A katolikus papok szentelésekor gyakran történik utalás arra a láncolatra, amely éppen akkor zárul, amikor a püspök áldást osztó kezét a szentelendő pap fejére teszi. Szokás megemlíteni, hogy ebben a pillanatban egy olyan magasztos üzenet ér célba, amely közel 2000 éve akkor indult, amikor Krisztus Pétert megáldotta, s ezzel el is indította ezt a nagyszerű láncolatot.
Időnként aztán felötlik bennem is, hogy az egyetemi előadásaimon használt gondolat, jelző, gesztus, vajon kitől eredeztethető. Mikor és kitől indult az a búvópatak, melynek akaratlan időszerű láncszeme vagyok most éppen én?
Az, hogy az egyes professzoroknak szájról-száj-ra terjedő hatása van, vitathatatlan. Magam is jól emlékszem, amikor Losonczy professzor epitheton ornansként úgy emlegette Irk Albertet: "mint ahogy nagy nevű elődöm és professzor társam, Irk Albert is mondta...". Valószínűleg akaratlanul is használunk olyan fordulatokat, melyeket ködbeveszően egykor a karon alkotó jeles elődünk indított el.
Amikor letettem az Antológiát érzéseim arra indítottak, hogy néhány gondolatot megosszak másokkal is. Fogjuk fel tehát úgy, hogy ez egy vállaltan szubjektív reflexió a kötetre.
Voltaképpen egy olyan alcímet is viselhetne a könyv: "A pécsi jogi kar huszadik százada", mert Vasváry Ferencet 1900-ban nevezte ki a pécsi püspök a Jogakadémiára, és Benedek Ferenc 2006 végéig aktívan vett részt az oktatásban. S egy újabb kérdés, vajon aki nem, vagy csak hézagosan ismeri karunkat megismeri-e, és valós képet kap-e az alma materről? A beválogatott professzorok jól tükrözik-e a kar szellemiségét, és azt a kort, amiben éltek?
Az az álláspontom, hogy tükrözik, sőt talán jól tükrözik. Már maga az ötlet is feltétlen dicsérendő, hogy a kar Pécsre települtének 85. évfordulóján tekintsünk (újra) vissza nagy elődeinkre, mert érdekes kísérlet, hogy a belépő újabb generációk, a fiatal oktatónemzedék milyen olvasatban tartja jónak vagy vitathatónak egy-egy előd munkásságát. Milyen sztereotípiák élnek tovább, vagy éppenséggel eddig nem ismert részletek kerülnek-e napvilágra. Az elkészült mozaik rendkívüli módon gondolatébresztő! Persze eljátszadozom a gondolattal, vajon mennyire lenne árnyaltabb a kép, ha olyan vitatott személyiség, mint Kocsis Mihály ismertetésére is vállalkozott volna valaki, s vajon mikor jön el az az idő, amikor őt is minden emberi gyarlóságával együtt megismerhetjük. (Én bizonyosan másként írtam volna meg a talán leginkább tragikus sorsú elődünk Abay Gyula élettörténetét, mert nem sokkal a halála előtt találkozhattam még vele, és több mint húsz év után én lehettem az első - és sajnos az utolsó is -, aki az egyetemről felkereste őt, és tört fel belőle az elfojtott keserűség.)
Ezzel együtt persze rendkívül jónak tartom, hogy olyan fiatalok nyúltak egy-egy több évtizeddel korábban meghalt pályatárs műveihez, akiknek többsége már nem ismer(het)te az elemzett személyt. Jó ez a távolságtartás, mert sine ira et studio, elfogulatlanul ismerik meg, és gyakran értelmezik újra/át kinek-kinek az életművét.
Újra és újra felötlik bennem egy-egy személy életművének olvasásakor, hogy bizony a két világháború volt az a két nagy megrázkódtatás, amely próbára tette a jogászprofesszorokat. Karriereket tört ketté, s vitt nemegyszer depresszióba, korai halálba, vagy akár börtönbe is. Érdekes megfigyelni egy-egy személynél, hogy a leírtakból mennyiben olvasható ki az illető helytállása.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a magyar huszadik századot meghatározó két ordas eszme, a fasizmus és a kommunizmus, hogyan és kiken keresztül lopózott be az egyetem falai közé. Nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy volt-e latens vagy manifeszt antiszemitizmus a karon. Amennyire a hézagos visszaemlékezésekből és leírt tanulmányokból kivehető, sajnos egyetemünket sem kerülte el a 30-as években az ébredő fasizmus, és bizony előfordult az úgynevezett zsidóverés is. (Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi még pécsi működése során megírta a pécsi zsidóság történetét, s ott említ ilyen szégyellnivaló kilengést.) De magam is visszaemlékszem a 60-as évek második felében ilyennek minősíthető "szalon" antiszemitizmusra. Egy - a könyvben is szereplő - jeles professzor (talán az 1967-es izraeli-arab háború hatására) egy köztudottan zsidó származású tehetős évfolyamtársunknak mindenki előtt a következőket mondta:
"- H. elvtárs, maga majd otthon a nyáron valamelyik házukban nézze át újra a tananyagot!
- Á, professzor úr! Nekünk csak egy házunk van.
- Egy ház, egy ház! De micsoda egyház H. elvtárs?!"
A kommunizmus persze időben jóval közelebb van hozzánk, ahhoz, hogy annak nyomasztó hatásait fel tudjuk mérni. A már említett Kocsis dékán szerepét azért is lenne jó végre tisztázni, mert amit Benedek Ferenc életútjával kapcsolatban Pókecz Kovács Attila felderített, nagyjából egybevág azokkal a
- 214/215 -
szóban terjedő ismeretekkel, amelyek az 50-es évek első felében jól jellemezték a kar mindennapjait.
Érdekes, hogy kit őriz meg emlékezetünk, mint "nagy" professzor. Valószínűleg két mérce létezik. Az objektív(ebb), amelyik az érintett publikációit tekinti megítélési alapnak, míg a szubjektívebb a professzor megnyerő személyiségét érzi döntőnek.
Az Antológiát átnézve meglepetten olvasom, hogy némely jelentősként számon tartott tanáregyéniség milyen szerény írott életművet hagyott maga után. Meg lehet tehát állapítani, hogy egy dolog, amit a tudományos életmű tartalmaz, és más, hogy az illető hogyan alakította életében a megnyerő, emlékezetes professzort.
Kiváló ötletnek tartom a püspöki joglíceum történetének tervezett feldolgozását. Talán kevesen tudják például, hogy a század első évtizedében itt működött (említi is valaki a kötetben) Tuka Béla, a későbbi Vojtech Tuka szlovák miniszterelnök (majd még később a már kivégzett miniszterelnök). De Pécsen akkor még mint a jogbölcselet mélyen vallásos, hitbuzgó tanára. (Róla viszont Schweitzer Gábor, Schweitzer József fia írt remek tanulmányt pár éve a Pécsi Szemlében.)
Egy-egy régen élt tanáregyéniség életművét friss szemmel újraolvasó és azt mintegy újraértelmező akaratlanul is elbírál, megítél. Aligha lehetne persze ez másként, hisz a megítélt általában már rég meghalt, nem tud védekezni, tiltakozni. A történetírás már csak ilyen! Szubjektív műfaj. Úgy vélem ezzel a tanulmányírók is tisztában voltak. Nagy tekintélytisztelettel közelítettek az ismertetendő személyhez.
És itt vetődik fel, hogy mire tanít bennünket a kötet, és nagyobbra tágítva a lencsét, milyen tanulsággal szolgál nekünk, ma élő utódoknak Karunk huszadik századi története?
A legfontosabb talán, hogy voltak olyan embert próbáló történelmi pillanatok, amikor a kor személyes állásfoglalást, helytállást követelt. Ilyen volt hazánkban 1918, 1944, 1948, 1956. Voltak elődeink, akiknek a fenti négy pillanatból több is kijutott. Nehéz utólag megítélni, hogy mikor ki döntött helyesen. Az mindenesetre biztos, hogy az választott jól, aki az európai humanizmust, a nemzet, a kar érdekét választotta, még akkor is, ha ezért később mellőzés, nyugdíjaztatás, netán börtön lett az osztályrésze. Gondoljunk csak bele milyen személyes bátorság, kötelességtudás kellett ahhoz, hogy az ostrom alatt Budapesten rekedt Abay dékán több napon keresztül gyalogolt a háború sújtotta országon keresztül, hogy Pécsen megindíthassa az oktatást. Illetve ugyan ő 1956-ban ismét felemelte a hangját, melynek aztán hosszú börtönbüntetés lett a következménye. Abay professzor a jó példa arra is, hogy az alkotószellemet nem lehet elfojtani, mert a börtönben "fejből" megírja élete fő művét, az Antológiában is említett Oeconomia aeterna címűt.
Akadtak persze olyanok is, akik nem így cselekedtek. Óvakodnunk kell attól, hogy pálcát törjünk a kevésbé kemény jellemek felett. Összességében a Kar összteljesítménye nagyon jelentős. Európai mércével mérves is az. Egy-egy korban mindig akadt, aki hazánk legjobb szakembereinek szűk köréhez sorolható. A mai fiatal generáció büszke lehet arra, hogy olyan elődök katedráján áll, akiknek többsége igényes munkával képezett jó szakembereket, és állták meg a helyüket emberként is.
A hagyaték gazdag, örökösének lenni nagy tisztesség, gyarapítani pedig kifejezetten kötelesség.■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
