A Gazdaság és Jog októberi számában jelent meg a "Javaslatok a természetes személyek adósságrendezésére és csődjére vonatkozó szabályok kialakítására" című tanulmány. A szerző személye (IRM-nél szakállamtitkár) garancia arra, hogy a cikkben vázolt koncepció nem csupán személyes véleményét tükrözi, hanem remélhetőleg a közeljövőben megjelenő törvény alapja lesz.
Ezt az eseményt az elmélet részéről mindenképp üdvözölni kell és esetleg még az is eszünkbe juthatna, hogy az ilyen tárgyú szabályozást javasoló számos korábbi munkának lám értelme volt, hiszen sikerült a jogalkotót meggyőzni arról, hogy a terület jogi szabályozásának hiánya tovább már nem megengedhető. Az efölött érzett örömöt lényegében nem rontja le az a körülmény, hogy a magánszemélyek csődvédelmére vélhetőleg nem az elméleti sürgetés, hanem sokkal inkább a 2008 őszén bekövetkezett világméretű pénzügyi válság miatt kerül sor. Amennyiben a jogszabály megszületik, tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy melyek voltak megalkotásának mozgatórugói, az eredmény feltétlenül pozitív lesz. Első látásra tehát úgy tűnik, valóban célegyenesben vagyunk, a kérdés csak az, és ehhez próbál hozzájárulni jelen cikk, hogy a vázolt koncepció alkalmas lesz-e, alkalmas lehet-e a kívánt gazdasági és jogi hatás elérésére.
A szerző kiindulási pontként megállapítja, hogy a háztartások eladósodottsága máris meghaladta a kritikus szintet és félő, hogy viszonylag rövidebb időn belül egyszerre nagyszámú pénzügyi ellehetetlenülés következik be, ami "ha nem teremtünk új jogi eszközöket" akkor a végrehajtási törvény szabályainak alkalmazásával családok teljes nyomorba döntését eredményezheti, ezért feltétlenül nálunk is bevezetésre kell, hogy kerüljön az Európa nyugati felén már több mint 20 éve alkalmazott egyéni csőd intézménye. Rámutat arra, hogy az eladósodottság egyik fő oka a felelőtlen hitelfelvétel és nem csupán "emberiességi" megfontolások miatt van szükség a segítségnyújtásra, hanem "az eladósodott emberek szigorú feltételekhez kötött csődmentesítése egyben arra is esélyt ad, hogy az állam a fekete vagy szürke gazdaságból mintegy visszavezesse és újra adófizetővé, a társadalmi költségekből újra részt vállaló polgárokká tegye az eladósodott embereket."
Az új szabályozás egy adósságrendezési és egy csődeljárási szakaszra oszlik, amelynél az utóbbi igénybevételének előfeltétele az adósságrendezési eljárás lefolytatása. Mindkét esetben a hitelezők jelentős szerephez jutnak és külső harmadik személy fizetség ellenében aktívan vesz részt az eljárásban. A sikeres befejezést követően bizonyos meghatározott idő elteltével az adós még fennálló tartozásai törlésre kerülnének, a szaknyelv ezt hívja mentesítésnek.
A gazdasági kiinduló pontként rögzített helyzettel a magam részéről teljes mértékben egyetértek. A KSH adatai riasztóak, a lakosság vonatkozásában a 2007-es évre az alábbiakat állapítja meg: "A kötelezettségek értéke ötödével, a megelőző évi ütemmel azonos mértékben nőtt. Az állomány év végén 8,1 billió forintot kitevő értékének több mint kilenctizedét a hitelek és kölcsönök, a fennmaradó részt az egyéb tartozások jelentették. A hitelek állományában folytatódott a megelőző évek tendenciája: az ingatlanhitelek aránya - bár 43%-os részesedésével még mindig a legjelentősebb csoport volt - tovább csökkent, míg a fogyasztási és egyéb hitelek 2007 végi részesedése (38%) több mint 10 százalékkal meghaladta a három évvel korábbi, és közel 4 százalékponttal az egy évvel azelőttit. Ez utóbbi csoporton belül a fogyasztási hitelek értéke több mint 2,1 billió forintot tett ki 2007 végén, ennek közel háromötödét a szabad felhasználású jelzáloghitelek jelentették"
Kérdés persze, hogy ezért a helyzetért csak és kizárólag a lakosság felelőtlensége okolható-e, ahogyan azt a cikk sugallja. Természetesen mindenki maga dönti el, hogy mikor és milyen összegű hitelt fesz fel és ez vitathatatlanul a saját felelőssége. Megítélésem szerint viszont a mai magyar fogyasztó számos olyan hatásnak van kitéve, amely egyértelműen arra ösztönzi őt, hogy aktuális pénzügyi problémáját a lehető legkönnyebben és leggyorsabban hitel felvételével oldja meg.
Ennek igazolására csupán néhány példa:
- Köztudomású, hogy az új autó vásárlásánál a reklámokban ígért kedvezmények (például ingyen téli gumi felszerelés) csak és kizárólag akkor járnak a vevőnek, ha a gépkocsit lízingkonstrukcióban veszi meg. Mára már odáig jutottunk, hogy az azonnali készpénzben történő vételár kifizetés a kereskedő számára előnytelen. Ez a kereskedő oldaláról érthető, mivel a finanszírozó bank bekapcsolásával, a bank hasznának egy részéből ő is részesedik. Akinek egyértelműen hátrányos az a fogyasztó, lévén, hogy kocsijának vételára ténylegesen jelentősen magasabb lesz, mint annak az adásvételkor megállapított új ára. Ellenérvként persze felhozható, hogy elegendő tőke hiányában nem tudná megvásárolni a gépkocsit, viszont az egyre növekvő számban "visszaadott" gépjárművek azt mutatják, hogy a konkrét vevő nem mérte fel helyesen jövedelemszerző képességét, avagy menet közben következett be pénzügyi stabilitását negatívan befolyásoló esemény.
- Mind az írott, mind az elektronikus média tele van fogyasztásösztönző hitelkonstrukciókkal és az azokat népszerűsítő reklámokkal.
- Különösen nagyobb ünnepek előtt az áruházláncok által kínált áruhitelt kvázi automatikusan nyújtó árucikkek tömege jelenik meg.
- Minden jogi korlát nélkül hirdetheti magát naponta az azonnali kölcsönért 200-400%-os kamatot kérő cég. (Csak félve merem megkérdezni, vajon az ilyen típusú konstrukció "beleszámítva abba cég számára kalkulált magas kockázatát is" nem ütközik a jó erkölcsbe?)
A példák sorát természetesen még hosszan lehetne sorolni, de azt hiszem ez is elég annak érzékeltetésére, hogy megítélésem szerint az állam, mint szabályozó hatóság a lakossági eladósodottság jelentős részében mintegy "társtettesként" van jelen, felelőssége tehát nem megkerülhető.
A cikket olvasva a csődjog mintegy védelmi eszközként jelenik meg, ami tulajdonképpen igaz, azonban szociálpolitikai funkciója soha nem volt és nincs is. A kialakulásától kezdve az adós és hitelezői magánjogviszonyról van szó, amelybe az állam - lényegében kívülről - pusztán a szankciórendszert biztosítja. Ez fejlődése első szakaszában kizárólag személyi jellegű volt és az adós megbüntetését, illetve megbüntetésének lehetőségét volt hivatva biztosítani. A XIII. századtól kezdve Itáliában, illetve a XVI. században a Hansa városokban lendül át az inga és helyeződik át a hangsúly a hitelezői igények kielégítésére, lévén a kis - elsősorban a tengeri kereskedelmet folytató - városállamok gazdasága nem bírta volna el az esetlegesen láncreakciószerűen bekövetkező bukásokat. Ezért a hitelezői igények kielégítésének elsőbbsége mellett megjelenik az adós izolálásának igénye. Ki kell ugyanis kapcsolni az adóst a gazdasági élet vérkeringéséből és a kikapcsolásával elmetszett szálakat pedig újra összekötni, most már természetesen nélküle. E két cél közül az izolálás az, amelyet maradéktalanul sikerült megvalósítani. A hitelezők igényeinek teljes körű kielégítése máig is csak elérhetetlen vágyálom marad. A klasszikus csődjogi kódexek alapjellemzője a hitelezői igények primátusa lesz, és emellett az adós személyes megbüntetése háttérbe szorul ugyan, de nem tűnik el teljesen. A büntető jogi eszközök igénybevételének lehetősége, illetve adott esetben kötelező volta (csalárd csőd) végig megmarad. E rendszer egészen az 1970-es évekig jelentősebb változás nélkül funkcionál. Ekkor azonban Európában - ugyancsak gazdasági kényszerből (a két olajárrobbanás sokkhatása) - előtérbe kerül a reorganizáció, vagyis az adós védelme. A dolog természeténél fogva persze ezt csak a hitelezők kárára lehet megvalósítani, ennek nyílt bevallását azonban politikailag egyik kormány sem vállalhatta. Paradox módon tehát miközben a jogszabályi változás egyre inkább az adóst igyekszik pozícióba hozni, a gazdaságpolitika a hitelezők érdekének fokozottabb védelmét hangsúlyozza. Jól példázza ezt, hogy 1975-ben, amikor a külön erre a célra összehívott kölni kongresszus (az apropót a német birodalmi csődtörvény 100 éves születésnapja szolgáltatja) nyitó előadásban elhangzik az a megállapítás, hogy egy jogállamban tűrhetetlen, hogy a hitelezők követeléseik alig több mint 10%-ához jutnak hozzá. (A 10%-os szám természetesen az úgynevezett normál csődhitelezőkre vonatkozik, nincsenek benne az első osztályba sorolt követelések, a tömeghitelezők, illetve a külön kielégítés joggal rendelkezők.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
