A fejlődés lehetőségeinek biztosítása Északon és Délen minden kormánynak fontos, de nem fogadhatjuk el azt, hogy a felelős gazdaságpolitika kimerülhet piackonform megoldások keresésében. Kritika tárgyává kell tennünk magát azt az elképzelést is, hogy a vagyoni különbségek növekedése minden további nélkül megengedhető akkor, ha a legszegényebbek helyzete nem romlik. Le kell számolnunk a növekedés fétisével egy élhetőbb világ reményében, amely talán szerényebb anyagiakban, mint gyorsabb növekedés esetén lehetne, de amely gazdagabb megértésben és együttműködésben.
Ökológiai válság és globális szegénység a legszorosabban összekapcsolódnak egymással. Ebből következően a környezeti és adópolitika sem nélkülözheti a globális megoldásokat, amelyeknek ráadásul radikális változásokkal kell együtt járniuk az ökológiai válságra figyelemmel. Ilyen környezetben az adópolitika igazolásának az útja sajátos. A cél nem az, hogy az adóztatás semleges legyen, pontosabban nem csupán az, hogy a kivetett ökoadók hatása a vállalkozások számára ellentételezhető legyen a tőke és munka adóterheinek csökkentésével. El kell jutnunk a globális erőforrások globális megadóztatásához, és igényelnünk kell az ehhez szükséges szabályozási eszközök és modellek kidolgozását.
Az alábbiakban a fent jelzett kérdéseket fejtjük ki részleteiben. Amellett érvelünk, hogy a perspektíva nem a méreteiben megnövelt gazdaság, hanem életünk minőségi átalakítása. Síkra szállunk a fejlődés fogalmának gyarmatosítása ellen, az adójogi globalizálódás alapvető feladatává téve a globális egyenlőtlenségek csökkentését, ami együtt jár a jelenlegi gazdagság megcsapolásával. Bemutatjuk azt, hogy az évtizedek óta folyó fiskális háborúnak milyen pusztító hatásai vannak, különösen a tőkeimportőr országokra nézve. Végül globális adóztatásra irányuló javaslatokat vázolunk fel.
A szabadság mindig egyéni szabadság kérdése, ami azonban nem nélkülözheti a társadalmi felelősségvállalást, amire tekintettel a szabadság kiterjesztése a cél, hiszen önmagában értékes. A szabadság ugyanakkor eszköze is a nagyobb társadalmi igazságosság megvalósításának. A különböző szabadságok egymással szorosan összefüggenek (pl. a befektetés a humán infrastruktúrába javítja a gazdasági részvétel esélyeit és hozzájárul a szegénység leküzdéséhez is), bár ennek inkább csak empirikus vonatkozásai vannak, és nem támasztható alá átfogó és egységes elmélettel vagy akár az állami működésre vonatkozó tanítással.[1]
A fejlődés értelme nem néhány növekedési mutató elérése, hanem a szabadságok kiterjesztése, ami viszont feltételezi a társadalmi depriváció felszámolását, továbbá a demokratikus és jogállami működést.[2] A Lee-tézis (Lee Kuan Yew szingapúri miniszterelnök után elnevezve), hogy ti. a kemény diktatúra akár motorja is lehet a gazdasági növekedésnek, Amartya Sen szerint nem igazolható. Szerinte csak a társadalmi szabadságból következik a szabad piac lehetősége.[3]
Az ökológia és a globális méretű méltányosság viszonya a gyakorlatban ellentmondásos, mivel a déli országok felzárkózásához növekedés kell, ami viszont veszélyezteti a bioszférát, az ökológiai egyensúlyt.[4] A politikai dekolonizáció független nemzetállamok kialakulásához vezetett, a gazdasági dekolonizáció pedig gazdasági felemelkedéshez, legalább néhány déli országban. Az is igaz viszont, hogy a képzelet, a kultúra, a lelkek területén még nem ment végbe dekolonizáció, ami pedig sürgető lenne.[5]
A relatív igazságosság a javak igazságos elosztásában merül ki, az abszolút igazságosság az emberi méltóság és szabadság feltétlen kibontakoztatásában nyilvánul meg. A relatív igazságosság az egyenlőség, az abszolút igazságosság az emberi jogok fogalmával ragadható meg. A gazdasági növekedés kannibalisztikus természetű, mert az emberi méltóság feltételeinek megteremtése szempontjából a globális méretekben kibontakozó gazdasági növekedés romboló hatású. A gazdasági növekedéssel sajnálatos módon a
- 483/484 -
helyi társadalom polarizálódása, sőt fragmentálódása ment végbe. Így pl. Kínában a gazdasági növekedés nem párosul demokratizálódással, Közép- és Kelet-Európában a multinacionális vállalatokhoz való igazodás együtt jár a humán infrastruktúra elhanyagolásával, sőt leépülésével.
Az Európán kívüli erőforrásokra alapított nyugati ipar, a vegyszeres kezelésen nyugvó mezőgazdaság és a húsfogyasztásra alapozott népélelmezés csak extenzív növekedést tett lehetővé, ami viszont kikezdte a bioszférát és felborította az ökológiai egyensúlyt. Az euroatlanti modellt már csak ezért sem lehet általános érvényű mintának tekinteni, de ehhez társul egy másik súlyos probléma is, a kolonizációval együtt járó szociális kirekesztés.[6] Amikor a fejlődés a gazdasági növekedéssel azonosítható, a szegénység lecsupaszodik az anyagi javakkal való ellátás kérdésére, az egyenlőség átalakul azonossággá, az életszínvonal jelszava kioltja az eleven élet sokszínűségét, a szükségletek hajszolása függőségi csapdához vezet.[7]
A fejlődés voluntarista fogalma által uralt korban az egyenlőtlenség mindaddig nem kifogásolható, amíg a legszegényebbek helyzete nem romlik (utalhatunk e tekintetben pl. a Pareto-optimum fogalmára[8] vagy Rawls-differencia elvére[9]). Amikor azonban a biofizikai környezet a növekedés elé korlátokat állít, a méltányosság fogalmának gyakorlatba való átültetését nem azzal kell kezdeni, hogy a szegényeket támogatni kell, hanem azzal, hogy radikálisan korlátozni kellene a korábban megszokott gazdagság felhalmozását. Számolni kell emellett azzal, hogy a környezeti feltételek az entrópia miatt általában romlanak.[10]
A második világháború befejezésétől 1989-90-ig tartó időszakot a fejlődés évtizedének tekinthetjük, bár nem a tényleges teljesítmény, hanem a korszakot meghatározó ideológia alapján. Fejlődés Truman elnök szerint az, amiben a Nyugat különbözik a "fejletlen" országoktól.[11] A fejlődésnek ez a fogalma azonban kezdettől fogva hibás, mert a fejletlen országok számára az utolérési kényszer követelményét foglalja magába, ami egyúttal nyugatosodást jelent, ami viszont már csupán módszertanilag is a valóság tarthatatlanul egyoldalú, sőt monomániás megközelítése.[12]
A fejlődés fogalma azt a lehetőséget foglalja magában, amely egy folyamatban kibomlik (pl. egy növény vagy állat kifejlődik).[13] A fejlődés fogalma nem egyszerűen az alkalmas, hanem a mindig tökéletesebb formába való átalakulást jelzi előre.[14] A XVIII. század végétől a természetben leírt fejlődés fogalmát elkezdték alkalmazni a társadalomra is. Herder ambíciója egy egyetemes történelem megírása volt, aminek alapja a megfigyelt történeti korok és az azokban kialakult társadalmi alakzatok egymással való összehasonlítása volt. Hegelnél és Marxnál a fejlődés - a világok (Welten) vagy a termelési módok (Produktionsweisen) egymással való szükségszerű váltakozása egy olyan folyamatban, ahol a fejlettebb forma felváltja a kevésbé fejlettet - a történelem és társadalom fő magyarázó elve, és Darwin is ebből a felfogásból táplálkozott. A kolonializmus korában a fejlődés fogalma programmá alakult: a fejletlenekkel szembeni elvárás az, hogy a fejlettek által meghatározott célokat érjék el. E nézőpontból a fejlődés egyenes vonalúnak látszik, és azonosítható az ipari termelés növekedésével.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
