Halmai Gábor kommentárja az Alkotmánybíróságnak a 2014. évi parlamenti, illetve önkormányzati választási szabályok alkotmányosságát vizsgáló határozatait értékeli. Megállapítja, hogy a testület az első esetben egy tisztességtelen és alkotmánysértő, a második esetben egy nem egyenlő és nem közvetlen választást szabályozást minősített alkotmányosnak.
Móricz Zsigmond 1935. március 31-én Egy választás Magyarországon címmel rövid naplót írt az aznapi szeghalmi választási tapasztalatairól. A címválasztást nyilván Mikszáth 1893-as Két választása ihlette. Móricz beszámolója sorra veszi mindazokat a praktikákat, amelyeket a kormányzó párt alkalmazott annak érdekében, hogy megakadályozza Tildy Zoltán kisgazda jelölt győzelmét. Volt ezek között minden: a Tildy ajánlási ívét aláírók személyazonosságának kivételesen akkurátus ellenőrzésétől egészen addig, hogy egy ilyen személy trafikját kincstári kezelésbe vették. Sőt, a választások előestéjén a Tildyhez látogatóba érkező Móricznak a szolgabíró csendőri őrizetbevétel terhe mellett megtiltotta, hogy a választás napján elhagyja szálláshelyét. Aligha csoda: Tildy veszített.
Ez az írás a 2014 áprilisában tartott országgyűlési és az októberben lebonyolított fővárosi közgyűlési választások új szabályai és az azokkal kapcsolatos alkotmánybírósági döntések alapján azt a kérdést vizsgálja, vajon állítható-e, hogy Magyarországon még létezik választási demokrácia. Orbán Viktor 2014. július 26-i elhíresült tusnádfürdői beszédében büszkén jelentette be ország-világnak, hogy "megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világ-versenyfutásban... Bátran ki kellett mondanunk egy olyan mondatot, ami a liberális világrendben szentségtörésnek hangzott: a demokrácia nem szükségképpen liberális." Sőt, amikor lehetséges mintákat említett, azt is bevallotta, hogy azok nemcsak, hogy nem mind liberálisok, de nem is feltétlenül demokráciák: "Ma a világ azokat a rendszereket próbálja megérteni, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, talán nem is demokráciák, és mégis sikeresek, az elemzések sztárjai pedig Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország."[1]
A bejelentésnek voltak előzményei. 2013. július 5-én a Kossuth Rádiónak adott interjújában Orbán már világossá tette, hogy a 2011-es Alaptörvénnyel nem kívántak liberális alkotmányt létrehozni: "Európában az a divat, hogy minden alkotmány liberális alkotmány, ez nem az. A liberális alkotmányok az egyén szabadságából indulnak ki, és a közjót és a közösség érdekét ez alá rendelik. Amikor az alkotmányt készítettük, akkor kérdéseket tettünk fel az embereknek. Az első kérdés az volt, hogy Ön mit szeretne, az alkotmány az egyének szabadságjogait szabályozza, és abból kiindulva hozza meg a többi szabályt, vagy egyensúlyt akar teremteni az egyének jogai és kötelezettségei között. Emlékeim szerint 80 százalék fölött mondták az emberek azt, hogy ők egy olyan világban szeretnének élni, ahol persze van szabadság, de a közjót és a közösség érdekeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, és hozzuk egyensúlyba ezt az alkotmányban. Erre kaptam utasítást és felhatalmazást. Ezért a magyar alkotmány egy egyensúlyi alkotmány, és nem egy elbillenő liberális alkotmány, ami ma európai divat, van is belőle baj arrafele éppen elég."[2]
Sőt, a 2009. évi kötcsei beszéd afelől is kétségeket támaszt, vajon demokratikus berendezkedést tervezett-e az akkori ellenzéki miniszterelnök megválasztása esetére: "...megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli."[3]
Mindezek alapján a 2014-es országgyűlési és önkormányzati választások kapcsán immáron nem egyszerűen az a kérdés, hogy a magyar alkotmányos berendezkedés megfelel-e a liberális, vagyis alkotmányos demokráciák követelményeinek, hiszen maga a
- 83/84 -
miniszterelnök állítja róla, hogy ez nem is volt törekvése az alkotmányozóknak, hanem, hogy a formális, választási demokrácia kritériumait teljesíti-e, amit azért a rendszer - öndefiníciója szerint - továbbra is vall magáról.
Érdemes ezért röviden megvizsgálni, mik is a liberális demokrácia és ezzel összefüggésben a választási demokrácia fogalmi elemei. 2012-es tanulmányukban Kalypso Nicolaidis és Rachel Kleinfeld a liberális demokráciát három egymástól független, de összekapcsolódó elem együttes meglétével írják le. Ezek az elemek: a formális demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság.[4] Felfogásukban a formális demokrácia a szabad és tisztességes választásokat jelenti, melyeknek eredménye nem előre kiszámítható, az emberi jogok az egyenlő emberi méltóság biztosítását és a kisebbségek védelmét, a jogállamiság pedig a következő elvek érvényesülését: a polgárok nincsenek kitéve a hatalom önkényes gyakorlásának, jogbiztonságban élnek, a jog valamennyiüket egyenlően kezeli, garantáltan hozzáférhetnek a hatékony igazságszolgáltatáshoz.[5] Nem tekinthető demokráciának az a berendezkedés, ahol a szabad és tisztességes választások egyáltalán nem biztosítottak. Ugyanakkor a totalitárius rendszerekkel kapcsolatban éppen Hannah Arendt hívta fel a figyelmet A totalitarizmus gyökerei című művében arra, hogy azok is a liberalizmusból nőttek ki, midőn megpróbáltak választ adni az az által meg nem oldott problémákra.[6] Tudjuk, hogy mind a fasizmus, mind pedig a kommunizmus rossz válaszokat adtak a nyitva hagyott társadalmi kérdésekre, de ha a totalitarizmus mögött nem vesszük észre a liberalizmus problémáit, akkor könnyen jutunk olyan helytelen következtetésre, mint Francis Fukuyama, aki a kelet-közép-európai forradalmak után a liberalizmus világméretű győzelmét és ezzel a "történelem végét" prognosztizálta, és nem készült fel az illiberális visszalépésekre.
Illiberális viszont az a rendszer, ahol a formális választási demokrácia melletti másik két elem egyike vagy mindkettő hiányzik. Ehhez hasonlatosak azok a felfogások, amelyek választói ('electoral') vagy "átruházott" ('delegative') demokráciáról beszélnek abban az esetben, ha a demokrácia elve a választásokban merül ki, és a kormányzás ellenőrzésének liberális és republikánus dimenziója teljesen hiányzik.[7]
Az illiberális jelzőt az alkotmányokra alkalmazva általában kétféle formáját szokás megkülönböztetni a nem liberális alkotmányoknak.[8] Az egyik a teokratikus alkotmányoké, amelyek nem vallják a modern alkotmányosságnak a nem szekuláris autoritást elvető felfogását. Ezen belül is két alcsoport létezik: az egyik az iráni, ahol az iszlám állam a jog formális szabályai közepette érvényesül, a másik a szaud-arábiai, ahol az iszlám a jog formális ereje nélkül alakítja az emberek életét. A kommunitárius alkotmányok - mint például a dél-koreai, a tajvani vagy az orbáni beszédben is említett szingapúri, amely mellesleg gazdaságpolitikáját illetően éppenséggel neoliberális - a liberalizmus individuális szabadságeszménye helyett a közösség, a nemzet, a társadalom érdekeinek, jólétének utilitarista elsőbbségét vallják.
Ugyanakkor ezek az alkotmányosság bizonyos minimumát megőrző illiberális alkotmányok megkülönböztetendőek mind az autokratikus rendszerektől, mind pedig a diktatúráktól. Az előbbiekben - mint például Putyin Oroszországában - vannak ellenzéki pártok, létezik független sajtó, és ezek egy választói versengés látszatát is keltik, de valójában az ellenzéknek nincs valóságos esélye a választási győzelemre. A diktatúrákban viszont már sem ellenzék, sem független sajtó nincs, így ezek egyáltalán nem tekinthetőek alkotmányos rendszereknek, még akkor sem, ha formálisan rendelkeznek írott alkotmánnyal. A Szovjetunió és az egykori szocialista országok ebben az értelemben nem voltak alkotmányos rendszerek, és Kína, Vietnám, Kuba és Fehéroroszország ma sem tekinthető annak.[9]
A hazai parlamenti és a fővárosi közgyűlési választások szabályozásának vizsgálata segíthet annak eldöntésében, hogy a mai magyar rendszer inkább az illiberális demokráciához vagy már az autokratikus rendszerhez áll-e közelebb.
2014. április 6-án az országgyűlési választásokról szóló szabályok tisztességtelen manipulációjának köszönhetően a Fidesz ismét megszerezte a parlamenti mandátumok kétharmadát. A választások tisztességtelen voltát nem egyszerűen a vesztes ellenzéki pártok, hanem az EBESZ nemzetközi választási megfigyelési missziójának következtetései állapították meg a következő, szokatlanul kemény szavakkal:
- 84/85 -
"A nagyobbik kormánypárt aránytalan előnyt élvezett a korlátozó kampányszabályzás, a média politikai részrehajlása és a kormányzati és párttevékenységeket összemosó kampánytevékenységek révén. A választásokat szabályozó jogi kereteket az utóbbi években jelentősen megváltoztatták. Noha voltak üdvözlendő változások, számos törvénymódosítás negatív hatást gyakorolt a választási folyamatra, többek között fontos fékeket és ellensúlyokat számolt fel. Új Alaptörvény és számos sarkalatos törvény, többek között a választásokra vonatkozó jogszabály került elfogadásra olyan eljárással, amely megkerülte a társadalmi egyeztetésre és vitára vonatkozó követelményt. Mindez megrendítette a reformfolyamatba vetett bizalmat és annak támogatottságát.
A jogszabályi módosítások értelmében 386-ról 199-re csökkent az országgyűlési képviselőhelyek száma, ami szükségessé tette a szavazókerületek határainak megváltoztatását. Ugyan az egységesebb méretű szavazókerületekre vonatkozó követelmény üdvözlendő, a választókerületek határainak átrajzolásához szükséges kétharmados parlamenti többség megnehezítheti a határok jövőbeni megváltoztatását. Az EBESZ/ODIHR missziónak nyilatkozó számos megkérdezett és nemzetközi szervezet nehezményezte az átláthatóság, a függetlenség és a konzultáció hiányát a szavazókerületi határok újrarajzolásának folyamatában, továbbá számos feltételezés szerint »gerrymandering« történt.
A választási rendszer számos elemét módosították, többek között az arra vonatkozó rendelkezéseket, hogy a győztes jelöltek többletszavazatát minden választókerületben át kell adni a nemzeti, arányos rendszerben induló pártoknak. Ezen változtatás eredményeképp hat további mandátumot kapott a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség (Fidesz), valamint a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP)."[10]
Ehhez hozzátehetjük, hogy a választói akarat egyoldalú befolyásolása a kormány részéről, ami szinte lehetetlenné tette a reális választói döntéshozatalt, nem korlátozódott a kampányidőszakra. Ez az eltorzított politikai nyilvánosság jellemezte az elmúlt négyéves ciklust. És ez a jelenség független attól, hogy az ellenzéknek volt-e valódi politikai üzenete.
Félreértés ne essék, az eddigi kormánypárt (láthatatlan koalíciós partnerével) e machinációk nélkül is megnyerte volna választást, de ezek nélkül ma nem lenne alkotmányozó többsége, nem tudna minden sarkalatos törvényt egymaga elfogadni, és nem tudna hamarosan újabb négy megüresedő alkotmánybírói helyet ellenzéki támogatás nélkül betölteni, immáron tizenkettőre növelve a testület konszenzus nélküli tagjainak számát. Ezek a már ma is többségben lévő kormányhű alkotmánybírák azzal hálálták meg megbízójuk bizalmát, hogy május 6-án a végső pecsétet is rátették a Fidesz választási győzelmére, elutasítva a választások egyenlőségét firtató indítványt. Ennek a döntésnek már nem egyszerűen a választások tisztességes volta, hanem azok alkotmányossága volt a tétje, és két - nem Fidesz által jelölt - korábbi alkotmánybíró úgy foglalt állást, hogy a kormánypárt által bevezett új választási rendszer egyik eleme, a győzteskompenzáció ellentétes a Fidesz által, szintén konszenzus nélkül alkotott Alaptörvénnyel.
A továbbiakban először áttekintem, hogy a Fidesz-barát jogszabályi környezet - a 'lejtős pálya', ahogy az EBESZ fogalmazott - mennyiben befolyásolta az eredményt, majd szólok az alkotmányossági kifogásokról.
Ahogy említettem, az ellenzék nem az új választási rendszer miatt veszítette el a választást, de a Fidesz kétharmados győzelme egyértelműen az általuk kialakított politikai és jogi környezet eredménye. Ezek a praktikák nem a kétharmadhoz szükséges egy, hanem több mint egy tucat mandátumot hoztak a Fidesznek. Ezeknek az elorozott mandátumoknak egy részét pontosan számszerűsíteni lehet. Ahogy az EBESZ/ODIHR jelentés is megállapította, a győztes-kompenzáció a Fidesz listára jutó 764 702 további szavazat révén hat mandátum pluszt jelentett (ebből hármat az Összefogástól, kettőt a Jobbiktól, egyet pedig az LMP-től vettek el). A magyarországi lakhellyel nem rendelkező határon túliak választójoga további egy plusz mandátumot eredményezett, és a rendszer aránytalanságának növelése is több parlamenti helyet biztosított. Ennek a korábban is létező aránytalanságnak a méretei olyan radikálisan felerősödtek, hogy például egy LMP-s mandátum elnyeréséhez idén több mint háromszor annyi szavazatra volt szükség, mint egy Fidesz mandátumhoz. Ez az arány 2010-ben nem érte el a kétszerest. (De az Összefogással szemben is több mint kétszeres, a Jobbikkal szemben pedig 2,6-szoros az arány, ami 2010-ben "csak" 1,70, illetve 1,73 volt.) És emlékezzünk vissza, 2010-ben még 53%-os listás eredmény és a 176 egyéni képviselői mandátumból 173 megnyerése kellett a Fidesznek a kétharmados mandátum-
- 85/86 -
arányhoz. 2014-ben ehhez már elég volt a listás szavazatok 44,5%-a (ami az összes választópolgár 27 százalékának támogatását jelentette), és az egyéni választókerületekben szerzett 44 százaléknyi szavazattal a 106 egyéni mandátum közül 96, vagyis 91% megszerzése. Ugyanakkor a másik három parlamenti pártra leadott 51 százaléknyi listás szavazat mindössze a képviselői helyek 33%-át eredményezte. Az aránytalanság egy bizonyos mértékén felül már felmerül a választójog egyenlőségének kérdése. Azt gondolom, a mostani magyar rendszer elérte ezt a mértéket. És itt nem érv, hogy az angol rendszer ennél is aránytalanabb, mert azt a választási rendszert több mint 100 éve konszenzus övezi, ezt pedig önkényesen, az ellenzék bevonása nélkül alakították ki.
Sokkal nehezebb számszerűsíteni a választókerületek egyoldalú, és a kormánypártok számára kedvező átrajzolásának, az úgynevezett gerrymanderingnek a hatásait, de bizonyos, hogy ez is hozott néhány mandátumot a Fidesznek. Ennek kapcsán nyilvánvaló, hogy a kormánypártok a saját maguk által 2011-ben meghatározott szabályokat sem tartották be. Akkor ugyanis azt tették a törvénybe, hogy a választásokat megelőző év első napjától kezdve, vagyis 2013. január 1. után már nem nyúlnak a választókerületek beosztásához. 2013-ban kétszer változtattak, és ehhez még csak a tilalmi szabályt sem módosították, mindössze annyit mondtak, hogy erre a választásra a tilalom nem vonatkozik. És az is tény, hogy a beosztás több helyen sérti a törvénynek azt az elvét, hogy a választókerületeknek egybefüggőeknek kell lenniük.
Ugyancsak nehéz mérni a lakóhellyel nem rendelkező új állampolgárok és a rezidens, de külföldön tartózkodók eltérő szavazási szabályainak hatását. Annyi bizonyos, hogy az előbbiek számára - akiknek 95,5%-a (egészen egykori Hazafias Népfrontos, vagy mai észak-koreai eredmény!) a Fideszre szavazott - a törvény minden könnyítést tartalmazott a regisztrációtól a gyakran az Erdélyi Nemzeti Tanács által szervezett nyilvános levélben szavazáson, illetve annak egyáltalán nem biztonságos Magyarországra szállításáig. Ezzel szemben a feltehetően a kormánnyal szemben kritikusabb, külföldön tartózkodó, magyarországi lakóhellyel rendelkezőket minden eszközzel el kívánták téríteni a szavazástól, ami sikerült is, hiszen a két, nagyjából egyaránt félmilliós populáció tagjai közül az utóbbiak közül a szavazók aránya kb. egynegyede volt az előbbieknek. Azt elrettentés kezdődött a regisztráció jelentős megnehezítésével, amelynek eredményeként a rezidensek közül mindössze mintegy harmincezer regisztrált, míg a lakóhellyel nem rendelkező közül közel kétszázezer. A nehezítés folytatódott a levélben szavazás lehetőségének hiányával, és az ezzel együtt járó komoly utazási terhekkel, végül befejeződött a személyazonosítás törvényellenes követelményeivel. Ez utóbbi sok megjelent regisztrált szavazó elutasításához vezetett, ahogy azt a New York-i konzulátuson személyesen megtapasztalhattam. A saját szemem előtt tagadták meg két olyan, a nyilvántartásban szereplő választópolgártól a szavazást, akik érvényes lakcímkártyával és amerikai fényképes jogosítvánnyal rendelkeztek, és egyikük még egy néhány napja lejárt magyar vezetési engedéllyel is igazolta magát. A külképviseleti szavazatszedő bizottság képviselője egy, az NVI által kizárólag számukra készített útmutató alapján követelt érvényes magyar személyazonosító igazolványt, annak ellenére, hogy a választási eljárási törvény csak azt írja elő, hogy a választópolgárnak igazolnia kell magát, anélkül, hogy specifikálná a dokumentumot, vagy utalna más jogszabályra ezzel kapcsolatban. Azon a napon csak azon a helyen 28 hasonló elutasítás történt. De a választások lebonyolításának nem ez volt az egyetlen kifogásolható eleme. Már önmagában az a körülmény is kérdésessé tette a tisztességes eljárást, hogy a Nemzeti Választási Bizottság - ahogy az EBESZ értékelése is megállapította - kizárólag a kormánypártok által jelölt és kiválasztott tagokkal működő egypárti intézmény volt. Igaz ugyan, hogy hozzájuk csatlakoztak az országos listát állító nagyszámú "üzleti párt" delegáltjai, de például a külföldről érkező szavazatok számlálását még csak nem is ez a féloldalas bizottság, hanem a választási iroda munkatársai végezték.
Ahogy korábban mondtam, a jelenlegi rendszer több szempontból felveti a választójog egyenlőségének sérelmét. Mindenekelőtt a rendkívüli aránytalanság miatt, de a győzteskompenzáció külön is annyiban, amennyiben ennek eredményeként egy szavazat az egyéni mandátum mellett még listás mandátum megszerzéséhez is hozzájárul, márpedig ezáltal a győztesre leadott szavazat nem egyenlő a vesztesre leadottal. Ez volt a tárgya az Együtt - a Korszakváltók Pártja és annak egyik képviselőjelöltje által a választás eredményét először a Kúria, majd az Alkotmánybíróság előtt megtámadó indítványnak.
Az indítványozóknak ahhoz, hogy elérjék az alkotmányossági vizsgálatot, először a Nemzeti Vá-
- 86/87 -
lasztási Bizottságnak az országos listás szavazás eredményét megállapító határozatát kellett megtámadniuk a közvetlen fellebbezési fórumként szolgáló Kúriánál. A kezdeményezők előre be is jelentették, hogy ettől a lépéstől nem várnak sikert, hiszen itt csak az eredmény törvényes voltát kifogásolhatták, az pedig a győzteskompenzáció új szabályai szerint rendben volt. A kérdés éppen a törvény alkotmányossága volt, amit csak az Alkotmánybíróság vizsgálhat, azt követően, hogy a panaszos kimerítette az összes rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőséget, beleértve a kúriai keresetet is. Így tehát az indítványozókat sem lepte meg, hogy a Kúria érdemi vizsgálat nélkül elutasította a kérelmet. Jöhetett az alkotmányjogi panasz, amit - annak érdekében, hogy a döntés még az új Országgyűlés megalakulása előtt megszülessen - tudatosan részben a választási eljárási törvény kétszer három napos határidőt előíró gyorsított, részben pedig a választási szabály felülvizsgálatára is módot adó eljárás keretében kezdeményeztek. Az indítvány egyrészt az Alaptörvénynek az egyenlő választójogot, másrészt a politikai vélemény alapján való hátrányos megkülönböztetés nélküli aktív és passzív választójogot garantáló passzusaira hivatkozva kérte az alkotmányossági vizsgálatot.
Az Alkotmánybíróság 3141/2014. (V. 9.) AB határozatának többségi indokolása megállapította, hogy a panasz megfelel a törvény formai és tartalmi követelményeinek, beleértve a háromnapos határidőn belüli érdemi döntés szükségességét, mert - ahogy mondták - a halasztás a választási "eredmény további megkérdőjelezését tenné lehetővé". A többség furcsa módon visszautasította az egyenlő választójog alapján történő vizsgálatot, mondván, hogy az nem tekinthető az Alaptörvényben biztosított jognak. Ez ugyan nehezen védhető álláspont, de sebaj, még mindig maradt a diszkrimináció-tilalom mint vizsgálati szempont. Egy 2005-ben hozott alkotmánybírósági határozat ezt a követelményt úgy fogalmazta meg, hogy a szavazásban résztvevő választópolgárok szavazatainak "lehetőleg azonos súlyúnak", illetőleg "közel azonos súlyúnak" kell lenniük. A mostani, immár a Fidesz által konszenzus nélkül megválasztott többségű bírákból álló testület ezt az elvet úgy értelmezi, hogy ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy hány szavazat eredményez egy mandátumot. Vagyis a háromszoros különbség, ami a Fideszre, illetve az LMP-re leadott szavazatok súlya között volt, is "azonos súlyúnak" tekinthető, hiszen "a szavazatok egyenlő súlya nem abszolutizálható".
Ez az érvelés - mint látható - rímel arra a Kossuth Rádiónak adott interjúból idézett miniszterelnöki fejtegetésre, mely szerint az Alaptörvény meg kívánta szüntetni az egyéni jogok abszolutizálását.
A bírák álláspontjuk alátámasztására hivatkoznak az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára is, csakhogy furcsa módon nem a választójog egyenlősége, hanem általánossága kapcsán, azzal érvelve, hogy az országok belső jogrendszerükben a választójogot feltételekhez köthetik. Azt is megtudjuk az alkotmányjogilag nehezen értelmezhető indokolásból, hogy nem probléma az, hogy ugyanaz a szavazat egynél több mandátum szerzésére is lehetőséget ad, mert konkrétan nem meghatározott az így szerezhető többletmandátumok száma. Sőt, az is az érvek között szerepel, hogy abban a tíz választókerületben, ahol ellenzéki győzelem született, ott az ellenzéki párt élvezte a győzteskompenzáció előnyeit. Igaz ugyan, hogy a győzelemhez nem szükséges összes ellenzéki szavazat egyetlen plusz mandátumot sem eredményezett, míg a Fideszé hatot is.
Persze hozzátehetjük, hogy az a tény, hogy ebben az esetben -nyilván persze jól kalkulált módon - az egyik oldalnak kedvezett a szabály, önmagában nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egyenlőséget egyébként, általánosságban sérti az intézmény. Ami viszont szembeötlő, hogy az Alkotmánybíróság mennyire nem volt hajlandó egyrészt a tágabb indítékok kontextusában, másrészt a gyakorlat felől közelítve vizsgálni a szabályozást. Persze ez éppen azt a lavírozást nehezítette volna meg, ami a döntést jellemzi.
Az is az érvelés gyöngyszemei közé tartozik, hogy ha kisebb lett volna a különbség a jelöltekre leadott szavazatok között, akkor egyáltalán nem keletkezett volna többletmandátum. Csakhogy az indítvány éppen azt kifogásolja, hogy a szabályozás megteremti a lehetőségét akár a nagy számú listás többletmandátumnak, amelyek olyan szavazatokon alapszanak, amelyek már eredményeztek egy egyéni képviselői helyet. A döntés itt nyilvánvalóan nem az indítvány érdemére reagál, pusztán megmutatja, hogy előfordulhat olyan helyzet, ahol a panaszolt szabályozás mellett sem következik be az aránytalanság.
A többségi érvelés odáig is elmegy, hogy tulajdonképpen örülni kell annak, hogy a magyar választási rendszer - ha növekedett is aránytalansága - továbbra is megmaradt vegyesnek, hiszen alkotmányos lehetne akár egy tisztán többségi, vagyis kizárólag egyéni kerületekre, akár pedig egy tisztán arányos, csak
- 87/88 -
pártlistákra épülő választási rendszer is. Csakhogy ezek az érvek is elmennek a panasz érdeme mellett: azt elfelejti említeni az indokolás, hogy egy tisztán többségi rendszerben nyilván nem lenne elfogadható a győzteskompenzáció, márpedig a többségi érvelés ennek sem mond ellent, és hogy gyakorlati példa a magyarhoz hasonló kedvezményre éppenséggel csak tisztán arányos rendszerekben - például Görögországban - van. Sőt, Olaszország szintén tisztán arányos választási rendszeréből az ottani alkotmánybíróság éppen ebben az évben iktatta ki a győzteskompenzációt, mert az aránytalanul korlátozta a választójog egyenlőségének részét képező, a szavazatok lehetőség szerinti azonos súlyára vonatkozó követelmény érvényesülését.[11] Azt, amit magyar kollégáik minden alkotmányjogi érvelést nélkülöző többségi határozatukban - kettejük kivételével - nem tekintettek követendő elvnek.
A határozat érdemével szemben csak két, még konszenzussal megválasztott alkotmánybíró, Lévay Miklós és a hozzá csatlakozó Bragyova András nyilvánított különvéleményt. Az ő álláspontjuk szerint a bíróságnak meg kellett volna állapítania a győzteskompenzációra vonatkozó törvényi rendelkezés alaptörvény-ellenességét. Ellentétben a többséggel, ők értelemszerűen alapjognak tekintik a választójog egyenlőségét, amit összekapcsolnak azzal a követelménnyel, hogy egy szavazat hány és hányféle mandátum megszerzésében játszik/játszhat közre. Érvelésük lényege, hogy az arányosságnak - feltéve, hogy egy választási rendszerben, mint amilyen a magyar vegyes rendszer, van ilyen elem - a választási versengés során hátrányba kerülő (vagyis az egyéni választókerületi mandátumot nem megszerző) jelölt, illetve jelölő szervezet érdekét kell szolgálnia. A győztest is premizáló megoldás egy ilyen rendszerben nemcsak diszfunkcionális, hanem sérti a választójog egyenlőségét azzal, hogy a győztesre leadott szavazatok az egyéni választókerületi mandátumon túlmenően további - kompenzációs - mandátumok elnyerését eredményezi. Ezzel - érvel a különvélemény - az arányosítás önmaga ellentétébe csap át, és a rendszert még aránytalanabbá teszi.
A két különvéleményt nyilvánító alkotmánybíró az általuk helyesnek tartott döntés jogkövetkezményeire két lehetőséget vázolt fel. Az egyik az lehetett volna, hogy a testület a jövőre nézve semmisíthette volna meg a győzteskompenzáció intézményét, úgy, hogy annak nem lett volna hatása az idei parlamenti választások eredményére. A másik megoldásként az azonnali megsemmisítés kínálkozott volna, ami a választási eredménynek a megsemmisített rendelkezés figyelmen kívül hagyásával történő felülvizsgálatát jelentette volna. A kommentátor hozzáteszi, hogy az első lehetőség csak akkor állt volna fenn, ha az indítvány kizárólag a törvényi szabály felülvizsgálatára vonatkozott volna. Mivel azonban annak része volt a választás eredményét megállapító határozat felülvizsgálatára vonatkozó kérelem is, ha az alapul szolgáló jogszabályt alaptörvény-ellenesnek nyilvánította volna a többség, akkor aligha hagyhatta volna hatályban az arra alapozott eredmény-megállapító döntést.
Az országgyűlési választások egyik tapasztalata az volt, hogy ha az ellenzéknek egyáltalán lehetett valamiféle esélye az októberben lebonyolított önkormányzati választásokon, az csak Budapesten volt lehetséges. Ezért azután a kormány 2014 júniusában, vagyis négy hónappal a választások előtt - amikor már egyetlen demokratikus rendszerben sem illik változtatni a választási szabályokon - kezdeményezte az egyes helyi önkormányzatokkal kapcsolatos törvényeknek a módosítását.[12] A 2014. évi XXIII. törvény értelmében a Fővárosi Közgyűlés tagjait a választópolgárok nem közvetlen szavazással választják meg, hanem kerületi polgármestert választanak, amely tisztség - a törvénymódosítás erejénél fogva - egyben fővárosi közgyűlési mandátumot is eredményez. A szabályozás szerint a Közgyűlés további 9 tagja vesztes polgármester-jelöltként kompenzációs listáról szerez mandátumot, a testület 33. tagja pedig a közvetlenül megválasztott főpolgármester.
Az eredeti törvényjavaslathoz benyújtott két képviselői módosító indítvány megpróbálta enyhíteni a választójognak a rendkívül eltérő lakosságszámú kerületek okozta nyilvánvaló egyenlőtlenségét. Az egyik javaslat szerint a kompenzációs listáról a testületbe kerülő 9 vesztes polgármester-jelölt az adott kerület lakosságszáma szerinti súlyozás alapján szerez mandátumot, ami azt jelenti, hogy a nagyobb lakosságszámú kerületek vesztes jelöltjeinek nagyobb az esélyük a testületbe kerülésre. Nevezzük ezt a kiegyenlítő szabályt a kompenzációs listás mandátumok súlyozásának. A másik módosító javaslat szerint csak akkor hozható döntés a Fővárosi Közgyűlésben, ha
- 88/89 -
a javaslatot - amellett, hogy élvezi a 33 tagú testület tagjai többségének, vagyis legalább 17 képviselőnek a támogatását - a főváros összlakosságának több mint felét képviselő polgármesterek megszavazzák. Ezt nevezi a törvény a kettős többség követelményének. A kerületek lakosságszámát figyelembe véve, ha a kis lélekszámú kerületek polgármesterei támogatják, akkor adott esetben a 23-ból akár 16 szavazatra is szükség lehet a kettős többség eléréséhez, ha viszont a népesek képviselői, akkor 8 is elég lehet.[13]
A módosítással szemben utólagos normakontrollra irányuló indítványt nyújtott be 57 országgyűlési képviselő, vagyis az Országgyűlés csaknem valamennyi ellenzéki tagja.[14] Az indítványozók kifejtik, hogy mivel a Fővárosi Közgyűlés 23 tagjának megválasztása nem közvetlenül történik, a szabályozás ellentétes az Alaptörvény 35. cikk (1) bekezdésének a szavazás közvetlenségét előíró rendelkezésével. Azt is kifogásolták, hogy a Fővárosi Közgyűlés tagjainak választása során az egyes kerületek választópolgárainak szavazata különböző súllyal esik latba, ezért sérül az Alaptörvény 35. cikk (1) bekezdésének a választójog egyenlőségét rögzítő szabálya, valamint a XXIII. cikk (1) bekezdésében foglalt választójoggal összefüggésben a XV. cikk (2) bekezdésében szereplő hátrányos megkülönböztetés tilalma. A választási alapelvek ezen súlyos sérelme mellett az indítványozók az Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdését sértő volta miatt kifogásolták a módosításnak azt a rendelkezését is, amely szerint a választópolgár az ellenőrzött ajánlóíveken szereplő személyes adatairól csak a jelölt, illetve a lista nyilvántartásba vételéről hozott határozat jogerőssé válásáig kérhet tájékoztatást.
Az Alkotmánybíróság a 26/2014. (VII. 23.) AB határozatban - amellett, hogy a bírák egyhangúan alaptörvény-ellenesnek minősítették a személyes adatokról való tájékoztatás időbeli korlátozását - lényegében jóváhagyta a Fővárosi Közgyűlés közvetlenséget és egyenlőséget sértő új "választási" - valójában delegálási - rendjét. Ebben a legfontosabb elemében a döntés 9:6 arányban született, hiszen ugyan 7 különvéleményt tartalmaz, de valójában Salamon László csak a kompenzációs listás mandátumok súlyozásának megsemmisítésével nem értett egyet, egyebekben csatlakozott a többséghez.
A Pokol Béla által jegyzett többségi vélemény - amikor még az alkotmányjog szempontjai szerint ítél - nem tudja megkerülni az Alkotmánybíróság 22/2005. (VI. 17.) AB határozatát, amely megállapította, hogy "minden körülmények között" ellentétes a választójog egyenlőségével, ha az egyes választókerületekben névjegyzékbe vett választópolgárok száma között kétszeres eltérés van. Miután a budapesti választókerületek esetében az eltérés egyes esetekben a hatszorost is eléri, a többség kénytelen volt elismerni az egyenlőség "önmagában vett" sérelmét. Csakhogy - és itt változik át az érvelés politikaivá, aminek az alkotmányjoghoz már vajmi kevés köze van - Pokolék szerint a választási rendszert "komplexitásában", a kiegyenlítő mechanizmusokkal együtt kell vizsgálni, ezért az, ami "önmagában", "minden körülmények között" alkotmányellenes, mégsem semmisítendő meg. Az egyik kisegítő eszközt, a kompenzációs listás mandátumok súlyozását a többség - Salamon bíró kivételével - alkalmatlannak tartja az egyenlőtlenség kiegyenlítésére, sőt úgy ítéli meg, hogy az "önmagában matematikailag, és ezáltal alkotmányossági szempontból sem alkalmas eszköz az egyes fővárosi kerületek lélekszámából fakadó különbségek kiküszöbölésére", hiszen a nagyobb lélekszámú kerületekben indulóknak kedvez. A kettős többség szabályát - vagyis azt, hogy nem lehet megszavazott javaslat abból, amit nem támogat a budapestiek több mint fele - viszont az egyenlőtlenség alkalmas és elégséges kompenzálásának, így az ezzel korrigált egyenlőtlenséget alkotmányosnak minősítette a többség. Ezen a ponton különösen szembetűnő a többségi érvelés következetlensége, amennyiben az a kontextusos elemzés, ami figyelemmel van a tágabb összefüggésekre, és ami az országgyűlési választásos döntésből fájóan hiányzik, itt egyfajta mentőövként jelenik meg, ami arra hivatott, hogy megmentse a többséget a nyilvánvaló alkotmányellenesség kimondásától.
A többség nem állapította meg a közvetlenség sérelmét sem. Ehhez szükségük volt egy meglehetősen leszűkített közvetettválasztás-fogalomra, ami lényegében az amerikai elnököt választó Electoral College intézményét tekinti a közvetett választás egyedüli lehetséges formájának, ahol "a választópolgárok által felhatalmazott személyek választanak a választópolgárok nevében képviselőket". A többséget alkotó kilenc alkotmánybíró szerint a fővárosi közgyűlési "választás" nem ilyen, hiszen itt kerületi polgármesterek megválasztása esetében egy személynek két különböző tisztségre történő közvetlen választásáról van szó. (Bragyova András különvéleménye kapcsán erre az érvre még visszatérek.)
Amennyire nem tartalmaz érdemi alkotmányossági érveket a többségi vélemény, annyira figyelmet érdemel a többséghez csatlakozott bírák közül Stumpf István párhuzamos indokolása, amihez az olykor szin-
- 89/90 -
tén a "régi" bírákkal szavazó Szalay Péter és - meglepetésre - a mindig az "új" többséggel tartó Szívós Mária csatlakozott. Stumpf ebben felveti, hogy a fővárosi közgyűlési választási szabályainak a választás időpontjához időben ilyen közeli módosítása nem felel meg az Alkotmánybíróság által a 22/2005. (VI. 17.) AB határozatban felvetett, valamint a Velencei Bizottság által is megfogalmazott, a választási rendszer stabilitásával kapcsolatos követelményeknek. És bár a három bíró úgy gondolja, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha az egy éven belüli módosítás tilalmát felvennék az Alaptörvénybe, mindazonáltal nem zárják ki, hogy a mostani, a választásokat mindössze négy hónappal megelőző módosítás alkotmányellenessége akár a jelenlegi szöveg alapján is levezethető lenne. Persze csak akkor, ha - ahogy mondják - a jelen ügyben elbírált indítvány ezt az összefüggést "problematizálta" volna. Vagyis, ha az indítványozók körültekintőbbek lettek volna - szól az általában az ellenzéki oldalon is jó pontokat gyűjtögető Stumpf üzenete -, akkor akár fordított tartalmú döntés is születhetett volna, és ami nyilvánvalóan alkotmánysértő, az megsemmisítésre került volna. A furcsa csak az, hogy egy ennyi sebből vérző törvény esetében miért csak ezt az egyet diagnosztizálta az alkotmányosságra látszólag kényes alkotmánybíró. Éppen azt persze, amit ugyanakkor maga súlytalanít el az indítvány hiányosságára hivatkozva. Ellentétben például Lévay Miklós különvéleményével, amely szintén megemlíti a választásokat megelőző négy hónapon belüli módosítást, de amellett, hogy az egész szabályozás ex nunc megsemmisítését tartotta volna helyesnek a korábbi arányos választási rendszer megváltoztatása miatt.
A különvélemények - megint csak nem számítva ide Salamon bíróét, aki egy, az egész szabályozás szempontjából nem döntő kérdéstől eltekintve alapvetően a többséggel szavazott - helyesen mutatnak rá ezekre a halálos sebekre. Bragyova András egyenesen odáig megy, hogy a Fővárosi Közgyűlés az új szabályok szerint sem választott, sem fővárosi nem lesz. A Közgyűlés 23 kerületi polgármester tagját ugyanis senki sem választja erre a posztra, hanem a törvény erejénél fogva kerülnek a testületbe. Ezért ez nem tekinthető választásnak, sem közvetettnek, sem közvetlennek. A kerületi polgármesterek a kerületi önkormányzat szerveként tagjai a Közgyűlésnek, amely ilyenformán nem választott képviselőkből, hanem önkormányzati szervekből áll. A kompenzációs listáról bekerülő 9 tag esetében legalább létezik erre a közgyűlési tagságra való jelölés, így az ő esetükben legalább feltételesen lehet választásról beszélni, bár a listákon összesített szavazatok sem a Fővárosi Közgyűlésbe jelöltekre, hanem a kerületi polgármester-jelöltekre leadott szavazatok. Ezért azután - érvel Bragyova - a kerületi önkormányzat szerveire (vagyis a polgármester-jelöltekre) leadott, polgármesteri mandátumot nem eredményező szavazatokból keletkező mandátumok nem "fővárosiak". A Közgyűlés tehát felfogásában a kerületek képviselete, nem a fővárosé. Ezen az sem változtat, hogy a kerületek kivétel nélkül fővárosiak. És ez kizárólag polgármesteri jelölés esetén nem igazolja azt a többségi érvet sem, mely szerint a polgármesterekre leadott szavazatokat "kettős választás"-ként lehetne értelmezi.
Kiss László különvéleményében felhívja a figyelmet arra, hogy a többségi indokolás egyáltalán nem reagált az indítványnak arra az elemére, mely szerint a fővárosi önkormányzat egyszerre minősül települési és területi önkormányzatnak, az előbbi minőségében pedig képviselőit, mint az Alaptörvény szerinti "helyi önkormányzati képviselőket" közvetlenül kell választani, mégpedig erre a pozícióra történő jelölés alapján. Az alkotmánybíró szerint sem a törvény, sem az Alkotmánybíróság többségi indokolása semmilyen indokolását nem adta annak, hogy miért fogadható el a "minden körülmények között" egyenlőtlenséget jelentőnél sokszorosan nagyobb eltérés az egyes választókerületek lakosságszáma között. Arra sincs magyarázat, hogy a többség az egyenlőtlenség "megfelelő ellensúlyozása" alkotmányos mércéjeként miért nem a szükségességarányosság alapjogi tesztjét alkalmazza. Feltehetően azért - tehetjük hozzá -, mert a kizárólag az ellenzéki képviselők számának minimalizálását célzó szabályozás esetében már a legitim cél sem lenne igazolható. A különvélemény a kettős többség szabályát is alkalmatlannak tartja a kiegyensúlyozási cél elérésére, lévén, hogy az titkos szavazás esetében egyáltalán nem képes működni, hiszen ebben az esetben nem tudjuk, hogy a leadott szavazatok mögött hány lakost képviselő polgármester áll. Végül az alkotmánybíró a törvény mögött meghúzódó effektív alkotmányjogi indokok teljes hiányának bizonyítékát látja abban a tényben, hogy míg az országgyűlési képviselőválasztási szabályok során a törvényhozó és a
- 90/91 -
törvényt legitimáló, a mostanival azonos alkotmánybírósági többség a győztesekre leadott töredékszavazatokat is számításba vette, itt ezt a megoldást - mindenféle indokolás nélkül - mellőzte.
Kovács Péter különvéleménye - tőle nem szokatlan módon - azt hangsúlyozza, hogy az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény mellett a Magyarország által vállalt nemzetközi és Európai Uniós kötelezettségeket is figyelembe kellett volna vennie a szabályozás vizsgálata során, ami megkérdőjelezte volna a többség érvelését a jogalkotó abszolút szabadságát a választójogi szabályozás megválasztását illetően.
Lévay Miklós már említett különvéleményében részben osztja bírótársai alkotmányossági kifogásait a jelöltek hiányában nem közvetlen választásról, illetve Budapest sui generis helyi önkormányzat mivoltáról, amelyben helyi önkormányzatok, kerületek alakíthatóak; részben újakat is felvet. Ilyen például, hogy szerinte a kettős többség nemcsak zárt ülés esetében nem működik, hanem azért sem képezheti ellensúlyát az egyenlőség sérelmének, mert a közgyűlési döntéshozatalban és a bizottsági munkában a képviselők a választást követően a szabad mandátum elve alapján teljes autonómiát élveznek, tevékenységük és szavazatuk miatt nem hívhatóak vissza. Ugyanakkor a szabad mandátum elve nem maradéktalanul érvényesül a főpolgármester és a kompenzációs listán mandátumhoz jutott képviselők esetében, ami felveti a közgyűlési képviselők eltérő jogállása alkotmányossági problémáját.
Paczolay Péter különvéleményét azzal kezdi, hogy egyetért a többséggel abban, hogy a testületnek arról kellett állást foglalnia, hogy a törvény kompenzációs szabályai alkalmasak-e az egyenlőség szűken vett sérelmének kiegyenlítésére. Abban is osztja a többség álláspontját, hogy a töredékszavazatok súlyozása jelenlegi formájában alaptörvény-ellenes és értelmetlen. Ugyanakkor úgy véli, hogy az amúgy alkotmánysértő súlyozási szabály eltörlése nem arányosabb, hanem még egyenlőtlenebb rendszerhez vezet. A kettős többség szabályát pedig nem tartja releváns, az Alkotmánybíróság által ebben az ügyben vizsgálandó kiegyenlítő eszköznek, mondván, hogy az a már kiosztott mandátumok alapján kijelölt képviselők döntéshozatalára vonatkozik, és nincs köze a választójog és a szavazatok egyenlőségéhez.
Kétségtelen, hogy a különvélemények közül politikai súlyát illetően a testület elnökéé a legerősebb.
Feltehetően ez az oka annak, hogy - némileg formabontó módon - az ahhoz formálisan is csatlakozó Balogh Elemér mellett Bragyova András és Kovács Péter a maguk különvéleményében is megemlítik egyetértésüket. A különvéleménynek a sajtó által is idézett[15] robosztus két mondata a következő: "A jelen ügy nem egyszerűen alapjogi kérdést érint, hanem a demokrácia alapját jelentő választáshoz való jogot. Ezért az Alkotmánybíróságnak különös felelősséggel, az alkotmányos szempontok kizárólagos érvényesítésével kellett volna döntenie."
Az Alkotmánybíróságnak ez a, nyilvánvalóan a jelenlegi kormány politikai céljait szolgáló, az alkotmányjogi érvelést nemcsak háttérbe szorító, hanem teljesen nélkülöző döntése lényegében követi azokat a par excellence politikai tárgyú kérdésekben hozott korábbiakat, amelyek 2013 áprilisa óta születtek, mióta a 15 fős testületben többségbe kerültek a kizárólag a kormánypártok által megválasztott alkotmánybírák. Ehhez a kormányhű többséghez - mint ezúttal is - minden esetben csatlakozott a még konszenzussal megválasztott bírák közül Lenkovics Barnabás, ami gyakran 9:6-os szavazati arányt eredményezett. 8:7-es arány akkor alakult ki, ha a konszenzus nélkül választott bírák közül Stumpf István a "régiekkel" tartott. Mint láttuk, ezúttal nem.[16]
*
Ivan Krastev bolgár politikatudós a parlamenti választásokat követően a Financial Timesba írott cikkében megállapította, hogy Orbán Viktor újabb kétharmados győzelmével új modellt teremtett. Ez a modell egy, a jogállamiság elveit mellőző illiberális demokrácia modellje.[17] Ezt támasztja alá a Freedom House-nak a 2013. évről szóló Nations in Transit című jelentése, amely szerint a tíz évvel ezelőtt az Európai Unióhoz csatlakozott országok közül Magyarországon gyengült legerőteljesebben a demokrácia, ami ma már a "nem konszolidált" minősítés határára került.[18] Ezeket lényegében maga Orbán Viktor is megerősítette. Az előbbit a már idézett tusnádfürdői beszédben, az utóbbit a Fidesz frakció alakuló ülésén, ahol kijelentette, nem is lesz konszolidáció, mert az a "gyávaság szinonimája".[19] Ez mintha azt jelentené, hogy a minták közül a szingpúrira hasonlító illiberális demokrácia után sincs megállás. Ez ugyanis - miközben persze nem egyeztethető össze a demokratikus jogállamiságnak az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikkében foglalt követelményeivel - legalább abban különbözik a putyini autokratikus
- 91/92 -
rendszertől, hogy itt a választások kimenetele - legalábbis ami a jogi környezetet illeti - bizonytalan. A Fidesz megújított kétharmados többsége ismét bizonyította, hogy bármikor hajlandó menet közben, az utolsó pillanatban is változtatni a szabályokon, amint látszik, hogy valahol a korábbi választási rendszer érdemi esélyt nyújthat az ellenzéknek. Ennyiben a jogi környezet maga bizonytalan, azért, hogy a végeredmény kevésbé lehessen bizonytalan. Az április 6-i, nem fair és nem egyenlő, a Fidesz kétharmados győzelmét lehetővé tevő választás tapasztalatai alapján ez a különbség már eltűnőben volt, a Fővárosi Közgyűlés októberben alkalmazott, nem egyenlő, sőt választásnak sem tekinthető delegálási szabályai után pedig teljesen megszűnt. Orbán tehát mindig annyi illiberális vagy antidemokratikus eszközt használt, amennyire szüksége vtalma megtartására: tegnap csak tisztességtelen, ma már nem-szabad választási szabályokat, holnap talán - ha szükséges - akár más eszközöket is. Csak remélni tudjuk, hogy a tusnádfürdői minták sorában az oroszt nem a diktatórikus kínai követi. Egyetlen dolog nem valószínű: hogy visszatérne a listájában egyébként kakukktojás indiai típusú liberális demokráciához. ■
JEGYZETEK
[1] Orbán Viktor: A munkaalapú állam korszaka következik. Orbán Viktor beszéde a XXV. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban, 2014. július 26., Tusnádfürdő (Băile Tuşnad)., www.miniszterelnok.hu, 2014. július 28., http://www.miniszterelnok.hu/beszed/a_munkaalapu_allam_korszaka_kovetkezik. A számos külföldi és belföldi kritika hatására augusztus 20-án, Sopronpusztán, a páneurópai piknik 25. évfordulóján, az esemény helyszínén rendezett beszélgetésen Orbán látszólag némileg finomítani próbálta egy hónappal korábbi szavai súlyát részben arra utalva, hogy a magyar mint "szabadágharcos nép, csak a szabadság rendjében érzi jól magát", másrészt megjegyezve, hogy az általa korábban kínált kínai és orosz modell a kulturális különbségek miatt nem vehető át, "mert mi magyarok vagyunk, alapvetően keresztény kultúrkörből, szabadság által motiváltan, hát nekünk egy más rendszert kell a gazdaságban is, meg a politikában is építenünk". Ehhez azonban rögtön hozzátette, hogy ugyanakkor "nem tudunk csatlakozni egy olyan nyugat-európai boldogulási irányzathoz, amely jól láthatóan folyamatosan veszíti el a tartalékait, talán már fel is élte". (Lásd: Orbán Viktor: Szabadságharcos nép vagyunk. http://mno.hu/belfold/orban-szabadsagharcos-nep-vagyunk-1243249) Ez ugyebár világos megismételése az EU liberális demokráciája elutasításának. Arról nem is beszélve - ahogy arra Esterházy Péter egy 2012-es nyári interjújában felhívta a figyelmet -, hogy az orbáni szövegben ellensúlyozásra szánt 'szabadság' fogalma a magyarok számára mindig elsősorban függetlenséget és nem személyes szabadságot jelentett, vagyis a társadalom szabadsága mindig megelőzte az egyénét; ellentétben a nyugat-európai fejlődéssel, amelynek során az a felfogás alakult ki, hogy csak szabad egyének alkothatnak szabad társadalmat. Lásd: Esterházy Péter: "Die Diktatur war schlampig", Die Zeit, 2012, augusztus 2.
[2] A Tavares-jelentés egy baloldali akció. 2013. július 5. Orbán Viktor miniszterelnökkel Kiss Gábor István beszélgetett a Kossuth Rádió "180 perc" című műsorában.
[3] Megőrizni a létezés magyar minőségét. Forrás: Nagyítás - www.nagyitas.hu
[4] Kalypso Nicolaidis - Rachel Kleinfeld: Rethinking Europe's "Rule of Law" and Enlargement Agenda: The Fundamental Dilemma, Sigma Paper, 2012, No. 49, 10-11.
[5] Uo. 54-58.
[6] Lásd Jonathan Schell: Introduction to Hannah Arendt, On Revolution, 2006, XIX.
[7] Lásd Guillermo O'Donnell: Delegative Democracy, Journal of Democracy, 1994, 5, 55.
[8] Az illiberális alkotmányosságnak ezekről a típusairól lásd Li-Ann Thio: Constitutionalism in Illiberal Polities, in The Oxford Handbook of Comparative Constitutional Law, eds. Michel Rosenfeld, András Sajó, Oxford University Press, 2012, 133-152. A politikatudomány egyes képviselői hajlanak arra, hogy az alkotmányok maguk és azok intézményi struktúrája sokkal kisebb szerepet játszik a liberális alkotmányosság eltorzulásában, mint a politikai kultúra. Ilyen például az az érvelés, mely szerint az Egyesült Államok kormányozhatatlanságának okait a formális intézményi struktúrákon túl kell keresni. Lásd: Thomas L. Friedman - Michael Mendelbaum: That Used To Be Us: How America Fell behind in the World It Invented and How We Can Come Back, New York, Farrar, Straus and Giroux, 2011, 33. Ezt a felfogást vitatja Sandy Levinson kiváló monográfiájában, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államok ötven tagállamának alkotmányai a szövetséginél sokszor jobb intézményes megoldásokat kínálnak. Lásd: Sanford Levinson: Framed. America's 51 Constitutions and the Crisis of Governance, Oxford University Press, 2012, 6.
[9] Ezzel szemben vannak olyan felfogások, amelyek ez utóbbi, anti-konstitucionalista rezsimeket is az illiberális alkotmányosság megnyilvánulásainak tekintik. Lásd például Kim Lane Scheppele: The Agendas of Comparative Constitutionalism, Law and Courts, 2003, Spring, 5-22.
- 92/93 -
[10] Magyarország országgyűlési választások, 2014. április 6. Az EBESZ/ODIHR Korlátozott Választási Megfigyelő Misszió zárójelentése. http://www.osce.org/hu/odihr/elections/hungary/122210?download=true
[11] Sentenza. l anno 2014.
[12] Nem mellékesen, mindhárom módosított törvény az előző négyéves törvényhozási ciklus terméke: 2010-ben, 2011-ben, illetve 2013-ben születtek sarkalatos törvényekként.
[13] A számítást Hanák András végezte el a KSH-nak a budapesti kerületek 2014. január 1-jei - az AB határozatában is szereplő - lakosságadataira támaszkodva. Lásd: Hanák András: Ne romboljátok tovább a választójogunkat!, Elet és Irodalom, 2014. augusztus 22.
[14] Az indítványt az a kivételes helyzet tette lehetővé, amivel a 2011. évi új alkotmánybírósági törvény megalkotásakor a kormánypártok nem számoltak, hogy a demokratikus ellenzéki pártok és a Jobbik meg tudnak egyezni.
[15] Nagyon súlyos szavakkal ment saját kollégáinak az Alkotmánybíróság elnöke, 444.hu, 2014. július 22., http://444.hu/2014/07/22/nagyon-sulyos-szavakkal-ment-sajat-kollegainak-az-alkotmanybirosag-elnoke/
[16] Az egypárti többségű Alkotmánybíróság első egyéves gyakorlatának részletes elemzését lásd Halmai Gábor: In memorian magyar alkotmánybíráskodás. A pártos Alkotmánybíróság első éve, Fundamentum, 2014, 1-2.
[17] Ivan Krastev: Orbán's European Influence Is Second Only to Merkel's, Financial Times, 2014. április 10.
[18] Sylvana Habdank-Kolaczkowska: Authoritarian Aggression and the Pressures of Austerity, Nations in Transit 2013, Freedom House, 2013. Ehhez a 2014. évi jelentés hozzáteszi, hogy a magyar demokrácia-index több éves tartós hanyatlása azt igazolja, hogy az európai poszt-kommunista országok demokratizálódási folyamata sem befejezettnek, sem visszafordíthatatlannak nem tekinthető. Sylvana Habdank-Kolaczkowska: Nations in Transit 2014: Eurasia's Rupture with Democracy, Freedom House, 2014.
[19] Orbán Viktor: "A koszolidáció a gyávaság szinonimája.", Valasz.hu, http://valasz.hu/itthon/orban-a-konszolidacio-a-gyavasag-szinonimaja-76370
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, ELTE TáTK.
Visszaugrás
