Hosszú évtizedek teltek el a nemzetközi kapcsolatok elméleti vitáiban, amiket alapvetően a realizmus, a liberalizmus és a különböző posztmarxista irányzatok domináltak. Ezek a viták mára fokozatosan egy törésvonal köré látszanak rendeződni, egyfelől egy pozitivista, másfelől egy szociális-interpretivista, moralista oldal köré. Teljességgel nem egyértelmű a két irányzat népszerűségének földrajzi megoszlása sem a tudomány művelői, sem a gyakorlati megvalósítások kísérletei terén, de annyi elmondható, hogy míg a pozitivista megközelítések manapság inkább az Egyesült Államokban, addig a szociális-interpretivista, moralista megközelítések inkább Európában népszerűek. Ez az elmozdulás ugyanakkor alig változtat valamit azon a szembenálláson, amit a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek empirikus, illetve normatív interpretációi között tapasztalhattunk sok évtizeden keresztül. Erre a legjobb példa lehet a humanitárius intervenciók eltérő értékelése empirikus, ill. normatív nézőpontból. Az empirikus megközelítések azt vizsgálták, mikor következett, illetve nem következett be humanitárius intervenció, hogyan hozható mindez kapcsolatba a nemzetközi nagyhatalmi érdekekkel. A normatív megközelítések ugyanakkor a humanitárius intervenciók jogi/morális alapjait firtatták és az ilyen akciók nemzetközi legitimációjára koncentráltak (részletesen: Sulyok, 2004).
Valójában a legfontosabb kérdések napjainkra a reagálás kérdései lettek, hiszen globalizált világunk sorozatban kínálja fel ezeket: Hogyan reagáljunk az újabb és újabb pénzügyi válságokra, a környezeti krízisekre, a terrorizmus új formáira, a migráció és menekültkérés kihívásaira, a globális egyenlőtlenségek egyre extrémebb tendenciáira, vagy arra, hogy véreskezű diktátorok jutnak tömegpusztító fegyverekhez?
Az igazságosság az etika és a politikai filozófia egyik legfontosabb kérdése. Individuális szinten a római jog klasszikus alapelve, a suum cuique tribuere, azaz hogy "mindenkinek meg kell adni azt, ami neki jár, mindenki tegye meg, ami tőle elvárható" elve adja kezünkbe a kulcsot, ami által kinyitható az igazságosság számos formájához vezető utak kapuja. Az igazságosság eszményét leginkább leegyszerűsített bontásban két vonatkozásban értelmezi az etika, és a politikai filozófia; egyfelől a formális-procedurális, másfelől az elosztási (disztributív) igazságosság. Arisztotelész három igazságossági területet vizsgál, a kiegyenlítő, a megtorló és az elosztó igazságosságot. A jogfejlődés során az elsőt a polgári jog, a másodikat a büntetőjog, a harmadikat a szociális és adójog, illetve közgazdasági, politikatudományi elméletek integrálták. Az igazságosság fenti fogalmából olyan követelmények dedukálhatók, mint a jutalmazás, az igazolható büntetés érdemek szerint, az arányosság, az egyenlő bánásmód (pártatlanság), az emberi méltóság egyetemes tisztelete, a speciális helyzetek figyelembevétele (méltányosság), az előnyök és a terhek méltányos elosztása, az adott szó (még inkább a szerződés) betartásának a kötelezettsége, a jogos önvédelem elve, a megtévesztés tilalma és így tovább.
A nemzetközi kapcsolatok elméletei igen megosztottak abban a vonatkozásban, hogy ezek az individuál- és társadalometikai értékek, vagy akár csak egy is közülük (kivételképpen talán a jogos önvédelem elvét senki sem vitatja) elvárhatóak-e a nemzetközi porondon, ha igen, milyen eszközökkel kényszeríthetők ki, a megsértőiket milyen úton-módon szankcionálják, szankcionálhatóak-e egyáltalán. Ebben az írásban azt próbálom összefoglalni, hogy a nemzetközi kapcsolatok kulcskérdéseit a két meghatározó és szembenálló irányzat a realisták (pozitivista), illetve a liberálisok (moralista) nézőpontjainak ütköztetésével hogyan tudjuk, tudjuk-e egyáltalán az igazságosság kontextusában értelmezni.
A klasszikus nemzetközi rendszer a vesztfáliai béke (1648) óta az államok szuverenitására épül, a nemzetközi jog alapvetően a szuverénként elismert államok viszonyait szabályozni hivatott jogágként fejlődött, az államok közötti béke fenntartásának eszményére épült. A globalizáció ezen a hagyományos nemzetközi rendszeren számos ponton rést ütött, szupranacionális szervezetek sokasága jött létre, a szuverénnek tekintett államok az integráció és a fragmentáció ellentétes dinamikái sodrásába kerültek. Elismerést kapott az egyén nemzetközi jogalanyisága, az emberi jogi, humanitárius jogi rendszer látványos fejlődése a hagyományos, Hugo Grotiusig visszanyúló nemzetközi jogi szemléletmódot módosítja (lásd: ENSZ Alapokmány, az
- 1/2 -
emberi jogok nemzetközi jogának három legfőbb jogforrása, a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság Alapító Statútuma). Olyan értékek kerültek a nemzetközi jog rendszerébe, mint az egyetemesnek tekintett emberi jogok, a humanitárius intervenció, vagy a globális környezetvédelem, melyek az államok szuverenitásának abszolutizálása helyett annak újragondolására adnak alapos okot.
A globalizáció látványosan felgyorsuló trendjei azonban mégsem forgatták fel fenekestül a nemzetközi struktúrát, inkább a korábban meghatározó két szint (nemzeti-nemzetközi) mellé újabb szinteket kreáltak, a lokalitás és a regionalitás szerepe megerősödött. Emellett a globalizációs tendenciák a befolyásos aktorok körébe emelték a kormányközi, szupranacionális és nemzetközi szervezeteket, államok közötti integrációs egységeket. Az Európai Unió ezek között az egyik legtöbb fejtörést okozó formáció a kutatók számára, különösen a nemzeti szuverenitás és az európai jog szupremáciája kettősségének perspektívájából. Az elemzés tárgyának komplexitását tovább fokozza, hogy a nemzetközi kapcsolatok immár nem állami jellegű aktorok egyre növekvő befolyása által is formálódnak, a multinacionális vállalatbirodalmak, a globális civil társadalom, vagy a nemzetközi hitelminősítő intézetek kínálkoznak példaként. Ahogy Jody Jensen világosan kifejti, "a hatalom policentrikussá, sokközpontúvá vált, a nemzetállam csak egyike ezeknek a központoknak, miközben maga az államhatalom jellege átalakulóban van. Míg korábban a közjó állami szinten volt meghatározott, ma a többszintű kormányzás új formáinak köszönhetően, elmozdulás tapasztalható a regionális, vagy akár globális megoldások felé" (Jensen, J., 2014: 77.). Nem lehet nem észre venni, hogy az eddig kizárólagosan állami belügynek tekintett jogosultságok egy része a nemzetközi jog által szabályozott, így a nemzetközi kapcsolatokban hivatkozható, esetleg számonkérhető ügyekké váltak (pl. a volt Jugoszlávia szétesésekor elkövetett háborús és emberiesség elleni bűncselekmények, különösen Bosznia-Hercegovinában).
Amint Headly Bull már 1977-ben, méltán nagy hatású könyvében impozánsan bemutatja, az egységes és oszthatatlan állami szuverenitás egészen Vesztfáliáig visszanyúló eszméjéhez való merev ragaszkodásnak a huszadik század második felének egymást követő demokratizálódási hullámai vetettek véget. Annak ellenére, hogy ezek eredendően belpolitikai célokként voltak értelmezhetők, jelentős ("átcsapó", spillover) hatásuk volt a nemzetközi rendszerre is (Bull, Headley, 1977). Ezzel az írásával Bull komoly kihívást intézett a nemzetközi kapcsolatokat kizárólag a hagyományos, hatalmi-geopolitikai terminusokban értelmező kánonnal szemben.
Kétségtelen, hogy a második világháború után elindult egy folyamat, ami aztán a '90-es években nagy lendületet kapott, melynek hatására a nemzetközi kapcsolatokban elmozdulás történt a közhatalom egyes szféráinak nemzetközi szintre emelése és a legitim politikai hatalom olyan alapvető értékeknek történő alárendelése irányába, melyek alól sem politikus, sem az államokat képviselő közhivatalnok nem vonhatja ki magát. (Held-McGrew (eds.), Held, 2003: 164.). Ezek közül a legfontosabbak az emberi jogok, a demokrácia, a globális felelősség, a környezetvédelem és a népek önrendelkezési joga. Mindezeknek az értékeknek a nemzetközi, globális és regionális (EU) szinten történő védelme ugyanakkor esetenként csekély hatékonyságúnak bizonyult, ellentmondásokkal terhelt, gyakori a kettős mérce alkalmazása. Mindezek nagyban járulhattak hozzá ahhoz, hogy 2008-09 után ez a lendület megtörött, és az identitáspolitikát, illetve az állami szuverenitásokat, újnacionalizmusokat hirdető erők diadalmaskodtak az Egyesült Államoktól hazánkig.
Másfelől viszont a hagyományos (erősen megkopott) állami szuverenitásinterpretációk szembe kell, hogy nézzenek mindazokkal a kihívásokkal, amiket az elmúlt három évtized háborúi, az ezek során elkövetett emberiesség elleni bűncselekmények, az érdemi demokratikus döntéshozatali deficitet erősítő legújabb digitális technológiai soft power "fegyverek" (beavatkozás egyes országok belpolitikájába, különösen a választásokba informatikai eszközökkel), és a környezeti válság jelentenek.
A fenti állítások érvényességét és igazolhatóságát alig befolyásolja az a tény, hogy az utóbbi évtizedben olyan diktatórikus berendezkedésű hatalmak, mint pl. Kína, Oroszország és más nem-nyugati autokrata államok egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nemzetközi kapcsolatok narratíváiban, jelentős kihívást intézve ezzel a második világháborút követő évtizedek, de még inkább a poszt-bipoláris világrendet követő másfél évtized (1990-2005) idején széles körű konszenzust élvező nemzetközi demokratikus, emberi jogi minimummal szemben.
A nemzetközi kapcsolatok lehetséges etikai dimenziója felé közelítve az első és legfontosabb probléma, amivel szembe kell néznünk, az igazságosság versus rend dilemmája. A nemzetközi kapcsolatokban kétségkívül meghatározó szerepet játszik a hatalmi egyensúlyok és erőegyensúlyok dinamikája, ahogy ezt a realista iskola képviselői hangsúlyozzák. A hatalmi egyensúly, mint a nemzetközi dinamikákat meghatározó elv természetesen nem tartozik, nem is tartozhat a nemzetközi emberi jogok tárgykörébe, előbbi a nyers hatalmi viszonyokról, utóbbi azok lehetséges pacifikálásáról szól. Ezzel szemben maga a nemzetközi közjog éppen amiatt vesztett morális alapjaiból, mert túl sokszor engedett a hatalmi egyensúly fenntartásából következő érdekeknek, tehát a rend iránti igény megelőzte az igazságosságot. Ebből adódik számos implicit ellentmondás a nemzetközi jog deklarált alapelvei és a nemzetközi politika realitásai között.
Csak egyet említve, a népek önrendelkezési joga (ENSZ Alapokmány 1. cikk 2. bekezdés) igen könnyen vezethet a hatalmi egyensúly megbomlásához, ezáltal feszültségekhez a nagyhatalmak között. A befolyási övezeteikkel kapcsolatos aggodalmak ilyen esetekben nem indoko-
- 2/3 -
latlanok, ugyanakkor nehezen védhetők a klasszikus igazságossági alapelvekre hivatkozva. Hazánk történelme tökéletesen példázza mindezt, hiszen a hidegháború időszakában a nyugati hatalmak átengedték hazánkat és térségünket a Szovjetunió befolyási övezetébe, a szélesebb értelemben vett európai biztonság és stabilitás megőrzése érdekében, legalábbis arra hivatkozva. A népek önrendelkezési jogát könnyedén felülírta a rend/stabilitás fenntartásának vélt vagy valós igénye, mivel az 1956-os magyarországi "kitörési kísérletre" adott reakció a nyugati hatalmak részéről döntően a hallgatás volt. A regionális biztonság megőrzésére való hivatkozás számos esetben írta felül a népek önrendelkezési jogát az elmúlt fél évszázadban is. Elég példaként utalnunk az 1961-től 1991-ig tartó eritreai függetlenségi mozgalomra és háborúra, melynek sikerét a Szovjetunió által támogatott Etiópia tette lehetetlenné, vagy a 15-20 milliós kurd népesség (Törökország, Irak, Szíria és Irán területén élnek) jelenleg is zajló elszánt és az USA által éppen cserbenhagyott küzdelmét egy önálló állam, vagy minimum autonóm terület létrehozásáért.
A realista iskola képviselői a nemzetközi kapcsolatokat kizárólagosan hatalmi viszonyokként értelmezik, amelyben továbbra is (a globalizációs tendenciák ellenére) a szuverénnek tekintett államok a domináns szereplők. Az irányzat legismertebb képviselői Morgenthau (Morgenthau, 1978), Waltz (Waltz, 1979), illetve a liberálisokhoz közelítő változatban Bull (Bull, 1977). A realisták szerint az államok a belpolitikai szinten demokratikus vagy diktatórikus úton megfogalmazódó ún. nemzeti érdeket próbálják a nemzetközi porondon minél hatékonyabban érvényesíteni (a nemzeti érdek önmagában rendkívül problematikus fogalom, meghatározási nehézségeken túl a domináns politikai aktorok partikuláris érdekeinek "fedőneve" lehet). A realista koncepció szerint domináns hatalmak, illetve hatalmi pólusok határozzák meg a nemzetközi dinamikákat, a domináns pozíció pedig mindenekelőtt a katonai és/vagy gazdasági erőből, az államterület nagyságából ezt kiegészítve a népességszámból adódik. A nemzetközi viszonyok a Hobbes által leírt természeti állapothoz hasonlatosak, ahol szuverén felsőbb hatalom (államok feletti szuperállam) hiányában bellum omnium contra omnes, azaz mindenki harca folyik mindenki ellen, a kép anarchikus (Hobbes, 1999 - eredeti kiadás 1651). A domináns hatalmakhoz, illetve pólusokhoz való orientáció adja azt a strukturáló alapelvet, ami az erőegyensúlyhoz vezethet, az erőegyensúly az egyedüli ellenszere az anarchiának, ennek megbomlása konfliktusokhoz, akár háborúhoz vezet. Ezek a konfliktusok újrastrukturálják a rendszert, és egy más formában állítják helyre az erőegyensúlyt. Az államok feletti szuperállam, valamiféle szupranacionális autoritás létrejötte nemcsak nem várható, de nem is kívánatos, hiszen ez ellentmond a nemzetközi kapcsolatok dinamikájában tapasztalható történelmi tudásunknak.
Ami témánk szempontjából a legfontosabb, a realista szerzők elutasítják azt, hogy az etikának bármi keresnivalója volna, lehetne a nemzetközi kapcsolatokban. Illúzió tehát az igazságosság eszményének bármiféle megvalósulását keresni, vagy arra törekedni a nyers versengő hatalmi viszonyokra épülő rendszerben. A realizmus számos irányzata között azonban van eltérés ennek megítélésében, az ún. történelmi realisták osztják azt az általános realista tételt, miszerint a külpolitikai döntések az állam partikuláris érdekeit költség-haszon kalkulációba foglalva születnek meg, ugyanakkor elismerik a nemzetközi felelősség (szűken értelmezett) elvét. Ez azt jelenti, hogy a téves költség-haszon kalkulációért felelős a döntéshozó, hozzátéve, hogy amorális akciókból is származhatnak akár erkölcsileg is kívánatos következmények. Mindez azt jelenti, hogy a költség-haszon kalkulációval kiérlelt döntések rugalmatlanságához vezetne, ha azoknak állandó erkölcsi imperatívuszoknak a korlátai között kellene maradniuk. Romsics Gergely szavaival: "A racionális döntések nyelvén kifejezve: a hazai érdekek jellemzően nem lesznek érdekeltek közjavak termelésében a nemzetközi rendszerben, hanem saját hasznukat igyekeznek optimalizálni, mivel sem a múlt, sem a jövő árnyéka nem elég hosszú ahhoz, hogy felmérjék a rövidtávú haszonmaximalizálás később jelentkező költségeit, illetve múltbéli példák alapján következtessenek ezekre (Romsics, 2009: 178.).
Külön érdekesség a realizmus leágazásait tekintve az ezzel párhuzamosan futó, az elmélettel sok ponton egyetértő geopolitikai iskola, de ennek elemzése egy másik tanulmányt igényelne, illetve az amerikai külpolitikát jelentősen befolyásoló neokonzervatív irányzat. A neokonzervatívok különösen az ifjabb Bush kormányzása alatt rendelkeztek nagyon komoly befolyással, de nem elhanyagolható a mai Trump-adminisztrációban betöltött szerepük sem, bár számos esetben könnyű ellenállást sem tanúsítottak az üzleties szemléletű elnök gyorsan változó döntéseivel szemben. A neokonzervatív irányzat annyiban hozza be az etikai dimenziót a nemzetközi kapcsolatokba, hogy meggyőződéssel állítja az USA, tágabban a nyugati világ morális felsőbbrendűségét, és ebből egyfajta küldetéstudattal átitatott "a világ csendőre" szerepre buzdítja ezt a pólust, élén az Egyesült Államokkal. Ugyanakkor, ha a rend versus igazságosság klasszikus dilemmájával találja magát szemben, habozás nélkül a "rend", azaz a stabilitás megőrzése mellett teszi le a voksát a nemzetközi manőverek stratégiájának megtervezésekor.
A realizmus elmélete napjainkban meglehetősen ellentmondásos helyzetben van. Számos politikus, legalább részben igyekszik a kottájából játszani Európában és azon kívül, ugyanakkor a nemzetközi közjog, az Európai Unió jogának fejlődése, az integrációs dinamikák, az emberi jogok rezsimjének kiépülése ezzel szemben nem csekély ellentétes erőt jelentenek. A nemzetek fölötti igazságosság kérdése lényegében ennek a szembenállásnak a metszetében kaphat aktuális értelmezési tartományt.
Az elmúlt harminc-negyven évben jelentős elmozdulás figyelhető meg a nemzetközi közjogi felelősség szabályozása terén. Egyfelől az állami felelősség szigorúbb
- 3/4 -
elbírálása pl. a súlyos emberi jogsértések terén önmagában kihívást intéz az állami szuverenitás kizárólagosságát képviselő felfogásokkal szemben, másfelől az individuális számonkérhetőség, a természetes személyek felelősségre vonásának a lehetőségei is nagyban bővültek. Ez a nemzetközi igazságosság realizálhatósága szempontjából figyelemre méltó előrelépés. (Mattli-Woods, 2009: 125.).
Talán ennél is komolyabb kihívást jelent a hagyományos realista szemléletmóddal szemben az a tény, hogy akár tetszik, akár nem, világunk interdependenssé (kölcsönös függések komplex rendszerévé) alakult a globalizáció következtében (Foot-Gaddis-Hurrell [eds.], 2004: 8.). Ez azt is jelenti, hogy nincs olyan szuverén állam, amelyik kivonhatná magát ennek a változásnak a következményei, hatásai alól. A kérdés ismételten az, hogyan reagál egy adott állam az egyre terebélyesedő globális problémákra. Ebben a vonatkozásban a globális igazságosság minimum etikai imperativusainak komoly szerepe lehet.
Az emberi jogok nemzetközi védelme egyértelműen fontos morális dimenziót emelt be a nemzetközi kapcsolatok világába. Ezenfelül átértékelte az egységes és oszthatatlan állami szuverenitás dogmáját, valamint a beavatkozás tilalmának az elvét. Az államok által vállalt nemzetközi kötelezettségek elsőbbséget élveznek az államok szuverenitásához képest (Castermans-Holleman, 1996: 117.). 1991-ben az Európai Közösség akkori tizenkét tagja az Európai Tanácson keresztül kiadta az Emberi Jogok Deklarációját, amely ekképpen fogalmaz: "a jogok megsértésével foglalkozni éppúgy eltérő módokon lehetséges, ahogy a jogok garantálásának eltérőek lehetnek a módszerei, de ezeket nem lehet az állam belügyeibe való beavatkozásoknak tekinteni, hanem mindezek a harmadik országokkal folytatandó fontos és legitim párbeszéd részét képezik. A Közösség tagjai továbbra is küzdenek a jogsértések ellen, bárhol is történjenek" (Declaration, 1991).
A realisták következetesen elutasították, elutasítják a tisztán erkölcsi elvekre alapozott lépések lehetőségét a nemzetközi kapcsolatokban, kivétel mégis akad, például a kétpólusú világrend idején a kommunizmus elleni harcot emberi jogi (morális) érvekkel legitimálták egyes realisták (Kirpatrick, 1979). Mindemellett a realista iskola képviselői által széles körben osztott nézet szerint az emberi jogi politika önmagában konfliktusgeneráló, és jelentős károkat okozhat a nemzetközi kapcsolatokban a rend (hatalmi egyensúly) rovására. Stanley Hoffmann szerint például az emberi jogok külső hatalmak által történő számonkérése egy adott országban "a gazdasági rendszer velejébe vághat, emellett konfliktusokat gerjeszt az emberi jogok egyetemes sztenderdjei és a a nemzetközi politika Vesztfália óta lefektetett alapjai között, melyek közül az állami szuverenitás a legfontosabb. Továbbá az emberi jogi politika eszközei lényegüknél fogva intervencionalisták (Hoffmann, 1981: 116.).
Ezzel az érveléssel szemben kézenfekvő érv, hogy a nemzetközi közjog a nemzetközi, globális erkölcsi minimum sztenderdekre épül, különös tekintettel a nemzetközi emberi jogi rezsimre (Szabó, 2010: 199-211.). A globális igazságosság "mindenkinek meg kell adni, ami neki jár" elvének jogi formába öntéseként értelmezhetők az emberi jogi egyezségokmányok előírásai. A globális interdependencia adott keretei között a realisták merev ragaszkodása az államok oszthatatlan szuverenitásához nehezen tartható. Jack Donnelly tétele sommás és meggyőző: "A kozmopolita etika szószólói megfordítják a bizonyítás terhét; igazolni nem a beavatkozást, hanem a be nem avatkozást kell, amikor súlyos és szisztematikus emberi jogsértéseket észlelünk bármely államban" (Donnelly, 1993: 31.).
A nemzetközi kapcsolatok liberális elméletei, szemben a realistákkal, a nemzetközi etika, a nemzetközi igazságosság lehetőségét hangsúlyozzák. Maga a megnevezés természetesen éppúgy gyűjtőfogalom, mint a realisták elnevezése, olykor a két vitázó irányzat egyes képviselői (pl. H. Bull liberális realizmusa) közelebb vannak egymáshoz, mint saját iskolájuk tagjaihoz. Ami a liberálisokat összeköti, az a liberális demokráciák stabilitásába vetett hit, ami elválasztja, hogy ezt az államszervezési modellt vajon lehet-e univerzálissá tenni, vagy akár elvárni a liberális demokráciák alapelveinek minimumát. Kétségtelen tény, hogy liberális demokráciák az elmúlt 180 évben nem keveredtek háborús konfliktusba egymással, ahogy erre Fukuyama emlékeztet (Fukuyama, 1994). Ennek az állításnak komoly erkölcsi tartalma van, hiszen a háború erkölcsi szempontból kizárólag az önvédelem alapján igazolható. (Walzer, 1977). A realisták által favorizált "önvédelem elve" ennek fényében egészen más színben fest. Nem egyedül Fukuyama volt az a szerző, aki jelentősen megosztotta a liberális tábort a "liberális demokráciák világméretű térhódítása" tételével a kilencvenes évek első felében.
A tisztább tájékozódás érdekében érdemes leszögeznünk, a nemzetközi kapcsolatok tudományában minimum négyféle liberalizmusról beszélhetünk, melyek között igen erős eltéréseket tapasztalhatunk.
1. Kozmopolita liberalizmus
2. Kommunitárius liberalizmus
3. Institucionalista liberalizmus
4. Mérsékelt relativista liberalizmus
1. A kozmopolita liberális szerzők credója szerint a személyes szabadság minden más értéket megelőz és ebből következően minden egyéni felfogás a Jóról mentes kell hogy legyen külső kényszerektől, legyen az állami, egyházi vagy a többség kényszerítő ereje. Ez a felvilágosodásban gyökerező eszme óriási hatással volt nemcsak a nyugati világ, hanem például más térségek (például Latin-Amerika) lakóira is. A felfogás hívei ugyanakkor úgy tűnik, alulbecsülik a partikuláris morális elvárások erejét, és közösségformáló szerepét, mivel szerintük a partikuláris morális elvárások elhanyagolhatóak az egyetemes morális elvárásokhoz képest. A személyes szabadság mint érték alig, vagy egyáltalán nem hangsúlyos például egyes keleti és déli kultúrákban. Könnyen érheti ezért az a vád a kozmopolita liberálisokat, hogy
- 4/5 -
amiket egyetemes értéknek vélnek és kívánnak megvalósítani, az voltaképpen a nyugati világ felvilágosodásból levezethető egyénközpontú értékrendje. Az emberi jogok egyetemességéről szóló vitákban több féle kontextusban hangzik el ez a vád (Szabó, 2010: 180-198.).
2. A kommunitárius liberálisok a szűkebb közösségek (nemzet, illetve nagyobb kulturális-vallási közösségek a világban) szerepét hangsúlyozzák a normaképzésben éppúgy, mint a normák alkalmazásában. Ez teljesen más megvilágításba helyezi a nemzetközi/globális igazságosság kérdéseit a kozmopolita megközelítéshez képest. Michael Walzer szerint minden közösség maga értékeli az egyes javakat, ezek az értékelések nem ültethetők át más közösségekbe, ebből következik, hogy az egyetemes igazságossági elvek helyett a közösségek eltérő igazságossági interpretációjára volna szükség (Walzer, 1985; Szabó, 1997). A kommunitáriusok számára a nemzetközi közjog olyan keretrendszert jelent, melyet önálló politikai közösségek formálnak az önrendelkezés, az agressziómentesség és a be nem avatkozás elvei mentén (Brown, 2009).
3. Az institucionalista liberálisok a nemzetközi integrációk és szupranacionális intézmények jelentőségét hangsúlyozzák, arra hivatkozva, hogy számos globalizációs kihívást csakis ezek a nemzetek feletti intézmények képesek kezelni, az egymással konkuráló szuverén államok semmiképpen sem. Az 1970-es években ez az irányzat volt a legsikeresebb vitapartnere a realistáknak, továbbá az európai integráció egyik meghatározó szellemi bázisává vált (Dunne, 1999: 154.). Az iskola legismertebb képviselője Robert Keohane és Joseph S. Nye (Keohane-Nye, 1972). Mindketten a realista interpretációk felé mozdulnak el, amennyiben részben elfogadják a nemzetközi anarchia realista tézisét, de kiegészítik ezt azzal, hogy mindezt az államok közötti észszerű kooperáció jelentős mértékben képes enyhíteni, amire a legjobb példa éppen az európai integráció. Az integráció-kooperáció számos esetben nem lehetőség, hanem kényszer (pl. migráció, környezetvédelem), és ezt még a költség-haszon kalkuláció alapján is igazolni lehet. Az államok közötti együttműködés akkor is indokolt lehet az egyik fél részéről, ha a másik többet nyer, de a végén az "abszolút előny" felülírja a "relatív előnyt". Ez tekinthető úgy is, mint a konzekvencialista haszonelvű etika alkalmazása a nemzetközi kapcsolatokban, az igazságosság kontextusába helyezve; a kooperáció lehető legnagyobb előnnyel járó hosszú távú következményei felülírják a rövid távú előnyöket. Az institucionalista szerzők újradefiniálják az "aktorok" fogalmát, számot vetve azzal, hogy önmagában nem az állami lét tesz egy szereplőt érdemi befolyással bíró aktorrá, hanem az, hogy melyik szereplő képes befolyást gyakorolni az erőforrások elosztására és a lehetséges nemzetközi etikára. A globalizáció gazdasági automatizmusaival szemben szükség van nemzetközi fékekre és egyensúlyokra, melyek intézményesítése hosszú és fáradságos munka, de elérhető cél, nem reménytelen, készség is mutatkozik erre. Nagy hatása lehet erre a folyamatra a nem állami jellegű és nem gazdasági érdekek által vezérelt aktorok befolyásának egyre komolyabb térnyerése (Szabó, 2016: 89.).
4. A mérsékelt relativista liberális szerzők közül a politikai filozófia és az igazságosságelméletek egyik legnagyobb hatású szerzőjét, John Rawlst érdemes kiemelni. Szembeötlő, hogy Rawls klasszikussá vált művében, "Az igazságosság elméletében" (Rawls, 1997) nem alkalmazza a nemzetközi kapcsolatokra az általa kifejtett második igazságossági elvét, a "különbözeti elvet", mely szerint az igazságos egyenlőtlenség minden esetben a hátrányos helyzetűek javát kell, hogy szolgálja. Újabb műveiben azonban több ponton közelít a különbözeti elv globális alkalmazásának kérdéséhez, bár következtetései ebben a vonatkozásban szkeptikusak maradnak. Foglalkozik többek között az "igazolhatatlan elosztási hatások" korrekciójának szükségességével, de ennek lehetőségét alapvetően a méltányos piaci szabályozásban látja, mely alapján a piac ténylegesen a szabad verseny terepe maradhat (Rawls, 1999: 43.). Rawls ugyanakkor elismer egy fontos nemzetközi kötelességet, mely szerint minden nép köteles segíteni azoknak, akik olyan kedvezőtlen körülmények között élnek, ami lehetetlenné teszi számukra, hogy igazságos vagy tisztességes politikai és társadalmi rendszert alkossanak. Ez nem jelenti azt, hogy egyúttal elismerné olyan nemzetközi eljárások lehetőségét, ami elméletileg a liberális demokráciák szintjén működhet, és ott a csak a túlságosan gazdagok érdekeit szolgáló gazdasági rendszer átalakítására szolgálhat a kevésbé tehetős többség érdekeinek megfelelően. Egyszerűbben, a liberális demokratikus jóléti állam alapelvei nem lehetnek egyszersmind a nemzetközi igazságosság alapelvei is, csak megszorításokkal.
A Rawls által megfogalmazott nemzetközi kötelezettség ennek fényében nagyon gyengének és valószínűtlennek tűnik. A globális világgazdasági rendszer alapvetően az aszimmetria elvére épül, és ez nagyban hátráltatja a szegény országok fejlődését, érdekérvényesítő pozícióit. Rawls az eredeti, második igazságossági alapelvét (a javak és esélyek újraelosztásának szükségességéről) tehát szigorúan a demokratikus társadalmak terrénumán belülre utalja, és minden egyes társadalmat külön-külön ruházza fel azzal a felelősséggel, hogy tagjai számára a méltányos esélyegyenlőség feltételeit biztosítsa. Ebből az okfejtésből hiányoznak a globális gazdaság egyenlőtlenséget és marginalizációt reprodukáló és mélyítő hatásai.
Összegezve tehát Rawls első igazságossági alapelvét (lehető legnagyobb egyenlő szabadság elve) a nemzetek közötti viszonyokra, ha másféleképpen is, de alkalmazhatónak tartja, addig a "különbözeti elvet" erősen minimalizált erkölcsi szabály formájában értelmezi át a nemzetközi kapcsolatokban. A különbözeti elvet tehát szigorúan a liberális demokráciák alapelveként határozza meg. Az esélyegyenlőség értelmezésében a kommunitárius iskola felé húz, miszerint a társadalmi esélyegyenlőség és relatív jólét nagyban függ kulturális, vallási, morális tradícióktól, a kooperatív képességektől, a népesedési mutatóktól, melyek mind politikai erényként fogalmazhatók meg egyes társadalmakban (Rawls, 1999: 108.).
A szerző mérsékelt relativizmusa abban is megnyilvánul, hogy felvázolja a nem liberális de "tisztességes" nép
- 5/6 -
koncepcióját, melyeket a liberális demokráciáknak el kell fogadni és tolerálni. A tiszteletre méltó nép intézményeivel szembeni alapkövetelmények, hogy azok garantálják az emberi jogok minimumát, a jog uralmának alapvető feltételei érvényesüljenek, és ne alkalmazzanak agressziót más államokkal szemben. Az viszont, hogy ne egy meghatározott, előnyben részesített vallás, vagy politikai elmélet mentén szerveződjenek (a semleges állam elvének elutasítása), a nemzetközi igazságosság alapján nem várható el. A nemzetközi, globális igazságosság minőségét és mélységét tekintve tehát lényegesen szerényebb ez a program, mint a (demokratikus) politikai közösségen belüli igazságosság programja.
A liberális iskolán belüli nézetkülönbségek láthatóan elég mélyek. Az igazságosság nemzetközi dimenzióban olyan nyugtalanító kérdésekhez vezet el, mint például hogy igazságos-e ha polgártársaink érdekei előnyt élveznek a Föld lakosságával mint egésszel szemben, igazolható-e az egyének szabad mozgásának korlátozása, igazságos-e az erőforrásokhoz való hozzáférés súlyos egyenlőtlensége, a szennyező és az extern gazdasági hatások "exportja" és így tovább (Brown, 2009; Szabó, 2016).
A nemzetközi kapcsolatok terén az igazságosság az individuáletikai szinttől jelentősen eltérő formában érvényesülhet. Újabb eltérés látható az államok és a szupranacionális, illetve globális szint között. Az egyetemes morális minimum nem utópisztikus eszme, az erre épülő emberi jogok egyetemes követelményei hasonlóképpen nem azok. A globalizációs-integrációs dinamikák felülírják az állami szuverenitás hagyományos koncepcióit, és az igazságosság elveit megszorításokkal ugyan, de az államok feletti szinten is megkerülhetetlen viszonyítási pontokká teszik. Ezt egyfelől a globális krízisek (fogják) kikényszeríteni, másfelől rövid távú és nagyon partikuláris érdekek "zsoldosai" akadályozzák. A nemzetközi közjog alapelvei születésük pillanatától fogva ellentmondásosak, elég csak a népek önrendelkezési joga, a be nem avatkozás elve, és az osztatlan állami szuverenitás elvei közötti eredendő feszültségekre utalni. A 21. század eddig soha nem tapasztalt kockázatokkal intéz kihívást az emberiség felé. Az igazságosság abban segíthet, hogy legalább a kisebbik rosszat sikerüljön a krízisek enyhítése érdekében választani.
BROWN, Chris: "Liberalizmus és az etika globalizálódása". In: Fundamentum, 2009. 1. szám.
BULL, Headley: The Anarchical Society. London, Macmillan, 1977.
CASTERMANS-HOLLEMAN, Monique C.: "State sovereignty and the international protection of human rights". In: Wright, Moorhead: Morality and International Relations. Avebury, Ashgate P.C. 1996.
Declaration on Human Rights, az Európai Tanács által Luxembourgban, 1991. június 29-én elfogadva.
DONNELLY, Jack: International Human Rights: Dilemmas in World Politics. Westview Press, Boulder CO. 1993.
DUNNE, Timothy: "Liberalism", In: BAYLIS, John - SMITH, Steve (eds.): The Globalization of World Politics. An Introduction to International Relations.
FOOT, Rosemary - GADDIS, John - HURRELL, Andrew (eds.): Order and Justice in International Relations. Oxford U.P. 2004.
FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Kiadó, Budapest 1994.
HELD, David: The Changing Structure of International Law. In: Held-McGrew (eds.): The Global Transformations Reader. Second Edition. Polity Press 2003.
HOBBES, Thomas: Leviatán. Kossuth, Budapest 1999.
HOFFMANN, Stanley: Duties Beyond Borders: On the Limits and Possibilities of Ethical International Politics. Syracuse University Press, New York 1981.
JENSEN, Jody: Globalizáció és új kormányzás. MTA TK Politikatudományi Intézet. Mundus-Novus könyvek, Budapest-Érd 2014.
KEOHANE, Robert - NYE Joseph S.: Transnational Relations and World Politics. Harvard University Press, Cambridge 1972.
KIRPATRICK, Jeanne: "Dictatorship and Double Standards", In: Commentary 1979. november.
MORGENTHAU, Hans: Politics Among Nations; The Struggle for Power and Peace. New York: Knopf, 1978.
RAWLS, John: Az igazságosság elmélete. Osiris, Budapest 1997.
RAWLS, John: The Law of Peoples. Harvard University Press, Cambridge, 1999.
ROMSICS Gergely: A lehetetlen művészete. Diplomácia, erőegyensúly és vetélkedés a klasszikus realizmus elméletében. Osiris, Budapest, 2009.
SIKKING, Kathryn: State Responsibiliy, Individual Accountability. In: Mattli, W. - Woods, N. (eds.): The Politics of Global Regulation. Princeton University Press 2009.
SULYOK Gábor: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat, Budapest 2004.
SZABÓ Gábor: "Az igazságosság szférái". In: Weiss János (szerk.): Tanulmányok az igazságosság elméletéről. Pécs, 1997.
SZABÓ Gábor: Szétszakadó világunk. A globalizáció emberi jogi kockázatai. Publikon, Pécs 2010.
SZABÓ Gábor: A globális igazságosság perspektívái és határai. Publikon, Pécs 2016.
WALZER, Michael: Spheres of Justice. A Defence of Pluralism and Equality. Blackwell 1985.
WALZER, Michael: Just and Unjust Wars. A Moral Argument with Historical Illustrations. Basic Books, 1992.
WALTZ, Kenneth: Theory of International Politics. Reading, Mass: Addison-Wesley 1979. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens, PTE ÁJK Jogbölcseleti és Társadalomelméleti Tanszék.
Visszaugrás
