1. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. évi törvénynek (a továbbiakban Mt.) az 1999. évi LVI. törvény 2. §-ával módosított 31. § (2) bekezdése értelmében "ha a munkáltatónál képviselettel rendelkező szakszervezet nincs, a munkáltató és az üzemi tanács a 30. § a) pontjában meghatározott kérdéseket üzemi megállapodásban szabályozhatja". Ezáltal a jogalkotó azt rögzíti, hogy a kollektív szerződés normatív részében foglaltakat[1] - azaz "a munkaviszonyból származó jogokat és kötelezettségeket, ezek gyakorlásának, illetve teljesítésének módját, az ezzel kapcsolatos eljárás rendjét" - 1997. augusztus 17-től a munkáltató a képviselettel rendelkező szakszervezet hiányában a megválasztott, illetve a később megválasztandó üzemi tanáccsal kötendő üzemi megállapodásban rendezheti.
A hivatkozott rendelkezéssel összefüggésben indokolt vizsgálni, hogy a kollektív munkajog[2] hazai rendszerébe hogyan illeszkedik az üzemi tanács új funkciója. Kérdés továbbá, hogy a kollektív szerződés tartalmával rendelkező üzemi megállapodás mennyiben osztja a szakszervezetek által megkötött kollektív szerződések sorsát, különös tekintettel a vállalkozások "átstrukturálódásának"[3] esetére, és ezzel összefüggésben is milyen lehetősége van az üzemi tanácsnak az üzemi megállapodás tartalmának szinten tartására. Mindezek azonban csupán előkérdésnek tekinthetők ahhoz az alapvető problémához képest, hogy ez az egyébiránt rendkívül nagy hatással bíró rendelkezés mennyiben változtatja meg a felek egyensúlyi állapotát, illetve mennyiben befolyásolja a felek akaratképzését.
Ami az előzetes kérdéseket illeti, a szabályozás pragmatikusan programozott, és - nem csupán ezért - elhibázott. Igaz, hogy a munkajog kollektív intézményeinek struktúrájában egységes modellt felállítani nem lehetséges,[4] azonban ahol a kollektív munkajog duális szerkezete alakult ki,[5] a jogalkotó tekintettel volt arra, hogy az egyes elemek között ne legyen strukturális összemosódás és ebből következően funkcionális zavar. A duális felépítésű munkajogi intézményrendszer ugyanis dogmatikájában és rendeltetésében két egymástól jól elkülöníthető részből áll. A koalíciók jogára épülő ún. tarifális autonómia (die Tarifautonomie) magából a önrendelkezés alapelvéből következik és mint ilyen "sie ist eine kollektive Form privatautonomer Gestal-
- 323/324 -
tung".[6] Ezzel szemben a jogalkotó által létrehozott üzemi alkotmányjog intézményrendszere - jelesül az üzemi tanács és általa az üzemi megállapodás ebben a kontextusban nem a magánautonómia egyik kifejezője, "sondern durch Wahl nach dem Mehrheitsprinzip legitimiert".[7] A két rendszer közötti alapvető különbség abban áll, hogy míg a tarifális önrendelkezés tárgyi határát jogszabály - konszolidált munkajogi szabályozás esetén - nem határozza meg, addig az üzemi megállapodás kerete jogszabály által behatárolt.[8] Jellemző, hogy a koalíció szabadságának természetes velejárója a kollektív megállapodás kötésének képessége, amelynek pontos ismérvei meghatározása mindenütt a koalíció rendeltetéséhez, és ebből fakadóan a koalíciószerű tevékenységhez igazodik.[9] Ebből a szempontból másodlagos kérdés, hogy az adott jogrendben a kollektív munkajog duális szerkezetű vagy sem. A koalíciós jog, valamint a tarifális autonómia lényege nem csupán abban tradicionális feladat teljesítésében rejlik, hogy intézményes ellensúlya legyen a munkáltató gazdasági és társadalmi hatalmának. A több, mint másfél évszázada állandóan változó gazdasági és politikai körülmények között ugyanis többször ez tűnt az egyedüli intézménynek, amely képes a munkavállaló gazdasági és társadalmi integritását megőrizni.[10] Ennek a feladatának kétség kívül akkor tett és tesz a leghatékonyabban eleget, ha az egyén önrendelkezési jogán alapul.[11]
A hazai jog ugyan átvette a kollektív munkajog duális szerkezetét, azonban a jogalkotó tradíciók hiányában - vagy talán rosszul sikerült politikai kompromisszum eredményeképpen - a koalíciós-tarifális és az üzemi alkotmányjogi elemeket meglehetősen összekuszálta. Az Mt. 33. §-nak, valamint 65. §-ának egybevetése egyfajta huszonkettes csapdáját mutatja. A részleteket mellőzve rögzíthető,[12] hogy a szakszervezeteknek alapvető érdeke fűződik az üzemi tanácsi választás számukra sikeres eredményéhez, hiszen csak abban az esetben rendelkeznek kollektív szerződéskötési képességgel, ha jelöltjeik az üzemi tanácsi választáson elérik a törvény által meghatározott kvótát. A szakszervezet és a kollektív szerződés léte lényeges lehet az üzemi tanács számára is, hiszen az Mt. 65. § (1) bekezdése szerint az üzemi tanácsot együttdöntési jog illeti meg a kollektív szerződésben meghatározott jóléti célú pénzeszközök felhasználása, illetve az ilyen jellegű intézmények és ingatlanok hasznosítása tekintetében. Ha a jogalkotó az üzemi tanácsnak valóban a munkáltató meghatározott döntéseinek a befolyásolását szánná, elhagyható lehetne a kollektív szerződésre való hivatkozás, hiszen annak a már hivatkozott 30. § alapján más a rendeltetése. Így viszont tartalmilag értelmetlen, hatásában viszont mindkét intézmény működését jelentősen lerontó kapcsolódási pontokat épített a rendszerbe.
2. Nem ez volt a jogalkotás egyetlen tévedése a munkajog kollektív intézményeinek szabályozása tekintetében. A munkajog egészére és ezen belül a magánautonómia érvényesülésére alapvetően hatott az ún. "Günstigkeitsprinzip" sajátos hazai interpretálása. Az Mt. indokolása értelmében "a piackomform szabályozás azt eredményezi, hogy a jelenlegi közigazgatási jellegű szabályozást fel kell váltania egy, a munkajogviszony sajátosságainak jobban megfelelő magánjogias szabályozásnak. Az állam jogi beavatkozásának erőteljesen vissza kell vonulnia, a munkaviszony alanyaira nézve kogens jogi szabályozás kizárólag a munkaviszony garanciális tartalmi elemeinek meghatározására, az ún. "minimálstandardok" kijelölésére szorítkozhat...A munkaviszonnyal kapcsolatos egyéb kérdéseket a munkaviszony alanyainak, a munkáltatónak és a munkavállalónak kell megállapodás útján rendeznie." Majd később: "...a kollektív szerződésekre vár az a feladat, hogy a munkavállalók számára kedvezőbb szabályokat megalkossák".[13] Ez a gondolat ismétlődik meg a 13. §-hoz fűzött indokolás tartalmában is. A jogalkotó a relatív diszpozitivitás elvét vallja, amennyiben a törvény III. részében megjelölt rendelkezések csak minimál követelmények, amelyektől - hacsak törvényi rendelkezés ki nem zárja - a munkavállaló javára el lehet térni.
A hazai jogban "jóléti elvre" átkeresztelt "Günstigkeitsprinzip,"[14] illetve "principle de l'application de la norme la plus favourable"[15] azonban az európai országok munkajogában az Mt. szabályaitól eltérően a kollektív szerződés és a munkaszerződés viszonylatában meghatározó jelentőségű.[16] A magyar jogalkotó szándé-
- 324/325 -
ka érthető, de úgy befolyásolta lényegesen a kollektív szerződést megkötő felek autonómiáját, hogy az elv érvényesülésének hátterét nem teremtette meg. Csakhamar bebizonyosodott, hogy a munkáltatók egyáltalán nem érdekeltek a kollektív megállapodások megkötésében, és a kollektív szerződés regulatív szerepe a hazai munkajogban elmaradt a várakozástól.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
