A jogalkotó a magyar jogfejlődés során az újszülött megölését többször is eltérően ítélte meg: előfordult, hogy az emberölés minősített, privilegizált, vagy éppen alapeseteként értékelte. Olyannyira változatos ennek a tényállásnak a sorsa - nemcsak a magyar, hanem az egyetemes jogtörténetben is -, hogy helyes Horváth Tibor meglátása, miszerint "Az élet elleni cselekmények sorában nincs talán még egy olyan cselekmény, amelyet az emberi társadalom fejlődésének különböző időszakaiban oly különbözőképpen értékeltek volna, mint a gyermekölést."1 Nem kívánom a több évszázados vitát eldönteni, az viszont feltett szándékom, hogy bemutassam az egyes szabályozások mögött rejlő megfontolásokat, a hatályos jogi megoldásról pedig véleményt nyilvánítsak.
A gyermekölést (infanticídium) a "sötét középkor"-ban szinte valamennyi európai államban az emberölés súlyosabban minősülő esetének, rokongyilkosságnak tekintették, ennek megfelelően elkövetőjét elrettentő, kegyetlen büntetésekkel (pl. élve eltemettetés, karóbahúzás, vízbefojtás) fenyegették. Ez a szabályozási rendszer az újszülött oltalmára épült. Ebbe a sorba illeszkedett az 1532-ben kiadott Constitutio Criminalis Carolina is, amely a 131. szakaszban rendelkezett a gyermekét megölő nő büntetéséről:
"Az olyan nő, aki gonosz szándékkal titokban és saját akaratánál fogva megöli a már világra jött és kialakult tagokkal rendelkező gyermekét, a szokásnak megfelelően legyen élve eltemetve vagy karóba húzva. Annak érdekében azonban, hogy elejét vegyék az ebből (a hasonló büntetésből) keletkező háborgásnak, mi megengedjük az ilyen gonosztevők vízbe fojtását az olyan bíróságoknak, amelyeknek e célra alkalmas vízgyűjtők állnak a rendelkezésére. Ott azonban, ahol az ilyen fajta gaztett gyakran történik, mi az említett (élve való) eltemettetés szokását vagy karóba húzás alkalmazását kívánjuk a hasonló kegyetlen nők nagyobb megfélemlítése céljából, vagy pedig a gonosztevők megfullasztása előtt izzó fogókkal szaggassák őket a törvénytudóktól kapott utasításoknak megfelelően."2
A felvilágosodás-kori büntetőjogi reformtörekvések sorában a gyermekölés központi szerephez jutott. Hivatkozási ponttá vált, mert mintapéldája volt a középkori büntetőjog tarthatatlanságának. A felvilágosodás nagyjai közül többen is (Beccaria, Kant, Feuerbach, Leyser, Servin, Pestalozzi és mások) szót emeltek a gyermekölés tényállásának az emberölés egyéb bűntet-ti alakzataitól való külön tartása és a büntetés enyhítése érdekében. Cesare Beccaria 1764-ben megjelent alapvetésének 36. §-ában a következőképpen érvelt:
"A gyermekölés forrása egy szintén fonák helyzet, melybe a nő jut, ha gyengeségből megesik vagy az erőszaknak ellentállni nem tud. A kinek nincs más választása, mint a gyalázat vagy egy a halál fájdalmait érezni nem is tudó lény megölése, lehet-e attól várni, hogy ne válassza inkább emezt, mint maga és boldogtalan magzatja biztos nyomorúságát? E bűntettnek úgy lehetne legjobban elejét venni, ha a gyengeség hathatós törvényekkel védetnék az erőszak ellen, mely nagyítani szokta azon bűnöket, melyeket az erény látszatával palástolni nem lehet. Nem szándékom kisebbíteni a borzalmat, melyet e bűntettek megérdemelnek; de rámutatván forrásaikra, azt hiszem joggal mondhatom ki azon általános következtetést: hogy épen nem igazságos (a mi annyi, mint szükséges) valamely cselekmény büntetése, amíg a törvény, az ország adott viszonyai között lehető legjobb eszközöket nem alkalmazta megelőzésére."*
A klasszikus büntetőjogi irányzat kiemelkedő alakja a megelőzés fontossága mellett tehát lényegében az elkövető sajátos pszichikai és biológiai helyzetére, valamint az ölési szándék erkölcsileg menthető motívumaira hivatkozott. A hangsúly áthelyeződött az újszülött védtelenségéről a szülő nő kivételes állapotára. A fenti gondolatok termékeny talajra hullottak. A XVIII. század végén előbb a preventív szemlélet terjedt el. A porosz Landrecht (1794) például az anyák kötelességévé tette a tizennegyedik életévüket betöltött leánygyermekeik felvilágosítását a terhesség jeleiről és a köldökzsinór elkötéséről, meghagyta továbbá, hogy a teherbe esett nő bábához menjen, aki az esetleges házasságon kívüli terhességért nem tehetett szemrehányást. Utóbb az inga - ha lassan is, de - átlendült a szigorú felfogástól az enyhébb elbírálás irányába. Az 1810. évi francia törvénykönyv (Code Pénal) még a korábbi felfogás mellett tette le a garast. Az államtanács ülésein elnöklő és a vitákban résztvevő Napóleon - "vegytisztán jogi" - érve ugyanis, miszerint a kérdés potenciális katonák életéről szól, ezért a gyermeköléseket a legszigorúbban kell szankcionálni, felülírhatatlannak bizonyult. Így az 1803-as osztrák és az 1813-as bajor büntetőtörvényeknek jutott az az úttörő szerep, hogy a gyermek-ölést mint az emberölés privilegizált esetét szabályozzák. Az Európában mind több és több ország által átvett privilegizáló rendszer mellett szóló érveknek a következő csoportjai alakultak ki: (1) gazdasági (a gyermeknevelés költségei), (2) társadalmi, erkölcsi (szégyentől, megbélyegzéstől való félelem) és (3) pszicho-fiziológiai okok (terhesség eltitkolása, illetve szüléssel járó testi fájdalmak, nagyfokú vérveszteség). A privilegizáló megoldások nemcsak a hivatkozási alap tekintetében tértek el egymástól, hanem például az elkövetők körének vagy az elkövetés idejének meghatározásában is. Létezett olyan megoldás, amely szerint a privilégium kizárólag a szülő nőt illeti meg, de csak akkor, ha a gyermek házasságon kívül született. Más törvények az enyhébb elbírálás hatókörét kiterjesztették az újszülött más rokonaira, s privilegizálták az anya cselekményét attól függetlenül is, hogy a gyermek házasságon belül született. Az elkövetési idő tekintetében a jogalkotó vagy maga határozta meg a privilegizált eset "időbeli kiterjedését" (pl.: 3 nap, 5 nap, 24 óra) vagy a jogalkalmazókra bízta annak eldöntését, hogy a szülés utáni elkövetés miként értelmezhető. Napjaink jogalkotási tendenciáit tekintve az "inga visszalendülését" regisztrálhatjuk, az újszülött megölésével kapcsolatban ugyanis jelenleg jogpolitikai és dogmatikai indokokkal a szigorítás, a privilegizálás kiiktatása figyelhető meg.
Miként tükrözi a magyar jogfejlődés az említett hektikusnak nevezhető irányváltásokat? Akárcsak Európa többi államában, hazánkban is hosszú ideig a rokongyilkosság eseteként súlyosbított halálbüntetés fenyegette a gyermekét megölő anyát. Elsőként Könyves Kálmán szólt dekrétumainak első könyvében (58. fejezet) a "magzatjokat vesztő asszonyokról". Mátyás király 1462. évi II. törvénycikke és II. Ulászló 1495. évi IV. törvénycikke a hűtlenség esetei közé sorolta a "negyedik ízen belüli" vérrokon megölését, e körbe vonva a gyermekölést is. Werbőczy Hármaskönyve hasonlóan rendelkezett:
"Mindazáltal tudnunk kell, hogy az asszonyok és nők ellen is abban az esetben, ha közülök valamelyik a férjét vagy szülőjét avagy saját magzatait gonoszul megöli vagy megöleti (mivelhogy ez hűtlenség vétkének számába esik) épen mint a férfiak ellen, főbenjáró ítéletet kell hozni és kimondani." (II. 43. cím 5. §)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
