A nemzetközi gépjárműbalesetek a nemzetközi deliktuális felelősségi jognak az a területe, amelynek a legnagyobb a gyakorlati jelentősége. A joggyakorlat ennek ellenére még számos, ezzel kapcsolatban felmerülő nagy jelentőségű kérdéssel nem foglalkozott. Ez a tanulmány a Bundesgerichtshof (BGH) 2009. február 10.-i ítéletét elemzi. Ebben az ítéletben a BGH első ízben foglalkozik a felelősségkorlátozás kérdéseivel a határon átnyúló tényállások esetében. A felelősségkorlátozásokat a felek közötti kifejezett vagy hallgatólagos megállapodás hiányában a joggyakorlat leggyakrabban egy kiegészítő szerződésértelmezésre alapítja, amelynek célja, elnevezése ellenére, elsősorban a kockázat hatékony megosztása, és ezért gyakorta teljesen fiktív jellemzői vannak, melynek következtében felmerül a kérdés, hogy hogyan kell az erre alkalmazandó jogot meghatározni. A nemzetközi deliktuális jog szempontjából az alább tárgyalt eset ezen túlmenően azért is érdekes, mert bérelt gépjárművel, külföldön okozott balesetről van szó, mellyel kapcsolatban az alkalmazandó jog meghatározása során olyan sajátosságokkal kell szembenéznünk, amelyek továbbgondolásra érdemesek.
Két német orvostanhallgató hölgy, akik Németországban folytatott tanulmányaik során 1999-ben ismerkedtek meg, elhatározta, hogy a tanulmányai befejezéséhez szükséges egyéves gyakorlat egy részét egy dél-afrikai klinikán együtt fogja eltölteni. 2004. január 2-án, nem sokkal Fokvárosba érkezésük után, a későbbi alperes nevére gépkocsit béreltek, amelyet dél-afrikai tartózkodásuk alatt közösen kívántak használni, és melynek költségeit közösen viselték. Úgy tervezték, hogy felváltva vezetik a gépkocsit. Bár lehetőségük lett volna rá, nem kötötték meg azt a magán-felelősségbiztosítást, amelyet a gépjármű bérbeadója ajánlott fel számukra, mert az a károkra csak 250 000 dél-afrikai rand (kb. 30 000 euró) mértékéig nyújtott volna fedezetet. Egyébként is abból a téves feltevésből indultak ki, hogy Dél-Afrikában hasonló kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási rendszer van hatályban, mint Németországban, amely fedezi a balesettel okozott károkat. A valóságban azonban Dél-Afrikában csak az úgynevezett "South African Road Accident Fund", egy, az üzemanyag adójából finanszírozott alap létezik, amely baleset esetében az adott időszakban maximum 25 000 rand (3000 euró) kártérítést irányzott elő.
Mivel a bérelt gépkocsinak manuális sebességváltója volt, és a későbbi felperes azt nem tudta jól kezelni, az autót az első közös kiránduláson a későbbi alperes vezette. Erről a kirándulásról tértek haza 2004. január 9-én, amikor a gépkocsi vezetője egy földútról a 7. számú főközlekedési útra ("National Road") való felhajtás közben figyelmen kívül hagyta a dél afrikai közlekedés "balra hajts" szabályát, és frontálisan ütközött a vele szemben szabályosan, a baloldalon közlekedő gépjárművel. Az ütközés következtében az "anyósülésen" utazó későbbi felperes súlyos sérüléseket szenvedett, melyekre tekintettel kártérítés és fájdalomdíj iránti kereseti követelést érvényesített a balesetet okozó gépjárművezetővel szemben.
A BGH-nak lényegében három, kollíziós vonatkozású kérdésre kellett választ adnia:
1. a deliktuális felelősségre alkalmazandó jog kérdésére,
2. arra a kérdésre, hogy melyik jog szerint kell megítélni a hanyag gondatlanság esetére vonatkozó felelősségkizáró megállapodást, valamint, tekintettel arra, hogy az ítélkező tanács kiegészítő értelmezéssel érvényes felelősség-kizárás meglétéből indult ki,
3. arra a következményi kérdésre vonatkozó jogot kellett meghatároznia, amelynek alapján az a felelősségi mérce alkalmazandó, amely megalapozhatja egy esetleges súlyos gondatlanság megállapítását.
Tekintettel arra, hogy a baleset 2004-ben történt, a BGH a deliktuális felelősségre alkalmazandó jogot a német nemzetközi magánjogi szabály, azaz EGBGB "Tiltott cselekményekre" vonatkozó 40. Cikk (2) bekezdésének első mondata alapján állapította meg, és ezért arra a német jogot alkalmazta, azzal az indokolással, hogy a felek közös szokásos tartózkodási helye - három hónapos dél-afrikai tartózkodásuk ellenére - Németor-
-306/307-
szágban volt.* Ez a megállapítás helytálló. Az elméletben a legmesszebb menőkig elismerést nyert az a felfogás, hogy a szokásos tartózkodási hely meghatározása során, a tartózkodási időn kívül, az adott személynek az adott államban megvalósuló társadalmi beilleszkedése meghatározó, és ennek alapján egy másik államban való, időben korlátozott tartózkodásnak nem lehet jelentősége, kivéve azt az esetet, amikor speciális körülmények - például a különösen hosszú tartózkodási idő - mégis a szokásos tartózkodási hely megváltozását eredményezik. Egy rövid, három hónapos tartózkodási idő, amely eleve átmenetinek volt szánva - mint a jelen esetben - ezért nem vezethet a szokásos tartózkodási hely megváltozásának megállapításához.
A BGH-nak azzal a megállapításával is alapvetően egyet lehet érteni, hogy a veszélyes üzemi felelősség, bár alapvetően nem jogellenes tevékenység folytatása során jön létre, a deliktuális felelősségre irányadó jog szerint ítélendő meg, mert a különböző felelősségi fajták azonosan kezelendők. A veszélyes üzemi felelősségnek ezzel összefüggésben tiltott cselekményként való minősítése a nemzetközi magánjogi elmélet szerint kollíziós értelemben mindenekelőtt azzal indokolható, hogy a veszélyes üzemi és a deliktuális (jogellenes magatartáson és felróhatóságon alapuló) felelősség közötti határvonal meghúzása már a német jogban is alig lehetséges, tekintettel arra, hogy a jogalkotó a felelősségi alakzatok közötti különbségeket csökkentette. Nemzetközi vonatkozásban a különbségtételt mindezen túlmenően még az is megnehezítené, hogy a különböző deliktumtípusok az egyes jogrendszerekben különféle alakzatokba tartoznak.
A vizsgált esetben nem indokolt az EGBGB 40. Cikk (2) bekezdés 1. mondata szerinti kapcsolás korrekciója sem. Természetes, hogy a veszélyes üzemi felelősségnek a közös szokásos tartózkodási hely joga alá rendelése folytán előállhat az a helyzet, hogy a gépjármű üzembentartója a StVG (Strassenverkehrsgesetz) 7. §-a alapján, mely szerint csak vis major esetében mentesül a felelősség alól, felróhatóságtól függetlenül felel, anélkül, hogy személyes felelősségi kockázatát egy kötelező felelősségbiztosítás csökkentené, vagy csökkenthetné. Így van ez ebben az esetben is. Egyrészt Dél-Afrikában nincs kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás. Másrészt még abban az esetben is, ha a felek megkötötték volna a Dél-Afrikában rendelkezésükre álló magán-felelősségbiztosítást, az okozott kárra az akkor is csak részben, kb. 30 000 euró erejéig, nyújtott volna fedezetet.
A felelősségnek és a biztosítás lehetőségének különválása miatt a nemzetközi közúti közlekedési balesetek esetében gyakran érte kritika a közös szokásos tartózkodási hely kapcsoló szabályának alkalmazását, és a kritikusok annak mellőzését mindenekelőtt azokban az esetekben tartották különösen indokoltnak, amikor a balesetben érintett gépjárművet nem a baleset bekövetkezésének államában vették nyilvántartásba. Miután a lex domicili communis kapcsoló szabályát mind az EGBGB 40. Cikk (2) bekezdése, mind pedig a Róma II. rendelet 4. Cikk (2) bekezdése alkalmazni rendeli, ennek a kapcsoló szabálynak a mellőzése de lege lata csak akkor volna lehetséges, ha vagy adottak volnának a feltételei a lényegesen vagy nyilvánvalóan szorosabb kapcsolaton alapuló kitérítő klauzula EGBGB 41. Cikke, vagy a Róma II. rendelet 4. Cikk (3) bekezdése alapján történő alkalmazásának vagy pedig meg volnának a feltételei egy teleologikus szűkítő értelmezésnek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
