A common, law és az európai kontinentális jogrendszerek jogügyleti képviseletre vonatkozó szabályanyagának különbségei már számos tudományos elemzésnek szolgáltak alapjául. A képviseleti jog egységesítésének problémáiról az 1970-es évek elején két tanulmányt is publikáló világhírű magyar magánjogász,
Eörsi Gyula1 megállapítása szerint ezen a területen nem csupán arról van szó, hogy valamely jogi megoldás eltér (mint például az ingók adásvétele körében), hanem egyben arról is, hogy a két jogcsalád fogalmi rendszere és alapkoncepciója más. "Mindkét területnek megvan a maga struktúrája és a két struktúra egymástól eltér. Mindkét területen belül vannak alapvető megkülönböztetések, de ezek határvonalai egymást keresztezik"2. Amíg a szerződési jog egyéb területein könnyen felismerhető párhuzamos fejlődési vonalakat találtak a jogtudósok az egymástól mégoly különböző nemzeti jogrendszerek között, a képviselet jogában egészen a közelmúltig áthidalhatatlannak tűnt a szakadék a kontinentális és az angolszász jogrendszerek között3. Ezt mutatja, hogy még az 1990-es évek végén született tanulmányokban is gyakran emlegette a jogirodalom a képviseleti jog egységesítését valódi jogalkotási kihívásként4.
Az elmúlt években azonban több olyan jogegységesítő dokumentum is napvilágot látott, amely kísérletet tett a gyökeresen eltérő(nek vélt) álláspontok közötti kompromisszum megteremtésére. Ilyen az Európai Szerződési Jog Alapelveinek képviseletre vonatkozó - a magyar jogirodalomban már ismertetett5 - normarendszere, de ide tartozik az UNIDROIT égisze alatt kidolgozott nemzetközi kereskedelmi szerződések alapelveinek 2004-ben módosított és kibővített kiadásában szereplő képviseleti jogi szabályanyag is. A képviseleti jog egységesítését célul tűző, csaknem 70 éve zajló UNIDROIT-munkálatok legutóbbi állomása merített a korábbi kísérletek eredményeiből-kudarcaiból és újszerű megoldást javasol a kibékithetetlennek látszó ellentét feloldására.
Ebben a tanulmányban először a jogügyleti képviselet kétféle (kontinentális és angolszász) felfogását vázolom. Ezt követően mutatom be a képviseleti jog egységesítését célul tűző, számos UNIDROIT-tervezetet eredményező korábbi jogegységesítő törekvéseket, amelyeknek tapasztalatai végül a 1983-ban elfogadott genfi képviseleti egyezményben hasznosultak. Végül az előzmények tükrében elemzem a nemzetközi kereskedelmi szerződések alapelveinek 2004. évi bővített, második kiadásában szereplő képviseleti szabályokat6.
A kontinentális jogrendszerek képviselői természetjogi alapvetésekből kiindulva7 a XVII-XVIII. század során ismerték el a közvetlen (jogügyleti) képviselet római jogi gondolkodástól még idegen8 "jogi csodáját'". Grotius már lehetségesnek tartotta, hogy ígéretet tegyenek egy olyan személy nevében, aid a dolgot meg kívánja szerezni; ebben az esetben a tulajdonjogot közvetlenül az szerzi meg, akinek a nevében a megszerzésre irányuló ügyletet kötötték10. Az idézett nagyhatású mű vélhetően hozzájárult annak a dogmának a megalapozásához, amelyre a felvilágosodás kodifikációinak képviseleti szabályai épültek. Eszerint ahhoz, hogy más számára szerződéssel jogokat és kötelezettségeket lehessen szerezni, szükséges, hogy a szerződést a képviselt nevében kösse meg a képviselő". A gondolat törvényi formában elsőként a képviseletet még a megbízáshoz kapcsoló 1804. évi francia Code Civil megbízási szerződést definiáló 1984. cikkében jelent meg, amely szerint a megbízás olyan aktus, amellyel egy személy egy másikat felhatalmaz arra, hogy a megbízó számára és az ő nevében tegyen valamit12. Az álláspont más európai kodifikációkban is megjelent: az 1812-ben hatályba lépett osztrák ABGB 1002. §-a szerint a meghatalmazási szerződést (Bevollmächtigungsvertrag) olyan szerződés, amely alapján valaki a rábízott ügy ellátását a másik nevében vállalja13. A törvényi szabályok ismeretében nem meglepő, hogy a képviselet fogalmát a jogirodalom is annak közvetlen fajtájára korlátozta. A képviseleti jogot a római jog és az osztrák jog alapján vizsgáló Mittels egyenesen úgy fogalmazott, hogy nem beszélhetünk képviseletről olyan jogügyletek esetében, amelyeket a "képviselő" bár az általa képviselt személy gazdasági érdekeinek szolgálatában és számlájára oly módon köt, hogy harmadik személyekkel szemben kizárólag a "képviselő" jelenik meg jogosult, illetve kötelezett szerződő félként. Ekkor képviseletről nem, csak bizományi ügyletről lehet szó14. A képviselet fogalmának ez a megszorító felfogása tükröződik a német polgári jog szabályanyagában is, amely már külön tárgyalja a képviseletet a megbízás szabályaitól. A BGB 164. §-ának (1) bekezdése szerint "Az akaratnyilatkozat, amelyet valaki képviseleti jogkörében eljárva, a képviselt nevében tesz, közvetlenül a képviseltet jogosítja és kötelezi. Ez független attól, hogy az akaratnyilatkozatot kifejezetten a képviselt nevében tette vagy a körülményekből következik, hogy annak a képviselt nevében tett akaratnyilatkozatnak kell lennie. 15" A BGB tehát a képviselet tényállási elemévé tette a "más nevében eljárás" kritériumát16, mintául szolgálva ezzel a XX. század számos magánjogi kodifikációja számára.
A kontinentális jogrendszerekben uralkodó doktrina szerint tehát a képviseltre vonatkozóan akkor fakadnak jogok és kötelezettségek a képviselő által kötött szerződésből, ha utóbbi a szerződést a képviselt nevében kötötte. Ebből pedig a fordított esetre az a következtetés adódik, hogy az ügyletből nem származnak joghatások a megbízóra (a képviseltre) nézve, ha a képviselő bár a megbízás keretein belül, de nem a megbízó nevében járt el, azaz nem tette nyilvánvalóan felismerhetővé, hogy az ügylet joghatásai a megbízót illetik. A kontinentális jogrendszerek képviselői ezért hagyományosan élesen elkülönítik azt az esetet, amikor a képviselő harmadik személlyel szemben saját nevében jár el, és azt az esetkört, amikor másnak a nevében. Csak abban az esetben állnak be a képviselő cselekményeiből fakadóan a képviselt személyre vonatkozóan a joghatások, ha előbbi más nevében jár el. Az érvényes képviselethez az szükséges, hogy egyértelmű utalás történjen az ügy valódi urára. Ez a Mittels által még contemplatio domininek nevezett17 elv később Leonhard nyomán "Offenheitsprinzip"-ként (nyilvánossági elv) vonult be a jogi köztudatba. Ennek lényege, hogy csak akkor állnak be a képviselt személyében a képviselő által kötött szerződésből fakadó joghatások, ha a képviselő szerződési nyilatkozata nyíltan utal a képviseltre18. A "más nevében történő eljárás" kritériuma tehát azt jelenti, hogy a képviselő szerződési nyilatkozatában félreérthetetlenül a másik szerződő fél tudomására hozza, hogy az ügylet hatásai nem a nyilatkozót, hanem közvetlenül egy harmadik személyt (a képviseltet) érintenek. Ha a képviselő ennek a követelménynek nem tesz eleget, például nem nyilatkozik arról, hogy kinek a számára kívánja előidézni a joghatásokat, a XIX. század kontinentális jogtudományának egyöntetű álláspontja szerint kizárt, hogy cselekményét az ügy urának számítsák be". A saját nevében tevékenykedő képviselő kizárólag maga lesz a szerződésből fakadóan jogosult és kötelezett, még ha más személy érdekében, kizárólag a megbízó számlájára és veszélyére járt is el20. A kontinentális jogrendszerek tehát megkülönböztetik a képviseletet, amikor a képviselő a megbízó nevében és számlájára jár el (közvetlen képviselet), és a bizományt, amikor a bizományos a saját nevében a megbízó számlájára jár el (közvetett képviselet)21. A kontinentális magánjogi kódexek többsége csak közvetlen képviselet esetén használja a képviselet fogalmát; a közvetett képviselet terminus technikus általában nem jelenik meg a törvény szövegében csak a jogtudomány illetve a joggyakorlat szó-használatában22.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
