Aki egy egyetem világába lép, az mind a tudományok művelése, mind pedig azok oktatása vagy elsajátítása során hagyományok részesévé válik: elődeinek "vállán áll" (még akkor is, ha kritikailag viszonyul hozzájuk), s akarva-akaratlanul is az ő törekvéseiket folytatja. Aki a ma Eötvös Lorándról elnevezett egyetem világába lép, az egy olyan intézménybe érkezik, amelyben immár 369 éve (közvetlenül a jogi kart tekintve: 337 éve) - folyamatosan, minden évben (ideértve a háborúk és forradalmak idejét is) - rendszeres előadásokat hirdetnek és tartanak, különböző vizsgá(lato)kat és rigowsumokat eszközölnek, tankönyveket írnak és így tovább.
A hagyomány egy történelmi folyamat részévé teszi munkánkat, mintákat ad, és generációkon átívelő bölcsességet közvetít felénk, miáltal megkérdőjelezhetetlenné teszi az e mintákban élő normák korszakokon átívelő érvényességét is. A hagyományt azonban - mint tudjuk - ápolni kell: át kell adni és be kell, ill. be lehet fogadni. Ezáltal a hagyomány nem valami "múltbéli" vagy "régi", hanem itt lévő: a jelennek átadott és a jelenbe befogadott múlt (tradíció), mely a jelenben élőknek azonosság-tudatot, s ezáltal méltóságot ad.
- 335/336 -
E megfontolások alapján igen örvendetes, hogy politikatudományunk újabban egyre tudatosabban fordul s aj át hagyományai felé: a magyar "politikai gondolkodás" történetét tárja fel (amint azt pl. Schlett István tette),[1] vagy a politikatudomány hazai egyetemi oktatásának történeti előzményeit elemzi (ám ezt eddig, ebben a formában, nem tette meg senki). Ez utóbbi vonatkozásban tehát Arczt Ilona munkája - ahogy mondani szokták - "hiánypótló vállalkozás", hiszen e témát korábban, ebben a kontextusban, még sohasem dolgozták fel. Arczt Ilona könyvéből megtudhatjuk, hogy "kik, milyen tankönyv(ek)ből ... és miként tanították" (10. o.) a politikai tudományokat, illetőleg ezek előzményeit a ma Eötvös Lorándról elnevezett egyetemen, illetőleg ennek elődintézményeiben[2] 1769 és 1948 között.
A szokásos közhellyel - "hiánypótló mű" - persze keveset mondunk: megjelentetésének apropója - ti. az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet szervezeti elődje (a Politológiai Csoport) megalapításának 20. évfordulója - ugyanis mintegy predesztinálja, hogy e könyvnek ennél sokkal magasztosabb funkciója is legyen. Nevezetesen az, hogy egy húsz éve működő tudományos és oktatói közösséget egy két évszázados tradíció részévé tegyen. Ezáltal a jelen számára átadja a múltat, az itt élőknek az azonosságtudat lehetőségét kínálja, és ezáltal méltóságot ad.
A könyv - amint azt a szerző a Bevezetőben szerényen megjegyzi - a politikatudomány hazai oktatástörténetének összefoglalása, pontosabban ennek "első kísérlete" (11. o.). Örömmel jelenthetem a leendő olvasóknak, hogy a kísérlet igen jól sikerült.[3]
- 336/337 -
A témául választott tárgyat, vagyis az oktatástörténetet Arczt Ilona természetesen és helyesen egy átfogó tudomány történeti keretbe illesztve tárgyalj a. Ennek megismerése során számos fontos dolgot tudhat meg az olvasó; pl. a XVIII. századi kameralisztikáról, vagy arról, hogy a "politikai" (államtani, "országászattani" vagy államelméleti) vizsgálódásokból a XIX. század második felében miként alakult ki a nemzetgazdaságtan, a közigazgatástan, majd pedig a közigazgatási jog tudománya. Ugyancsak a hazai tudománytörténetet gazdagítja a szerző azzal, hogy a karon oktatott tankönyvekben kifejtett elméleteket - a könyvek tartalmának vázlatos (olykor sajnos kompendiumszerü) kivonatolása mellett - önállóan értékeli. E tekintetben különösen meggyőzőek a Kautz Gyula munkásságát bemutató fejtegetések (88-101. o.), valamint - a budapesti egyetemen 56 éven át tanító - Concha Győző életművét áttekintő és elemző fejtegetések (111-127. o.).
Ezen értékelő részek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Concha esetében - miután Szabó Imre és Szamel Lajos korábban oly sok rosszat mondott róla, s ezt (egy-két kisebb írást leszámítva)[4] kollégáik mindmáig nem korrigálták - Arczt Ilona elemzése egyfajta tudományos rehabilitációt is jelent.[5] A szerző eljárása e tekintetben azért figyelemre méltó, mert kellő arányt keres és talál az elismerés és a kritika között. Hisz gondoljunk bármit is Concha "állagőrző konzervativizmusáról", "homályos stílusáról" vagy éppen "kínban fogant elméleteiről" (hogy Bibó István kissé malíciózus kifejezését is idézzem), annyi kétségtelen, hogy Concha méltó vitapartnere volt Eötvös Józsefnek, sőt akár Jászi Oszkárnak is. Külön öröm tehát, hogy e rehabilitáció kellő, s szinte ugyanolyan távolságtartással kezeli e "patriarchátust" kiépítő tudós egykori híveinek magasztalását, mint a későbbi - ugyancsak "kínban fogant" - lekezelő bírálatokat. Arczt tehát az életmű értékelésekor mértéktartó és kiegyensúlyozott.
Az oktatástörténeti tárgy és tudománytörténeti keretek mellett a munka lényegében és mindenekelőtt intézménytörténet: ti. tanszéktörténet. Mint a kiadvány bonyolult, sőt kissé körülményes alcíme is jelzi, a szerző három tanszék- a Politico-cameralis tanszék, a Politikai tudományok tanszéke és a Politikai tanszék (utóbb: Alkotmányi és közigazgatási tanszék) - történetét mutatja be 1769 és 1948 között. A tanszéki szervezeti keretek változását Arczt - megint csak kellő arányérzékkel - kartörténeti és egyetemtörténeti keretben tárgyalja, kitérve az oktatás kereteit meghatározó külső politikai és normatív feltételekre is (mint amilyen pl. a Norma studiorum vagy a Plánum juridicae facultatis volt).
- 337/338 -
E tekintetben a szerző elemzéseiből kirajzolódó kép két határozott vonására - és sok szempontból a mű két, a kortárs olvasó számára megfogalmazott üzenetére - utalnék.
Az egyiket abban látom, hogy, az intézménytörténetet (ti. a tanszékek kialakulását, jellegük változását, ül. átalakulásaikat) 1848 után - vagyis a tanszabadság és az egyetemi autonómia bizonyos fokának érvényesülése korában - csak kisebb részben befolyásolták a "külsőnek" nevezhető közvetlen politikai és oktatáspolitikai történések. (Ez egyébként 1848 előtt [s mellesleg: 1949 után] nem állítható, s a szerző sem sugallja ezt.) Arczt elemzései az 1848 és 1949 közötti korszakot úgy festik le, hogy ekkor - egyetlen (tanszéktörténeti szempontból egyébként mellékesnek is tekinthető) esemény, ti. Szilágyi Dezső kinevezése kivételével - a tudomány öntörvényű fejlődése e külső tényezőknél jóval határozottabban befolyásolta a tanszéktörténetet. Igaz, e tényező a politikai viharoknál jóval lassabban, mintegy búvópatakszerüen hatott. E tekintetben arra gondolok, hogy amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a politika, ill. államtudomány első intézményesült formája, a - rendészeti tudományt (Polyzeiwissenschaft) is magába olvasztó - kameralisztika kiüresedett és tartalmi értelemben folytathatatlanná vált, akkor hiába írta meg Karvasy Ágoston kameralisztikai alapon az egyébként roppant színvonalas politikatudományi főművét, kortársai (a budapesti egyetemen belül elsősorban Kautz Gyula) szinte figyelemre sem méltatták: saját elméleteiket új tudományterületeken dolgozták ki, és új tanszéket is alapítottak (1873). Voltak tehát - szerencsésnek mondható - korok (ilyen volt szerintem hazánkban az 1848-tól az 1920-as évekig tartó időszak), amikor a tudományfejlődés nagyobb hatást volt képes gyakorolni az egyetemi szervezetre, mint a politika.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
