag legyenek kezelhetők, hanem előre azonosíthatók legyenek azok a versenyképességi problémák, amelyek a jövőben pénzügyi problémákhoz vezetnek. Azonban világos volt, hogy a rövid, közép-, és hosszú távú pénzügyi intézkedések mellett a válságnak a személymozgásra gyakorolt hatását is kezelni kell. Ugyanis az Európai Unió történetében korábban soha nem látott tömegű népvándorlás vette kezdetét. Nemcsak a 2004-ben és utána taggá váló országok polgárai próbáltak a gazdagabb tagállamokban szerencsét, akik előtt, mivel lejárt a csatlakozási szerződésekben rögzített átmeneti időszak, már nyitva állt a szabad mozgás lehetősége. A statisztikák egyértelműen mutatták, hogy a kelet-nyugati áramlás mellett jelentősen felerősödött az északi és a déli eurózóna-tagállamok közötti személymozgás is, sőt, több éven keresztül meg is haladta az előbbit. Emellett nemzetközi szinten is megkezdődött a gondolkodás[37] arról, hogyan lehet felkészülni a digitális kor, a demográfiai változások és a versenyképességi felzárkózási célok által támasztott kihívásokra. Tehát ismét megkezdődött annak vizsgálata, hogyan lehet kibővíteni a jelenleg nagyon korlátozott uniós foglalkoztatás- és szociálpolitikai eszköztárat. Ugyanis a hatályos jogszabályok szerint mind a foglalkoztatás-, mind a szociálpolitika nemzeti hatáskörben van. Uniós szintű koordináció az Euróopa2020 Stratégia és az Európai Szemeszternek nevezett gazdaságpolitikai koordinációs ciklus keretében van. A Bizottság iránymutatásokat javasol a tagállamoknak, ezek végrehajtásának monitorozása a nyitott koordináció módszerével zajlik, az Európai Szemeszterben kiadott országspecifikus ajánlások végrehajtására pedig politikai és pénzügyi jellegű ösztönzőket kapnak a tagállamok.
Mint az Unióban minden jelentős változás, a szociális dimenzióról szóló gondolkodás is a szokásos koreográfia szerint, az intézmények párbeszédével kezdődött. A 2012. júniusi[38] következtetéseiben felszólította az Európai Tanács elnökét, hogy az Európai Bizottság, az eurocsoport és az Európai Központi Bank elnökével együttműködve dolgozza ki a valódi Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásának menetrendjét. 2012. október 12-én született meg a "Négy elnök jelentése" néven közzétett jelentés, amely a mostanra kialakult Bankunió létrehozásához szükséges integrált pénzügyi, az Unió fiskális kapacitását megteremtő integrált költségvetési, a gazdaságpolitikai koordinációt szorosabbra fűző gazdaságpolitikai keretet és az EP és a nemzeti parlamentek szerepét erősítő intézkedéscsomagot vázolt fel. Az Európai Bizottság 2012. november 28-án fogadta el a valódi, szoros gazdasági és monetáris unió tervezetéről szóló közleményt[39], amely a gazdasági és monetáris unió politikai, költségvetési és gazdasági megerősítését szorgalmazta, a gazdaságiba beleértve a szorosabb foglalkoztatási és szociális koordinációt is. Az Európai Tanács 2012. decemberi ülésén támogatta a GMU szociális dimenziójának fejlesztését, ugyanakkor a tanácsi következtetések szövege[40] egyértelművé teszi, hogy a GMU mélyítésével kapcsolatos új eszközök és kötelezettségek az eurozóna tagjaira vonatkoznak, az eurót nem alkalmazó EU-tagok számára azok önkéntesen alkalmazhatók. Európai Tanács felkérte akkori elnökét, Herman van Rompuyt, hogy a 2013. júniusi Európai Tanácsra készítsen javaslatot egy határidőkkel ellátott menetrendre a nemzeti reformok ex-ante koordinációjának; a GMU szociális dimenziójának, a versenyképességet és növekedést szolgáló szerződéses kapcsolat lehetőségeinek és egy esetleges szolidaritási mechanizmus
- 49/50 -
létrehozásának a feltérképezése érdekében. Ebben a dokumentumban merült fel először, hogy az Unió fiskális kapacitása szolgáljon a munkanélküli segélyek vagy azok egy részének a közös uniós forrásokból való kiegyensúlyozására, ha váratlan sokk éri valamely tagállam szociális ellátórendszerét.
2013-ban az Európai Tanács - parázs viták között - kétszer, az októberi[41] és a decemberi[42] ülésén is az eurozóna országaira nézve látta bevezethetőnek a szorosabb gazdaságpolitikai koordinációt.
Az intézményi változások miatt egy időre lekerült a napirendről, de a várakozásoknak megfelelően az új Bizottság is prioritásként kezelte. Juncker elnök 2015. szeptember 9-ei, az Európai Parlamentben az Unió helyzetéről tartott értékelő beszédében megfogalmazta a szociális jogok európai pillére létrehozásának a tervét, amelyet az euroövezeten belül kellene elindítani, lehetővé téve ugyanakkor a többi tagállam számára, hogy csatlakozzon hozzá. Az Európai Bizottság elnöke - egyetértésben az Európai Tanács, az eurozóna, az Európai Központi Bank és az Európai Parlament elnökével - 2015. június 22-én tette közzé az öt elnök jelentéseként[43] is emlegetett, a Gazdasági és Monetáris Unió elmélyítésére tett javaslatát. Négy fő területen három szakaszban irányoz elő konkrét lépéseket: a gazdasági unió, a fiskális unió, a pénzügyi unió (vagyis a bankunió kiteljesítése) és a politikai unió a szükséges intézményi változásokkal és a demokratikus elszámoltathatóság erősítése révén. A GMU foglalkoztatási és szociális dimenziójával kapcsolatban hangsúlyozza, közös cél a magas szintű foglalkoztatást lehetővé tevő munkaerőpiac kialakítása. Ehhez minél több embert kell a munkaerőpiacra integrálni, meg kell találni az egyensúlyt a munkaszerződések rugalmassága és biztonsága között, csökkenteni kell a munka adóterheit, személyre szabott, az elhelyezkedéshez hozzásegítő segítséget kell nyújtani a munkanélkülieknek, ki kell dolgozni a szociális védelmi minimum szintét és az egészségügyi és nyugdíjrendszereket hozzá kell igazítani az idősödő társadalom igényeihez. Ezen túlmenően a szakképesítések gördülékenyebb elismerésével elő kell segíteni a földrajzi és szakmai mobilitást (főként a közszolgálat területén), illetve a szociális koordináció eszközeivel ösztönözni kell a nemzeti munkaerőpiacok hatékonyabb integrációját.
A 2016. június 23-ai brit népszavazás és a 2017-ben sorra kerülő holland, francia, olasz és német választások miatt időlegesen lekerült az ügy az asztalról. A Bizottság nyilvános konzultáció[44] keretében kérdezte meg a polgárok véleményét a továbbvezető út irányairól. Alapvetően a munkaerőpiac és a szociális jóléti rendszerek működtetését célzó lényeges alapelveket helyezné új alapokra az eurozónára vonatkozóan, de lehetővé téve az eurozónán kívüli tagállamok önkéntes részvételét is. A kezdeményezés egyben az eurozónán belüli megújított, felfelé irányuló konvergencia iránytűjeként kíván szolgálni. A javaslat az uniós polgárokra és a jogszerűen az EU területén élő harmadik állam állampolgáraira egyaránt vonatkozna.
A tervezet kiemeli, hogy a szociális pillér nemcsak az uniós jogalkotási hatáskörbe eső területeket érintené, hanem azokat is, amelyekben az EU szerepe támogató és kiegészítő jellegű. Az EU foglalkoztatási és szociális hatásköreit az EUMSZ 19. cikke és a 145-161. cikkei alapozzák meg. Az EUMSZ értelmében elsődlegesen a tagállamok hatáskörébe tartozik saját foglalkoztatási és szociálpolitikájuk meghatározása, ami felöleli a munkajogi szabályozást és a szociális rendszerek megszervezését is. A foglalkoztatottság és a szociális védelem területén az EUMSZ jelenleg is tartalmaz a tagállamok átvilágítására és iránymutatások meghatározására vonatkozó rendelkezéseket, valamint a szociálpolitika bizonyos területein előírja a tagállamok nem kötelező együttműködését. A közlemény mellékletét képező előzetes tervezetben meghatározott húsz szakpolitikai terület a munkavállalói jogok, az egyenlő bánásmód, a munkahelyi egészségvédelem és a szociális védelem egyes vonatkozásaiban átfedést mutat a már meglévő uniós szabályozással. Ugyanakkor a tervezet számos olyan területen irányozna elő tagállami kötelezettségvállalásokat, ahol az Unió hatásköre támogató-kiegészítő jellegű vagy egyenesen hiányzik, következésképpen az Unió nem írhatna elő kötelezettségvállalásokat a tagállamok részéről. Ilyen a bérpolitika, a szociális és egészségügyi ellátások, illetve a nyugdíjpolitika és lakhatási politika.
Az Európai Bizottság hamar meghozta a saját jogon, a Tanács és a Parlament jóváhagyása nélkül hatályba léptethető változásokat. 2013-ban egy nagy vitát kavart közleményben[45] köteleződött el amellett, hogy az uniós gazdaságpolitikai koordináló mechanizmus, az Európai Szemeszter keretében hangsúlyosabban figyelembe vesz egyes szociális indikátorokat, hogy a romló folyamatokat korán ki tudja szűrni. Ez azt jelenti, hogy számos, korábban csak a gazdaságpolitikai folyamatok tervezésekor végzett háttérszámításokban használt mutatót[46] nyilvánosságra hozott. Az évente nyilvánosságra
- 50/51 -
hozott Foglalkoztatási Teljesítménymonitor és a Szociálpolitikai Teljesítménymonitor nevű dokumentumokban mutatókra lebontott részletes elemzést közöl minden egyes tagállamról.
Ezzel a folyamattal párhuzamosan, ahogy arra már a 4. pontban utaltam, a bírósági jogértelmezés a már megalkotott jogszabályok kötelezettségszegési és előzetes döntéshozatali eljárások keretében történő értelmezésével a korábbihoz képest korrigált megközelítéssel alkalmazta az egyre szorosabb egység elvét. Míg a kétezres évekig hozott ítéletei során inkább a gazdasági szabadságjogok érvényesülését helyezte előtérbe, 2010 után három emblematikus előzetes döntéshozatali és egy kötelezettségszegési ügyben hozott ítéletben mondta ki a személyek szabad mozgásával élő uniós polgárok ellátásokra (döntően szociális segélyezésre) való jogosultságának a korlátozhatóságát.
A 492/2011/EU rendelet értelmében a munkavállalók tartózkodásuk kezdetétől ugyanazon szociális segélyekre jogosultak, mint a fogadó ország saját állampolgárai. Ugyanakkor a 2004/38/EK irányelv lehetővé teszi, a fogadó tagállam megtagadja a szabad mozgás és tartózkodás jogát, ha az indokolatlan pénzügyi terhet róna rá. Az irányelv alapján, ahogy a 2. pontban ismertettem, a tartózkodás első három hónapjában a fogadó tagállam az uniós jog alapján nem köteles szociális segélyt nyújtani a gazdaságilag inaktív uniós polgároknak, illetve a pályakezdőknek. A három hónap letelte után a tartózkodás ötödik évéig az uniós polgárok feltehetőleg nem lesznek jogosultak szociális segélyre, hiszen csak úgy szerezhettek tartózkodási jogot, ha igazolták a nemzeti hatóságok előtt, hogy rendelkeznek elégséges megélhetési forrással. Amennyiben gazdasági helyzetük megváltozik, és ennek következtében szociális segélyt igényelnek, akkor az igényelbírálás során az egyenlő bánásmód elvének alapulvételével kell eljárni. A Brey-ügyben[47] született bírósági ítélet szerint a tagállam a (883/2004/EK rendelet X. fejezetébe eső) szociális segélynek vagy a különleges, nem járulékalapú ellátásnak egy másik tagállamból származó uniós polgár részére történő odaítélését ahhoz a feltételhez kötheti, hogy az uniós polgár megfeleljen a három hónapnál hosszabb tartózkodáshoz való jog megszerzésére vonatkozó feltételeknek. A tagállamoknak azonban arra nincs lehetőségük, hogy automatikus megtagadják a gazdaságilag inaktív uniós polgároktól ezeket az ellátásokat, mint ahogyan arra sem, hogy az ilyen ellátásokat igénylő személyt automatikusan úgy tekintsék, hogy nem rendelkezik elegendő pénzügyi forrással, így ebből adódóan nincs joga az országban tartózkodni. A hatóságoknak az ilyen esetekben átfogóan értékelniük kell a konkrét helyzetet, amely során számos tényezőt vizsgálni szükséges így pl. az érintett helyzetét jellemző személyes körülményeket, a nehézség átmeneti jellegét, a folyósítandó ellátás összegét, időtartalmát, illetve azt, hogy a segély odaítélése összességében mekkora terhet jelentene a nemzeti segélyrendszer számára. Amennyiben a hatóságok arra a következtetésre jutnak, hogy az érintettek indokolatlan terhet jelentenek, tartózkodási jogukat megszüntethetik.
A Bíróság ebben az ítéletében rögzítette a 883/2004/EK rendelet és a 2004/38/EK irányelv egymáshoz való viszonyát is. Erre azért volt szükség, mert bizonytalan volt, hogy a tartózkodás első három hónapja során hogyan kell az irányelvet a rendelettel együtt értelmezni. Hiszen látszólag ellentmondott egymásnak, hogy mindenkit diszkriminációmentesen megillet a szociális ellátáshoz való jog, ugyanakkor a tartózkodási jog feltétele lehet, hogy önerőből tartsa el magát, ha valaki másik tagállam polgáraként szeretne valamely tagállamban letelepedni. A Bíróság értelmezése szerint míg a 883/2004/EK rendelet annak biztosítását célozza, hogy azok az uniós polgárok, akik éltek a munkavállalók szabad mozgásához való jogukkal, megtartsák bizonyos, származás szerinti tagállamuk által nyújtott szociális biztonsági ellátáshoz való jogukat, addig a 2004/38/EK irányelv lehetővé teszi a fogadó tagállam számára szociális ellátásokra vonatkozó jogszerű korlátozások megállapítását az olyan uniós polgárokra nézve, akik nem vagy már nem rendelkeznek munkavállaló jogállással, annak érdekében, hogy e személyek ne jelentsenek indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére nézve.
A Bíróság a C-333/13. számú Dano-ügyben hozott ítéletében elkanyarodott a korábbi esetjoga alapján következetesnek tekintett álláspontjától, hogy ha az uniós polgárt a leggyengébb szál is a fogadó országhoz köti, munkavállalási célból ott tartózkodik, akkor jogosultnak kell lennie a szociális ellátásokra. A munkavállalási cél az álláskereséssel igazolható. Az ebben az ítéletében kifejtett álláspontja szerint ugyanakkor nem ellentétes az uniós joggal, ha általános szempont alapján megtagadják a speciális, nem járulékalapú ellátások folyósítását[48] a pusztán a szociális ellátások igénybevétele és álláskeresés céljából a fogadó országba beutazott más tagállambeli állampolgártól, ha bizonyítható a fogadó országgal fennálló tényleges kapcsolat hiánya, és a folyósítás megtagadásának célja a nemzeti szociális ellátórendszer indokolatlan túlterhelésének
- 51/52 -
elkerülése. A hatóságoknak azonban mindig az adott ügyben érintett személy egyedi helyzetének vizsgálatát követően kell meghozniuk a döntést.
Az C-67/14. számú Alimanovich-ügyben született ítéletben a Bíróság megerősítette a személyek szabad mozgására és a tartózkodás jogára vonatkozó, korábbi bírósági ítéletekben rögzített megállapításokat. Az EUMSZ 18. és 45. cikke, a szociális biztonsági rendszerek koordinációjáról szóló 883/2004/EK rendelet, a személyek szabad mozgásáról szóló 2004/38/EK irányelv együttes értelmezésével megállapította, hogy a tagállamoknak joguk van megtagadni a területükön tartózkodó inaktív uniós polgároktól (nyugdíjasoktól, álláskeresőktől) a speciális, nem járulékalapú juttatások folyósítását. Ám míg a Brey- és a Dano-ügyben fenntartotta, hogy esetenként külön-külön kell vizsgálni, hogy az ellátás kérelmezője nem jelent-e indokolatlan terhet a fogadó ország szociális biztonsági rendszere részére, a jelen ítéletben a Bíróság kimondta, hogy a kérelmezők egyenként biztosan nem jelentenek majd ilyen terhet, de a potenciális jövőbeni kérelmek kumulatív hatása már indokolatlanul megterhelheti a fogadó országok szociális ellátórendszerét. Tehát a tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy az egyéni élethelyzetek vizsgálata nélkül, általában kizárják a szociális segélyezésből azokat az uniós polgárokat, akiknek nincs huzamos tartózkodáshoz joguk, és inaktívak (nyugdíjasok, diákok, álláskeresők).
A Bizottság Bíróságra utalta az Egyesült Királyság ellen indított kötelezettségszegési ügyet[49], amelyet azért kezdeményezett, mert az Egyesült Királyság megtagadja bizonyos családi ellátások nyújtását, illetve az eltartott gyermek után járó adójóváírást azon más tagállambeli állampolgároktól, akiket nem illet meg a jogszerű tartózkodáshoz való jog. Tehát a 883/ 2004/EK rendelet alkalmazását a családi ellátások nyújtásakor is a 2004/38/EK irányelv szerinti jogszerű tartózkodáshoz kötötte. Ez a szabály nyilvánvalóan ellentétes volt a korábbi bírói gyakorlattal, hiszen egész eddig az ítéletig következetesen figyelembe vett elv volt a Bíróság részéről, hogy a tartózkodás jogának elbírálását nem lehet a családi ellátások folyósításának feltételéül szabni. A 883/2004/EK rendelet 4. cikke ugyanis rögzíti, hogy minden biztosítottat bármely tagállam jogszabályai szerint ugyanolyan jogok illetik meg, és ugyanolyan kötelezettségek terhelik, mint az adott tagállam állampolgárait. A szóban forgó brit szabályt ugyanakkor az uniós joggal összhangban állónak mondta ki a Bíróság, mivel a fogadó ország költségvetése védelmének szükségessége főszabály szerint igazolja a tartózkodás jogszerűségére vonatkozó, különösen a más tagállamokból származó és gazdaságilag inaktív személyeknek nyújtott szociális ellátás megállapításakor történő ellenőrzés lehetőségét, mivel az ilyen ellátás nyújtása az adott tagállam által nyújtható támogatások általános szintjére is hatással lehet. A Bíróság 2016. június 14-én, két héttel a brit népszavazás előtt hozta az ítéletet.
Az aszimmetrikus személymozgás hatásainak a kezelésére nem bizonyult elegendőnek az egyéni munkavállalókra vonatkozó jogszabályok vagy azok értelmezésének a módosítása. A "nyugati" tagállamok nyomására a Bizottság a kiküldetés keretében ideiglenesen munkát végzők jogállását is korrekcióra javasolta. A kiküldetés jogintézményét az 96/71/EK (kiküldetési) irányelv határozza meg. Az irányelv alapján kiküldött munkavállaló az, akit a munkáltatója szolgáltatásnyújtás teljesítése keretében egy másik tagállamba küld ideiglenesen munkát végezni. Az irányelv megállapítja azokat a munkafeltételeket (pl. éves szabadság, minimálbér), amelyek tekintetében a kiküldött munkavállalóra a fogadó ország munkajogi szabályai alkalmazandók, függetlenül attól, hogy melyik tagállam munkajoga érvényes rá. A szerződéses kötelezettségre alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19-ei Római Egyezmény és a szerződéses kötelezettségekre irányadó jogról szóló 593/2008/EK rendelet (Róma I. rendelet) alapján a munkavégzésre irányadó jog a szokásos munkavégzés helye szerinti jog. Mivel a kiküldetés a jellegénél fogva ideiglenes helyen történő munkavégzésnek minősül, és a szokásos munkavégzés helye a küldő állam területén van, minden egyéb kérdésben a küldő állam joga irányadó ezekre a jogviszonyokra.
Ezt utóbbi szabály azt vonja maga után, hogy a munkavégzés helye szerinti ország hatóságai a fenti kivételektől eltekintve azok alapján az információk alapján kell, hogy végezzék az ellenőrzéseket, amelyeket a küldő országok hatóságai állítanak ki a vállalkozás számára. Ez vonatkozik
- 52/53 -
annak az i gazolására, hogy a vállalkozás valódi kiküldetést végez-e. Ennek a megítélésére jelenleg egy komitológiai bizottsági útmutató tartalmaz előírást, a küldő országok hatóságai ennek figyelembe vételével kell, hogy igazolják a kiküldetés valódiságát.
Ugyanez érvényes annak az igazolására is, hogy megfizetik-e a kiküldött munkavállalóknak járó munkabért. Ezért az irányelv végrehajtása során kiemelt jelentősége van a tagállamok hatóságai közötti együttműködésnek, amelyre az irányelv mindössze néhány mondatban tér ki, amelynek lényege, hogy a tagállami hatóságok a kiküldetéssel kapcsolatban egymásnak (megkeresésre) egy esetleges ellenőrzéshez szükséges információt szolgáltatnak.
A 96/71/EK irányelv alapján az ellenőrzés ura tehát a szolgáltatásnyújtás tagállamának hatósága volt, de a szolgáltatásnyújtás jogszerűségét érdemben a szokásos munkavégzés helye szerinti jog (ami a gyakorlatban a küldő állam joga) alapján volt köteles megítélni. Ha a küldő országok hatóságai rendben lévőnek igazolták a vállalkozást, akkor - ahogyan az Bíróság több, a tárgyban született ítéletében[50] kifejtette - érdemben csak akkor marasztalhatók el a cégek, ha a fogadó állam igazolni tudja, hogy közérdekű kényszerítő indok miatt van szükség a szolgáltatásnyújtás korlátozására, és az általa választott intézkedés nem diszkriminatív, a cél eléréséhez szükséges mértéket nem lépi túl, vagyis a közérdekű célt nem lehet kevésbé korlátozó módon elérni. Mivel a küldő országok általában igyekszenek elősegíteni a vállalkozásaik külföldi tevékenységét, az általuk kiállított igazolások alapján a fogadó országok nem védhették meg eredményesen az álláspontjukat egy esetleges bírósági eljárásban. Ennek a formálódó bírósági gyakorlatnak vetett véget az irányelv végrehajtási irányelvének hívott, de a gyakorlatban az igazolási terhet a kiküldött munkavállalókat foglalkoztató cégekre telepítő, és a cégek munkáját ellehetetlenítő adminisztratív ügyintézés előírását lehetővé tevő, mindezeken túl a fogadó országokat az irányelvben foglaltaknál szigorúbb követelmények meghozatalára felhatalmazó új irányelv.
Az irányelv - érdemben szigorítva a kiküldetés szabályait és a küldő állam vállalkozására áttéve a bizonyítási terhet - a kiküldött munkavállalókat alkalmazó vállalkozások vonatkozásában foganatosítható munkaügyi ellenőrzések, az ellenőrzések során esetlegesen kiszabott bírságok, szankciók végrehajtásának szabályait rendezi. Az irányelv által bevezetett szigorítások a következő főbb pontokban foglalhatók össze.
Az irányelv alapján a fogadó tagállam többek között megkövetelheti, hogy a kiküldött munkavállalót foglalkoztató vállalkozás bizonyos, a tényleges ellenőrzéseket lehetővé tévő dokumentumokat tartson az ellenőrzés helyszínén. Ezeknek a dokumentumoknak a fogadó ország hivatalos nyelvén (nyelveinek az egyikén) kell rendelkezésre állniuk. Többek között a következő dokumentumokról van szó: a kiküldött munkavállalók száma, a fogadó országok hatóságaival való kapcsolattartásra és a kollektív jogviták rendezésére kijelölt személy neve, a kiküldés kezdete és a befejezés várható időpontja, a munkavégzés pontos címe, a kiküldetést megalapozó szolgáltatás természete. A tagállam azt is megkövetelheti, hogy vállalkozás a helyszínen tartsa mind elektronikus, mind papír formában azokat a dokumentumokat, amelyek alapján ellenőrizni lehet, hogy betartja-e a munkavállalóknak a munkaszerződés egyes feltételeinek az alkalmazhatóságáról szóló tájékoztatásáról szóló irányelv rendelkezéseit, különösen a fizetési jegyzéket, a munkavégzés helyét és idejét igazoló jelenléti ívet, a bérjegyzéket és a munkavállalóknak átadott bérigazolásokat. A fogadó országok ezen túlmenően azt is megkövetelhetik, hogy a hatóságai hivatalos nyelvén, vagy hivatalos nyelveinek az egyikén rendeljék el a kötelezettségek teljesítését. A vállalkozástól meg lehet követelni, hogy jelöljön ki a fogadó országok hatóságaival kapcsolatot tartó, a fogadó ország nyelvét beszélő, valamint a kollektív jogviták rendezésével megbízott munkatársat (ez a kettő nem lehet ugyanaz).
Ha ezek az intézkedések nem megfelelőek a kiküldetési irányelv szabályai alkalmazásának a hatékony ellenőrzésére, a tagállamok az elérni kívánt céllal arányos egyéb intézkedéseket is bevezethetnek, ezekről tájékoztatniuk kell a Bizottságot, az pedig továbbítja az értesítést a többi tagállamnak. Az ebben a körben hatályos intézkedéseket egységes nemzeti honlapon kell közzétenni. Emellett arról is rendelkezik az irányelv, hogy a tagállamoknak az irányelv végrehajtása érdekében szükséges, a nemzeti hagyományaiknak megfelelő, főként a kockázatelemzést célzó ellenőrzéseket kell végezniük. Ezek során különösen a nagy infrastrukturális projekteket, a kiterjedt alvállalkozói hálózatot, a földrajzi közelséget, a különböző ágazatok speciális jellemzőit, a korábbi jogsértések számát, és a különböző munkavállalói csoportok sérülékenységét kell figyelembe venniük. A munkajogi jogviszonyok szabályozására és végrehajtásuk ellenőrzésére állami hatáskörrel nem rendelkező tagállamok (pl. a kollektív alkukban szabályozó skandináv országok) ezekkel egyenértékű szabályozást hoznak, tehát a kollektív alkukban szerepet játszó feleket hatalmazhatják fel ezeknek az intézkedéseknek a meghozatalával.
Az ellenőrzésekre egyebekben továbbra is a küldő tagállam szabályait kell alkalmazni, ennek során az irányelv által nem rendezett kérdésekben a küldő állam hatóságainak továbbra is segíteniük kell a fogadó tagállam hatóságait, például adatok szolgáltatásával. Ez az IMI-rendszeren keresztül történik, és első uniós jogszabályként a tagállami válaszadásra
- 53/54 -
irányadó kötelező szabályt is megállapít, ami a megkereséstől számított 25 nap. Ennek elmulasztása kötelezettségszegési eljárást eredményez.
A fogadó országok nemzeti hagyományaik alapján szabályozhatják, hogy a vállalkozókon számon lehessen kérni, hogy az alvállalkozók útján igénybe vett kiküldött munkavállalóknak is megfizették-e a szerződésben vállalt bért, illetve, hogy a munkavégzésük alapján fizetendő adó- és járulékterheket megfizették-e. A tagállamok ennél szigorúbb felelősségi szabályokat is megállapíthatnak, illetve az alvállalkozóért való felelősség helyett a csalások és a visszaélések kiszűrésére alkalmas egyéb intézkedéseket is bevezethetnek. Ez utóbbiakról tájékoztatniuk kell a Bizottságot, az pedig értesíti erről a tagállamokat.
Az irányelv útmutatót ad arra is, hogy többek között milyen feltételeket kell irányadónak tekinteni a kiküldetés valódiságának az ellenőrzésekor - a gyakorlatban való előfordulás gyakorisága alapján - az ál-önfoglalkoztatóktól és a munkaerő-kölcsönzéstől való elhatároláskor. A fogadó országnak a kiküldött munkavállalót foglalkoztató vállalkozás tevékenységét hosszú időtartamot átkaroló, a tevékenységét jellemző tények átfogó, a küldő, és ha lehetséges, a fogadó országban történő ellenőrzése alapján kell megítélnie. Különösen a székhelyét, a központi ügyintézés helyét, a befizetett adókat és társadalombiztosítási járulékokat, a tevékenység gyakorlására jogosító engedélyt és kamarai tagságot kell figyelembe vennie, illetve a toborzás, valamint a kiküldés tagállamát, a szerződésekre irányadó jogot, a cég szokásos tevékenységének a helyét, azt, hogy mely tagállamból alkalmazza az adminisztratív személyzetet, a szerződés értékét, a szerződés teljesítése által realizált hasznot, megfelelően figyelembe véve a kis- és középvállalkozások, különösen az újonnan alakult kkv-k helyzetét.
A javaslat deklarált célja a kiküldött munkavállalók védelme, valamint a gazdasági szereplők számára tisztességes versenyfeltételek biztosítása az egységes belső piacon. A négy cikkből álló javaslat lényegi eleme, hogy adjon támpontot annak eldöntéséhez, hogy mikor lehet a kiküldött munkavállalókkal kapcsolatos ellenőrzések és jogviták során nehezen eldönthető felváltó kiküldetés fogalmát alkalmazni. A kiküldetés ideiglenes jellegénél fogva ugyanis kulcskérdés, hogy mennyi ideig tarthat az a bizonyos ideiglenes jelleg, és hogy meghosszabbítható-e. Ezért az irányelvtervezet bevezet egy olyan törvényi vélelmet, amely szerint 24 hónap elteltével a fogadó tagállamot kell a munkavégzés szokásos helye szerinti tagállamnak tekinteni, tehát ezt követően a Róma I. rendeletben meghatározott joghatósági szabályok alkalmazásával már nem a kiküldő, hanem a fogadó tagállam munkajogi és szociális biztonsági szabályai vonatkoznának a kiküldött munkavállalóra. Amennyiben a kiküldetés 24 hónapot előreláthatóan meghaladja, már a kiküldetés első napjától fogva a fogadó állam joghatósága érvényesülne. A módosítás ezeket a szabályokat a felváltó kiküldetés esetében is alkalmazni rendeli. Emellett a kiküldetési alapirányelvben szereplő, a fogadó országban érvényes minimálbérnél összetettebb, jogszabályok, továbbá kollektív szerződések vagy kötelező választottbírósági határozatok alapján juttatandó valamennyi javadalmazási elemet figyelembe kellene venni a bérezés megállapításakor, az "ugyanazon a helyen végzett ugyanazon munkáért ugyanolyan javadalmazás" elve gyakorlati megvalósítása által.
Az irányelvre tizenegy tagállam parlamentje hozott az Európai Unióról szóló szerződés 5. cikke alapján indokolt véleményt, mert azzal, hogy közvetve a munkabéreket harmonizálja, megsérti a hatáskör-átruházás, a szubszidiaritás és az arányosság elvét. A Bizottság rövid vizsgálat után újból tárgyalásra bocsátotta a tervezetet, amelynek a vitái jelenleg is folynak.
Az építőipar mellett a közúti fuvarozási ágazatban jellemző, hogy ideiglenes jelleggel külföldön foglalkoztatja a munkáltató a munkavállalóját. A közúti fuvarozás speciális esete a kabotázs, amely nemzetközi közúti árufuvarozásról szóló, 2009. október 21-i 1072/2009/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (a továbbiakban: 1072/2009/EK rendelet) alapján a fuvarozó honosságától eltérő tagállam két pontja között végzett fuvarozási tevékenység.
Az 1072/2009/EK rendelet 9. cikke szerint a kabotázs-műveletek végzése értelmezhető akként, hogy a járművezetőkre alkalmazni kell a posting irányelvet, így annak a fogadó országban megállapított minimálbér megfizetésére vonatkozó szabályát. Ezt a rendelet 17. preambulumbekezdése egyértelműen megerősíti, amikor kimondja, hogy az irányelv rendelkezései alkalmazandók a kabotázsműveletet végző fuvarozási vállalkozásokra. Így - amellett, hogy a rendelet speciális szabályokat fogalmaz meg a kabotázsra - a kabotázs tevékenységet végző munkavállaló munkaszerződésére nézve alkalmazni
- 54/55 -
kell a munkavállalók kiküldéséről szóló irányelvet - így annak azt a szabályát is, hogy a kiküldött munkavállaló után meg kell fizetni a fogadó országban hatályos minimálbér-szabályokat. Ugyanakkor az irányelv elfogadásakor a tagállamok tanácsi nyilatkozatban rögzítették, hogy eltekintenek ettől a szabálytól. Ez érthető is, ugyanis jelentős adminisztratív akadályt jelent annak nyomon követése, hogy a gépjármű vezetője mennyi időt tölt egy-egy tagállam területén, és annak megfelelően számfejteni a fizetését. Azért sem okozott eddig kézzel fogható problémát ez a szabályozás, mert több tagállamban nem volt törvényben vagy kollektív szerződéssel megállapított minimálbér, így nem lehetett azt alkalmazni. Azzal azonban, hogy több nyugat-európai tagállam törvényt hozott a minimálbér bevezetéséről, már csak a tanácsi nyilatkozat képezi a kiküldött munkavállalókra vonatkozó szabályozás közúti fuvarozásban történő alkalmazásának az akadályát.
A Bizottság a 2017. májusban megjelenő jogszabálycsomagjában a szociális dömpingre hivatkozva várhatóan a közúti fuvarozási ágazatban is bevezetésre javasolja ezen szabályok alkalmazását, amely a magyar közúti árufuvarozói ágazat létét fenyegeti. Kérdéses, hogy a munkabér alapú versenyképesség illegitimnek tekinthető-e, és hogy az Európai Unió egésze versenyképességének a javát szolgálják-e a tervezett szabályok, mindenesetre annyi megállapítható, hogy ha elfogadják ezeket a jogszabályokat és a tagállamoknak alkalmazniuk kell azokat, ennek az ágazatnak is jelentékeny adminisztrációs teherrel kell majd megküzdenie.
A tanulmányban leírtak alapján a válság hatásait rövid, közép- és hosszú távon korrigáló, már meghozott vagy tervezett intézkedésekből az alábbi következtetések vonhatók le. A személyek szabad mozgására vonatkozó uniós joganyag értelmezésében az utóbbi időben bekövetkezett korrekció a már tárgyalás alatt lévő és a még a Bizottság által elő nem terjesztett javaslatokkal együtt jelentős mozgásteret ad a tagállamoknak arra nézve, hogy valóban a gazdasági célú EU-n belüli migrációt támogassák, és visszaszorítsák a csekély anyagi forrással rendelkezők migrációját. Különösen nagy jelentősége van annak, hogy a Bíróság kimondta, hogy a tartózkodás első három hónapjában a fogadó országok nem kötelesek segélyt folyósítani a más tagállamokból érkezőknek, és hogy az esetek kumulálódásának potenciális hatásait is figyelembe vehetik akkor, amikor határozatot hoznak a jogosultság elbírálásakor. Az elbírálás során a kérelmek elutasításakor érvényes hivatkozási alappá vált a tagállam pénzügyi egyensúlya.
A kiküldött munkavállalókra vonatkozó jogszabályok fokozatos módosítása részben a jogszabályok kijátszásának lehetőségét csökkenti, ám az is egyértelmű, hogy a fogadó tagállamok könnyen a küldő országok vállalkozásainak a kiszorítására használhatják az uniós jog végrehajtása során alkotott jogszabályaikat. A kiszorított vállalkozásokat aligha kárpótolhatja egy nyertes per a Bíróság előtt, az elvesztett piacokra szinte lehetetlen visszatérni.
A Bizottság (a tagállamokkal folytatott többszintű konzultáció után) a hosszú távú válságkezelő intézkedések tervezésével is halad. A konkrét intézkedéscsomag tartalma és formája attól is függ, hogy a 2017-es választási hullám utáni kormányok milyen Európai Unió továbbépítése mellett kötelezik el magukat. Egy esetleges többsebességes Európai Unió esetén lehetőség nyílhat az eurozóna stabilitását elmélyítő mélyebb foglalkoztatás- és szociálpolitikai koordinációra, ugyanakkor az ilyen irányú továbblépés a mostaninál is jobban távolítaná a nem-eurozóna országokat attól lehetőségtől, hogy csatlakozzanak a közös pénzt használó országok köréhez. ■
JEGYZETEK
[1] E szerződés új szakaszt jelent az Európa népei közötti egyre szorosabb egység létrehozásának folyamatában, amelyben a döntéseket a lehető legnyilvánosabban és az állampolgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten hozzák meg.
[2] C-75/63. sz. ügy, Mrs M.K.H. Hoekstra kontra Bestuur der Bedrijfsvereniging voor Detailhandel en Ambachten.
[3] C-53/81. sz. ügy, D.M. Levin kontra Staatssecretaris van Justitie.
[4] C-139/85. sz. ügy, R. H. Kempf kontra Staatssecretaris van Justitie.
[5] C-66/85. sz. ügy, Deborah Lawrie-Blum kontra Land Baden-Württemberg.
[6] C-196/84. sz. ügy, Udo Steymann kontra Staatssecretaris van Justitie.
[7] C-292/89. sz. ügy, The Queen kontra Immigration Appeal Tribunal ex parte: Gustaff Desiderius Antonissen.
[8] A rendelet a 1612/68/EGK-rendeletet kodifikálta újra, ezeket a szabályokat az abban foglaltakkal megegyezően fogalmazza meg.
[9] C-293/83. sz. ügy, Gravier kontra City of Liege.
[10] C-184/99. sz. ügy, Rudy Grzelczyk kontra Centre public d'aide sociale d'Ottignies-Louvain-la-Neuve.
[11] C-209/03. sz. ügy, The Queen kontra. London Borough of Ealing és Secretary of State for Education and Skills, ex parte Dany Bidar.
[12] Az Európai Parlament és a Tanács 492/2011/EU rendelete (2011. április 5.) a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról (HL [2011] L 141., 2011. 5. 27., 1-12. p.).
[13] C-41/74. sz. ügy, Yvonne van Duyn kontra Home Office.
[14] C-36/74. sz. ügy, Walrave and Koch kontra Association Union cycliste internationale, Koninklijke Nederlandsche Wielren Unie et Federación Española Ciclismo.
[15] C-415/93. sz. ügy, Bosman.
[16] C-281/98. sz. ügy, Roman Angonese kontra Cassa di Risparmio di Bolzano SpA.
[17] C-175/78. sz. ügy, The Queen kontra Vera Ann Saunders.
[18] C-370/90. sz. ügy, The Queen kontra Immigration Appeal Tribunal és Surinder Singh, ex parte: Secretary of State for the Home Department.
[19] C-109/01. sz. ügy, Secretary of State for the Home Department kontra Hacene Akrich.
[20] C-459/99. sz. ügy, Mouvement contre le Racisme, l'Antisémitisme et la Xénophobie (MRAX) kontra Etat Belge.
[21] C-60/00. sz. ügy, MaryCarpenterkontra Secretary of State for the Home Department.
[22] C-34/09. sz. ügy, Gerardo Ruiz Zambranov Office national de l'emploi (ONEm).
[23] C-434/09. sz. ügy, ShirleyMcCarthy kontra Secretary of State for the Home. Department.
[24] C-482/01. sz. ügy, Georgios Orfanopoulos és mások kontra Land Baden-Württemberg.
[25] C-493/01. sz. ügy, Raffaele Oliveri kontra Land Baden-Württemberg.
[26] Case 152/73. sz. ügy, Giovanni Maria Sotgiu kontra Deutsche Bundespost.
[27] Az Unió polgárainak és családtagjainak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint a 1612/ 68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/ 35/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2004/38/EK parlamenti és tanácsi irányelv (HL [2004] L158., 2004. 04. 30., magyar különkiadás, 5. fejezet, 5. kötet, 46. p.).
[28] Az Európai Parlament és a Tanács 883/2004/EK rendelete (2004. április 29.) a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról (HL L 166., 2004. 4. 30., 1-123. p.).
[29] Az Európai Parlament és a Tanács 987/2009/EK rendelete (2009. szeptember 16.) a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet végrehajtására vonatkozó (HL L 284., 2009. 10. 30., 1-42. p.).
[30] Norvégia, Izland és Liechtenstein (EGT-országok) vonatkozásában a korszerűsített koordináció 2012. június 1-jétől alkalmazandó.
[31] Svájc vonatkozásában a korszerűsített koordináció 2012. április 1-jétől alkalmazandó.
[32] Például a C-79/76 sz. Fossi-ügyben és a C-406/04 sz. De Cuyper-ügyben hozott ítéletek.
[33] Elena Fries-Tersch, Tugce Tugran and Harriet Bradley: 2016 Annual Report on intra-EU Labour Mobility. Final report. European Commission, Directorate-General for Employment, Social Affairs and Inclusion. Directorate D - Labour Mobility Unit D.1 - Free Movement of Workers, EURES. December 2016.
[34] A gazdaságpolitikai koordináció mechanizmusáról és az azt alkotó uniós jogszabályokról lásd az Európai Bizottság honlapját: https://ec.europa.eu/info/strategy/european-semester_en.
[35] A Stabilitási és Növekedési Egyezményről bővebben lásd az Európai Bizottság honlapját: https://ec.europa.eu/info/node/4287/
[36] Részben a Stabilitási és Növekedési Egyezmény módosításával létrejött a gazdaságpolitikai fegyelmet szigorító és a közös gazdasági kormányzás alapjait megteremtő "hatos csomag", majd a "kettes csomag", valamint kormányközi megállapodás született az Euró Plusz Paktumról és a Fiskális Paktumról.
[37] Lásd például: ILO (2015), "The future of work centenary initiative" (Centenáriumi kezdeményezés a munka jövőjéről); OECD (2016), "Policy forum on the future of work" (A munka jövőjéről szóló politikai fórum); Bertelsmann Stiftung (2015), "Redesigning European welfare states - Ways forward" (Az európai jóléti államok újratervezése - az utak); Bundesministerium für Arbeit und Soziales (2015), "Green Paper: Re-Imagining Work. Work 4.0" (Zöld könyv: A munka újragondolása. Munka 4.0); Világgazdasági Fórum (2016), "The Future of Jobs: Employment, Skills and Workforce Strategy for the Fourth Industrial Revolution" (A munkák jövője: foglalkoztatás, képességek és munkaerőstratégia a negyedik ipari forradalomhoz); OECD, IMF, Világbank és ILO (2015), "Income inequality and labour income share in G20 countries: Trends, Impacts and Causes" (A jövedelmek egyenlőtlensége és a jövedelem aránya a G20 országokban: trendek, hatások és okok).
[38] Az Európai Tanács következtetései, EUCO 76/12.
[39] A Bizottság közleménye: "A valódi, szoros gazdasági és monetáris unió tervezete. Európai vitaindító." 2012. 12. 28. COM(2012) 777.
[40] Az Európai Tanács következtetései, EUCO 205/12.
[41] EUCO 169/13, 39. pont.
[42] EUCO 217/13, 40. pont.
[43] "Az európai gazdasági és monetáris unió megvalósítása. A jelentés szerzője: Jean-Claude Juncker, szorosan együttműködve a következőkkel, Donald Tusk, Jeroen Dijsselbloem, Mario Draghi és Martin Schulz." (Nincs hivatalos dokumentumszáma.)
[44] A szociális jogok európai pillérével kapcsolatos konzultáció elindításáról. A Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának. Strassbourg, 2016. 03. 08. COM(2016) 127 final.
[45] A Gazdasági és Monetáris Unió Szociális dimenziójának megerősítése. A Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak. Brüsszel, 2013. 10. 2. COM(2013) 690 final.
[46] A riasztási mechanizmusban fő indikátora továbbra is a munkanélküliségi ráta maradt. Emellett külön indikátorként lenne figyelembe véve az EU 2020 foglalkoztatási és szegénységi célszámának, illetve a foglalkoztatáspolitikai iránymutatások teljesülésének meghatározásakor használt négy indikátor:
- az aktivitási ráta,
- a hosszú ideje - több mint 12 hónapja - munkanélküliek rátája,
- a fiatal munkanélküliek rátája, amely kiegészül a NEET (not in employment nor in education or training) fiatalok arányával,
- a szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élők aránya, amelyet a három al-indikátora is kiegészít: a szegénységi ráta, a súlyos anyagi deprivációs ráta, illetve az alacsony munkaintenzitású háztartásokban élők aránya.
[47] A C-140/12. sz. Brey-ügy.
[48] Az ítélet csak a tagállamok között sok vitát kiváltó speciális, nem járulékalapú ellátások folyósításának feltételeit pontosítja. A járulékalapú ellátások alapja továbbra is a korábbi munkaviszony, a nem járulékalapú, segélyezési típusú ellátások továbbra is alanyi jogon járnak.
[49] C-308/14. sz. ügy, Bizottság kontra Egyesült Királyság.
[50] Viking- (C-438/05), Laval- (C-341/05), Rüffert- (C-346/06), Commission v Luxembourg- (C-319/06) ügyek.
[51] Proposal for a Directive of the European Parliament and the Council amending Directive 96/71/EC of the Parliament and the Council on the posting of workers in the framework of provision of services. COM(2016) 128 final. Strassbourg, 8. 3. 2016.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző főosztályvezető, igazságügyi Minisztérium.
Visszaugrás
