"A Global Internet Liberty Campaign (GILC), azaz Nemzetközi Mozgalom az Internet Szabadságáért nevű szervezetet 1996 júniusában alapították kormányzatoktól független, nonprofit szervezetek. Jelenleg több, mint ötven emberi jogi és fogyasztóvédelmi csoport szövetségeként igyekszik védeni az online világ polgárainak jogait."
(Fordította Csizmazia Norbert és Tordai Csaba)
A Global Internet Liberty Campaign[1] (GILC), azaz Nemzetközi Mozgalom az Internet Szabadságáért nevű szervezetet 1996 júniusában alapították kormányzatoktól független, nonprofit szervezetek. Jelenleg több, mint ötven emberi jogi és fogyasztóvédelmi csoport szövetségeként igyekszik védeni az online világ polgárainak jogait.
A GILC-et alkotó szervezetek különfélék, és számtalan különböző célért küzdenek saját eszközeikkel, ám a GILC tagjaiként hét alapelv megvalósulását követelik:
- követelik előzetes cenzúra tiltását az online kommunikációban;
- követelik, hogy a törvény az Internet szabályozásakor tegyen különbséget a tartalomért ténylegesen felelős személy és az adatokat pusztán továbbító szolgáltató között;
- követelik, hogy az online véleményszabadságot közvetetten se korlátozhassa a számítógépek hardvere, szoftvere vagy az Internet bármely fontos eleme fölött gyakorolt, túlzott kormányzati vagy bármilyen más ellenőrzés;
- követelik, hogy az instabil gazdasággal és fejletlen infrastruktúrával rendelkező országok polgárai is hozzáférhessenek az Internethez;
- követelik, hogy semmilyen megkülönböztetés ne érvényesüljön az online kommunikációban, történjen bár az faj, bőrszín, nem, nyelv, vallás, politikai meggyőződés, társadalmi réteg, születés, tulajdon vagy akármilyen más alapon;
- követelik annak biztosítását, hogy azok a személyes adatok, melyek egy bizonyos cél érdekében kerülnek fel az Internetre, ne legyenek más célra felhasználhatók az adat alanyának hozzájárulása nélkül; követelik továbbá, hogy a felhasználók ellenőrizhessék, milyen adatokat tárolnak róluk, és kérhessék a helytelen adatok helyesbítését;
- követelik, hogy a felhasználók bármilyen titkosítást használhassanak kommunikációjuk során minden korlátozás nélkül.
A GILC több módon is igyekszik elősegíteni e célok megvalósulását. Tagjainak kutatásait összefoglalva ad ki jelentéseket az Internetet érintő témákban, eddig három ilyen kiadványuk jelent meg, az első a "Titkosítás és szabadság: nemzetközi áttekintés a kódolással kapcsolatos kormányzati álláspontokról"[2] A jelentés végkövetkeztetése szerint az országok túlnyomó többségében - és ez igaz úgy a vezető ipari hatalmakra, mint a feltörekvő országokra - a titkosítási eljárásokat szabadon lehet készíteni, eladni és használni. Megjegyzi ugyanakkor a jelentés, hogy az utóbbi időben a nemzetközi jog és -politika egyre inkább óvatosságra int a titkosító algoritmusok kezelését illetően. 1998 októberében jelent meg a GILC "Magánszféra és emberi jogok"[3] című kiadványa, mely ötven ország személyiségi jogra vonatkozó szabályait és joggyakorlatát elemzi. Megállapítja, hogy több országban történtek arra irányuló lépések, hogy átfogó törvényi szabályozás szülessen a személyiségi jogok védelmére; ugyanakkor több helyen egyre inkább korlátozzák a technológiához való hozzáférést, és széles körben hallgatnak le illegálisan embereket. A harmadik kiadvány egy részét a Fundamentum a következő oldalakon közli, ennek címe "Határok nélkül: a szólásszabadság az Interneten"[4] A szervezet a közeljövőben készül megjelentetni következő jelentését, mely az Internethez való hozzáférést lehetőségét elemzi a kelet-közép-európai országokban, különös tekintettel a telefontársaságok magánkézbe adására, a piaci versenyre, az árszintre és az Internet-szolgáltatás jogi környezetére.
Ezen kívül a GILC céljainak elérésére felhívásokat ad ki és küld el kormányzati és nemzetközi szervezetekhez. Ezen felhívásokban a GILC tagszervezetei osztják meg kutatási eredményeiket és tapasztalataikat olyan témákban, melyek érintik az Internet és az emberi jogok ügyét. Múlt év elején juttatott el a GILC egy emberi jogokkal és az Internettel foglalkozó tanulmányt az Európa Parlamenthez, júliusban tizennyolc tagszervezet tette közzé felhívását a titkosítási eljárásokról, különös tekintettel az akkoriban elfogadott spanyol távközlési törvényre. A GILC ezeken kívül már éppúgy küldött felhívást Kanada, az Egyesült Királyság, Írország, Ausztrália, Németország vagy az Egyesült Államok kormányának, mint az OECD-nek vagy az ENSZ-nek.
A GILC az Internettel kapcsolatos témákban konferenciákat is szervez, ilyen volt például Magyarországon a múlt év szeptemberében a "Pillantás a szabadságra: magánszféra és a civil társadalom az Interneten Kelet-Közép-Európában". Nem sokkal később, 1998. október 7-én, egy nappal az OECD gazdasági minisztereinek ottawai találkozója előtt konferenciát rendezett, mely a magánszférával, a titkosítással, a véleményszabadsággal, az Internethez való hozzáféréssel, az emberi- és fogyasztói jogokkal foglalkozott. A ta-
- 176/177 -
nácskozást John Manley, kanadai ipari miniszter nyitotta meg; a konferencia résztvevői felhívással fordultak az OECD minisztereinek éppen az elektronikus kereskedelem kérdésével foglalkozó tanácskozásához.
Jelenleg egy olyan nemzetközi kampány megszervezésén dolgozunk, melynek célja, hogy vizsgálják felül a Wassenaar-megállapodást, mely nemzetközi kereskedelmi egyezményként lehetővé teszi, hogy a részes országok az erős titkosítást lehetővé tevő eljárások kivitelét korlátozzák, amely algoritmusok pedig a magánszféra egyetlen biztosítékai a digitális világban. A GILC tagszervezetei most arra hívják fel a megállapodásban részes kormányokat, hogy szüntessék meg e korlátozásokat, hogy így minden felhasználó kormányzati ellenőrzés nélkül kommunikálhasson egymással. Szeretnénk hinni, hogy a GILC eddigi rövid, kétéves tevékenysége során bebizonyította, hogy az emberi jogok hiteles védelmezője az Interneten.
A szólásszabadság mint egyetemes emberi jog 1948. évi deklarálása óta először van lehetőségünk arra, hogy ezen jogunkat valóban globális keretek között - az Egyetemes nyilatkozat szavai szerint "a határokra való tekintet nélkül" - gyakorolhassuk Az Internet megjelenésével az információhoz jutás, illetve az információterjesztés módjai gyökeresen megváltoztak, s ennek mélyreható következményei vannak úgy az egyénekre és a civil szférára, mint az államokra nézve.
A múltban általános volt az a felfogás, mely szerint egy ország képes - a szólásszabadság elveinek tiszteletben tartása mellett - a határain belüli információáramlás ellenőrzésére, a kiadók pedig bizonyos mértékig képesek ellenőrizni és irányítani kiadványaik terjesztését. Így például az Európai Emberi Jogi Bíróság szerint a Handyside v. Egyesült Királyság ügyben[5] - bár a vitatott könyv törvényesen terjeszthető volt a legtöbb európai országban - nem sérült az Emberi jogok európai egyezményének 10. cikkelye, amikor az Egyesült Királyság komoly erőfeszítéseket tett a könyv árusításának betiltására. Azaz ha egy korlátozás egy bizonyos országban törvényes, úgy az alkalmazható mind a belföldön, mind a külföldön megjelentetett kiadványokra nézve, még akkor is, ha a korlátozás által érintett anyag származási helyén törvényesen jelent meg; így egy Hollandiában legálisan kiadott folyóirat meg kellett hogy feleljen a német követelményeknek is, ha azt valaki Németországban terjeszteni, vagy egyszerűen csak birtokolni akarta. Az országok szerinti különböző megítélést jórészt az információ- és gondolatközlés eszközeinek fizikai természete tette lehetővé, hiszen az eltérő jogi szabályozás tiszteletben tartása azon az előfeltevésen alapult, hogy egy ország viszonylag könnyen meg tudja oldani, hogy távol tartson területéről könyveket, filmtekercseket vagy éppen festményeket; a kiadók pedig éppígy képesek ellenőrizni kiadványaik terjesztését.
Az Interneten áramló információ felett viszont sem az állam, sem a kiadók nem rendelkeznek ilyenfajta ellenőrzéssel, hiszen az információ többé nem kötődik kézzelfogható tárgyakhoz. Az újonnan létrejövő médiumok - a műholdas műsorsugárzás vagy az internet - globális természete az emberi jogi dokumentumokban lefektetett "határok nélküliség" koncepciójának új értelmezését kívánja meg. Martens bíró a Spycatcher-ügyhöz[6] fűzött különvéleményében ki is fejtette, hogy az információs társadalom korában az információk és a gondolatok többé nem tartóztathatók fel a határoknál. Ugyanerre mutattak rá Pettiti és Farinha bírók is különvéleményükben, amikor arról beszéltek, hogy a műholdas televíziózás korszakában lehetetlenné vált területileg elhatárolni a véleményeket és kifejezésüket, vagy újságok betiltása útján korlátozni egy ország polgárainak információhoz való jogát. Az emberi jogi elvek tiszteletben tartása mellett, az Interneten való szólás szabadsága korlátozásoktól ugyan nem lehet mentes, de az országok szerinti különböző megítélés lehetőségét, mely sok ügyben lehetővé tette korlátozásokat, nem lenne helyes alkalmazni. Az Internet szükségessé teszi egy valóban nemzetközi szintű szabályozás bevezetését, melynek általános jelleggel törekednie kell közös megegyezésen alapuló szabályok kialakítására. Az Internet megjelenése az egyezmény 19. cikkelyében szereplő további kitételek újraértelmezését is megkívánja, nevezetesen, hogy mit jelent a jog az információ "felkutatására és befogadására" [to seek and receive information], illetve "átadására" [to impart].
Az internetes szólásszabadság nemzeti korlátozása közvetlen és negatív hatással van az összes Internet-használó ezen jogaira. Példaképpen: ha egy állam polgárainak tilos bizonyos politikai kérdésekről bírálólag online szólni, nemcsak az ő szűken értett szóláshoz való joguk sérül, hanem a világ többi Internet-felhasználójának az információ felkutatására való joga is. Hasonlóképpen, bármely ország erőfeszítései, hogy egy adott tartalmú anyagot ne engedjenek be területükre, sérti a többi ország állampolgárainak az információ átadására irányuló jogát. Éppen ezért csak olyan információ lehet egy új szabályozás szerint til-
- 177/178 -
tott, amely tilalmazásában minden, vagy gyakorlatilag minden ország egyetért.
Meggyőződésünk, hogy a közvetett ellenőrzési módszerek éppolyan veszélyesek, mint a közvetlen állami cenzúra, éppen ezért szükséges, hogy ezekről is szóljunk. Az első fontos alapelvnek azt tartjuk, hogy az Internet-szolgáltatókat nem lehet felelőssé tenni a nem általuk előállított anyagokért. Az Internet-szolgáltatók az Internet működésében speciális szerepet játszanak. Míg a szolgáltatók országonként különbözőek, a legtöbb felhasználó általában egy szolgáltatón keresztül kapcsolódik rá az Internetre. A döntő fontosságú szerep, amit az Internet-szolgáltatók játszanak az Internet-hozzáférésben több kormányzatot arra késztetett, hogy rajtuk keresztül kísérelje meg szabályozni az Interneten áramló információs anyagot. Ezen országok tehát úgy vélik, hogy a szolgáltatók ellenőrzése megoldja az Internet tartalmának ellenőrzését is. Az Internet-szolgáltatók azonban nem illeszthetők egyik, médiáról kialakult paradigma keretei közé sem, nem hasonlíthatók még a rádió- és televízióadókhoz sem; így nem helyes őket más technológiákra tervezett szabályozásnak alávetni. Kétféle módon is érvelhetünk az ellen, hogy az Internet-szolgáltatókat felelőssé tegyék nem saját készítésű anyagokért. Egyrészt, ez gyökeresen átalakítaná az internet természetét, és lerombolná az Internet által megnyitott új lehetőségeket. Másrészt, egyre világosabb, hogy technikai okokból sem terhelhető a felelősség a szolgáltatókra a nem általuk készített anyagokért. Elvégezhetetlen feladatot jelentene az információ átrostálása, illetve ha képesek is megszűrni az információkat, könnyen lehetne az anyagot titkosítani, a címeket megváltoztatni, képeket e-mailen elküldeni. Technikai tényezők nem teszik lehetővé az információ szabad áramlásának megakadályozását. Egyfelől, az Internet-szolgáltató nem állíthatja meg az információ beáramlását a rendszerbe. Senki sem képes a hatalmas mennyiségű hálózati forgalmat figyelemmel kísérni, hiszen mindez e-mailek, fájlok, weboldalak százezreiből állhat, a szöveges és bináris formátumok egy része pedig csak bizonyos védett módszerek igénybevételével lenne olvasható. Ahogy az Európai Bizottság a közelmúltban megjegyezte, még tisztázatlan, hogy mennyiben lehetséges technikailag az illegálisnak bizonyult információkhoz való hozzájutást megakadályozni. Egy másik technikai probléma abban áll, hogy a szolgáltató nem képes az egyes felhasználókhoz való információtovábbítást szelektíven megakadályozni. Az elektronikus hálózatok jellemzően nem teszik lehetővé az egyes használók személyének, vagy akár csak nemzeti hovatartozásának megállapítását. Az Internet-szolgáltatók nem tudják az adott anyagot egyik országban hozzáférhetővé tenni, egy másikban viszont elzárni a hozzáférést; az ilyen megkülönböztetés a jelenlegi hálózaton hatalmas új infrastrukturális beruházást igényelne. Bizonyos hálózati technológiák, mint a különböző hírcsoportok lehetővé tehetik az egyéni működtetőknek, hogy kiválasszanak bizonyos csoportokat vagy témákat, míg a másokhoz való hozzáférést meggátolják. De sok technológia, mint például a World Wide Web, jelenleg nem alkalmas az ilyen szelektív működtetésre.
Alapos tanulmányoknak és vitáknak köszönhetően néhány ország felismerte, hogy az Internet-szolgáltatók nem tehetők felelőssé a nem általuk készített anyagért. Végkövetkeztetésként azt mondhatnánk, hogy az Internet-szolgáltatók ugyan kellő segítséget kell hogy nyújtsanak a jogalkalmazó szerveknek a bűncselekmények felderítésében, de a magántársaságok nem hivatottak a rendőrhatóságok szerepét átvállalni. Az ilyen szereptévesztés az emberi szabadságjogok lényegi sérülését eredményezné. 1997-ben Németország elfogadta a multimédiatörvénynek nevezett - hivatalosan az információs és kommunikációs szolgáltatásokról szóló - törvényt, amely szerint a szolgáltatók nem felelnek harmadik fél által közzétett anyagért, amelyhez ők csupán a hozzáférést teszik lehetővé. A törvény csak abban az esetben állapítja meg felelősségüket, ha tudomásuk van a törvénybe ütköző tartalmat hordozó információról, és ésszerűen elvárható tőlük, illetve technikailag képesek az ilyen információ felhasználásának megakadályozására. Az Egyesült Államokban pedig a kommunikációs törvény 230. szakasza szerint az interaktív számítógépes szolgáltatás valamely szolgáltatója, illetve felhasználója nem tekinthető egy másik szolgáltató által a hálózaton elhelyezett információ megjelentetőjének vagy közlőjének. Ezen kitétel elfogadásakor a Kongresszus kifejezetten úgy látta, hogy az Internet, illetve más interaktív számítógépes szolgáltatások lehetővé teszik a politikai diskurzus sokszínűbbé tételét, egyedi lehetőséget kínálnak a kulturális fejlődésre, valamint az intellektuális tevékenység megszámlálhatatlan módjára. A 230. szakasz célja a Kongresszus szerint az, hogy előmozdítsa az internet további fejlődését. Az Európai Bizottság is arra a következtetésre jutott, hogy az információáramlás ellenőrzésének megvalósítására nem az Internet-szolgáltatók felelőssé tétele a megfelelő mód. Az 1996. évi, az Európai Parlamenthez, a Tanácshoz, a Gazdasági- és Társadalmi Bizottsághoz, illetve az Interneten található Illegális és Veszélyes Tartalmú Információk Regionális Bizottságához intézett nyilatkozatában a bizottság is azt hangsúlyozta, hogy az Internet-szolgáltatók kulcsszerepet játszanak az Interneten elhelyezett információk felhasználókhoz való eljuttatásában.
- 178/179 -
Ugyanakkor, nem szabad megfeledkezni róla, hogy az elsődleges felelősség a szerzőket, illetve az információk elhelyezőit terheli. A bizottság szerint az információhoz férés megakadályozása a szolgáltatók szintjén messze túlmenne azon, amit az illegális tartalom kategóriája megenged, és egy ilyen jellegű korlátozás elképzelhetetlen Európában, mivel komolyan veszélyeztetné a személyiség szabadságát, illetve szemben áll az európai politikai hagyományokkal. Ezért szükség lehet a vonatkozó jog módosítására, vagy egyértelműbbé tételére, hogy az elősegítse a szolgáltatók elsődleges feladatát: a vásárlók kiszolgálását. Az Internet-szolgáltatók helyzete tehát tisztázásra szorul, illetve nem szabad, hogy az egyes kormányok, illetve jogalkalmazó szervek célpontjaivá váljanak, miközben nincs az adott információ felett ellenőrzési lehetőségük. 1998. május 13-i határozatában az Európa Parlament, majd 1998. május 28-i ajánlásában az Európai Unió Tanácsa is egyetértett a bizottsággal, és arra jutott, hogy az Internet-szolgáltatókra valóban nem terhelhető a felelősség a nem általuk készített információért. Az európai miniszterek Bonni Nyilatkozata hasonlóképpen fontosnak ítélte az információ keletkezése és felhasználása közötti lánc különböző szereplőinek felelősségére vonatkozó jogi szabályozás tisztázását. A nyilatkozat szerzői felismerték, hogy világosan meg kell különböztetni az információáramlásban azok felelősségét, akik az információt készítették, vagy az Interneten elhelyezték, azokétól, akik csak közvetítő szerepet játszanak, mint például az Internet-szolgáltatók.
Többen az önszabályozás szükségességét vetik fel a külső beavatkozással szemben, így például az Európai Unióban és számos más országban az önszabályozást ajánlották az Internet állami ellenőrzésének járható alternatívájaként. Az "önszabályozás" tulajdonképpen helytelen elnevezés az Interneten való szólás szabadságának ellenőrzésére. A kifejezés tulajdonképpeni értelme szerint akkor beszélünk önszabályozásról, amikor emberek vagy társaságok egy csoportja saját, jól felfogott érdekében úgy dönt, hogy együtt szabályozzák, közös érdekeik milyen eljárást is igényelnek. Ezzel szemben, az Internetre vonatkozóan az önszabályozás alatt nem azt értjük, hogy a szolgáltatók egy csoportja közösen szabályozza saját tevékenységét, hanem azt, hogy a "fogyasztók" viselkedését kell szabályozniuk azáltal, hogy leveszik a sértő, vagy támadó jellegű weboldalakat, vagy megakadályozzák a hozzáférést ezen oldalakhoz.
Nemzetközi jogi szempontból nehezebben megtámadható az ellenőrzés ilyen "civil" formája. Ugyanakkor jó néhány esetben előfordul, hogy egy szolgáltató kormányzati nyomás alatt cselekszik, s tulajdonképpen már állami politikát valósít meg, a kormányzat eszközeként viselkedik. Amit sokszor az Internet önszabályozásaként emlegetnek, az az adott esetben egyfajta magánkézbe adott cenzúra lehet, mindez pedig összhangban áll az egykor állami feladatok magánkézbe adásának meglehetősen gyakori jelenségével. A hátteret továbbra is az állam hatalma és kényszerítő ereje biztosítja, de az információ kiszűrésének tényleges kivitelezésével és technikai megvalósításával egy-egy kereskedelmi csoportot bíznak meg.
A GILC egyik tagszervezete, nagy-britanniai Cyber-Rights & Cyber-Liberties a "Ki őrzi az őrzőket: információbesoroló és -csoportosító rendszerek az Interneten, avagy a magánkézbe adott cenzúra" kiadványában arról ír, hogy az Egyesült Királyság jelenlegi rendszere nem tükrözi a kormány által javasolt önszabályozó megoldást. A cenzúra egy bizonyos formája van kialakulóban, méghozzá egy magánkézbe adott és ipari alapú cenzúra, amelynek kijátszására nem lesz lehetőség, hiszen magánszervezetek, információcsoportosító rendszerek fogják működtetni, és már a hálózatba kapcsolódás szintjén nyomás fog nehezedni a brit Internet-szolgáltatókra. Csak az 1996 nyarán történteket kell felidéznünk, ahogyan a szolgáltatókat a Metropolitan Police, azaz Nagy-London rendőrsége arra kényszerítette, hogy körülbelül 130 hírcsoportot levegyenek a szerverekről.
Ha bebizonyítható, hogy az "önszabályozó intézkedések" csupán a közvetlen állami ellenőrzést helyettesítik, azzal ez a megoldás az emberi jogok oldaláról könnyen sebezhetővé válik, mivel nem tesz eleget az arányosság tesztjének. Amikor a szolgáltatók összefognak bizonyos információcsoportok "önszabályozásának" céljából, az információért viselt felelősségük korlátozásáért cserébe, igyekeznek majd minél több anyagot cenzúrázni, hogy biztosan kiszűrjenek minden esetleges illegális információt, még akkor is, ha a jogos és védett szólásszabadság ezzel jelentékenyen sérül. Az önszabályozó rendszerekről szóló első jelentések megkérdőjelezik azok hatékonyságát, és azt sugallják, hogy az olyan bűncselekményekkel, mint például a gyermekpornográfia, csak egy jól felkészült rendőrség képes megbirkózni.
Az információk megszűrését, csoportosítását és címkézését végző rendszerek megakadályozzák a szabad információáramlást, és az egyes kormányzatok esetleg az emberi jogokat sértő módon alkalmazzák őket. Ezen rendszerek - akár állami, akár magánkézben vannak - korlátozhatják a szólás szabadságát, és megakadályozhatják az információhoz való szabad hozzáférést. Adott esetben arra késztethetnek egyeseket, hogy ne használják az Internetet vitatható vagy népszerűtlen témákhoz kapcsolódó információcserére; elősegíthetik az egyes országokra jellemző profilok kialakítását, ami megkönnyítené egy, a nemzeti kor-
- 179/180 -
mányzatok által hiányolt globális információcsoportosító rendszer létrejöttét; nagy területeken lehetségessé válna a hozzáférés megakadályozása, így a külön kulcsszót, vagy karakterláncot tartalmazó Internet-oldalakhoz is; végül lehetségessé válna az információt készítők és szolgáltatók saját csoportosításukon alapuló besorolásának felülbírálása is.
Az információszűrő, -osztályozó, és a hozzáférést esetlegesen meggátló módszerek állami megbízáson alapuló használatára ugyanazon korlátozások vonatkoznak az emberi jogok védelme szempontjából, mint bármely más Internet-használatot érintő megszorításra. Bármelyek legyenek is az eszközök, a saját szólás szabadságához, és a mások véleményének megismeréséhez fűződő alapvető emberi jogokat sértik az ilyesfajta állami korlátozások. Az információ megszűrése nem alkalmazható a közoktatási intézményekben és a könyvtárakban sem.
A szólásszabadság fontos garanciáját képezi az anonimitás. A szabad véleménynyilvánítás, illetve a személyiségvédelem szempontjából központi jelentőségű a politikai vélemény kinyilvánításának joga - anélkül, hogy retorziót vonna maga után -, illetve a személyazonosság felfedésének kontrollálása. A személyes szabadságjogoknak az online kapcsolatok világában történő védelme szempontjából ezért alapvető cél az anonimitáshoz fűződő jog védelme.
Az Internet elterjedésének és fejlődésének nélkülözhetetlen eleme volt a névtelenség. Néhány kormányzat azon van, hogy kiterjessze az anonimitást lehetővé tevő technikákat. Hollandia és a kanadai Ontario tartomány például tanulmányokat végeznek e kérdéskörben. A német kormányzat nemrégiben fogadta el azt a törvényt, amely az internetes számlák anonim kiegyenlítését tenné lehetővé. Más törekvések viszont az azonosítás kötelező kritériumainak megállapítására irányulnak, illetve a névtelenséget védő technikák használatának korlátozására. Például 1997 decemberében a nyolc fejlett ipari ország belügy-, és igazságügyminiszterei javaslatot fogadtak el, amely kötelezővé teszi az Internet-felhasználók azonosítását, de más kormányok is kísérletet tettek olyan szabályozás elfogadására, amely a személyazonosság felfedése nélkül nem teszi lehetővé az Internethozzáférést. Az Internet-szolgáltatók nem szabad, hogy szükségtelen azonosítási követelményeket állítsanak vásárlóikkal szemben, illetve, ahol csak lehet, fenn kell tartani az anonim felhasználói jogosultságot, ezzel is biztosítva emberi jogaink érvényesülését az Interneten is.
(Fordította Csizmazia Norbert és Tordai Csaba) ■
JEGYZETEK
[2] http://www.gilc.org/crypto/crypto-survey.html
[3] http://www.gilc.org/privacy/survey/
[4] http://www.gilc.org/speech/report/
[5] Handyside v. United Kingdom, Series A, no. 24, 1 EHRR 737 (1979).
[6] The Observer and the Guardian v. United Kingdom, 14 EHRR 153 (1992).
Visszaugrás
