A polgári jogi jogviszonyok szabályozási szerkezetének egyik sajátossága, hogy viszonylag kevés rendszerképző elemre épülnek, amelyek azonosítása és tartalmi rögzítése szükségszerűen determinálja a szabályozás többi elemét. Nem képzelhető el eredményes kodifikációs munka ezeknek a szabályozási alapelemeknek a meghatározása nélkül, amelyek elvi tételként húzódnak meg a szabályozás mögött, vagy akár normatív módon is kifejezésre kerülnek. Ezek a sarokpontok: a dologi jogok zártkörűségének és tartalmi kötöttségének elve, a tulajdon absztrakt koncepciója, a tulajdoni tárgyak körének meghatározása, az ingó dolgok tulajdonának átruházása és a zálogjogi lex commissoria-tilalom.
A kodifikációs munka, különösen már létező és alkalmazott szabályozás esetén többrétű és többirányú feladatot jelent. Ki kell jelölni az adott szabályozási terület kulcspontjait, amelyek a szabályozás egyes további elemeit szükségképpen determinálják, e kulcskérdésekben a szabályozási alternatívák közötti választásokat, ehhez pedig azonosítani kell azokat a jogpolitikai célokat és kodifikációs technikai szempontokat, amelyek a szabályozás során meghozott döntéseket alátámasztják és az alternatívák közötti választásokat meghatározzák. A dologi jog egyik sajátossága, hogy a kulcskérdésekben való döntés jellemzően két lehetséges modell közötti választást jelent, amelyek akár egyenértékűek is lehetnek, azonban eltérő szabályozást igényelnek. Az új Polgári Törvénykönyv előkészítése során ilyen kulcskérdést jelentett a dologi jogok zártkörűségének és tartalmi kötöttségének elve, a tulajdonjog koncepciójának, a tulajdon tárgyainak, a dolog fogalmának, az ingó dolgok feletti tulajdonjog átruházásához szükséges követelményeknek, a dologi hitelbiztosítékok rendszerének, valamint a birtok jogi minőségének meghatározása. A szabályozás egyes elemei szükségszerűen tükrözik az említett kérdésekben való döntések következményeit.
Az 1959-es Ptk. tulajdonjogi szabályai jelentős mértékben építenek a II. világháború előtti magánjogi törvénytervezetek és bírói gyakorlat eredményeire. A hatályos jog a magyar magánjogi kodifikációs kísérletekre épülő szerves fejlődés hozadéka. A tulajdonjogi szabályok jól illeszkednek abba a folyamatba, amely az 1900-as évektől kezdve egyre letisztultabb és a gyakorlatban jól alkalmazható, a dologi jog sajátosságaihoz képest nyitott és rugalmas szövegtervezeteket eredményezett. A hatályos jogra sok szempontból úgy tekinthetünk, mint az 1928-as Mtj. továbbfejlesztett, letisztult változatára. A Ptk. ideológiai háttereként jelentkező tulajdoni szemlélet a szabályozás alapvető szerkezetét nem érintette, a szabályozás szintjén csupán néhány - azóta többségében már hatályon kívül helyezett - rendelkezésben jelent meg. Az új Polgári Törvénykönyv dologi jogi szabályainak megalkotása során ezért nem volt szükség átfogó, a szabályozás alapjait érintő reformra. A szabályozás változásai elsősorban a gyakorlati igényekhez való jobb igazodást célozták.
A szabályozás központi rendező elve a magyar jogban is - hasonlóan a kontinentális jogrendszerekhez - a tulajdonjog absztrakt felfogása. Az absztrakt tulajdonjogi felfogás a tulajdonjog részjogosítványainak az oszthatatlanságában jelenik meg: egy dolgon mindig csak egy tulajdonjog áll fenn, a dologra vonatkozó összes többi dologi jog csak idegen dologbeli jog lehet. A tulajdonjog több személyt csak közös tulajdon formájában illethet meg, közös tulajdon esetében azonban a részjogosítványok nem válnak külön, azok mindegyike azonos módon illeti meg valamennyi tulajdonostársat. Ennek a felfogásnak köszönhető a tulajdon "rugalmassága" is, amely a dolgon fennálló
- 517/518 -
idegen dologbeli jogokat időlegesnek tekinti azzal, hogy bár a tulajdonos valamennyi nevesíthető tulajdonosi részjogosítványában korlátozható, azok megszűntével tulajdona visszanyeri eredeti korlátlanságát, a tulajdon lényegén a részjogosítványok korlátozottsága vagy hiánya nem változtat. A tulajdonjog nem kezelhető pusztán részjogosítványok összességeként, még akkor sem, ha a részjogosítványok taxatíve felsorolhatatlanok, hiszen a tulajdonjog az összes - elméletileg bizonnyal végesnek tekinthető - részjogosítvány gyakorlásának átengedése esetén is fennmarad: a tulajdon akkor is változatlanul fennáll, ha a jogosítványok "doboza" üres.[1]
A dologi jogok zártkörűségének és tartalmi kötöttségének elve (a dologi jogok numerus clausus-a) a mai dologi jogi gondolkodásunk természetes velejárója, amelynek alapvetően két elvi alapja van. Az egyik elvi alap történeti fejlődési sajátosság, amely a polgári tulajdon kialakulására vezethető vissza. A feudális osztott tulajdon rendszere - a hűbéri berendezkedés tulajdonjogi leképezéseként - a föld(ek) hosszú távra kiadott, feltételtől függő használati és hasznosítási jogait jelentette, amely mind a főtulajdonos, mind a használati tulajdonos számára forgalomképtelenné tette a tulajdont és a juttatott hasznosítási részjogosítványokat, megkötve és forgalomképtelenné téve ezzel a tulajdonjog tárgyát. A modern tulajdonjogok két irányban bonthatták fel ezt a kötött tulajdont: vagy a hasznosítási jogosítványokat tették forgalomképessé, vagy kizárták annak lehetőségét, hogy forgalomképtelen hasznosítási jogosultságok hosszú távon keletkezzenek a földre vonatkozóan. Az angol jog az előbbi utat követte, míg a kontinentális jogok az utóbbit. A dologi jogok zártkörűségének és tartalmi kötöttségének elve ebben a történeti aspektusban azt jelenti, hogy a jogalkotó fenntartja magának a jogot arra, hogy meghatározza a tulajdonjog és a tulajdonjog részjogosítványainak tartalmát, s így kizárja, hogy a felek hosszútávon létesítsenek kötött tulajdont, forgalomképtelenné téve ezzel a javakat. A zártkörűség és tartalmi kötöttség elvének másik magyarázata éppen a dologi jogok mindenkivel szemben hatályos, in rem természetéből következik. Ha a felek szerződéssel szabadon létesíthetnének új dologi jogokat vagy módosíthatnák azok tartalmát, a dologi jogok tartalmának megismerése harmadik személyek számára magas tranzakciós költséggel járna, ami a tipizálással és a tartalmi kötöttséggel elkerülhető. Így például a haszonélvezeti jog jogosultjának pozíciója, a haszonélvező pontos jogállása harmadik személyek számára a jogviszony keletkezésére vonatkozó további vizsgálatok nélkül is megismerhető. A dologi jogok zártkörűségének elve nyomán létrejöhet a tulajdoni jogok magas fokú standardizációja, ami átláthatóvá teszi a dologi jogi jogviszonyokat, és ezzel csökkenti a tranzakciós költségeket.[2] Erre nincsen szükség olyan, relatív szerkezetű jogviszonyok esetében, amelyek csak egy meghatározott fél számára keletkeztetnek egy másik féllel szemben jogokat és kötelezettségeket.
A zártkörűség (kizárólagos) szabadságot jelent a jogalkotó számára a lehetséges dologi jogok körének és tartalmának meghatározására, egyúttal azonban komoly felelősséget is hárít rá a feladat, hogy a dologi jogok (kizárólag) általa meghatározott készlete alkalmas legyen a gyakorlati igények kielégítésére.[3] Mivel a piac ezt nem tudja pótolni, a jog fejlődésének és a gyakorlat igényeihez való igazodásának felelőssége teljes egészében a jogalkotót terheli. Az új Polgári Törvénykönyv nem alkot új dologi jogokat, azok tartalmát és létrehozásuk rendszerét sem változtatja meg alapvetően, de a meglévő jogok tartalmának korrekciójával törekszik arra, hogy a meglévő "készlet" a gyakorlatban jelentkező igényekhez igazodjon.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
