"Úgy tűnik, hatalmas nyomás nehezedik az internetes szabadságra: bármely fordulat, amely bekövetkezik ezen a területen, messzemenő következményekkel jár a szólásszabadságra nézve [...]. A bíróságok egyre többször találják szembe magukat a nehéz kérdéssel, hogy miként lehet összeegyeztetni a korábbi joggyakorlat doktrínáit az új valósággal, ugyanakkor a válaszokat még senki nem fogalmazta meg teljes egészében."
A bírák évszázadok óta arra törekszenek, hogy a hatályos jogot a technológiai fejlődés addig elért szintjéhez igazítsák. Mind a kontinentális, mind az angolszász jogrendszerek bírái szembesülnek olyan helyzetekkel, amelyekben a technológiai fejlődés új társadalmi és gazdasági összefüggéseket alakít ki; olyan összefüggésekhez, amelyeknek a kezelésére a jelenlegi jogrendszernek nincsenek megfelelő eszközei. Ilyen esetben a bírónak először azt kell eldöntenie, hogy valóban új technológiáról van-e szó. Biztos, hogy az előtte fekvő ügy kívül esik a precedensek és törvények alkalmazási körén? Amennyiben igen, a bírák metaforákat és analógiákat alkalmaznak az új helyzetre, hogy a korábban kidolgozott keretek segítségével ragadják meg az addig ismeretlen jelenséget.
A bírói tevékenységnek mindig is része volt, hogy új bort öntsenek régi tömlőbe - nem csupán az angolszász jogfejlődésben, de akkor is, amikor a kontinentális jogrendszerek bírái értelmezik és alkalmazzák az írott jogot. Önmagában véve nincs semmi újdonság a bírói gondolati keretszerkesztésben mint tevékenységben. Ez mindenkor része volt a jogfejlődésnek. Az a valódi kihívás, amikor a bírák (vagy a jogalkotók) a technológia váratlan, kellemetlen vagy bizonytalan társadalmi és gazdasági következményeivel találják szemben magukat. A kihívás akkor lehet különösen jelentős, ha ezek a következmények a fogalmi kereteket rögzítő korábbi bírói döntésekből erednek.
Tanulmányunk középpontjában az internet által előidézett, összetett problémák állnak. Pontosabban, a kialakuló online világgal együtt járó lehetőségek és ártalmak, valamint az egyéni alapjogok (emberi jogok) közötti kölcsönhatást vizsgáljuk. Először feltesszük a kérdést, hogy a bírák miként alkalmaznak új analógiákat és alkotnak metaforákat annak érdekében, hogy érthetővé és kezelhetővé tegyék az új technológiát. Ezután arra keressük a választ, vajon ezek az értelmezési keretek képesek-e megfelelő válaszokat adni a modern világ technikai és társadalmi kihívásaira. Álláspontunk szerint az egyéni alapjogok és az internet vonatkozásában egyfajta újrakeretezési folyamat zajlik. Ez az újrakeretezés pedig az alapjogok - például a szólásszabadság - hagyományos értelmezési kereteinek elvetését indította el.
Fontos leszögezni, hogy nem csupán technológiai változásról beszélünk, hanem a technológiai változás, valamint az azzal járó következményekre adott társadalmi és piaci reakciók közötti kölcsönhatásról. Sokat hangoztatott érv, hogy ha a hatályos jog alapján vagy éppen annak hiánya miatt nem lehet megfelelően kezelni a fennálló helyzetet, úgy a jogalkotó feladata, hogy megtegye a megfelelő lépéseket. Ez az elv kétségkívül vonatkozik a technológiai változásból eredő bizonytalanságokra is. De mi történik, ha a jogalkotó nem reagál? A bírónak olyan jog alapján kell eldöntenie az ügyet, amely nem alkalmas az új helyzet megoldására. A helyzetet tovább bonyolít-
- 19/20 -
ja, ha az alapjogokat vagy emberi jogokat olyan esetekben kell alkalmazni, amelyekben a technológiai újítást szabályozó jogi norma még az érintett alapjog elismerését megelőzően keletkezett.
Az ilyen ügyek bírói rendezése során a jogvita tárgya lényeges, de ugyanolyan fontos az is, hogy milyen típusú bíróságnak kell ítéletet hoznia. Tanulmányunkban a bírósági szervezetrendszer csúcsán elhelyezkedő bíróságokra (ezek az alkotmánybíróságok és a legfelső bíróságok), valamint a nemzetközi bíróságokra, elsősorban az Emberi Jogok Európai Bíróságára összpontosítunk. Meg kell jegyeznünk, hogy az alanyi jogok és az alapjogi megfontolások még a legmagasabb szintű bírói fórumok esetében is csak egy részét alkotják azoknak a szempontoknak, amelyeket az ügy eldöntésénél figyelembe vesznek. A társadalmi-politikai kockázatok és a gazdasági szempontok szintén szerepet játszanak a jogkorlátozások elfogadásában. Más szóval, a technológia hatásaihoz kapcsolódó társadalmi érdek további súlyt adhat a hagyományosan elismert jogkorlátozási okoknak.
Ma óriási ellentét feszül az alapjogok meglévő értelmezési keretei, valamint a társadalmi valóság között, amely megteremtette a 21. századi internetet, illetve amelyet maga a 21. századi internet teremtett meg. A tanulmány első része a bírói fogalmi keretek alakítását és a jelenségek e keretekbe illesztését (a továbbiakban: keretezés) az új technológiával való szembenézés eszközeként mutatja be. Ezt követően megvizsgáljuk, hogy milyen kihívások elé állítják a társadalmi következmények a jelenlegi értelmezési kereteket. Végezetül megmutatjuk, hogy miként veszítik el erejüket a régi metaforák - ideértve az olyan korábbi értékalapú igazolási alapokat is, mint a szólásszabadság.
A dilemma, hogy miként lehet a régi szabályokat az új környezetben alkalmazni, aligha tekinthető újkeletűnek. A kontinentális jogrendszerek jogászai számára nagy valószínűséggel továbbra is azok a francia bírósági döntések szolgálnak klasszikus modellként, amelyek először foglalkoztak a fényképészettel, illetve az üzemi balesetek megítélésével. A felelősségi rendszereknek az angol és amerikai ipari forradalmak során végbement fejlődése hasonló módon megmutatja, hogy a bírói keretezés mennyire integráns részét képezi a technológiai fejlemények jogba való átültetésének. A keretalakítás egy másik klasszikus amerikai példája, ahol a jogi fogalmakat keretezéssel értelmezték át a technológiaváltás miatt változó társadalmi környezetben Brandeis bíró különvéleménye, amelyet az amerikai legfelső bíróság első, a lehallgatásokat érintő döntéséhez fűzött.
(Fényképezés) 1858-ban már öt év telt el azóta, hogy Nadar megnyitotta műtermét Párizsban és a fényképészet kereskedelmi tevékenységgé vált. Ebben az évben egy francia bírónak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy mi legyen a sorsa azoknak a jogszerűen készített fényképeknek, amelyek Rachelt, a nagy francia színésznőt ábrázolják halálos ágyán. A képek az elhunyt nővérének kérésére készültek magánjellegű felhasználásra; a fényképészeknek megtiltották, hogy bárkinek másolatot adjanak. Ennek ellenére huszonöt képet eladásra kínáltak. A francia bíróság kimondta, hogy: "A családtagok kifejezett hozzájárulása nélkül senki sem jogosult arra, hogy egy olyan személy arcáról, aki a halálos ágyán fekszik, felvételt készítsen, és azt közzétegye, függetlenül az adott személy ismertségétől és attól, hogy életét mekkora nyilvánosság övezte. Az ilyesfajta sokszorosítás megtiltása abszolút jog."[1] Habár a képmáshoz való jog kodifikálására több mint fél évszázaddal a fenti ügy eldöntését követően került sor Franciaországban, a Rachel-ügy a modern személyiségi jogok és a képmáshoz való jog kezdetének tekinthető. Az ügy kétségkívül kihatott a fényképészet alkalmazására (bár nem magára a technológiára). Ez az ügy bizonyítja, hogy egy kontinentális jogrendszerben ítélkező bíró még törvényi szabályozás hiányában is képes volt reagálni az új technológiára, amelyik önmagában megkönnyítette egy (akkor még ismeretlen) alanyi jog sérelmének bekövetkezését.
(Objektív felelősség) A második francia példát a károkozásért való objektív felelősség szolgáltatja. A francia polgári törvénykönyv és a francia jogi dogmatika is azon a feltevésen alapult, hogy a gondatlanság és a jogi felelősség morális alapja a vétkesség. Következésképpen, a felpereseket terhelte kereseti kérelmük egyik elemeként a vétkesség bizonyítása. Azonban amikor az üzemi berendezések egyre veszélyesebbé váltak, a vétkesség bizonyításának szigorú terhe nyilvánvaló igazságtalanságot jelentett az üzemi balesetek áldozataira nézve (fontos, hogy ez a bírák számára nyilvánvaló volt).
- 20/21 -
1896-ban a francia Semmítőszék a francia polgári törvénykönyv 1384. szakaszára hivatkozva megállapította a tulajdonosok felelősségét egy gőzmotor robbanásából eredő sérülésekért. A felhívott szakaszt korábban aligha alkalmazták ilyen ügyekre; az a szakasz mindössze annyit mondott ki, hogy mindenki felelős a felügyelete alá tartozó dolgok által okozott károkért, de egyébként úgy tűnt, hogy ez a szabály beleillik az általános, gondatlanságon alapuló felelősségi rendszerbe. A francia bíróság azonban megállapította, hogy az 1384. szakasz vétkességi vélelmet állít fel ('presomption de faute'), ami megfordítja a bizonyítási terhet ('renversement de la charge de la preuve') és az alperesre hárítja annak bizonyítását, hogy a baleset egy olyan esemény következménye, amire neki nem volt ráhatása.[2] Ez egyszerű jogértelmezésnek tűnik; valójában egy meglévő törvény új olvasata, mely a tényeket új (eddig erre nem használt) szemüvegen keresztül nézi. A bíróság nem hivatkozott kifejezetten a társadalmi-gazdasági vagy technológiai változásokra, habár az új ipari gépekben rejlő lehetőség bizonyosan hatott erre az innovatív jogi megoldásra. A bíróság társadalmi vagy morális szempontok helyett a polgári törvénykönyv egyik viszonylag általánosan megfogalmazott szakaszára támaszkodott. Ahogyan Saleilles megfogalmazta egy hasonló jogértelmezési fordulat kapcsán - ahol a vasúti utasokról volt szó -: "au-delà du code civil, mais par le Code civil."[3]
A francia bíróságok ugyanakkor csak évtizedekkel később kezdték el alkalmazni ezt az innovatív jogértelmezést a gépjármű-balesetekkel összefüggésben. Miért? Talán attól féltek, hogy megfojtanak egy születőben lévő iparágat. Ami még fontosabb: kezdetben kizárólag a gazdagok vezettek gépkocsit. A bíróságok annak ellenére sem voltak hajlandóak szigorúbb felelősségi alakzatot alkalmazni a kiváltságos társadalmi osztály okozta balesetek esetében, hogy a társadalomban egyre nőtt az elégedetlenség e veszélyes gépek kár-költségei miatt. Ez a hozzáállás nem is változott egészen az első világháború utáni időszakig.[4]
(Üzemi balesetek) Angol-amerikai jogterületen az objektív felelősségi rendszert szintén a bíróságok dolgozták ki, még az ipari forradalom idején, válaszként a technológiai változásokra. Az Egyesült államokban a hagyományos vétkességi ('liability') követelményeket alkalmazták az üzemi balesetek kapcsán. Ez a növekedés, a vállalkozásra épülő iparfejlődés ösztönzésére szolgált. A 19. század vége felé azonban ez az általános szabály néhány esetben már veszített az erejéből. Habár mind a jogszabályok, mind a hagyományos kártérítési szabályok alapvetően támogatták az ipart, a bírák észrevették a(z akkori értelemben vett) modern technológia megnövekedett veszélyeit és az elavult jogi szabályok alkalmazásából eredő igazságtalanságokat az egyedi ügyekben, kiterjesztették az objektív felelősségi szabályokat olyan területekre is, ahol korábban kizárólag a gondatlansági alapú rendszer érvényesült.[5] Lawrence Friedman így írt az akkoriban végbemenő jogi és ipari változásokról: "általános minta látszik kirajzolódni, amely sok jogi szabály alkalmazásának bírói gyakorlatára jellemző. A bíróságok kimondanak egy szabályt azzal a céllal, hogy az »megoldást« jelentsen egy társadalmi problémára - más szavakkal, igyekeznek lefektetni egy stabil és egyértelmű elvet, amelyhez az egyének képesek a magatartásukat igazítani, vagy amely alapján a jogrendszer képes irányítani az emberek magatartását. Ha a szabályt egyfajta társadalmi megegyezés övezi, akkor az valóban megoldásként tud szolgálni - a szabályt nem kérdőjelezik meg, vagy ha mégis, akkor a szabály felülkerekedik. A szabály megdöntésére tett próbálkozások egy idő után tipikusan abbamaradnak, a siker alacsony valószínűségére tekintettel ugyanis nem éri meg vállalni a pereskedés költségeit. De ha a szabály gyengül - például azért, mert a bíróságok a szabály alóli kivételeket állapítanak meg -, az ösztönzőleg hat azon újabb kísérletekre, amelyek a további gyenge pontok felderítésére irányulnak."[6]
Abban a korszakban, amelyről Friedman ír, a bírák egyre többször tettek kivételt a vétkességi szabály alól - összhangban a társadalmi igazságossággal, szemben a szigorú jogi előírásokkal -, és idővel ezek a kivételek lebontották a teljes jogi keretet.
(Lehallgatás) 1928-ban Brandeis bíró szolgáltatta a klasszikus amerikai példát arra, hogy miként lehet egy újszerű technológiai alkalmazást bírói keretezéssel kezelni. Az Olmstead v. United States ügyben írt különvéleményében Brandeis amellett érvelt, hogy a negyedik alkotmánykiegészítésbe foglalt, a házkutatás és a lefoglalás elleni védelmet ki kell terjeszteni a telefonbeszélgetések lehallgatására. A többség szerint a negyedik kiegészítésbe foglalt biztosítékok az ügyben nem voltak alkalmazhatók, mivel egy magán-telefonbeszélgetés lehallgatása nem jár fizikai kutakodással, illetve bárkinek a magánszférájába történő belépéssel. Brandeis úgy érvelt, hogy a változó technológia következtében ki kell terjeszteni a házkutatás és a lefoglalás ellen biztosított védelem jelentését: "Ez a bíróság újra meg újra
- 21/22 -
fenntartotta a Kongresszus hatáskörét az alkotmány különböző klauzulái alapján olyan kérdésekben, amelyekre az alapító atyák még csak nem is gondolhattak [...] Hasonlóképpen kimondtuk azt is, hogy a kormányzati hatalom általános korlátai, így például az ötödik és a tizennegyedik alkotmánykiegészítés tisztességes eljárásra vonatkozó rendelkezései nem akadályozzák meg a szövetségi államot vagy az egyes tagállamokat abban, hogy olyan szabályok elfogadásával igazodjanak a modern körülményekhez, amelyeket »egy vagy akár fél évszázaddal korábban valószínűleg elutasítottak volna, önkényes vagy túlzottan korlátozó természetük miatt« ... Azon klauzuláknak, amelyek védelmet nyújtanak az egyén számára a hatalommal való visszaélés meghatározott formáival szemben, hasonlóképpen alkalmasnak kell lenniük arra, hogy igazodjanak a megváltozott körülményekhez."[7]
Mit tesznek tehát a bíróságok, amikor olyan új technológiával találják szembe magukat, amely társadalmilag vitatott helyzeteket idéz elő; főleg, ha feltételezhetően alapjogsértést is okoz? Az objektív felelősség kérdéséhez képest ilyen esetekben nagyobb a tét. Mindkét oldalon (a technológia alkalmazói és annak sértettjei részéről egyaránt) alapjogi és emberi jogi érvekkel találkozunk. Az alapjogi ügyekben a bíróságok alkotmányos szintű, általános megfogalmazású szövegre támaszkodnak. A technológia által előidézett probléma végül abban a hagyományos jogi keretben kerül értelmezésre, hogy van-e védett alanyi jog vagy nincs: a kérdés megfogalmazásának módja pedig bizonyos mértékig meghatározza a választ is. Ha a bekövetkező jogkorlátozás az elérni kívánt célhoz képest aránytalan mértékű lenne, akkor a korlátozás nem lesz alkotmányos.
Az új technológiának és következményeinek jogi keretbe foglalása nem egyszerű feladat. Ez különösen akkor nyilvánvaló, ha a technológia társadalmi és jogi következményei valóban újnak bizonyulnak. Ebben az összefüggésben az újdonság abban nyilvánul meg, hogy a hatályos szabályokból levezethető megoldásokkal elégedetlenek vagyunk. Az újrakeretezés folyamatának két szakasza van: az első a meglévő fogalmi rendszer kétségbe vonása a jelenség újdonságának megvilágításával, a második pedig a jelenség beillesztése egy olyan új fogalmi keretbe, amely választ ad az újdonsült problémára.
Mind a technológia újdonságának, mind pedig az alkalmazandó új jogszabályoknak az elismerése a keretezés egyazon technikáján alapul.
A "keret" ('frame') egy kognitív szerkezet, amelynek célja a megértés elősegítése. A metaforákkal való érvelés képessé tesz minket, hogy egy jól ismert prototípustól elmozduljunk egy új keret vagy kontextus irányába. Ha az értelmezési keretezés sikeres, akkor lehetőségünk nyílik arra, hogy bizonyos szavak és fogalmak használata révén más értékeket és fogalmakat is megidézzünk: az internet definiálásának bizonyos módjai akár olyan nyelvi keretet is életre hívhatnak, amely a "magánszféra" kifejezésre épül, míg másfajta definíciók a "szabadság" fogalmára támaszkodhatnak. Utalva George Lakoff híres tanulmányára, a prototípusok és a fogalmi metaforák döntő jelentőségűek. A metafora teszi lehetővé egy bizonyos jogi művelet elvégzését: az analógia alkalmazását a hatályos jogban. Ahogy Lakoff fogalmazott: "Az elvont gondolatnak szüksége van a metaforára, majdnem minden elvont gondolat metaforájának az alapját konkrét, érzékelésen alapuló fogalmak (sensorymotor concepts) alkotják."[8] Az elmúlt néhány évtizedben a kognitív tudományok művelői egyre több tudást gyűjtöttek össze arról, hogy "a tapasztalatainkban rejlő, nagyrészt tudatalatti összefüggések [miként] képezhetik az elsődleges fogalmi metaforák alapját, amelyek azután összetett metaforákká állnak össze."[9] Ezek a kutatások "az interakcióelmélet egyik nagy hatású megközelítését alkalmazzák, amelynek számos jellegzetessége van [...]. A legfigyelemreméltóbb azon állítása, mi szerint mindennapi fogalmainkat olyan kognitív metaforák építik fel és formálják, amelyeket minden emberi lény ismer.[10]"
A bíró - ha másként nem tudja elhárítani az új jelenség kihívását - az új jelenséget egy korábbi jogi megoldás nyelvi szerkezetével ragadja meg. Önmagában a fogalmak bírói újrakeretezésében nincs semmi különös: a bírói érvelés társadalmilag konstruált formáját jeleníti meg. Előfordul, hogy az új technológia bizonytalanságot eredményez a döntéshozatal során, ez esetben maga a keretezés is bizonytalan. Az alkalmazandó alapjogok és alkotmányos rendelkezések megfogalmazása sokszor szándékosan homályos. Talán az új technológia jelentése és hatásai sem nyilvánvalóak a bíró számára. Ahogy Richard Posner megjegyezte: "Egy szabály tényekre vonatkoztatása problematikus, ha maguk a tények menthetetlenül bizonytalanok.[11]"
Hasonlóképpen, amint egy informatikusból lett jogász a releváns értékek kapcsán megállapította: "A
- 22/23 -
technológiai jog területén a jogszabályok és a technológiák vadonatújak és tele vannak bizonytalansággal [...] Azokat a törvényeket, amelyek e bizonytalanul meghatározott technológiákat szabályozzák, a technológiában járatlan jogalkotók fogadják el, akik egyik oldalról az ipar elfogult képviselőitől, másik oldalról az ugyancsak elfogult közhasznú szervezetektől kapott útmutatásokra támaszkodnak [...] [A bírák] a (joggyakorlatban még alig ismert) jogi doktrínákat alkalmazzák az előttük fekvő ügy (vadonatúj) tényállására. Ez a megnövekedett bírói szabadság nem feltétlenül hagy teret a keretezésnek [...] viszont senki sem lehet teljes mértékben objektív és semleges."[12]
Egy újonnan felbukkanó technológia esetében nem csupán az alapjog jelentése (és alkalmazása) bizonytalan, hanem a technológia újdonsága is vitatott. Ahogy Monroe Price oly sokatmondóan rámutatott, a fogalmak kialakítására tett erőfeszítések a technológia újdonságának bizonyításával kezdődnek vagy kezdődhetnek.[13] Ha a technológia vagy annak hatásai nem kifejezetten újak, akkor önmagában aligha indokolt a meglévő értelmezési keretek megváltoztatása, habár még ekkor is fennállhat a választás lehetősége a különböző, már meglévő keretek között. Például, még ha maga a technológia nem is új, annak társadalmi hatásait illetően létezhetnek különböző megközelítések. Ha a technológia valamely fontos szempontból újnak tekinthető, a bírák új metaforák és analógiák után nyúlhatnak, hogy feltárják a változás értelmét.
A metaforákkal az a probléma, hogy megint Monroe Price-t idézzük, hogy meghaladásukhoz időre lehet szükség.[14] Miként lehet megszabadulni egy metaforától, ha egyszer már egy precedensértékű döntés részévé vált? Az internetre vonatkozó szabályozás területén úgy a jogtudomány, mint a bíróságok analógiák egész sorát használták már fel, erőteljes metaforákra támaszkodva: Larry Lessig az internetet a területfelosztás ('zoning') hasonlatával írta le,[15] míg O'Connor bíró olyan vidékhez hasonlította, ahol számos intézmény jött létre, amelyek közül néhány illetlen tartalmat közvetít.[16] Az ausztrál törvényhozás ugyanazokat a szabályozási technikákat alkalmazta az internetre, mint a rádiós és a televíziós műsorközvetítésre.[17] Mások az internet kapcsán a nyomtatásra vagy a szerkesztésre utalnak, vagy úgy tekintenek az internetes szolgáltatókra, mint könyvtárakra és könyvtárosokra, illetve az internetre mint hirdetőtáblára. Olyan álláspont is volt, amely az internetet a meglévő távközlés részének tekintette, hiszen tulajdonképpen az internetnek is a közlés a lényege - de miféle közlés ez?[18]
Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy e metaforák és összehasonlító értelmezési keretek egyike sem alkalmazható; az új helyzet egyedi, teljesen eltérő a korábbiaktól, és új szabályokat kíván. Egy kiválasztott hasonló fogalom, amely tükrözi a technológia lényegi jellemzőit, nem feltétlenül tükrözi az új technológia társadalmi hatásait. Például, ha a rádiós és a televíziós műsorközvetítést tekintjük az internetszabályozás modelljének, kiderülhet, hogy - az alapvető technológiai hasonlóság ellenére - a társadalmi felfogás tekintetében a rádió és a televízió teljesen különbözik az internettől.
Következésképpen, az analógiák alkalmazása - vagyis a keretezés - nehézségekkel járhat. A valódi kérdés sokszor nem az, hogy az állítólagosan új technológia hasonlít-e annyira egy már meglévőhöz, hogy a korábbira vonatkozó jogot alkalmazzák rá. Alapjogi nézőpontból a kérdés inkább az, hogy az analógia keresése során csupán a technológiát hasonlítják-e össze, illetve a metafora erejét veszik-e figyelembe. Ami viszont figyelmen kívül marad, hogy milyen szabályozási szempontok következnek a kiválasztott modellből, és vajon ezek a szabályozási alapelvek alkalmazhatók-e a feltehetően új helyzetben.
A bíróságok rabjaivá válhatnak a narratívának, amelyet az adott technológia kapcsán kiválasztottak. A technológiát pedig azon tények alapján fogják jónak vagy rossznak tekinteni, amelyeket a választott szemüvegen keresztül nézve tulajdonítanak annak. Az, hogy "az internet fokozza a független, egyéni információgyűjtést", egy bizonyos narratíva ténybeli előfeltevése volt. Ugyanakkor létezhet másfajta értelmezés is, például, hogy az internet az ügyes kormánypropagandának vagy a rejtett magánhirdetéseknek köszönhetően még több megtévesztésnek és manipulációnak teszi ki az egyéneket. Mindkét leírásban elmosódik a technológiával kapcsolatos tények és a vonatkozó értékek közötti határvonal.
Amikor egy alapjog szabályozásáról van szó, könnyen lehet adatokat találni számos (akár egymásnak is ellentmondó) érv alátámasztására. Ha például felmerül a legkevésbé korlátozó eszköz kérdése, a bíróságok könnyedén juthatnak arra a feltételezésre, hogy létezik kevésbé korlátozó technológia. De vajon ezek a technológiák tényleg kisebb jogkorlátozással járnak? És elérhetőek méltányos áron? Ezek nehéz kérdések a legfelső bíróság számára. Vajon a kommentek számítógépes szűrése valóban kevesebb jogkorláto-
- 23/24 -
zással jár, mint a jelzést követő eltávolítás rendszere ('notice and take-down')? Ahogy azt Lessig helyesen jósolta meg a kibertérrel kapcsolatban, "a bíróságok egyre inkább úgy érzik majd, hogy nem sokat tudnak mondani a kibertér mibenlétéről. Azt tapasztalják majd, hogy döntéseik kihatással vannak arra, amiről döntenek."[19]
A keretezés történhet az alkalmazandó értékek szintjén is. A meglévő értékek különböző szinteken lehetnek megfogalmazva, például precedens, szabály, követelmény, alapelv, alapvető alkotmányos jog vagy társadalmi érték formájában. Az új technológiával összefüggő érvelés irányulhat az alkalmazandó alkotmányos tétel megdöntésére (vagyis, hogy a szólásszabadság célja a szórakoztatás, nem pedig a tudás előmozdítása), vagy valamilyen előre nem látott ténynyel vagy következménnyel felvértezve szembeszállhat a meglévő fogalmi kerettel (megmutatva, hogy a korlátozás szükséges). Ez az elemzés kifejezetten releváns az alkotmányos vagy emberi jogi kontextusban, ahol a jogkérdést az alapjogi terminológiát használva vitatják meg egy olyan bíróság előtt, amely saját szerepfelfogása szerint a jogkérdéseket csak ennek a terminológiának a segítségével jogosult eldönteni. Ilyen esetekben a problémákat a meglévő értékrendszer keretei között fogalmazzák meg, az alapjogi jogkérdés megoldása érdekében. (Lehetséges persze, hogy a vita során az alapérték, alapjog ellen fordulnak a technológia hatására: az internetes gyűlöletbeszéd hatását fontosabbnak tekintik, mint az alapjogot, ami eddig adunak számított.) Ha a fogalmak újrakeretezése a bírósági eljárás ezen szakaszában történik, az értékek a korábbitól eltérően rendeződhetnek el. Ugyanakkor a változó technológia hatása nem egyirányú (azaz a választott alkotmányos szabály is formálja a technológiai változást). A technológia érzékelhető (és sokszor vitatott) következményeiből származó nyomás befolyásolhatja a jogi, sőt az alkotmányos értékekről vallott bírói felfogást.
Az alapjogokat vagy emberi jogokat érintő új fogalmi keretek támogatói felhasználhatják a "technológiai újdonság" érvét arra, hogy megingassák a meglévő értelmezési kereteket. A stratégia azonban nem kockázatmentes. Előfordulhat, hogy a technológia újdonságán alapuló érvelésnek túl nagy az ereje. Ez a megjósolhatatlan újdonság ijesztő a legmagasabb bírói fórumokon ítélkező bírák számára. A szakmai szocializáció és a bírótársak részéről érzékelhető nyomás a konformizmust erősíti a bíróságokon. Lehetséges, hogy a bírák azért nem hajlandóak elfogadni új fogalmi kereteket, mert félnek, hogy ezzel veszítenek a legitimitásukból. A bírák számára a legitimitás pótolja a fizikai kényszer alkalmazásának hiányát: éppen a legitimitás teszi a bírói döntéseket kötelezővé, mivel a meggyőződés a kényszerítés hatalmának helyébe lép. Mindezek a körülmények - jogos félelmen alapuló - megfontoltságra késztetik a bírákat. Lessig szerint ez az óvatosság "viszonylag passzív bíróságot és viszonylag tartózkodó hozzáállást eredményez a kormányzati beavatkozásokkal szemben. Az az érzésem, hogy ismeretek hiányában, vagy legalábbis csekély mértékű ismeret birtokában, és az ismeretlen veszélyektől félve a bírák engednek majd a demokratikus autoritásnak."[20]
A kibontakozó új technológiák kapcsán számos kontextusban találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy a bíróságok vonakodnak idő előtt értelmezni egy új területet, mint például a reproduktív technológia területét. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az S.H. Ausztria elleni ügyében, elutasítva a jogsértés megállapítását, a következőket mondta ki: "A mesterséges utódnemzés területe kifejezetten gyorsan fejlődik, mind tudományos szempontból, mind az orvosi alkalmazást elősegítő jogi keretek kialakítását illetően. Ez az oka annak, hogy kifejezetten nehéz megfelelő mércét kidolgozni a jogalkotási lépések szükségességének és helyességének megítéléséhez, amelyek következményei talán csak huzamosabb idő után válnak láthatóvá [...] [A] jogalkotó megpróbálta összeegyeztetni az arra való igényt, hogy a mesterséges megtermékenyítés elérhető legyen, azzal a jelen lévő ellenérzéssel, amely a társadalom nagyobb csoportjai részéről a modern reprodukciós orvoslás szerepét és lehetőségeit övezi, ez utóbbi ugyanis érzékeny erkölcsi és etikai kérdéseket vet fel."[21]
Ha a bíróságok vagy a törvényhozók nem hajlandóak állást foglalni a technológia felvetette kérdésekben, és egyszerűen csak hagyják, hogy a technológia világos szabályozás nélkül fejlődjön, ezzel is hozzájárulhatnak a technológia értékeinek, felhasználásának és erejének jövőbeli formálásához, beleértve a fejlődés akadályozását. Van veszély, vagy mások számára éppen előny, a "technológiai újdonságon" alapuló érvelésben: arra sarkallja a bírót, hogy még visszafogottabb legyen. Ugyanakkor, ha a társadalmi probléma nem szűnik meg, és a jogalkotó csak lassan vagy egyáltalán nem hajlandó közbelépni, a bíró döntési kényszerhelyzetbe kerülhet. Ebben a feszültséggel teli, bizonytalan helyzetben, más szereplők mellett, a bírákra és a jogászokra hárul a feladat, hogy meglé-
- 24/25 -
vő vagy újonnan alkotott metaforákkal és megoldásokkal kísérletezgessenek. A jogi képzelőerő azonban hírhedten gyenge. A bírák előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ha a tudomány, illetve a technológia világáról van szó, mit sem értenek meg abból, amit a szakértők leírnak, tehát nem is lenne helyes, ha döntenének. Éppen ez az oka, hogy a bírákat inkább a jogi keretek tisztességessége érdekli, mintsem az adott technológia részletei.
A következőkben az internet példáján keresztül azt vizsgáljuk, hogy miként kezelik a bíróságok a modern technológiát, ha az alapjogvédelem egyik problematikus pontjaként tekintik a kérdést. Mikor a bírák először találták szembe magukat az internettel kapcsolatos ügyekkel, arról kellett dönteniük, hogy alkossanak-e új "internetjogot", vagy a már meglévő kereteket használják az új ügyek elemzéséhez. Az új ügyek nem csupán arra kényszerítették a bírákat (és a jogalkotókat), hogy analógiát alkalmazzanak a korábbi médiumok (újságok, könyvesboltok, könyvtárak, rádiós és televíziós műsorsugárzás stb.) alapján, hanem azt is mérlegelniük kellett, hogy mennyiben alkalmazhatók a régebbi alkotmányos elvek és emberi jogi fogalmak (magánszféra, szólásszabadság, gyülekezési jog stb.). Mint ahogyan azt Jack Balkin megjegyezte: "Amint figyelmünket a véleménynyilvánítás momentumáról a véleménynyilvánítást elősegítő és lehetővé tevő technológiai, gazdasági és társadalmi infrastruktúrára irányítjuk, megérthetjük, hogy az infrastruktúra mennyire fontos a szólás- és a sajtószabadság szempontjából."[22] Mégis, mint a fenti példa mutatja, nem annyira maga a technológia, hanem inkább a társadalmi problémák és a társadalmi vélekedések állítják kihívás elé a jogrendszert és a bírót. Abban a pillanatban azonban, amikor a keretet a technológia sajátosságai határozzák meg, veszélybe kerünek az alapjogi paradigmák, amelyeket könnyen alkalmazhatatlannak minősíthetnek ("nem állják ki az élet próbáját!").
Az internet a kereskedelmi felhasználás számára az 1990-es évek elején nyílt meg, részben a Nemzeti Tudományos Alapítvány felhasználói szabályzatának (National Science Foundation's Acceptable Use Policy) módosításai révén.[23] Korábban csak kutatási és akadémiai célokra szolgált az internet. Ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok Kongresszusa engedélyezte domain nevek kiosztását és "kereskedelmi tevékenység" folytatását a világhálón, de nem foglalt határozottan állást az alkalmazandó jogszabályokról.[24] Azaz hagyták, hogy az internet messze túlterjeszkedjen korábbi határain, miközben a terjeszkedő internet szabályozásának kérdését megválaszolatlanul hagyták. Ebből ered a probléma. Vajon alkalmazható-e a korábbi jog (távközlési vagy egyéb), vagy a helyzet újszerűsége miatt már nem?
Az internet létrejöttének idején a társadalmi problémák különböztek a maiaktól, úgy a technológia, mint annak hozzáférhetősége tekintetében. Kezdetben például nem voltak képek, csak szavak. Ez nyilvánvalóan fontos, amikor ki kell választani az alkalmazandó metaforát vagy analógiát. Az internet nagyon elit, tudományos ügy volt, egyáltalán nem hozzáférhető mindenki számára. A gyerekek hozzáférése fel sem merült, kép sem volt, így a pornográfia problémája is másképpen jelentkezett. Az online közösség (egy intellektuális és növekvő mértékben üzleti elit, amelynek felfogását a műszaki beállítottságú fejlesztők befolyásolták) olyan (utópikus-anarchista) feltevéseket fogadott el igazságként, amelyeket ma kevesen tartanak alkalmazhatónak: úgy hitték, hogy az internet túlságosan kiterjedt és gyors ahhoz, hogy felügyelni lehessen; ahhoz nyilvánvalóan túl nagy, hogy központi kormányzati felügyeletet gyakoroljanak felette. Az internet egyik korai, népszerű metaforája a "Vadnyugat" volt: szabályozatlan, jogon kívüli terület, ahol lehetőségek teremnek azok számára, akik elég bátrak és okosak ahhoz, hogy kihasználják az új rendszer bőséges erőforrásait.[25] A széles körben elterjedt nézet szerint "a szólásszabadság ebben az új médiumban [az interneten] érte el legmagasabb szintű védelmét, ami nem annyira a szabályozás megfelelőségének, hanem inkább annak köszönhető, hogy az online térben a szabályozás nem kikényszeríthető".[26] Az internet korai, elit felhasználói csoportja által osztott felfogás fontos információforrásként szolgált a bírák és a jogalkotók számára.
A bírák és a jogalkotók közti párbeszéd folytatódott, miközben a technológia és a társadalmi közeg gyorsan változott. A jogalkotói beavatkozásra a különböző jogrendszerekben más-más időpontban került sor, és a beavatkozás eltérő fogalmi keretekre (és eltérő technológiai fejlődési fázisra) épült. A bíróságoknak az ügyek minden újabb hulláma során választaniuk kellett, hogy milyen metaforákat alkalmaznak. A korai, szabályozatlan internetről alkotott
- 25/26 -
kép nem maradt változatlan. Az elmúlt évtizedek során a bíróságok és a jogalkotók reagáltak a kezdeti megoldások társadalmi hatásaira. Ma úgy tűnik, hogy az internet kiszolgáltatott a külső manipulációval szemben, ide értve a vállalati befolyásolást és a közösségi médiát is. A felszabadító erő paradigmájának igazát kétségbe vonják. Nem tudjuk, hogy mit hoz a technológiai fejlesztések következő hulláma, például az eszközök hálózatba kapcsolódása ('Internet of Things').[27] A fejlődést nem csupán a tudomány és a piac irányítja: a szabályozók és a meglévő társadalmi normák (lásd ismét a közösségi médiát) új utakat jelölnek ki a technológiai változás és a technológia fölött gyakorolt felügyelet számára.
Következő lépésként az internetről alkotott különböző felfogások fejlődését vizsgáljuk meg, és megnézzük, hogy mi ennek a jelentősége az alkotmányos, illetve emberi jogok szempontjából.
Ahogy korábban említettük, amikor a jogalkotók és a bírák szembe találják magukat egy (legalábbis számukra) új technológiával - mint amilyen például az internet -, úgy tűnik, számos intellektuális eszköz áll a rendelkezésükre. Először is, érvelhetnek úgy, hogy nincs semmi újdonság az adott technológiában, ezért a hatályos jogot kell alkalmazni (habár ez a lépés valójában radikális változásokat eredményezhet a jogban, amint az a francia polgári törvénykönyv 1384. szakaszával is történt). Ez természetesen könnyebb akkor, ha az alkalmazandó fogalom nagyon absztrakt, mint a francia esetben. Kétségtelen, hogy ugyanez a megoldás működik akkor is, amikor azt mondjuk, hogy a távközlési (kommunikációs) jog észszerűen alkalmazható az internetre: a "közlés" ('communication') eléggé tág fogalom. Az Egyesült Államokban például a Szövetségi Távközlési Bizottság (Federal Communications Commission) a "távközlések" és "információs szolgáltatások" közötti - nyílt végű kritériumrendszeren alapuló - elkülönítést alkalmazta az internet szempontjainak a tételes jogba besorolására (aminek számottevő hatása volt a szabályozási hatáskör terjedelmére nézve).[28]
Azon álláspont egyik meghatározó elemét, miszerint az állítólagosan új technológia semmilyen újdonságot nem jelent a jog számára, jól jellemzi Frank Easterbook véleménye: "Nem tudok sokat a kibertérről; amit pedig tudok, az öt éven (ha nem öt hónapon!) belül elavulttá válik; a változás irányára vonatkozó jóslataim haszontalanok, bármely erőfeszítés pedig, amelyet azért tennék, hogy a jogot a szabályozás tárgyához igazítsam, hiábavaló. Még ha tudnék is bármit a számítógépes hálózatokról, mindössze annyit tehetnék a »tulajdonjog a kibertérben« tárgyalása során, hogy elhatárolnám az elemzés tárgyát a szellemi tulajdonra vonatkozó jog egyéb részeitől, ami csak gyengítené az érvelésemet. Ez közvetlenül elvezet a fő megállapításomhoz: először teremtsünk biztos jogi hátteret a szellemi tulajdonjog szabályozásához, aztán alkalmazzuk azt a számítógépes hálózatokra."[29]
A fogalmak újrakeretezésével szembeni bírói ellenállás korai példája az 1995-ös Stratton Oakmont-eset.[30] Ebben az ügyben a bíróság nem volt hajlandó elismerni az újdonság-jelleget, és ebből következően közvetlenül alkalmazta a könyvek és az újságok analógiáját. A New York-i bíróság párhuzamot vont az internetes fórumok üzemeltetői és a kiadók között. Következésképpen, azokra a weboldalakra, amelyek harmadik személyek által írt cikkeket és kommenteket közöltek, ugyanazok a rágalmazásra vonatkozó felelősségi szabályok voltak irányadóak, mint amelyek az újság- vagy más kiadók esetében. A New York-i bíróság nem volt hajlandó úgy tekinteni a kibertérre, mint ami alapvetően különbözik azoktól a fizikai terektől - könyvesboltoktól, újságoktól, könyvtáraktól -, amelyekre a rágalmazás doktrínáját kidolgozták.
A Stratton Oakmont-ügy kimenetele, bár jogilag korrektnek mondható, társadalmilag elfogadhatatlannak tűnt. Az internetes kommunikáció szabályozásáról ezt követően elfogadott szövetségi törvény az jó erkölcsnek megfelelő kommunikációról ['Communications Decency Act' (CDA)], kifejezetten mentesítette a felelősség alól a harmadik félként közreműködő szolgáltatókat.[31] Így a jogalkotó, válaszul az innováció és az online véleménynyilvánítás védelme iránti igényre, biztos oltalmat teremtett a rágalmazási perekkel szemben. Ennek során a harmadik fél immunitásának támogatói a szólásszabadság és a technológiai fejlődés értelmezési kereteit használták. Ahogy azt a Kongresszus saját állásfoglalásában is megjegyezte: "Az internet és más interaktív számítógépes szolgáltatások fórumot nyújtanak a valóban sokszínű politikai diskurzushoz, egyedülálló lehetőségekkel szolgálnak a kulturális fejlődéshez, a szellemi tevékenységek számára pedig milliónyi utat biztosítanak". Az állásfoglalás hangsúlyozta azt is, hogy "az internet és más interaktív számítógépes szolgál-
- 26/27 -
tatások - minden amerikai hasznára - a kormányzati szabályozás lehető legalacsonyabb szintje mellett virágoztak".[32]A CDA ezen felül abban jelöli meg egyik célját, hogy "fenntartsa az internet és más interaktív számítógépes szolgáltatások már meglévő élénk és versengő, szövetségi vagy tagállami szabályozástól mentes szabadpiacát".[33] Akkoriban kevés szó esett a szabályozás alá egyáltalán nem eső, névtelen - "a mocskos és zaklató tartalmakat következmények nélkül terjesztő" - kommentelők réméről a kibertérben. Ehelyett azok, akik ellenezték az internet szabályozatlanságát, a gyermekekre összpontosítottak. (A gyermekek veszélyeztetettségére, jogaira hivatkozás az egyik leghatásosabb keretváltoztató.)
Bár a jogalkotó fenti közbelépése átírta a vita néhány elemét -megjelölve, hogy mely jogokat és érdekeket kell védelemben részesíteni, kiket kell mentesíteni -, ez nem zárta le a bíróságok és a jogalkotó közötti párbeszédet. A CDA is tartalmazott szigorú rendelkezéseket a pornográfiára vonatkozóan. Ezek a gyermekek védelmét voltak hivatottak szolgálni, de egyben a felnőttek hozzáférését is korlátozták. Ezek a rendelkezések erkölcsi megfontolásokon alapultak, amelyeket néhányan arra hivatkozva kritizáltak, hogy megpróbálja az internetet Disneylanddé változtatni.[34] E rendelkezések ellenzői, köztük az American Civil Liberties Union, azt állították, hogy a pornográfiát tiltó rendelkezések szembemennek az alkotmány első kiegészítésével.
Az olyan ügyekben, amelyekben az új technológiára alkalmazandó jog jogalkotói vagy bírói értelmezésének eredményeként következik be egy-egy alapjog állítólagos sérelme, nagy lehet a nyomás a bíróságokon, hogy beavatkozzanak. Az 1997-es Reno v. ACLU-ügyben az amerikai Legfelső Bíróság közbelépett, és érvénytelenítette a CDA pornográfiát tiltó szigorú rendelkezéseit. A bíróság megállapította: "A szólásszabadság ilyen széles körű, tartalomalapú korlátozása kifejezetten súlyos terhet ró a kormányzatra, hogy igazolja, miért nem lenne ugyanolyan hatékony egy kevésbé korlátozó szabályozás, mint a CDA. Erre még nem került sor. A bíróság elé tárt érvek a következő alternatív megoldásokra hivatkoztak: az illetlen tartalom »megjelölésének« előírása, ami elősegíti, hogy a szülők ellenőrizhessék az otthonukba bejutó tartalmakat; kivételek biztosítása a művészeti vagy nevelési-oktatási értékkel bíró üzenetek esetében; a szülők döntéseinek bizonyos mértékű tiszteletben tartása; valamint az internet egyes szegmenseinek - mint például a kereskedelmi weboldalaknak - más területektől, például a chatszobáktól eltérő szabályozása. Meggyőződésünk, hogy a CDA nem tekinthető szűkre szabottnak ('narrowly tailored'), amennyiben ez a követelmény jelent egyáltalán valamit, és ezt különösen annak fényében gondoljuk így, hogy a Kongresszus nem foglalkozott érdemben a kérdéssel, és még csak meghallgatást sem tartott a törvény sajátos problémáinak tárgyában."[35]
Ez a döntés két okból is fontos - egyrészt azért, mert jelzi, hogy a bíróság a szólásszabadság korábbi fogalmi rendszerére támaszkodik, másrészt pedig azért, mert a bíróság a technológia természetére (és a kevésbé korlátozó eszközök lehetőségére) vonatkozó állításokat hív segítségül az alapjogokra vonatkozó következtetések levonásához.
A témában született korai írásában Larry Lessig vonakodott elismerni a bírák jogát a kibertér fogalmának meghatározására.[36] Ez a vonakodás jelent meg Stevens bírónak a Reno v. ACLU ügyben írt többségi indokolásában, amelyben elutasította a műsorközvetítésre vonatkozó teljes joggyakorlat kiterjesztését az internet szabályozására. Ehelyett, mint kifejtette: "[A Legfelső Bíróság] megállapította, hogy »a vélemények minden közvetítőjének [...] joga van bemutatni a saját problémáit«. Így néhány ügyben elismertük a műsorközvetítés szabályozásának olyan különleges indokait, amelyek más szolgáltatók esetében nem alkalmazandók [tekintettel a korai kormányzati szabályozásra és a szűkösségre]. Ezek a tényezők nincsenek jelen a kibertérben. Sem a CDA elfogadása előtt, sem pedig utána nem érvényesült olyan típusú kormányzati felügyelet és szabályozás az internet hatalmas demokratikus fórumai felett, mint amilyen a műsorszolgáltatási iparban jelen volt."[37]
Miközben a kezdeti bírói és jogalkotói analógiáknak talán sikerült megragadniuk a kialakulóban lévő internet fontos elemeit, manapság ezek az értelmezési keretek már idejétmúltnak tűnnek és komoly problémákhoz vezetnek. A szakembereket követve ma már a bírák is kétkedve szemlélik azt a társadalmi és biztonsági környezetet, amelyben az internet működik - és ami a legfontosabb, az érintett alapjogokat is. Az érvelés az alábbi - megszokott - logikát követi: először is, az internet társadalmi hatása sokkal veszélyesebb és jelentősebb, mint technológiai
- 27/28 -
elődeié; másodszor, a meglévő jogi keretek alkalmatlanok ezen veszélyek kezelésére; harmadszor, a meglévő jogi keretek alapjául szolgáló értékek nem tükrözik a modern társadalom igényeit.
A korábbi értékek egyáltalán nem tűntek el, habár a szólásszabadság néhány aspektusát már a digitális korhoz igazították. Jack Balkin például azt emeli ki, hogy "a digitális technológiák a szólásszabadság kulturális és részvételi aspektusaira világítanak rá",[38] és hogy "a digitális kor egyik meghatározó és széles körben érzékelt jellemzője az információelőállítás demokratizálódása, ami lehetővé teszi a szólás és az önkifejezés lehetőségeinek demokratizálódását is".[39] Anupam Chander a következő érveléssel vette védelmébe az internetet: "Függetlenül attól, hogy a szólásszabadság melyik elméletét vallja valaki, az internetnek köszönhetően a vélemény kinyilvánításának korábban nem látott módjai váltak lehetővé. Gondoljunk a szólásszabadság három klasszikus elméletére: a demokratikus önkormányzásra, az eszmék piacára, valamint az emberi méltóság és személyiség szabad kibontakoztatására. A szólásszabadság szerepe a »demokratikus önkormányzás« elmélete szerint abban áll, hogy előmozdítja a közösség részvételét a kormányzásban. Az internet nem csupán hozzájárul a részvétel előtt tornyosuló falak lebontásához, de fel is gyorsítja az események és a viták ütemét - néhány billentyű leütésével már petíciót lehet indítani vagy tüntetést lehet szervezni. Szemben a politikai részvétel elméletével, az »eszmék piaca« elméletének középpontjában a szólásszabadság mint az igazság keresésének egyik roppant fontos eszköze áll, mivel nyílt fórumot biztosít az eszmék versenyének, előmozdítva ezzel az emberiség felvilágosodását."[40]
A szólásszabadságot övező ilyenféle optimizmusra viszont fenyegetést jelentenek azok, akik az internetes szabadság sötét oldalát is látják.
Brian Leiter a "a kibertér pöcegödre" ('cyber-cesspools) kifejezéssel írja le az internet azon részeit, amelyeket "egészben vagy részben arra használnak, hogy embereket lealacsonyítsanak, zaklassanak és megalázzanak".[41] Azok a tudósok, akik az internetes szólásszabadsággal és a támadó megnyilvánulásokkal foglalkoznak, az online beszéd három típusára szoktak összpontosítani: a személyek egy csoportját érintő általános rasszista/szexista/idegengyűlölő/antiszemita kijelentésekre; meghatározott egyénekkel szembeni támadásokra (gyalázkodó kijelentések, halálos fenyegetések, nemi erőszakkal való fenyegetések stb.); és a személyes információk, képek vagy videók közzétételére (lakcím, személyes egészségügyi adatok, "bosszúpornó", meztelen képek nyilvánosságra hozatala stb.). A "gyűlöletbeszéd" általános formája magában foglalja a szitkokat, fenyegetéseket, valamint (olykor) egy bizonyos csoportot támadó politikai véleményt is. A meghatározott személyek elleni támadások alapja lehet (és sokszor ténylegesen az is) például a nem, a faji hovatartozás, a szexuális irányultság, a vallás, de ezekben az esetekben egy meghatározott egyén a támadás célpontja. A személyes adatok közzététele, habár sokszor egy kalap alá veszik az interneten található támadó megnyilvánulások előbb említett típusaival, egészen eltérő helyzetet jelent. A magánszférával kapcsolatos ügyekben előfordulhat, hogy a nyilvánosságra hozott információ valós (azaz nem rágalmazó jellegű), és az érintett egyén önként (habár sokkal bensőségesebb helyzetben) adta át az információt vagy a képet az azt nyilvánosságra hozó személy részére. Az európai szakirodalom a magánélet védelme mellett a jó hírnév és a becsület sérelmére is tekintettel van. Kétségkívül ez a szempont figyelhető meg az Európai Unió Bíróságának nemrég meghozott döntésében is a "felejtéshez való jog" ('right to be forgotten') esetében.[42]
Habár mind az amerikai szakirodalomban, mind a közvélekedésben komolyan jelen van a korlátlan online szólásszabadság igénye, a tudomány képviselői egyre inkább szabályozás-párti álláspontot foglalnak el. Ehhez új fogalmi kereteket próbálnak elfogadtatni. A tudósok a feminista elméletre, a gyűlöletbeszéd irodalmára, különféle nyelvelméletekre, a szociálpszichológiára, illetve nem alkotmányjogi jogterületekre hivatkozva vállalkoznak az interneten keresztüli támadó megnyilvánulások tiltására. Ezekre a tudományterületekre támaszkodva a jogtudósok képesek újrakeretezni az érintett alapjogokat a szólásszabadságot és az internetet érintő ügyekben, úgy, hogy megváltoztatják az értékek között korábban felállított hierarchiát.
Ebben az értelmezési keretben a kutatók úgy érvelnek, hogy az internetes gyűlöletbeszédből és zaklatásból fakadó ártalmak további beavatkozást tesznek szükségessé, még akkor is, ha ez a véleménynyilvánításra "dermesztően" ('chilling') hat. Ez a keret annyiban nem új, hogy illeszkedik a J. S. Mill által képviselt "kárelvhez" ('harm principle'). Mill így érvelt: "Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben - akarata ellenére - erőszakot alkalmazni: mások sérelmének megakadályozása. Saját - fizikai vagy
- 28/29 -
erkölcsi - java nem elégséges indok erre."[43] Az állam csak annyiban korlátozhatja az egyén szabadságát, amennyiben az ilyen kényszer nagyobb kárt előz meg, mint ami az egyén szabadságának megsértésével járna. Következésképpen úgy is lehet évelni, hogy a kibertérben végrehajtott támadásokból következő károk igazolják a kényszerítő intézkedéseket.
A kárelvet felhasználva néhány tudós (tagadva az általuk javasolt értékek "újdonságát") azzal érvel, hogy a "szabályozatlan internet" már most is csak mítosz, hiszen a szellemi tulajdon, a gyermekek védelme, az obszcén beszéd tilalma, valamint a büntetőjogi szabályok jelenleg is korlátozzák az online véleménynyilvánítást.[44] A károkozás olyan szempont, amelyet a kibertérre vonatkozó jelenlegi jogi szabályozás is figyelembe vesz. Következésképpen az, hogy a jog képtelen védelmet nyújtani a gyűlöletbeszéd és más sértő online közlések célpontjai számára, nem abból fakad, hogy a szólásszabadságot kívánja védeni, hanem abból, hogy nem ismeri fel az ilyesfajta beszédből következő tényleges károkat. Más szóval, az uralkodó alapjogi fogalmi rendszer nem megfelelően kezeli az online világra jellemző sajátos ártalmakat.
Ezen álláspont szerint az internetes véleménynyilvánításból fakadó károk az adott beszéd természetétől függenek (egyénre vagy csoportra irányul-e; erőszakra uszít-e; személyes információ nyilvánosságra hozataláról van-e szó, stb.). A szakirodalom elsősorban a következő ártalmakat emeli ki a sértettekre nézve: pszichés szorongás, továbbá a fizikai biztonság, a gazdasági és társadalmi lehetőségek, valamint a magánszféra elvesztése. A szélesebb közösséget is komoly ártalmak érik, hiszen ez a fajta beszéd hamis információkat terjeszt, radikalizmust gerjeszt, valamint támogatja vagy igazolja a diszkriminációt és az erőszakot.
Természetesen ezek a hatások a kibertér nélkül is léteztek, de a fogalmi keretek átalakításának folyamata ismételten felhívja a figyelmet a kibertér minőségi és mennyiségi szempontból is egyedi aspektusaira. Az anonimitás, a hatások megsokszorozása, a tartósság és a virtuális fogság (a zaklatás elkerülésének korlátozott lehetősége) megmagyarázzák, hogy miért lehetnek "a nem szándékolt online jelenlét következményei talán még ártalmasabbak és tartósabbak, mint a valóságban bekövetkező zaklatás."[45] Ennek a fogalmi keretnek a támogatói olyan új értékek elfogadása mellett érvelnek, amelyek képesek kezelni a technológia újdonságából fakadó ártalmakat.
Az újrakeretezés egyik kulcsfontosságú eleme, hogy a hangsúly a beszélőről a címzettre helyeződik át. Ez az új keret. Az online beszéd ártalmai nyilvánvalóbbak, ha van egy meghatározott címzett, habár a konkrét címzett nem szükségszerű eleme ennek a hallgatóság-központú értelmezési keretnek. Martha Nussbaum így jellemzi az online támadások áldozatát: "az érintett nem tudja, honnan jön a bántalmazás, illetve hogyan lehet azt megállítani, de a támadások áthatják a mindennapjait; elveszíti az élete feletti irányítást és a munkavállalási esélyeit."[46] A tudomány képviselői példákat hoznak fel arra, hogy emberek veszítették el az állásukat (vagy estek el munkalehetőségektől), szüntettek meg nyereséges weboldalakat, valamint éltek át komoly lelki, érzelmi szorongást. Sokat idézett példa az Autoadmit.com eset, amelyben névtelen kommentelők tucatjai írtak erőszakos, szexuális töltetű és rágalmazó megjegyzéseket a Yale Egyetem jogi karának két női hallgatójáról.[47] Manapság már mindennaposak az olyan történetek, amelyek az internetes bántalmazás ártalmairól és rémségeiről szólnak. A Pew Research 2014 novemberében közzétett felmérése szerint az amerikai internethasználók igen nagy százaléka állítja, hogy valamilyen módon áldozatául esett már internetes zaklatásnak.[48]
Az internetre vonatkozó szabályozás jelenlegi rendszerének (vagy annak hiányának) kritikusai éppen ezért a korábbi fogalmi keretek (vagyis például a korlátlan szólásszabadság) ellen érvelnek, rámutatva a régi megoldás hátrányos társadalmi következményeire: "[A] kibertérben bekövetkezett károkat gyakran azért nem ismerik el, mert ezek »nem igazán valódiak«, tekintettel arra, hogy természetüket tekintve nem fizikai, testi sérülések. A feszültség, amely a jog kibertérben betöltött szerepe kapcsán jelentkezik, skizofrén eredményre vezethet: a szólásszabadság a kibertérben például »igazán valódi« és szigorúan védeni kell; a kibertérben történő zaklatás viszont nem »igazán valódi« és nem kell túl komolyan venni."[49]
De hogyan tud az internetes vélemény kárt okozni a megcélzott egyéneken túlmutatóan? Ennek tárgyalásakor a tudomány képviselői a beszéd hatalmáról értekeznek - amely megnyilvánulhat hamis információk terjesztésében, csoportok elleni gyűlöletre uszításban, illetve olyan kultúra létrehozásában, amelyben a nők és kisebbségek elleni erőszak elfogadott, sőt, bátorított. Ebben az összefüggésben a kár-
- 29/30 -
okozás tágan értelmezhető: olyan "cselekmények sorozata, melyek közül önmagában egyik sem ártalmas, és amelyek inkább egy csoport, semmint egy beazonosítható egyén érdeksérelmét idézhetik elő."[50]A beszéd azzal okoz kárt, hogy meggyőzi a hallgatókat, formálja a vágyakat, hozzászoktatja a hallgatókat valamihez, utánzásra ösztönöz, alávetettséghez vezet, és elhallgattat.[51] Ez a megközelítés jelentős hatalmat tulajdonít a beszédnek, mint ami nemcsak az eszmék vagy információk átadásának egyik módja, hanem (önmagában véve) hatalmi aktus, az erőszak vagy a hátrányos megkülönböztetés megnyilvánulása.
Az internetes véleménynyilvánítás ártalmainak hangsúlyozása mellett az újrakeretezés másik eleme a meglévő értékek fontosságának csökkentése. Következésképpen, amikor mérlegre tesszük a szólásszabadságot és más alapjogokat, néhányan úgy érvelnek, hogy az interneten található sértő vélemények "alacsony értéket" képviselnek, amelyek vagy egyáltalán nem vonhatók a védendő véleménynyilvánítás körébe, vagy más jogokkal összevetésben nem bizonyulnak elég fontosnak. Leiter szerint a "kibertér pöcegödreit" bizonyos esetekben a fenyegetésekhez, a szitokszavakhoz, az öncélú sértéshez, az obszcén kijelentésekhez és más, nem védett beszédhez hasonlóan kellene kezelni. Elismeri, hogy mindez fokozott cenzúrához vezet, aminek áldozatául eshet néhány értékes vélemény is, de arra a következtetésre jut, hogy tekintettel a "kibertér pöcegödreinek" tartósságára és fertőző természetére, a jognak új egyensúlyt kell teremtenie a szólásszabadság és mások jogai között.[52] Cass Sunstein azt állítja, hogy a jogalkotóknak meg kell találniuk a dermesztő ('chilling') hatásnak azt a kívánatos mértékét, ami az igazságot szolgálja, és gátolja a valótlan információk megjelenését, különös figyelemmel arra, hogy az internet képes elterjeszteni és fenntartani a hamis híreszteléseket.[53] Másokkal együtt ő is amellett érvel, hogy a szólásszabadság igazságfeltáró szerepe nem működik az interneten, mert az emberek hajlamosabbak inkább a hamis (de saját meggyőződésüket igazoló) információk, semmint az igazság felé elmozdulni. Ahogy ő fogalmaz: "a megerősítés táplálja a magabiztosságot, és a magabiztosság táplálja a radikalizmust".[54]
A paternalista szabályozást pártolók szerint nem indokolt az internet szabályozását a szólásszabadságot övező vélelmek keretén belül kialakítani: ennek az igénynek nincs többé értelme számukra, a véleménynyilvánításnak nincs elsőbbsége, semmi különleges nincs benne. Egy ideig az emberek többé-kevésbé elfogadták a liberális demokrácia csomagját, beleértve mások véleménynyilvánítási szabadságának védelmét is, ami sosem volt túl népszerű. De az elégedetlenség egyre csak nő; az értékek, amelyeket társadalmunk a szólásszabadságnak tulajdonít, egyre inkább kiüresednek.
Ezekkel a liberális keretváltoztatókkal szemben - kilépve egy pillanatra a leíró tudomány elefántcsonttornyából - hadd éljünk mi is egy metaforával. Az egyre erőteljesebb éghajlatváltozás forgatókönyvében a viharok során az óceán néha óriási darabokban hordja el a partot, de a legtöbb esetben ezt észre sem vesszük. Ugyanez igaz a véleménynyilvánítási jogra. Annak gyengülése még a szűk értelemben vett politikai véleménynyilvánításra is veszélyes, egyszerűen azért, mert a politikai, a közérdekű és a magánjellegű véleménynyilvánítás szorosan összekapcsolódik. Egy általános szabályozási hatáskör befolyással lehet mindenféle online véleményformálásra, hiszen a politikai vélemények magánjellegű beszélgetés keretében formálódnak.
Az internetes szenny jelentette új kihívások még a vonakodó jogalkotót és a bírót is arra késztethetik, hogy újból fontolóra vegye azt az axiómát, amely szerint a véleménynyilvánítás alapvető egyéni jog. Ennek újragondolására (és a fogalmi keretek újraformálására) már egy fokozott érzékenységgel jellemzett világban kerül sor. (Nem a technológia, a társadalmi felfogás változik!) Az érzékenység és annak kapcsolata az új technológiával olyan új értelmezési keretet hív életre, amelyben a cenzúra nem csupán megengedett, de egyenesen kívánatos.
A gátlástalan kijelentésekben, amelyek ma annyira mindennaposak az interneten, semmi újdonság sincs. Ezt a nyelvet használják a kocsmákban is. A 'kocsmai beszéd' nyílt szexuális utalásokban gazdag, csekély kommunikációs értéket képvisel (még az érzelmi töltés is elkopott belőle), és kevéssé képes hozzájárulni az igazság kiderítéséhez. Ezek a jellemzők önmagukban persze még nem vezetnek jogkorlátozáshoz egy olyan világban, amely azon a feltételezésen nyugszik, hogy a szabadság a főszabály. Természetes, hogy a kocsmai beszéd tele van szélsőséges kifejezésekkel: a személyes ellenszenvet sokan olyan
- 30/31 -
szavakkal fejezik ki, mint "seggfej" vagy "féreg". Ugyanakkor a társadalmi (legalábbis a kocsmákban és a kocsmahangulatú mindennapi érintkezésben érvényesülő) konvenciók szerint az ilyen kifejezések azonban nem minősülnek tényállításnak, sem pedig rasszista támadásnak, kivéve azokat a sajátos különleges helyzeteket, amikor már elérik a gyűlöletkeltő beszéd szintjét.
Aki jár kocsmába, azt is hallhatja (feltéve, hogy még józan az ember), hogy az emberek a nemtetszést olyan fordulatokkal fejezik ki, mint például hogy "jobb lenne, ha megdöglene" vagy "legszívesebben megölném". Ezt aligha lehet erőszakra felbujtásként értelmezni egy ilyen környezetben. Néhány veszélykerülő ember és bíró talán komolyan veszi az ilyen kijelentéseket, de nem kell John Searle műveit olvasni ahhoz, hogy megértsük a különbséget a mondat szó szerinti jelentése és a beszélő szándéka szerinti jelentés között.[55] Persze, ha a kocsma vendégei között van olyan ember, akiről mindenki tudja, hogy őrült, aki képes lehet megölni azt, akinek az előbb a halálát kívánták, akkor ezt a beszélőt esetleg felelősségre vonhatják.
Másrészt, az internetes közeg némileg eltér a kocsmává züllött közérintkezéstől. A névtelenség az internetes kocsmában általános, az az érzés pedig, hogy hiányzik a felelősség és a személyközi társadalmi kontroll, állítólag fokozza az agressziót vagy annak kimutatását. Sokszor hangzik el az érv, miszerint a személyes visszajelzések hiánya, valamint az online deindividualizáció okozta empátiahiány csökkenti a társas érintkezések társadalmi szabályozó funkcióját: "A dehumanizáció arra az eltávolodásra vonatkozik, amely az online közegben történik, amikor az áldozat elveszti emberi mivoltát, a deindividualizáció viszont azt a folyamatot írja le, melynek során az egyén elveszíti személyes identitásának érzékelését, miközben csoporttevékenységekben vesz részt. Egymással párosítva ezek az elméletek segítenek magyarázatot adni az online agresszió szükségszerű bekövetkezésére; míg a dehumanizáció lehetővé teszi a bántalmazó számára, hogy együttérzés nélkül zaklasson másokat, addig a deindividualizáció lehetőséget ad a bántalmazónak, hogy a csoportnormákkal azonosulva igazolja tetteit, és kialakuljon benne a hajlam a radikalizmusra."[56]
Ehhez hasonlóan Danielle Keats Citron is úgy érvel, hogy "a Web2.0 felületek a közelség érzését keltik a hasonlóan gondolkodó személyekben. Az online csoportok megerősítik egymás negatív véleményeit, amelyek így még radikálisabbá és destruktívabbá válnak. Az emberek olyan dolgokat mondanak és tesznek az interneten, amiket az internet világán kívül eszükbe sem jutna kimondani vagy megtenni, csak mert névtelennek érzik magukat, még akkor is, ha egyébként valódi nevüket használják."[57]
Az amerikai legfelső bíróság nemrég pontosan ugyanezekkel a kérdésekkel találkozott a United States v. Elonis ügyben, amelyben arról kell dönteniük a bíráknak, hogy mi minősül fenyegetésnek a közösségi médiában.[58] Az Elonis-ügyben benyújtott felülvizsgálati indítvány (petition for certiorari) a következőképpen szól: "az online kommunikáció kifejezetten alkalmas arra, hogy félreértelmezzék, és ez abból következik, hogy az ilyen típusú kommunikáció alapvetően személytelen [...] a modern média lehetővé teszi, hogy egy szűk hallgatóságnak (vagy egyáltalán semmilyen hallgatóságnak sem) szánt személyes vélemények széles körben elterjedjenek, mégpedig olyan emberek között, akik nem ismerik a szövegösszefüggést, amelyben a kijelentések megszülettek, és akik így a beszélő szándékától gyökeresen eltérően értelmezhetik a kijelentéseket."[59] A jól informált Forbes Magazin 2014 májusában azt írta, hogy "az Elonis-ügy a változások előhírnöke lehet".[60]
Ha egy üzenet elméletileg a széles közönség számára hozzáférhető, könnyen előfordulhat, hogy van néhány őrült is a közönség soraiban. Vajon felelős-e a sértő üzenet szerzője azért a kockázatért, hogy ez az őrült ember esetleg cselekedni fog? Egy korábbi értelmezési keretet használva, vajon a gépjármű gyártója felelős-e a termékfelelősség szabályai szerint, ha az autó balesetet okoz egy kátyú miatt? Elsőként talán azt mondanánk, hogy nem; de mi van akkor, ha az utak az országban hírhedten veszélyesek, és a gyártó elmulasztott egy, a kátyúk miatt szükséges különleges féket vagy egyéb biztonsági felszerelést beszerelni? Bárhogy is legyen, vajon nem a jogalkotó kötelessége, hogy a kárenyhítés leghatékonyabb módszerére alapozva kialakítsa a felelősség megosztásának legjobb rendszerét?
Hasonlítsuk össze az előbbi forgatókönyvet az online országutakkal (újabb keretképző metafora, újabb analógia a keret átviteléhez), és tegyük félre egy pillanatra a szólásszabadság iránti hagyományosan mély tiszteletünket. Ha túl sok őrült ember vár bátorításra (különösen olyanok, akik tudják, hogy miként érik el a megcélzott személyeket), akkor talán a szabályozói közbelépés tűnik bölcs megoldásnak. Az internetes szólásszabadság korlátozását támogató tu-
- 31/32 -
dományos közeg ezeket a logikai lépéseket javasolja. Az általuk választott értelmezési keret a sérelemre helyezi a hangsúlyt - és az online lét költségeit a befogadó közönség helyett a beszélőre terheli.
Miért nő hát az internetes zaklatás eseteinek a felnagyítása iránti társadalmi és kulturális hajlandóság? Az egyik okot kortársaink fokozott, narcisztikus érzékenységében találhatjuk meg. Érzékenységen azt értjük, hogy megnövekedett figyelem irányul a beszéd közönségre gyakorolt hatására. A hangsúly és a figyelem a beszéd által kiváltott személyes érzésekre helyeződött. Természetesen az érzékenység, csakúgy, mint az érzékelt támadás, nem mindig személyes jellegű. A veszedelmes helyzet kialakulásában közrejátszik a hatalom gyakorlóinak érdeke is, hogy kritikától mentesen élhessenek, mint megbántott áldozatok. A dzsihád körüli hisztéria is az egyik összetevője ennek a potenciálisan halálos koktélnak: mintha a felhívásnak lenne ereje és nem a befogadók személyiségzavara, a befogadó közeg lenne a bajok oka. Kétségtelen, az interneten az őrültek és gonosztevők könnyebben találnak egymásra és az egymást gerjesztő vallási gyűlölködés gőzében megfullad az a kevéske értelem is, ami megmaradt.
A keretváltozás a közönség érzékenységének átalakulásából adódik. A közvélemény érzékenysége iránti tisztelet természetesen eddig sem volt ismeretlen az emberi jogi gyakorlatban. Elég az EJEB szólásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlatára utalni, hogy jelezzük az európai attitűdöt. Otto-Preminger Ausztria elleni ügyében az EJEB arra hivatkozással igazolta egy vitatott film betiltását, hogy "jogosan gondolhatjuk, hogy a vallásos áhítat tárgyainak provokatív bemutatása megsértette a 9. cikket, amely a hívők vallásos érzéseinek tiszteletben tartását biztosítja; az ilyen ábrázolások értékelhetők a tolerancia szellemének rosszhiszemű megsértéseként is, az ilyen jellegű toleranciának ugyancsak a demokratikus társadalom egyik jellemzőjének kell lennie."[61]
Egy fokozottan érzékeny (mindenben sérelmet találó) ember hajlamos elfogadni, hogy a demokratikus deliberáció szükségessége többé nem igazolja a szólásszabadság védelmét, ha ez kellemetlen érzést kelt. Az emberek kétségbe vonják a tájékozott eszmecsere értékét; sőt, még annak lehetőségét is.[62] A szakirodalom arra a tényre hivatkozik, hogy az emberek nem autonóm, racionális cselekvők, akik képesek olyan önkifejezésre, ami szükséges az értelmes polgárok közösségének megteremtéséhez. A szólásszabadság antropológiai előfeltevése nem érvényes. Vagy legalábbis az interneten az emberek nem a józan önkifejezés keretei között, hanem agresszív és narcisztikus gyerekek módjára viselkednek. Maga Mill is elismerte, hogy szólásszabadság elmélete csak felnőttekre alkalmazható.
Ha egyszer a varázs elmúlik, ha a szólásszabadság szentsége romokban hever, többé nincs okunk, hogy a szólás korlátozását a konkrét sérelmek elkerülésére szűkítsük le. Semmi sem marad, ami igazolná a beszélőt megillető kedvező bánásmódot; amire szükség van ehelyett, az egy megfelelőbb szabályozó intézmény, amely nem él vissza a kormányzati és egyéb hatáskörökkel a közönség védelmezése során. Szerencsés esetben ez a szabályozó olyan irányba tereli majd az eszmecserét, amely meggátolja a racionális kommunikáció és mérlegelés eltorzulását. (Hogy a szólásszabadság alapjogi védelme éppen amiatt vált szükségessé, mert nincs ilyen szerencsés eset, és a szabályozók mindig is visszaélnének hatalmukkal, az figyelmen kívül marad.)
Az érzékenység kultusza többre értékeli az érzékelt sérülékenység, a vélt sebeivel kérkedő védelmét, mint más jogokat és szabadságokat; a biztonság (a zaklatástól való mentesség értelmében) mindennél előbbre való követelmény lesz. Ez új értelmezési keretet teremt, amelyben a bien-pensant nézőpontja alapján kellene megítélnünk a véleménynyilvánítás és az internetes cenzúra minden kérdését. Annak biztosítása érdekében, hogy senkit se érjen sérelem a hite vagy az identitása ellen intézett támadás miatt, az oltalmazó kormányzatoktól elvárják, hogy cenzúrázzák a véleményeket, megvédendő a sérelmektől. Valóban, "a szólásszabadság megszorító értelmezése az érzékenység iránti tiszteletet [...] helyezi előtérbe [...] Az érintett személy határozza meg, hogy mit jelent az érzékenység, hiszen végső soron egyedül ő érzi azt."[63]
Az érzékenységre hivatkozó érvelés uralkodó például a vallást érintő vitákban. Egyre gyakoribbá vált az Otto-Preminger-ügyben alkalmazotthoz hasonló érvelés, miszerint a tiszteletlenség sértés, és a sértés olyan kellemetlen érzés, mely a vallás szabad gyakorlásának korlátozásához vezet. A tiszteletlenség megalázna és miféle jog az, amiért megalázva érezhetem magam. A hasonló félelmek ugyanakkor további korlátozásokat eredményezhetnek, mert a sérelmi politika az identitás valamennyi aspektusára alkalmazható. Az internet világában, ahol a sértő kijelentések előfordulási lehetősége magas, valamint a véleménynyilvánítás és a sérelem közötti kapcsolat kevésbé világos, és ahol a szabályokat az esetek óriási tömegé-
- 32/33 -
re kell alkalmazni, különösen nagy a kockázata annak, hogy a kormányzatok nem csak a tényleges sérelmeket akadályozzák meg. Az internetes véleménynyilvánítás szabályozásának hívei olyan eseteket emelnek ki, amelyekben egyesek komoly sérelmet szenvedtek el, és az ilyen ügyekből következő félelmet egy még szélesebb körű cenzúra elérésére használják. Ez a cenzúra nem csupán az erőszak, a személyazonosság-lopás és hasonlók ellen óv, de védelmet nyújt a "méltóságot" ért sérelmekkel és olyan tágan meghatározott, diffúz sérelmekkel szemben is, amelyek abból adódnak, hogy valaki elolvassa az identitását sértő internetes kommenteket.
A befogadó közönséget védelmező és a kockázatok elkerülésére építő tervek kialakítása során nem szabad megfeledkeznünk a választott jogkorlátozó intézkedés hatásáról. Vegyük például az indiai legfelső bíróság 2013-as döntését. Egy politikust támadó emberi jogi aktivistát őrizetbe vettek fenyegetőnek mondott Facebook-posztok miatt. Ebben az ügyben a bíróság kimondta, hogy kizárólag magas beosztású rendőrtisztek engedélyezhetik ilyen büntetőeljárások megindítását illetve letartóztatásokat. Ez ugyan gyakorlati következményeiben jogvédő lépés volt, de a bíróság egyben eltűrte, hogy az a törvény a bűnüldöző hatóságokat hatalmazza fel annak eldöntésére, hogy mi minősül sértő vagy támadó online kommunikációnak, ami széleskörű diszkréciót (és visszaélési lehetőséget) jelent.[64]
Elviekben persze egyszerűnek tűnik kiszűrni a rosszfiúkat az üzeneteik alapján. De a helytelen vélemények kigyomlálása beleütközik mindazokba az akadályokba, amelyeket a szólásszabadság doktrínája a tartalomalapú megkülönböztetéssel kapcsolatban felismert (a tévedés lehetősége, a kormányzati hatalom elfogultsága, a népszerűtlenségből eredő előítéletek). Ha nincs világos kapcsolat a vélemény és a sérelem között, akkor a tartalom alapú szabályozás elfojthatja a népszerűtlen eszméket. (Ezt a felfogást megkülönböztetjük attól, amelyik a véleménynyilvánítás tényleges következményeire épül.) A közbeszédet nem a meggyőzés, hanem a kényszer irányítja majd.[65] Ahogy Holmes bíró fogalmazott közel egy évszázaddal ezelőtt egy közismert különvéleményében: "akár kifejezetten háborús, akár más jellegű veszélyekkel szemben, a szólásszabadság alapelve minden esetben változatlan. Amennyiben alapvető egyéni jogok nem forognak kockán, a Kongresszust kizárólag egy közvetlen veszély bekövetkezésének fenyegetése vagy egy ilyen veszély előidézésnek szándéka jogosíthatja fel a véleménynyilvánítás korlátozására. A Kongresszus bizonyosan nem tilthat meg minden kísérletet, amely az ország gondolkodását próbálja megváltoztatni."[66] A tartalomalapú szabályozás önpusztító természetű: ha egyetlen véleményt is kiiktatsz, semmi sem gátolhat meg másokat abban, hogy a te jóhiszemű véleményedet is kiszűrjék, amikor kisebbségbe kerülsz.
A konzekvencionalista paradigma sokszor létező sérelmekről alkotott képhez igazítja a gondolati kereteket. Viszont nem veszi figyelembe, hogy a szólásszabadság jelenlegi magas szintű védelme a "rendezett szabadság" ('ordered liberty') tudatos társadalmi kialakításán nyugszik. A véleménynyilvánítás erős védelme abból a feltételezésből következik, hogy egy toleráns és demokratikus rendszer nem létezhet szabad kommunikáció nélkül. Tekintettel arra, hogy mennyire fontos az új eszmék születése és a társadalmi kommunikáció fenntartása, a véleménynyilvánításnak kiemelt védelemre van szüksége. Ha a véleménynyilvánítást úgy kezelnénk, mint bármely más, külső hatásokkal járó árucikket, akkor például az előállításból fakadó perköltségek, illetve a büntetések lehetősége akadályozná az új eszmék kibontakozását.[67] Ilyen esetben azok a pozitív külső hatások is elvesznének, amelyek a népszerűtlen vagy kevésbé népszerű eszmék keletkezéséből fakadnak. Többek között ez az oka, hogy a szólásszabadság a vélemény kinyilvánítójának, nem pedig a befogadó közönségnek a pozícióját védi. Az érzékenység védelmére alapozott megközelítés ugyanakkor a közönség érzéseinek ad elsőbbséget.
A kiemelt védelem mellett egy erős konzekvencionalista érv szól, amely alapvető társadalmi értékválasztáshoz kötődik: ahhoz, hogy az emberek autonóm módon, szabadságban szeretnének élni. Valaha azt gondolták, hogy az eszmék és a vélemények szabad áramlásának legjobb rendelkezésre álló formáját a szabad szólás robusztus egyéni joga biztosítja. Minden igyekezet ellenére, amely e jog újrakeretezésére irányul, ez a feltevés továbbra is relevánsnak bizonyul - még az interneten is.
Vitás kérdésekben az államra ruházni a jóindulatú cenzúra gyakorlásának hatalmát kockázatos - függetlenül attól, hogy az adott társadalom mennyire bízik a kormányzatban. A háttérben meghúzódó feltételezés szerint azért kell bíznunk a kormányzati szabályozás nyújtotta védelemben, mert az emberi elmét nagyon könnyű befolyásolni. Az újfajta paternalizmus - a kognitív tudományok és a szociálpszichológia eredményeit értelmezve - arra hivatkozik, hogy valójában nincs szabad választás (akarat), csupán
- 33/34 -
könnyedén manipulálható emberek. Az új cenzúra mellett érvelők az embereket - hobbesiánus szemüvegen keresztül - alapvetően erőszakosnak látják. Ha azonban a probléma az ösztönös emberi gyarlóságban és agresszivitásban rejlik, ugyan miért remélik, hogy a demokratikus eljárás során a gyarló emberek közötti interakciók pártatlan döntőbírókat termelnek ki?
A jó szándékú internetes cenzorokat riasztó jelenségek foglalkoztatják, de küzdelmük célt téveszt. Számos feltételezéssel ellentétben a véleménynyilvánítás nem csupán azért élvez védelmet, mert az egyéni szabadság (szabad akarat) megnyilvánulása. A szabadság nem képes meghatározó gondolati keretet fenntartni, így pedig nem alapozhat meg aduként érvényesíthető jogot, különösen akkor nem, ha összességében nincsenek kedvező hatásai. Nem is azért védett a szólásszabadság, mert az emberek jobban érzik magukat, ha élhetnek az önkifejezés lehetőségével -bár minél többet beszélhetnek kötetlenül, annál jobban érzik magukat; igaz, mások meg annál kellemetlenebbül érzik magukat. De az alapjogok nem lehetnek érzületek versenyében kiharcolt előnyök. Jobb indokok is vannak a véleménynyilvánítás védelmére, mint a kommunikációs exhibicionizmus keltette lélektani kielégülés. Ha a szólásszabadság célja a szóláshoz kapcsolódó érzések védelme lenne, akkor a megsértett személyben keletkezett intenzívebb érzéseknek kellene előnyt élvezniük. De ismét szükséges leszögezni, hogy a klasszikus emberi jogi paradigmában a szólásszabadság mint társadalmi intézmény részesül védelemben. Azért védjük, mert intézményi szinten hozzájárul egy liberális és toleráns társadalmi rend fenntartásához. A szabadság erdejét kell látnunk még akkor is, ha a kilátást eltakarják a sérelmekben gyökerező fák. Hogy ez a gondolkodási keret meddig fenntartható a mai világban, az más kérdés.
Az internetes szólásszabadságról alkotott korai elképzelések egyre inkább utat engedtek annak a nézetnek, hogy immár nem az a kérdés, vajon cenzúrázzák-e majd az internetet, hanem az, hogy milyen prioritások, érdekek és értékek fogják meghatározni az online véleménynyilvánítás szabályozását. Az elmúlt években "az internet egyre inkább a cenzúra eszközévé vált, mivel az államok sokasága a világ minden táján országos szűrőrendszereket létesített annak megakadályozására, hogy polgárai hozzáférjenek a különböző, ártalmasnak ítélt internetes tartalmakhoz. Ahelyett, hogy az internet az egyre nagyobb szabadság felé haladna, egyre inkább a növekvő cenzúra és ellenőrzés irányába történik elmozdulás [...]"[68] Ez ugyanúgy igaz a demokráciákra, mint a tekintélyelvű rendszerekre. Egy amerikai innovációkutató: "[A]ggodalmát fejezte ki, hogy a kezdeti lelkesedést [...] az új technológia iránt felváltja az általános ellenérzés, ahogy az emberek szembesülnek a nem szándékolt következményekkel [...] A jogi lépések [...] az Egyesült Államokban elősegítették, hogy a világháló ámulatba ejtse az embereket, de talán ugyanígy hozzájárulnak majd ahhoz is, hogy megutálják azt. El kell kerülnünk, hogy az internet buzgó támogatása közben egy ellenutópia feltételeit teremtsük meg."[69]
Az internetes véleménynyilvánításnak tulajdonított társadalmi károk sok emberből félelmet és ellenszenvet váltottak ki, kétségbe vonva azt az értelmezési keretet, amely az internetes kommunikációt a kiemelten védett véleménynyilvánítás körébe helyezte.
Ha egyszer a szólásszabadságot puszta érdekké fokozzuk le, amely egy a sok közül, az online kommunikáció hatalmas kapacitása sokkal nagyobb jogkorlátozással járó, közönségszenzitív értelmezési keretnek ágyaz meg. Amint azt Vajić bíró is megjegyezte: "Az internet meghatározó szerepét a demokratikus társadalomban működő szólásszabadság előmozdításában ellensúlyozzák az ártalmas véleménynyilvánításból eredő, fokozottan érvényesülő káros következmények, amelyek különösen a magánszférát és a jó hírnevet érintik."[70] Amint a sérelmek fokozott érzékelése válik uralkodóvá az internetet szabályozó keretben, az alapjogok korábbi modelljei többé már nem nyújtanak megfelelő iránymutatást a bírák számára.
Úgy tűnik, hatalmas nyomás nehezedik az internetes szabadságra: bármely fordulat, amely bekövetkezik ezen a területen, messzemenő következményekkel jár a szólásszabadságra nézve az interneten (a közösségi médián) kívül is. A szólásszabadság részben azért erodálódik, mert látszólag nagyon kevés embert érdekel mások véleménynyilvánításhoz való joga.
Az alapjogokkal kapcsolatos várakozásaink formálódását részben az vezérli, ahogyan a bíróságok gondolati keretet adnak az alapjogoknak. A bíróságok egyre többször találják szembe magukat a nehéz kérdéssel, hogy miként lehet összeegyeztetni a korábbi joggyakorlat doktrínáit az új valósággal. Nincsenek még paradigmatikus válaszok: keretek kerestetnek. Szerte a világban a legmagasabb szintű bíróságok - ideértve az Emberi Jogok Európai Bíróságát is - döntik majd el, hogy mikor alkalmazzanak új értelmezési keretet, és mikor tartsák meg a régi értékeket és metaforákat. A legfontosabb szempontok túlmutatnak az új technológia természetén. A bíróságoknak nem csupán a technológiai változásokat, de
- 34/35 -
azok társadalmi és gazdasági környezetét is be kell építeniük döntéseikbe. Mit von maga után egy új jogi keret? Mely alapjogok és alapvető értékek élveznek majd elsőbbséget? A jog melyik korábbi értelmezése szolgál a jövőben precedensként? A bíróságok megközelítésmódja az összetett kérdésekhez nagymértékben formálja majd az internetes véleménynyilvánítást, és ez fordítva is igaz. ■
JEGYZETEK
* Fordította: Kazai Viktor Zoltán és Kovács Ágnes.
Ez a tanulmány részben arra az előadásra támaszkodik, amely 2014. december 6-án hangzott el a brüsszeli Akadémiai Palotában (Palais des Académies), "Megőrizhető-e a véleménynyilvánítás szabadsága az érzékenység világában?" ("Is Freedom of Expression Sustainable in a World of Sensitivities?") címmel. A tanulmány eredeti megjelenési helye: Oreste Pollicino - Graziella Romeo, eds.: The Internet and Constitutional Law: The Protection of Fundamental Rights and Constitutional Adjudication in Europe, New York, NY: Routledge, 2016. A szerzők hozzájárultak a fordítás közléséhez, a fordításhoz új részeket írtak, s a terminológián is változtattak. A tanulmány az EJEB Delfi AS Észtország elleni ügyében (64569/09. számú kérelem, 2015. június 16.) hozott nagytanácsi ítélete előtt készült. Az ítélethez fűzött különvéleményében Sajó András a tartalomszolgáltatók felelősségéhez a nyomdászokra érvényes keretet tartotta mérvadónak.
[1] Elizabeth Logeais - Jean-Baptiste Schroeder: The French Right of Image: An Ambiguous Concept Protecting the Human Persona, Loyola of Los Angeles Entertainment Law Review, 1998/3, 514, idézi T.P.I. Seine, 16 June 1858, DPI II 1858, 52.
[2] Francis Deak: Automobile Accidents: A Comparative Study of the Law of Liability in Europe, University of Pennsylvania Law Review, 1931/3, 274-278.
[3] John H. Tucker, Jr.: Au-Dela du Code Civil, mais Par le Code Civil, Louisiana Law Review, 1974/5, 957 idézi R. Saleilles: Preface to Gény. Méthode d'Interprétation et Sources en Droit Privé Positive. (1st edn, Paris/első kiadás, Párizs, 1899).
[4] Deak (2. vj) 281-282.
[5] Lásd Gary T. Schwartz: Tort Law and the Economy in Nineteenth-Century America: A Reinterpretation, Yale Law Journal, 1981/8, 1717.
[6] Lawrence M. Friedman - Jack Ladinsky: Social Change and the Law of Industrial Accidents, Columbia Law Review, 1967/1, 59.
[7] Olmstead v United States [1928] 277 U.S. 438, 472 (Brandeis különvéleménye, kiemelés tőlünk).
[8] George Lakoff: A Cognitive Scientist Looks at Daubert, American Journal of Public Health, 2005/S1, S114-S115.
[9] Mark L. Johnson: Mind, Metaphor, Law, Mercer Law Review, 2007/3, 861.
[10] Dan Hunter: Cyberspace as Place and the Tragedy of the Digital Anticommons, California Law Review, 2003/2, 469.
[11] Richard Posner: How Judges Think, Cambridge, MA, Harvard University Press, 2008, 176.
[12] Chris Riley: The Rite of Rhetoric: Cognitive Framing in Technology Law, Nevada Law Journal, 2009/3, 504.
[13] Monroe E. Price: The Newness of New Technology, Cardozo Law Review, 2001/5-6, 1889.
[14] Uo. 1894.
[15] Lawrence Lessig: Reading the Constitution in Cyberspace, Emory Law Journal, 1996/3, 886.
[16] Reno v American Civil Liberties Union, [1997] 521 U.S. 844, 886 (O'Connor párhuzamos véleménye).
[17] Geraldine Chin: Technological Change and the Australian Constitution, Melbourne University Law Review, 2000/3, 609.
[18] Lásd Kevin Werbach: Off the Hook, Cornell Law Review, 2010/3, 541.
[19] Lessig (15. vj.) 905.
[20] Uo. 874.
[21] S. H. és mások Ausztria elleni ügye [Nagykamara], 57813/00. számú kérelem, 2011. november 3., 103-104. pontok.
[22] Jack M. Balkin: Old-School/New-School Speech Regulation, Harvard Law Review, 2014/8, 2301-02.
[23] Lásd Bradford L. Smith: The Third Industrial Revolution: Policymaking for the Internet, Columbia Science & Technology Law Review, 2001-2002, 25.
[24] V. The Domain Name System: A Case Study of the Significance of Norms to Internet Governance, Harvard Law Review, 1999/7, 1662.
[25] Alfred C. Yen: Western Frontier or Feudal Society?: Metaphors and Perceptions of Cyberspace, Berkeley Technology Law Journal, 2002/4, 1225.
[26] Dragos Cucereanu: Aspects of Regulating Freedom of Expression on the Internet, Antwerpen, Intersentia, 2008, 3.
[27] Lásd Scott R. Peppet: Regulating the Internet of Things: First Steps Toward Managing Discrimination, Privacy, Security, and Consent, Texas Law Review, 2014/1, 85.
[28] Lásd Rob Frieden: What Do Pizza Delivery and Information Services Have in Common? Lessons from Recent Judicial and Regulatory Struggles with Convergence, Rutgers Computer & Technology Law Journal, 2006/2, 252.
[29] Frank H. Easterbrook: Cyberspace and the Law of the Horse, University of Chicago Legal Forum, 1996, 207.
[30] Stratton Oakmont, Inc. v Prodigy Services Co., No. 31063/94, 1995 WL 323710 (N.Y. Sup. Ct. May 24, 1995).
[31] Protection for Private Blocking and Screening of Offensive Material. 47 U.S.C. § 230.
[32] Uo.
[33] Uo.
[34] Robert Cannon: The Legislative History of Senator Exon's Communications Decency Act: Regulating Barbarians on the Information Superhighway, Federal Communications Law Journal, 1996/1, 80-81.
[35] Reno v American Civil Liberties Union, [1997] 521 U.S. 844, 879.
[36] Lessig (15. vj.) 869.
[37] Reno v American Civil Liberties Union, [1997] 521 U.S. 844, 868-69.
- 35/36 -
[38] Jack M. Balkin: Digital Speech and Democratic Culture: A Theory of Freedom of Expression for the Information Society, New York University Law Review, 2004/1, 3.
[39] Balkin (22. vj) 2304.
[40] Anupam Chander and Uyên P. Lê: Free Speech, Iowa Law Review, 2015/2, 509-10.
[41] Brian Leiter: Cleaning Cyber Cesspools: Google and Free Speech, in The Offensive Internet, eds. Saul Levmore -Martha Nussbaum, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 2010, 155.
[42] Case C-131/12 Google Spain SL, Google Inc. v Agencia Espanola de Protección de Datos, Mario Costeja González [2014].
[43] J.S. Mill: On Liberty (első kiadás 1869), Bartleby, 1999, 18.
[44] Lásd általában The Offensive Internet, eds. Saul Levmore - Martha Nussbaum, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 2010.
[45] Mary Anne Franks: Unwilling Avatars: Idealism and Discrimination in Cyberspace, Columbia Journal of Gender and Law, 2011/2, 255- 256.
[46] Martha Nussbaum: Objectification and Internet Misogyny, in The Offensive Internet, eds. Saul Levmore -Martha C. Nussbaum, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 2010, 72.
[47] Lásd például uo. 73. Mivel az ügyet ilyen sokszor idézik, felmerülhet, hogy a hasonló típusú sérelmek jóval ritkábbak, mint azt a téma szakértői el akarják hitetni. Sokkal valószínűbb magyarázat azonban, hogy az eljárás, amelyet az Autoadmit.com-ügyben érintett két nő indított a weboldal ellen, az ügy körülményeit illetően jelentős mennyiségű kutatási anyagot szolgáltat - amely ritkán szokott előfordulni.
[48] Maeve Duggan: Online Harassment, Pew Research Internet Project, 22 October 2014, http://www.pewinternet.org/2014/10/22/online-harassment/
[49] Franks (45. vj.) 256.
[50] Ishanti Maitra - Mary Kate McGowan: Introduction and Overview, in Speech and Harm: Controversies Over Free Speech, eds. Ishanti Maitra - Mary Kate McGowan, Oxford, Oxford University Press, 2012, 4.
[51] Uo. 4-6.
[52] Leiter (41. vj.) 155.
[53] Cass Sunstein: Believing False Rumors, in The Offensive Internet, eds. Saul Levmore - Martha C. Nussbaum, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 2010, 91-92.
[54] Uo. 100.
[55] John R. Searle: Literal Meaning, Erkenntnis, 1978, 207-224.
[56] Stacy M. Chaffin: The New Playground Bullies of Cyberspace: Online Peer Sexual Harassment, Howard Law Journal, 2008/3, 794.
[57] Danielle Keats Citron: Cyber Civil Rights, Boston University Law Review, 2009, 83.
[58] 134 S. Ct. 2819 (2014) (a felülvizsgálat iránti kérelmet a Bíróság befogadta). [A tanulmány lezárása után, 2015-ben a Supreme Court hatályon kívül helyezte Elonis fenyegetés miatt kiszabott ítéletét. A döntésben nem szólásszabadsági kérdésként kezelték az ügyet, hanem büntetőjogi keretben: a mens rea bizonyítása hiányzott.]
[59] Elonis v. United States, bírói felülvizsgálat iránti kérelem (benyújtva 2014. február 14.) 34.
[60] Clay Calvert - Erik Nielson - Charis E. Kubrin: Rap Lyrics or True Threats? It's Time for the High Court to Decide, Forbes, 2014. május 24., http://www.forbes.com/sites/realspin/2014/05/24/rap-lyrics-or-true-threats-its-time-for-the-high-court-to-decide
[61] Otto-Preminger-Institut Ausztria elleni ügye, 13470/87. számú kérelem, 1994. szeptember 20., 47. pont. (a hivatkozott 9. cikk nem a hívők vallásos érzéseinek tiszteletben tartását, hanem a vallás szabad gyakorlását kívánja meg.)
[62] Lásd Sunstein (53. vj.), aki szociálszpichológiai tanulmányokra támaszkodva szemlélteti a csoportos vagy egyéni viselkedésformát, amely az extremizmus felé, a téves vélekedések igazolásának, az alaptalan szóbeszédek terjesztésének irányába mutat.
[63] András Sajó: Countervailing Duties as Applied to Danish Cheese and Danish Cartoons, in Issues in Constitutional Law: Censorial Sensitivities, Free Speech and Religion in a Fundamentalist World, ed. András Sajó, Utrecht, Eleven International Publishing, 2007, 297.
[64] A. Vaidyanathan: No Arrests for Facebook Posts without Senior Cops Permission: Supreme Court, NDTV (New Delhi, 16 May 2013), http://www.ndtv.com/article/india/no-arrests-for-facebook-posts-without-seniorcops-permission-supreme-court-367554
[65] Turner Broadcast v Federal Communications Commission, [1994] 114 S. Ct. 2445, 2458.
[66] Abrams v United States, [1919] 250 U.S. 616, 628.
[67] Richard A. Posner: Free Speech in an Economic Perspective, Suffolk University Law Review, 1986/1, 20.
[68] Dawn C. Nunziato: The Beginning of the End of Internet Freedom, Georgetown Journal of International Law, 2014/2, 384.
[69] Anupam Chander: How Law Made Silicon Valley, Emory Law Journal, 2014/3, 689.
[70] Nina Vajic: The Internet and Freedom of Expression, in Freedom of Expression: Essays in Honour of Nicolas Bratza, eds. Josep Casadevall, Egbert Myjer, Michael O'Boyle, Anna Austin, Oisterwijk, The Netherlands, Wolf Legal Publishers, 2012, 394.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, CEU.
[2] A szerző PhD hallgató, Yale Law School.
Visszaugrás
