A Fontes Iuris első számában - még 2015-ben - Trócsányi László igazságügyi miniszter úr, a lap főszerkesztőjeként köszöntőjében kijelölte azt az utat, amely az Igazságügyi Minisztérium szakmai, tudományos lapja előtt állandó iránymutatásként szerepel. A minisztérium nagy jogalkotási produktumainak bemutatása mellett, a társadalmi és szakmai párbeszéd terepeként indult el ez a folyóirat, és működik úgy ma is.
A nagy kódexekkel vagy a napi munkával kapcsolatos tudományos publikációk mellett azonban az elmúlt években egy téma rendre háttérbe szorult. Az említett első lapszámban is az a hitvallás fogalmazódott meg útravalóként, hogy a jogalkotás egyszerre lehet pontos és közérthető. Kihasználva a nagy, történelmi jogalkotási feladatok lecsendesülését, ezen korábbi útravalóhoz kapcsolódva kívánom a jogalkotás pontosságának, de legfőképp közérthetőségének hangsúlyozását az olvasók elé tárni - kiemelt figyelemmel a magyar közigazgatási eljárásjogi kodifikációra.[1]
"A törvénynek igazságosnak, tisztességesnek, mind a természet, mind a hazai szokások szerint lehetségesnek, helyhez és időhöz illőnek, szükségesnek és hasznosnak kell lennie, világosnak is, nehogy olyasmit foglaljon magában, a miből homályossága miatt csűrés-csavarás valami előre nem látott dolgot hozhat ki, vagyis nehogy azt valaki csavarosan magyarázhassa."[2]
A fenti gondolatot több mint ötszáz éve fogalmazta meg hazánk jogtörténetének első kiemelkedő jogtudósa, Werbőczy István a Hármaskönyvben (6. Cím 12. §). Az azóta eltelt öt évszázad során egészen a közelmúltig a fenti gondolatok hatották át akarva vagy akaratlanul a magyar jogalkotást. Félezer év alatt a latin nyelvű törvényhozásról magyar nyelvre tért át hazánk, a magyar nyelv is megváltozott ez idő alatt, és a joggal való kapcsolat is kiteljesedett minden honpolgár számára, mégis sikerült e felfogásnak érvényesülnie. A 19-20. században mesterségessé, professzionálissá vált a jogalkotás, mégis sikerült a jogtudományi fogalmakat oly módon megfogalmazni, amelyeket bárki megérthetett.
Az ezt követő évtizedek során azonban a közérthetőség szép lassan kezdett kikopni a jogi nyelvhasználatból, pontosabban a jogi nyelv kezdett távolodni a köznyelvünktől. Ezt a legjobban a mindenki által ismert "bikkfanyelv" fogalom elterjedése szemlélteti, ami eredeti jelentése szerint az idegen (nem magyar) nyelvvel kapcsolatos volt,[3] azonban a 20. század végére ezt a jelentéstartalmát lecserélte a kifejezés, és ma már szinte kivétel nélkül a jogi, hivatali nyelvezetre használja a köznyelv e szót.[4]
A köznyelv és a szaknyelv egymástól való távolodását az Alkotmánybíróság is észlelte és kordába kívánta szorítani a jogalkotót, ugyanis a 61/1994. (XII. 24.) AB határozat azért semmisítette meg egy önkormányzati rendelet számos rendelkezését, mert a jogszabály nem volt világosan és közérthetően megszövegezve. Így "olyan mértékű jogbizonytalanságot idézett elő, hogy az nem csupán a jogalkotási törvénnyel, hanem a jogállamiság szerves részét alkotó jogbiztonság követelményével is ellentétes." Ezzel tehát a jogbiztonsághoz kapcsolva, de önálló mérce lett a közérthetőség is az alkotmányos gyakorlatban - sajnos kevés kézzel fogható eredménnyel.
A jogi szaknyelv burjánzása jól követhető a közigazgatási hatósági eljárási kódexeink szövegén is. 1957-ben, amikor elfogadta az Országgyűlés hazánk első közigazgatási eljárásjogi törvényét, az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvényt (a továbbiakban: Et.), a hatáskör megállapítására vonatkozó szabályokat mindössze négy rövid bekezdésben foglalták össze. A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) többszörös terjedelemben tette ezt meg. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy az Et.-ben
- 15/16 -
három bekezdésnyi terjedelemben megfogalmazott (belföldi) megkeresés szabályait a Ket. 60 évvel később tíz bekezdésben tartalmazta belföldi jogsegély címén?
Az ezredfordulón, amikor az informatika munkában való alkalmazása a mindennapok része lett, a jogalkotást is megfertőzte a korszerű munkavégzés tagadhatatlan előnye: a nagy mennyiségű munka gyors elvégzésének lehetősége. Amíg a jogszabályok tervezetét írógépen, esetleg leírók igénybevételével készítették a minisztériumi kodifikátorok, praktikus okokból törekedtek a tömör, rövid megfogalmazásra. Az informatika világában azonban már nem volt, és ma sincs a kodifikátor és a döntéshozó között az időtényezőt lényegesen befolyásoló elem, felgyorsult a munkavégzés. A munkára rendelkezésre álló idő mellett az elvégezhető munka mennyisége is egyenes arányban növekedett, hiszen nem szövegalkotó, hanem szövegszerkesztő szoftvereken folyik a munka, ahol bármikor következmények nélkül félre lehet ütni egy-egy billentyűt és bármekkora terjedelmű szöveget beemelhetünk a készülő tervezet szövegébe egy pillanat alatt.
A közérthetőség természetesen az informatikai forradalom után is fontos alapelv maradt a jogalkotásban, hiszen a jogállamiság alkotmányos elvének egyik megjelenését jelenti. Az Alkotmánybíróság a 47/2003. (X. 27.) AB határozatában is leszögezte, hogy "a jogállam értékrendjének egyik legfontosabb pillére a jogállami garanciák érvényre juttatása a jogintézmények működése során. Ezek hiányában sérül a jogbiztonság, a jogszabályok következményeinek kiszámíthatósága és esetlegessé válhat az Alkotmány 57. § (1)-(3) bekezdéseiben biztosított alapvető jogok érvényre jutása is. A jogállami garanciák mellőzésére ezért sem célszerűségi, sem igazságossági szempontok nem adnak alapot." Szintén ebben a határozatban jelentette ki az Alkotmánybíróság, hogy "a jogbiztonságnak része a világos, a jogalkalmazás során felismerhetően értelmezhető és egyértelmű normatartalom. A normaszöveg értelmezhetetlenségének, avagy eltérő értelmezést engedő voltának az a következménye, hogy kiszámíthatatlan helyzetet teremt a norma címzettjei számára. A normaszöveg túl általános volta mindemellett lehetőséget ad a szubjektív, önkényes jogalkalmazásra is." Az alkotmányosan is elfogadott rendszerképző jogértelmezésnek természetesen vannak határai. Ez nem kerülhet szembe a jogbiztonság követelményével. A jogalkalmazói jogértelmezés ezért csak olyan működőképes jogszabályra épülhet, amely világosan kijelöli az adott jogintézmény célját, alkalmazásának kereteit, szempontjait és rendjét, az alkalmazásával érintettek körét, azok jogait és kötelességeit és az intézménnyel összefüggésben igénybe vehető jogorvoslati rendet.[5]
A 2000-es évek derekán elindult szabályozási reform is érvényesíteni kívánta a normavilágosság elvét, azonban a sok száz éves értelmezési hagyományt elferdítve inkább technokrata felfogással kezelte ezt az elvet. Végeredményként egy kimódolt, logikus, hivatkozási láncolatokat kedvelő, de nyelvidegen rendszert sikerült létrehozni, amin az sem segít, hogy a jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet (a továbbiakban: Jszr.) kimondja, hogy a jogszabály tervezetét a magyar nyelv szabályainak megfelelően, világosan, közérthetően és ellentmondásmentesen kell megszövegezni (2. §). Ennek köszönhetően olyan jogszabályok születtek, amelyek logikailag teljesen megfelelőek, azonban a pontokba rendezés, a hivatkozási láncok alkalmazása miatt a nem jogász végzettségű olvasók, jogalanyok számára érthetetlenek.
Az Alkotmánybíróság korábban említett döntéséből fakadó későbbi gyakorlatát kodifikálva a jogalkotó a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvényben (a továbbiakban: Jat.) is megjelenik ez az elv a következő követelményekben:
- a jogszabálynak a címzettek számára egyértelműen értelmezhető szabályozási tartalommal kell rendelkeznie [Jat. 2. § (1) bekezdés];
- a jogszabály tervezetét a magyar nyelv szabályainak megfelelően, világosan, közérthetően és ellentmondásmentesen kell megszövegezni [Jat. 2. § (1) bekezdés].
Az Alkotmánybíróság gyakorlatából ugyanakkor az szűrhető le, hogy eseti mérlegelés tárgya az arról való döntés, hogy az adott jogszabályi rendelkezés megfelel-e az egyértelműség és kiszámíthatóság követelményének. Így sérti a jogbiztonságot az, hogy az adott jogszabályszöveg tartalmát semmiféle értelmezési módszerrel nem lehet feltárni [pl. 44/1997. (IX. 19.) AB határozat], vagy az, ha a jogszabály alkalmazását tekintve olyan másik jogszabályra utal, amelynek tartalma nem illeszthető be szabályai közé [21/2001. (VI. 21.) AB határozat]. Ugyanakkor az azonos szintű jogszabályok közötti, értelmezési nehézséget okozó normakollízió nem feltétlenül vezet a norma megsemmisítéséhez [35/1991. (VI. 20.) AB határozat]. Fontos megjegyezni azonban azt, hogy az Alkotmánybíróság a normavilágosságot kifejezetten a jogrendszer működőképességének összefüggésében értelmezi, tehát nem a köznyelvet tekinti elsődleges viszonyítási pontnak.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatából kiindulva a kodifikációs munka során a normavilágosság elvéből fakadóan jogszabálytervezetek egészében szükséges a terminológiák helyes és következetes használata. Ez azt jelenti, hogy ugyanannak a fogalomnak a megjelölésére ugyanaz a kifejezés használható, rokon értelmű kifejezések nem alkalmazhatóak. Ugyanazon a jogszabályon belül, továbbá ugyanazon a jogágon és az egész jogrendszeren belül egységesen kell használni a jogi fogalmakat.[6]
- 16/17 -
Szintén kiolvasható az Alkotmánybíróság gyakorlatából, hogy a jogszabályi rendelkezésekben a feltételes módot általában kerülni kell, mert bizonytalanná teszi a szöveg értelmét, valamint az is, hogy röviden, tömören szükséges a kodifikátornak szövegezni. A jogszabályt ezen túlmenően úgy kell megszövegezni, hogy a jogalkalmazónak egy pillanatig se maradjon kétsége afelől, mit akar a jogszabály mondani, az legyen egyértelmű.
Az egyértelműséget segíti az is, hogy az idegen szavak indokolatlan használatát mellőzi a jogalkotó, és idegen szót vagy kifejezést csak akkor használ, ha nincs megfelelő magyar szó, vagy az idegen szó, kifejezés közismertebb, pontosabb, egyértelműbb. A kodifikáció során mindvégig tekintettel kell lenni arra, hogy a jogszabálynak a címzettek számára egyértelműen értelmezhető szabályozási tartalommal kell rendelkeznie. Minél magasabb szintű jogszabályról van szó, annál inkább kerülni kell az olyan szakkifejezések használatát, amelyeket az állampolgárok szélesebb köre nehezen ért meg. Az ilyen szakkifejezést a köznyelvben használt kifejezéssel kell helyettesíteni. Kerülni kell a hosszabb, bonyolultabb és nehézkesebb kifejezéseket. Pl. "Abban az esetben, ha... " helyett "Ha", "aláírással lát el" helyett "aláír", "befolyást gyakorol" helyett "befolyásol" stb. Ugyanakkor pl. egészségügyi szakmai protokollok esetében, amelynek címzettjei orvosok, egészségügyi szakemberek, az egészségügyi szakkifejezések (pl. nukleozid analógok) alkalmazása elengedhetetlen, az érthetőségnek e címzetti kör tekintetében kell fennállnia.
Szintén kiolvasható, hogy ha a jogszabályban használt kifejezés jelentése eltér a köznyelvi vagy szaknyelvi értelmétől, a jogszabály a kifejezést félreérthetetlenül magyarázza meg. Ezt teszi például a Polgári Törvénykönyv is az élettárs vagy a hozzátartozó fogalmánál.
A jogszabályok világossága, áttekinthetősége érdekében célszerű, ha a jogalkotó kerüli azoknak a helyzeteknek a teljes körű felsorolását, melyekre a jogszabály adott rendelkezését alkalmazni kell; az életviszonyok folyamatos alakulása, változásai következtében e helyzetek kimerítő felsorolása ugyanis reménytelen vállalkozás volna. Ha pedig újból és újból kiderülne, hogy a törvény hatályát ki kell terjeszteni olyan helyzetekre is, melyekre a törvényhozó eredetileg nem gondolt vagy nem gondolhatott, ez a sorozatos törvénymódosítások kényszere folytán a jogállamiság egyik elemére, a jogbiztonságra nézve jelentene veszélyt [55/2001. (XI. 29.) AB határozat].
A közérthetőség iránti társadalmi igény első tömeges megjelenési formáját a plain language mozgalom jelentette, amely a 20. század közepén indult el az Amerikai Egyesült Államokban. A mozgalom alapfeltétele az, hogy a laikusok számára egyébként érthetetlen vagy nehezen érthető szakzsargon akadályozza a hatékony kommunikációt, és így gazdasági szempontból káros. A mozgalom kereszttüzében kezdettől a jogi, a hivatali és az üzleti nyelv vadhajtásai álltak. A plain language mozgalom jellegét tekintve fogyasztóvédelmi beállítottságú, mivel alapállása szerint úgy tekinti, hogy a közlés címzettjének joga, hogy megértse a neki szánt közlést, tájékoztatást, akár szerződésről, akár formanyomtatványról vagy egy használati utasításról van szó.
A plain language mozgalom eredményeképpen az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is megindult és jelenleg is zajlik a hivatali és üzleti dokumentumok közérthető nyelvű átfogalmazása. A mozgalom évtizedes kitartó munkájának legfontosabb eredménye az Amerikai Egyesült Államokban 2010-ben elfogadott Plain Writing Act. Ez a törvény előírja a költségvetési szervek számára a közérthető fogalmazás használatának kötelezettségét a különböző szolgáltatások igénybevételéhez szükséges dokumentumok, formanyomtatványok, az adózás során alkalmazott nyomtatványok, a szolgáltatásokkal, kötelezettségekkel kapcsolatos tájékoztatások esetén.
A törvény a "rendelkezést" tartalmazó dokumentumokat kiveszi a hatálya alól.[7] A törvény által a kivételi kör meghatározására használt kifejezés, a regulation, az általános normákra utal, azonban a törvény nyomán létrehozott www.plainlanguage.com oldal két - a törvénynél korábban elfogadott - elnöki rendeletre hivatkozva a plain language elveket a szabályozókkal kapcsolatban is követendőnek tartja. A két elnöki rendelet a szabályozók egyszerű és könnyen érthető, illetve tiszta megfogalmazását írja elő.[8]
A közérthető fogalmazás használata és a törvény végrehajtása érdekében a hivataloknak gyakorlatilag egy közérthetőségi biztost kellett kijelölniük, aki a törvény végrehajtásával kapcsolatos feladatokat látja el, illetve képzési kötelezettséget írt elő a törvény a hivatalok számára.
Svédországban 1976-ban indult egyetemi szintű képzés a Stockholmi Egyetemen, amelynek célja olyan "nyelvi konzulensek" képzése volt, akik képesek közreműködni a hivatali nyelv fejlesztésében, közérthetőbbé tételében. Az 1980-ban elfogadott svéd közigazgatási törvény igen lakonikusan előírta, hogy a hatóságok olyan módon fejezzék ki magukat, ami a címzettnek egyértelmű és könnyen érthető, ezt segítendő nyelvi szakértők dolgoznak a kormányzati intézményekben. Emellett a svéd igazságügyi minisztériumban külön szervezeti egység foglalkozik a jogszabályok, határozatok minőségének ellenőrzésével.[9]
- 17/18 -
Ahogy korábban már jeleztem, a közigazgatási eljárások tekintetében kívánom bemutatni a közérthető szövegezés fontosságát. Ennek az az oka, hogy a közigazgatás és annak gyakorlata, a közigazgatási eljárás a többi jogághoz képest kiterjedtségét tekintve merőben más, lényegileg különböző. Bárkit is kérdez meg az olvasó a tág értelemben vett állammal kapcsolatos viszonyáról, alapvetően tartózkodó viszonyról fog hallani. Ezt a társadalomban általánosan meglévő elvi álláspontot sajnos nem mindig értékeli a jogalkotó, holott az állam megítélésének javítása évtizedek óta visszatérő alapvetés minden kormányprogramban. Pedig könnyű belátni, hogy az állam valamely szervének eljárásában alanynak lenni a legtöbb ember számára nyűg. Vannak olyan eljárások, amelyek iránt a távolságtartás mint elvi viszony fogalmazódik meg mindenki fejében: ilyen például a büntetőeljárás, amelyben senki nem szeretne részt venni. Más eljárásokban, mint például a polgári eljárásokban az ügy jellegétől függően vagy nyűgként, vagy "büntetésként" értékelik a részvételt az eljárásokban. Mindkét fenti eljárásban jellemző az is, hogy "végszükség" esetén nyúlnak általában a jogkereső polgárok ezen eljárásokhoz. A közigazgatási eljárások azonban ettől alapjaikban különböznek. Gond nélkül le lehet élni egy életet úgy, hogy valaki nem vesz részt büntető- vagy polgári eljárásban. Sőt az a kívánatos, hogy ne is vegyen részt benne.
A közigazgatással azonban ezt nem lehet megtenni. Azzal, hogy világra jön egy újszülött, máris egy közigazgatási eljárásban fog közvetve részt venni, hiszen anyakönyvezni kell. Természetesen az élet másik sarokpontján, a halálnál is egy közigazgatási aktus fogja kivezetni az elhunytat az állampolgárok közül. Mindenki használ személyes okmányt, amellyel igazolni tudja magát. Az ilyen okmánnyal való rendelkezés sem választás kérdése, hanem kötelezően, közérdekből rendelkezni kell ilyennel.
Mivel a közigazgatási eljárásban való ügyfélkénti szereplés az élet - állami nézőpontból - szükségképpeni része, ezért az erre vonatkozó szabályokat e jelentőség, e szükségképpeni szerep alapulvételével (tehát nem "csak" figyelembevételével) szükséges megalkotni. Épp ezért az Ákr. kodifikációja során tekintettel voltunk arra, hogy a szöveg ne csak a "szakmának" szóljon, hanem az ügyfelek legszélesebb körének.
Az ügyfelek alatt így Magyarország népességét kell tekinteni (ez elviekben igaz amúgy minden eljárásra, de a közigazgatásra a fentiek alapján különösen). 2016-ban a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a 15 év feletti népesség 8 406 037 fő volt. A végzettség szintjére 2016-ból nem rendelkezünk adatokkal, a 2011-es népszámlálás adatai alapján azonban a 15 éven felüli lakosság képzettségével kapcsolatban a következőket állapíthatjuk meg:
- 8. osztályt el nem végzettek aránya: 4,91%,
- 8. osztályt elvégzett, de érettségivel nem rendelkezők aránya: 48,08%,
- legfeljebb érettségivel rendelkezők aránya: 25,55%,
- legalább érettségire épülő szakképesítéssel rendelkezők aránya: 4,50%,
- főiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkezők aránya: 16,78%,
- doktori fokozattal rendelkezők aránya: 0,18%.
Természetesen szükséges hangsúlyozni azt, hogy ezek a számok a nyolc évvel ezelőtti állapotokat reprezentálják és valamilyen szintű változás már történt a fentiekhez képest. A változás pozitív irányát tekintve azonban nem lehetünk túl bizakodók. A PISA-felmérések eredményei sajnos évről évre romlanak, valamint a teljes 15 éves korosztály mintegy 30%-a alapvető számolási és szövegértési problémákkal küzd, gyakorlatilag funkcionális analfabétának tekinthetőek.[10]
Jól látható, hogy a lakosság legnagyobb hányadát a 8. osztályt elvégzettek képezik, ezért egy általánosan használandó eljárási szabályt legnagyobb eséllyel ez a célcsoport fog alkalmazni, mint ügyfél. Ezért a szöveget is úgy kellett megalkotni, hogy azt általános műveltséggel is meg lehessen érteni.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az 1615. (2003) számú ajánlásában kérte fel a Miniszteri Bizottságot a jó közigazgatás egységes, átfogó és konszolidált mintaszabályzatának megalkotására. A Miniszteri Bizottság 2007. június 20-án fogadta el a Jó közigazgatásról szóló CM/rec(2007)7. számú ajánlását és függelékét, "A jó közigazgatás kódexe" elnevezésű dokumentumot. Az Ajánlás és a Függelék rendeltetése túlmutat deklaratív jellegű kívánalmak megfogalmazásán, olyan minimumkövetelményeket foglalnak magukban, amelyekkel az Európa Tanács tagállamai jogrendszerének összhangban kell lennie. Ezért indokolt volt az új törvény előkészítése során erre is figyelemmel lenni.
Az Ajánlásban megfogalmazott legfontosabb követelmények, elvek - a közérthetőség vonatkozásában - az alábbiak:
- a hatóságok cselekvéseik során elsősorban (köz)szolgáltatásokat nyújtanak, cselekvéseikkel kapcsolatban útmutatókat - ügyleírásokat - kell megfogalmazniuk, és eljárásaikat észszerű határidőn belül kötelesek befejezni;
- a jó közigazgatást olyan minőségi jogalkotásnak kell biztosítania, amely célravezető, egységes, könnyen érthető és alkalmazható;
- a jó közigazgatás a jó kormányzás (good governance) egyik aspektusa, azt nem csupán a jogi eszközök befolyásolják, hanem az a szervezés és az irányítás minőségétől is függ;
- a jó közigazgatás az alkalmas, a hatóságok számára rendelkezésre álló emberi erőforrásoktól és a közhivatalnokok megfelelő képzésétől függ;
- a jó közigazgatáshoz való jog követelményei általános jogi eszközökkel megerősíthetők; e követelmények a jog uralmának olyan alapvető elveiből erednek, mint
- 18/19 -
a jogszerűség, egyenlőség, pártatlanság, arányosság, jogbiztonság, észszerű időn belüli eljárás, a részvétel, a magánszféra tisztelete és a hivatalok átláthatósága.
Osztva az Ajánlásban megfogalmazott követelményeket, a kodifikációs munka kezdetén az üres lap elvét követve kezdtünk neki a normaszöveg-tervezet megszövegezésének. Az általános közigazgatási rendtartás kodifikációjánál a közérthetőség és a tömörség két vezérlőelve lebegett mindvégig a szemünk előtt.
A közérthetőség több úton is elérhető, több mód is nyitva áll a kodifikátor előtt, ha ezt tűzi ki maga elé, azonban gyakran csak kizárólagos alapon az egyiket választva kívánja azt elérni. Az Ákr.-nél, mivel üres lappal kezdtük a kodifikációt, könnyebb helyzetben voltunk, megtehettük, hogy minden úton, minden aspektus szerint megpróbáljuk a közérthető fogalmazás és szerkesztés elvét végigvinni a törvény kodifikációja során. Ez azt jelentette, hogy a törvény szerkezetét is - igazodva természetesen a kialakult hatósági eljárásjogi dogmatikához - szabadon állapítottuk meg, értve itt a szerkezeti egységek szintjét, tagolását és sorrendjét. Mivel kódexet alkottunk, az eljárásjogi jogintézmények meghatározását is megadhattuk a regiszterhez illeszkedő nyelvezettel.
Szerkezeti egységek szintjén a törvény fejezetekre oszlik (összesen 12-re), könyvekre való tagolás - noha a hatósági eljárásjog három részből álló (alap-, jogorvoslati és végrehajtási eljárás) tagolása lehetővé tenné - nem merült fel a kodifikáció során. A fejezet mint legmagasabb szerkezeti egység meghatározása egyszerűen abból fakadt, hogy a rövid terjedelmet túlfeszítette volna magasabb szerkezeti egység használata. A fejezeti felosztás alapvetően nem változott a Ket.-hez képest, hiszen az is egy hipotetikus eljárás időbeli sorrendjét követte le, aminek fenntartása épp a közérthetőség miatt indokolt volt.
Az alcímek vizsgálata érdekesebb képet mutat. Az alcímek megfogalmazásánál a legfőbb jogintézmények szerinti elkülönítést vettük alapul, ami egy önálló jogág eljárási törvényénél nagyszámú szerkezeti egységre való felosztást eredményez. Az Ákr. ezért 82 alcímet tartalmaz, amiből az is következik, hogy egy alcímben átlagosan kevesebb, mint két szakasz található. E részletező felbontás nem feltétlenül szerencsés akkor, ha a szakaszok is címet kapnak egy törvényben. Az Ákr.-ben ezért gyakran előfordul, hogy az alcímek és a bennük rejlő egyetlen szakasz ugyanazt a címet viseli, ami sokszor feleslegesnek és "csúnyának" tűnhet:
"16. A támogató
32. § [A támogató]"
Jobb esetben az alcímben található szakaszcím nem egyezik teljesen, aminek a rész-egész viszonnyal kapcsolatos
információtartalma van, ezzel is érthetővé téve az olvasónak a különböző jogintézményeket:
"IV. Fejezet
A hatóság döntései
42. Határozat és végzés
80. § [A döntés formái]"
A szakaszok címezése idegen a (közelmúlt) magyar kodifikációs hagyományaitól. Ezt a megoldást az új Ptk. hozta be, külföldi (német) mintára. A szakaszok címezése azonban a régi, középkori törvényhozási gyakorlatunkban már létezett, hiszen a törvények legtöbb esetben évenként gyűjtötték össze a kiadott rendelkezéseket, amelyeket cikkekbe (ami a mai szakasszal egyenértékű) írtak, ezek lettek a törvénycikkek. A § jel, ha megnézünk egy középkori törvényt, még inkább a bekezdést jelöli, nem ez töltötte be az alapvető szerkezeti egység szerepét. Ez a technika azonban a 18. század során kiveszett a kodifikációs hagyományból, pontosabban az más irányba indult el, és a 19. század elejére kialakult a ma is velünk élő gyakorlat a jogszabályok tagolására.
A kodifikáció során alapvetésnek tartottuk azt, hogy minden rendelkezés egy szakaszba kerüljön és a szakaszokon belüli szerkezeti egységek száma sehol ne haladja meg az öt részegységet. Az "ötbekezdéses" szabály régi magyar kodifikációs hagyomány, amely az utóbbi évtizedekben kiveszni látszik a gyakorlatból, holott a nem jogvégzett olvasókat, ügyfeleket egy jogszabály eredeti megismerésétől az ilyen technikai, a jóízléssel ellentétes szerkesztéssel lehet teljesen megfosztani, hiszen ránézésre is csak annyit sugall magáról az ilyen szabály, hogy bonyolult.
Ha megvizsgáljuk az Ákr.-t, láthatjuk, hogy egy szakaszon belül a "főszabály - kivétel - kiegészítés" szerkezeti felosztást követi a bekezdések tartalma, például az Ákr. 79. §-ában, amely a hatósági tanúról rendelkezik:
Főszabály: "(1) A hatóság a biztosítási intézkedés alkalmazása során, szemlénél, lefoglalásnál és hatósági ellenőrzésnél hatósági tanút vehet igénybe, aki az eljárási cselekmény során történt eseményeket és az általa tapasztalt tényeket igazolja. Hatósági tanúként való közreműködésre senki nem kötelezhető."
Kivétel: "(2) Nem lehet hatósági tanú az ügyfél, az ügyfél hozzátartozója vagy képviselője, az eljáró hatósággal közszolgálati, illetve egyéb munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személy és az eljárási képességgel nem rendelkező személy."
Kiegészítés: "(3) Az eljárási cselekmény előtt a hatósági tanút a jogairól és kötelességeiről fel kell világosítani. A hatósági tanú a tanú költségeinek megtérítésére vonatkozó szabályok szerint jogosult költségtérítésre.
(4) A hatósági tanút az eljárási cselekmény során tudomására jutott tényekre, adatokra nézve titoktartási kötelezettség terheli, amely alól az eljáró hatóság, a fellebbezés elbírálására jogosult hatóság (a továbbiakban: másodfokú hatóság) vagy
- 19/20 -
bíróság az ügy tárgyát érintő tényekre, adatokra, körülményekre nézve felmentheti."
Az "ötbekezdéses" szabálytól összesen 14 helyen tér csak el az Ákr. Érdemes összevetni a Ket. jelenlegi állapotával. Az ilyen, Ket.-es irányú eltérések egyetlen helyen szembetűnőek, a függő hatályú döntésről szóló 43. §-nál, ahol a törvény 12 bekezdésben rendelkezik e jogintézményről, 13. bekezdésként pedig a teljes eljárásról. A Ket.-hez való hasonlóság nem a véletlen műve, ugyanis ez a jogintézmény nem szerepelt az Ákr. koncepciójában, a közigazgatási bürokráciacsökkentéssel összefüggő törvénymódosításokról szóló 2015. évi CLXXXVI. törvény iktatta be a Ket. szabályai közé, és a gyakorlati alkalmazhatósága miatt került be időközben az Ákr. rendelkezései közé, szinte változatlan formában.
Az "ötbekezdéses" szabályt analóg módon alkalmaztuk a felsorolásokra is, ugyanis hiába engedi meg a Jszr. azt, hogy akár több mint tizenöt elemű felsorolást is alkalmazhasson a jogalkotó, nem feltétlenül szerencsés visszaélni a jogszabályszerkesztés adta lehetőségekkel ez esetben sem. Éppen ezért az Ákr. egy felsorolás kivételével legfeljebb hat vagy hét pontban alkalmazza a pontok szerinti tagolást. Az egyetlen kivételt az önállóan fellebbezhető végzések jelentik, ez esetben viszont a szűkítés vagy a további tagolás éppen a közérthetőség ellen hatna, hiszen így megbomlana a jogorvoslat szempontjából kiemelkedően fontos döntéstípusok egy helyen való áttekintésének lehetősége.
A közérthetőség szerkezeti és tartalmi, szövegezési szempontú megvalósítása nem minden esetben választható el tisztán. Az Ákr. szövegezése során az egy jogintézményről szóló szakaszoknál elkerülhetetlenül előfordul a törvény kódexjellege miatt, hogy a különböző jogintézmények tartalmi szempontú felosztását - igazodva a közigazgatási eljárásjogi dogmatikához - is közérthető formában, elkülönítve, azonban mégis egy helyen kell szerepeltetni. Erre az egyik legjobb példát az abszolút és relatív tanúzási akadályok megjelenítése mutatja, amely a tanúra vonatkozó általános szabályokról szóló 66. § (2) és (3) bekezdésében az alábbiak szerint szerepel:
"(2) Tanúként nem hallgatható meg
a) az, akitől nem várható bizonyítékként értékelhető vallomás,
b) védett adatnak minősülő tényről az, aki nem kapott felmentést a titoktartás alól.
(3) A tanú a vallomástételt megtagadhatja, ha
a) bármelyik ügyfél Ptk. szerinti hozzátartozója (a továbbiakban: hozzátartozó),
b) vallomásával saját magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná,
c) a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló törvény szerinti médiatartalom-szolgáltató (a továbbiakban: médiatartalom-szolgáltató), vagy vele munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy - a jogviszonya megszűnése után is -, és a tanúvallomásával a számára a médiatartalom-szolgáltatói tevékenységgel összefüggésben információt átadó személy kilétét felfedné, vagy
d) diplomáciai mentességben részesülő személy."
Egy másik közös kapcsolódási pont az ún. értelmező rendelkezések köre, amelyet az Ákr. tudatosan nem alkalmaz. Az értelmező rendelkezések használata felmerült a kodifikáció korai szakaszában, azonban mérlegelve a használatával járó előnyöket és hátrányokat, végül nem kerültek a törvény szövegébe. Az értelmező rendelkezések hasznosak, ha a köznyelvi jelentéstől eltérő fogalmakat használ gyakran a törvény. Ilyen például a Ptk. is, amely a köznyelvi jelentéstől eltérően használja a vagyontárgy fogalmát, és annak fogalmát megadja a 8:1. § (1) bekezdés 5. pontjában. Sajnos, azonban amíg a több mint ezer szakaszból álló Ptk. esetében az értelmező rendelkezések számát alacsonyan lehetett tartani, addig egy ágazati érdekeknek kitett, a jogszabályok több mint felét felölelő közigazgatási jogi törvénynél korántsem volt meg arra az esély, hogy az értelmező rendelkezések használata esetén a későbbi módosításokkal ne bővüljön valóságos szótárrá egy ilyen szerkezeti egység. Számtalan elrettentő példa született az értelmező rendelkezések helytelen használatára az elmúlt években, amelyek döntő többsége a közigazgatási jogi jogszabályokban található meg. Így olyan fogalmakat is sikerült értelmező rendelkezésben szerepeltetni, mint például a hét, amely "a munkavégzés helye szerinti helyi időszámítás szerint, hétfő 00:00 órától vasárnap 24:00 óráig terjedő időszak" [a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 18/B. § f) pontja]. Az Ákr. azzal a megoldással, hogy szakaszcímeket használ, gyakorlatilag minden rendelkezéséhez egyben értelmező rendelkezést is csatol, hiszen ezek a jogintézmények megnevezését hordozzák, és kellő tömörséget biztosítanak a fent is említett "ötbekezdéses" szabály révén a közérthető értelmezéshez.
Az Ákr. kodifikációja során a szövegezés szintjén is törekedtünk a közérthető fogalmazásra. Ezt a megfelelő és közérthető(bb) terminológia alkalmazásával, valamint az egyszerű és világos mondatszerkesztéssel igyekeztünk megvalósítani.
A jogi szakmára jellemző nyelvi elkülönülési igény miatt a magyar nyelven belül is önálló jogi nyelv jött létre úgy, ahogy más nyelvek esetén is. Ez természetesen magával hozta azt a jelenséget is, hogy a jogi nyelv eltávolodott a magyar köznyelvtől. A távolodás szükségszerű, de korántsem támogatandó irány, ugyanis a jogi nyelv társadalmi jelentősége nem vethető össze más hivatások, szakmák saját nyelvezetével, hiszen a jogi nyelv kiemelkedő szerepet játszik a társadalmi viszonyokkal kapcsolatban. Ezt az elvi álláspontot követve a kodifikáció során a jogi nyelvhasználattal összefüggésben elhatároztuk, hogy idegen (főleg latin) eredetű szavakat, kifejezéseket nem fog az Ákr. tartalmazni, és igyekszünk a terminológiát is a dogmatikai, tankönyvi fogalmaktól - amennyire az lehetséges - megtisztítani.
Idegen eredetű kifejezések bőven találhatóak a magyar jogi szaknyelvben, ami annak köszönhető, hogy a közélet nyelve az államalapítástól kezdve a latin volt. Ebből következően a jogi nyelvünk kialakulása során is a latin jogi nyelv terminológiai kincsét tettük magunkévá, amelyet a magyar jogtudomány kialakulásával kezdődően a német jogi szaknyelv terminológiájával
- 20/21 -
egészítettünk ki. A nyelvújítástól, a 19. század során az önálló magyar jogi szaknyelv megteremtése kiemelt szerepet kapott a jog és a nyelv művelői között, az első magyar jogi szótárak megalkotásához a magyar megfelelőt is igyekeztek megtalálni. Ennek két útja volt: vagy a köznyelvben élő vagy a korábbi magyar jogi nyelvben megtalálható formáját jelölték meg szinonimaként, vagy tükörfordítással alkottak új kifejezést.
E régi hagyományt követve, az elmúlt évtizedekben a hatósági eljárásjogba került idegen eredetű szavak kigyomlálásával alkottuk meg a törvény szövegét. Mint fent is írtam, a közigazgatási jog kiemelt társadalmi szereppel bír, ezért nagy szükség van arra, hogy a terminológiáját a köznyelv irányába közelítsük. Szemben az új, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvénnyel, a szankció szót nem használja az Ákr., holott számos ágazati joganyagban előfordul, mivel a jogkövetkezmény - megjelölve, hogy miből következik (pl. a mulasztás jogkövetkezménye) - közérthetően is lefedi azt a kört, amit a jogalkotó gondolt. A terminológiai változtatások, "köznyelvesítés" során a hagyományos, régi magyar jogi nyelv szókincsét, gazdagságát használtuk éltető forrásként. Ezt leginkább a törvény címében szereplő "rendtartás" kifejezés példázza, amelyet az Ákr. előtt egyedül a polgári perrendtartás tartott életben a három nagy eljárási törvény közül. Szintén e gondolat megvalósítását jelentette a "sommás" eljárás terminológiájának bevezetése, ami egy új jogintézmény, a német "nichtförmliche Verfahren" magyar jogba való átültetése, elkeresztelésekor mégsem az egyszerűbbnek tűnő tükörfordítást választottuk.
A bonyolult, körülírással megfogalmazott terminológiát is igyekeztünk egyszerűbbé, kifejezőbbé és közérthetőbbé tenni. A "kérelem" érdemi vizsgálat nélküli elutasítása helyett egyszerűbb és kifejezőbb a "visszautasítás" fogalmának használata, hiszen ez egy szóban, érzékletesebben fejezi ki a jogintézmény funkcióját. Szintén az egyszerűsítést szolgálta az a megoldás, hogy a "saját maga" kitételt elhagytuk a törvényszövegből és helyette toldalékos formával váltottuk azt ki (megjegyzendő, hogy a "saját" szó el is hagyható a szerkezetből, hiszen semmit nem tesz hozzá a "maga" szó jelentéséhez):
A Ket. szabálya: "88/A. § (1) A hatósági ellenőrzés hivatalból vagy - ha azt törvény vagy kormányrendelet nem zárja ki vagy nem korlátozza - az ügyfél kérelmére indul meg. Az ügyfél csak saját maga hatósági ellenőrzés alá vonását kérelmezheti".
Az Ákr. szabálya: "100. § (2) Hatósági ellenőrzését az ügyfél is kérheti, kivéve, ha
a) a kérelem benyújtásának időpontjában a hatóság előtt arra vonatkozóan hatósági ellenőrzés, vagy az alapján eljárás van folyamatban,
b) a hatóság az ügyfélnél egyébként folyamatosan lát el ellenőrzési feladatot,
c) törvény kizárja, vagy
d) a hatóság ugyanazon ügyfél kérelmére az újabb kérelem benyújtását megelőző egy éven belül lefolytatott ellenőrzése során jogsértést nem tárt fel, kivéve, ha a kérelem benyújtására az ellenőrzés lefolytatását követően felmerült ok vagy körülmény miatt kerül sor".
Természetesen a jogi szaknyelv által megkövetelt pontosság és a más jogágakkal közös szókincs nem teszi lehetővé, hogy minden fogalmat ilyen revízió alá vonjon a kodifikátor. A jogerő azonban, amely a német Rechtskraft tükörfordítása, a Ket. szerinti állapotához képest fogalmi revíziót igényelt. Az Ákr. azzal, hogy a jogorvoslati rendszer teljes reformját hajtja végre, és a közigazgatási eljárások általános, rendes jogorvoslatává a közigazgatási szerven kívüli közigazgatási bíróság előtti közigazgatási pert teszi, egyszerűbbé tette az ügyfelek számára a jogorvoslat és a végrehajthatóság megértését saját ügyükben. Sajnos, a jelenlegi értetlenséget csak erősíti az a tény, hogy az ún. alaki és anyagi jogerő fogalma - tudományos fogalom lévén - nehezen érthető mind az ügyfelek, mind az ügyintézők számára. Ezért osztva a német közigazgatás-tudomány egyöntetű álláspontját, amely különbséget tesz a bíróság döntéséhez kapcsolódó jogerő (Rechtskraft) és a közigazgatási hatósági döntéshez kapcsolódó ún. Bestandskraft között, az Ákr. szakított a közigazgatási jogerő fogalmával. Az anyagi jogerő (tehát a döntés megtámadhatatlansága és megváltoztathatatlansága) ugyanis kizárólag a bíróság döntéséhez kapcsolódhat. Összhangban tehát a közigazgatási perrendtartással, az Ákr. a jelenlegi (alaki) jogerő helyett a döntés véglegessége fogalmat használja, kifejezésre juttatva, hogy a végleges döntés a hatósági eljárás befejezése, azt már a hatóság nem módosíthatja, abból jogok és kötelezettségek fakadnak, tehát a hatóság döntési joga tekintetében véglegesnek minősül. Véleményem szerint így az ügyfelek szempontjából a végleges döntés érthető fogalomként megnyugtatóan fog hatni, míg a jogerő, amely amúgy tükörfordítás lévén önmagában egy értelmetlen fogalom, a köznyelvbe is beépült formájában, a bírósági döntésekhez kapcsolódva fog a későbbiekben megjelenni a közigazgatási eljárásokban.
A jogerő fogalma mellett az Ákr. az elmúlt években felmerült tapasztalatok alapján a Ket.-hez képest jelentős egyszerűsítést végzett el a végrehajtható döntések meghatározásakor tartalmi, szövegezési szempontból is. Az Ákr. szakított a részletező, minden esetet nevesítő szabályozási gyakorlattal, ami azt eredményezte, hogy bár a Ket. hatálybalépése óta időről időre bővült a végrehajtható döntések köre, a jogalkalmazás mégis rendszeresen elbizonytalanodott a konkrét döntés végrehajthatóságát vizsgálva.
A Ket. szabálya: "126. § (1) A hatóság döntése végrehajtható, ha
a) pénzfizetésre, továbbá meghatározott cselekményre vagy magatartásra irányuló kötelezettséget állapít meg, a döntés jogerőre emelkedett, és a teljesítésre megállapított határidő vagy határnap (a továbbiakban együtt: határidő) eredménytelenül telt el,
b) a tűrésre vagy valamely cselekménytől vagy magatartástól való tartózkodásra irányuló kötelezettséget megállapító döntés jogerőre emelkedett, és az ügyfél a kötelezettséget - a végrehajtáshoz való jog elévülési idején belül - megszegte,
c) a döntés fellebbezésre vagy végrehajtás felfüggesztése iránti kérelemre tekintet nélküli végrehajtását, vagy biztosítási intézkedésként való alkalmazását rendelték el,
d) a teljesítési határidőt nem tartalmazó döntés jogerőre emelkedett.
(2) Az (1) bekezdés rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell a hatóság által jóváhagyott egyezségben vállalt és a hatósági szerződésből eredő kötelezettségekre is."
- 21/22 -
Az Ákr. szabálya: "132. § [A végrehajtható döntések]
Ha az ügyfél a hatóság végleges döntésében foglalt kötelezésnek nem tett eleget, az végrehajtható.
Az Ákr. generálklauzulája nemcsak lefedi a Ket.-ben meghatározott valamennyi esetet, hanem a jövőben felmerülő esetekre is megnyugtató választ ad. E rendelkezés egyszerű és könnyen érthető formájából okszerűen következik, hogy a végrehajthatóság feltétele a kötelezett (önkéntes) teljesítésének elmaradása. A kötelezett teljesítésének elmaradása pedig mindazt a mulasztást vagy cselekvést jelenti, amely a döntés rendelkező részében meghatározott kötelezettséget megszegi. Mindezt tizennégy szóban is meg lehet szövegezni, indokolatlan tehát valamennyi lehetséges esetet (határidő, vagy határnap elmulasztása, tartózkodásra kötelezés megsértése stb.) tételezni egy jogszabályban.
A közérthető megfogalmazásnak nemcsak a szavak szintjén van jelentősége, hanem a mondatszerkesztésnél is. Az Ákr. kodifikációja során kifejezetten ügyeltünk arra, hogy legfeljebb három tagmondatból álló mondatokat szövegezzünk meg, mivel a háromnál több tagmondatból álló mondatok a többszöri logikai áttétel, vagy kapcsolódás miatt könnyen érthetetlenné válnak. A mondatszerkesztésnél követett másik alapvetés azt a célt tűzte ki, hogy ha feltételhez köti a törvény valamely cselekmény elvégzését, az mindig a "feltétel - következmény" logikai kapcsolatban, "ha..., (akkor) ..." szövegezéssel történjen. Például a döntés módosításáról vagy visszavonásáról szóló 120. § (1) bekezdése a következőt írja le:
Feltétel: "Ha a hatóság megállapítja, hogy a másodfokú hatóság, a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási bíróság által el nem bírált döntése jogszabályt sért,"
Következmény: "a döntését annak közlésétől számított egy éven belül, legfeljebb egy ízben módosítja vagy visszavonja."
A Ket. rendelkezései is sokszor ilyen formában jelentek meg, azonban a gyakori módosítások, és a különböző tárcák különböző kodifikációs gyakorlata miatt ez a fajta mondatszerkesztés esetlegessé vált:
A Ket. szabálya: "50/D. § (3) Az (1) és (2) bekezdés esetén a lefoglalt dolog akkor értékesíthető, ha a hatóság felhívásától számított öt napon belül a lefoglalt dolog kiadása iránt senki nem jelentett be jogos igényt".
Az Ákr. szabálya: "110. § (2) Ha a hatóság felhívását követő három hónapon belül a dolog kiadása iránt nem jelentettek be jogos igényt, a zár alá vett dolog értékesíthető".
A jó jogalkotás önmagában nem eredményez jó jogalkalmazást, csupán segítséget nyújt a hatósági munka elvégzéséhez. 2015 óta a világos beszéd blog és a 444.hu hírportál közös projektjeként létrehozta a VILÁGOS?!? díjat. Ebben keresik a legérthetetlenebb magyar szöveget, amelyben mindig terítékre kerül a közigazgatás szóhasználata.[11] Vélhetően a problémát e cikk olvasói sem most fedezik fel, hiszen legyen akár jogász vagy nem jogász végzettségű az olvasó, nagy valószínűséggel találkozott már érthetetlen, "hivatali nyelven" írott dokumentumokkal.
Visszatérő probléma, hogy miért is kell egy egyszerű függő hatályú döntés sablonját többoldalnyi terjedelemben leírni, vagy egy jegyzőkönyv olvasása során miért csak a 3. oldaltól lehet megismerni az eljárási cselekmény során történt eseményeket.
Az ügyfelek általában nem a jogszabályokból tájékozódnak, hanem az interneten is fellelhető ügyleírásokból. Épp ezért kiemelt figyelmet kellene arra fordítani, hogy a hatóságok a saját honlapjukon valóban közérthető nyelvezeten próbálják meg elmagyarázni a náluk intézhető ügyeket, valamint az is a világosságot szolgálja, ha esetleg magáról a szervről láthatnak a weboldalt olvasó állampolgárok érthető és világos információkat. A közigazgatás két nagy rendszere közül az államigazgatásban nem tökéletes e téren a helyzet, de általánosságban sokkal jobb, mint az önkormányzati igazgatásban (természetesen itt is vannak pozitív kivételek).
A leglátogatottabb - hivatalos, központi - ügyleírásokat tartalmazó oldal a magyarorszag.hu. A Kormány már 2015-ben felismerte annak jelentőségét, hogy az ügyleírások közérthetővé tétele elsődleges fontosságú.[12] Az internetről és a digitális fejlesztésekről szóló nemzeti konzultáció (InternetKon) eredményei alapján a Kormány által végrehajtandó Digitális Jólét Programjáról szóló 2012/2015. (XII. 29.) Korm. határozat 7. pontjában a Kormány felhívta a belügyminisztert, hogy gondoskodjon a magyarorszag.hu portál vagy más kormányzati honlapok, portálcsaládok olyan felhasználóbarát átalakításáról, amely lehetővé teszi, hogy a polgárok és a vállalkozások minden, számukra releváns közigazgatási tartalomhoz és szolgáltatáshoz közérthető és hatékony módon férhessenek hozzá. Ez a munka jelentős előrelépést jelentett az állampolgárok számára történő érdemi segítségnyújtásban.
Sajnos, mint említettem, az önkormányzati igazgatásban nem ilyen rózsás a helyzet. Álljon itt szemléltetésként
- 22/23 -
néhány példa, hogy mit is jelent az ügyleírások tekintetében az ügyfélbarát tájékoztatás.
"Rendszeres óvodába járásnak minősül, ha
- a gyermek az óvodai nyitvatartási napokon naponta legalább hat órát az óvodában tartózkodik, és
- a szülő által a nevelési-oktatási intézmények működéséről szóló 11/1994. (VI. 8.) MKM rendelet 20. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint igazolt és az igazolatlanul mulasztott napok száma együttesen nem haladja meg a munkanapokra eső óvodai nevelési napok huszonöt százalékát. A mulasztásból tíz napot július-augusztus hónapokban a huszonöt százalék megállapításánál figyelmen kívül kell hagyni."[13]
"A kérelemben a gyermek szülői felügyeletet gyakorló szülőjének nyilatkoznia kell arról, hogy gyermekének hároméves koráig legfeljebb az iskola nyolcadik évfolyamán folytatott tanulmányait fejezte be sikeresen, kivéve, ha korábban erről a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény végrehajtásáról szóló 20/1997. (II. 13.) kormányrendelet (sic!) 7. számú melléklete szerint már nyilatkozott."[14]
Kétséges, hogy a legfeljebb nyolcadik évfolyamot elvégzett ügyfél ezzel a tájékoztatóval bármilyen segítséget is kap. ■
JEGYZETEK
[1] A téma fontosságát nemcsak az Igazságügyi Minisztérium karolta fel, hanem más - versenyképességi szempontból - a korábbi Nemzetgazdasági Minisztérium is. "Tekintettel arra, hogy ez a deregulációs szemlélet bizonyos szereplők számára merőben új megközelítést jelent, arra törekszünk valamennyi kapcsolódó jogszabály megalkotása során, hogy a szabályozási környezet egységes, közérthető legyen, és a fogalmi zavarok megszüntetésével megelőzzük a hatóságok és az érintett piaci szereplők közötti vitákat." Irinyi Terv, 5. oldal. http://www.kormany.hu/download/d7c1/b0000/Irinyi-terv.pdf (a letöltés ideje: 2019. február 26.)
[2] http://www.staff.u-szeged.hu/~capitul/analecta/trip_hung.htm (a letöltés ideje: 2019. február 26.)
[3] Bikkfanyelvű mint "magyarul rosszul tudó"
[4] https://www.nyest.hu/hirek/a-fene-se-erti-ezt-a-bikfanyelvet (a letöltés ideje: 2019. február 26.)
[5] ABH 2003.525., 549.
[6] Lásd pl. EBH 2014. K.29.: "A Kúria Önkormányzati Tanácsa rámutatott, hogy ha valamely fogalmat magasabb jogszabály meghatároz, akkor az adott szabályozási koncepciót érintően a helyi önkormányzat nem alkothat attól eltérő (szűkebb, vagy tágabb) fogalmat, mert ezzel a szabályozása szembekerül a más jogszabályéval, a jogszabállyal érintettek körében a jogalkalmazás során jogbizonytalanságot okoz."
[7] Plain Writing Act of 2010 Sec. 3. paragraph (2) subparagraph (C).
[8] Executive Order 12866. Section 1. paragraph (b) subparagraph (12), Executive Order 12988. Section 3. paragraph (b) subparagraph (2).
[9] Sundin, Marai: Plain English and Swedish klarsprak. A comparsion between plain language movements, stile guide and practice.; Willerton, Russel: Plain Language an Ethical Action: A Dialogic Approach to Technical Content in the 21st Century. Reoutledge, New York, 2015, 10. o.
[10] Felhívás a szakképzést végzettség nélkül elhagyók számának csökkentésére GINOP-6.2.2-VEKOP/15, 5. o.
[11] https://444.hu/2015/09/25/vilagos-2015 (a letöltés ideje: 2019. február 26.); https://444.hu/2016/10/07/vilagos-2016-itt-vannak-a-legerthetetlenebb-magyar-szovegek (a letöltés ideje: 2019. február 26.)
[12] Itt érdemes felhívni arra is a figyelmet, hogy európai szinten általános szabály javaslataként is megfogalmazódott az, hogy az ilyen online tájékoztatókat egyrészt el kell készíteni, másrészt azt világosan, közérthetően kell elkészíteni. Lásd az Európai Unió Közigazgatási Jogi Kutatóhálózat által kidolgozott európai közigazgatási eljárási Modell Szabályokat (III-4. cikk). http://www.reneual.eu/images/Home/BookIII-Single_CaseDecision-Making_individualized_final_2014-09-03.pdf (a letöltés ideje: 2019. február 26.), illetve lásd még Vértesy László - Pollák Kitti - Boros Anita - Váczi Péter -Kocsis Diána - Linder Viktória: III. könyv - Az egyedi ügyekben történő döntéshozatal. In: PRO PUBLICO BONO - Magyar Közigazgatás, 2017/2. különszám, 84. o.
[13] http://paty.hu/Plugins/DocumentStore/index.php?view=download&f=4174 (a letöltés ideje: 2019. február 26.) (Kiemelésem tőlem - a szerző.)
[14] Uo. (Kiemelésem tőlem - a szerző.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző főosztályvezető, Igazságügyi Minisztérium, Jogszabály-előkészítés Összehangolásáért és Közjogi Jogalkotásért Felelős Helyettes Államtitkári Titkárság, titkárságvezető.
Visszaugrás
