A MOL Magyar Olaj- és Gázipari Nyrt. kontra Mercedes-Benz Group AG közötti, C-425/22. számú ügyben a Kúria nyújtott be előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása iránti kérelmet.
Az alapügy tényállása szerint a felperes a Budapesti Értéktőzsdén jegyzett, magyarországi székhelyű nyilvános részvénytársaság, amely a MOL-Csoportba tartozó tagvállalkozások végső irányítója. A felperes számos gazdasági társaság többségi tulajdonosa vagy más módon azok egyedüli irányítási jogaival rendelkezik, így a magyarországi székhelyű MOLTRANS, a horvátországi székhelyű INA, az olaszországi székhelyű Panta és Nelsa, az ausztriai székhelyű ROTH és a szlovákiai székhelyű SLOVNAFT vállalatoknál is. A felperesnek ezek a leányvállalatai az Európai Bizottság hivatkozott határozatában megállapított jogsértés időszaka alatt összesen 71 kamiont vásároltak vagy lízingeltek különböző tagállamokban, közvetve az alperestől. A felperes keresetében 530.851 euro és járulékai megfizetésére kérte kötelezni az alperest arra hivatkozással, hogy az Európai Bizottság által megállapított árkartell miatt ezzel az összeggel kerültek többe az egyes kamionok a leányvállalatainak. A vállalatcsoport irányító tagjaként a gazdasági egység elvére hivatkozással önállóan kívánta érvényesíteni a leányvállalatok alperes elleni kártérítési igényeit. A bíróság joghatóságát a Brüsszel la. rendelet 7. cikk 2. pontja alapján saját székhelyére mint a vállalatcsoport gazdasági és vagyoni érdekeltségeinek központi helyére, és ezáltal a káresemény végső bekövetkezésének a helyére alapította. Álláspontja szerint a leányvállalatai által elszenvedett károkat a vállalatcsoport vezetőjeként saját maga realizálta. Az alperes joghatósági kifogást terjesztett elő, vitatva azt, hogy a bíróság joghatóságát a hivatkozott rendelkezés megalapozza.
A Kúria a következő két kérdésre vár választ:
Amennyiben az anyavállalat valamely vállalkozás versenyellenes magatartása miatt kártérítési keresetet indít kizárólag a leányvállalatainál a versenyellenes magatartással összefüggésben bekövetkezett károk megtérítése iránt, az anyavállalat székhelye, mint az Európai Parlament és a Tanács 2012. december 12-i 1215/2012/EU rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról 7. cikk 2. pontja szerinti káresemény bekövetkezésének helye, megalapozza-e a bíróság joghatóságát?
A 1215/2012/EU rendelet 7. cikk 2. pontjának alkalmazása körében van-e jelentősége annak a ténynek, hogy a per tárgyává tett egyes beszerzések időpontjában nem mindegyik leányvállalat tartozott az anyavállalat vállalkozáscsoportjába?
A főtanácsnok a 2024. február 8-én ismertetett indítványában a következőképpen foglalt állást:
A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12-i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 7. cikkének (2) bekezdését a következőképpen kell értelmezni:
a "káresemény bekövetkezésének helye" fogalom nem terjed ki azon anyavállalat székhelyére, amely kizárólag a leányvállalatainak harmadik személy versenyellenes magatartása által okozott károk megtérítése iránt indít keresetet, és amennyiben azt állítják, hogy ezen anyavállalat és e leányvállalatok ugyanazon gazdasági egység részét képezik.[1]
Az E.N.I., Y.K.I. kontra HUK-COBURG-Allgemeine Versicherung AG közötti, C-86/23. számú ügyben az eljáró bolgár bíróság fordult előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása iránt az Európai Unió Bíróságához.
Az alapügy tényállása értelmében 2014. július 27-én a németországi Münster közigazgatási régiójában egy személygépjármű vezetője által okozott közlekedési baleset következtében elhunyt e személygépjármű egyik utasa. A baleset időpontjában a járművezető érvényes felelősségbiztosítással rendelkezett a német HUK-COBURG-Allgemeine Versicherung AG biztosítótársaságnál. Az elhunyt szülei, E. N. I. és Y. K. I. bolgár állampolgárok, akik Bulgáriában rendelkeznek állandó lakóhellyel, és akik keresetet indítottak Bulgáriában a károkozó felelősségbiztosítója ellen a bolgár anyagi jog alkalmazását kérve a nem vagyoni kártérítési igényükre.
Az illetékes nemzeti bíróság a következő kérdés megválaszolását kéri: Úgy kell-e értelmezni a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 2007. július 11-i 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet ("Róma II" rendelet) 16. cikkét, hogy az e cikk értelmében vett, elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek tekintendő az olyan nemzeti jogszabályi rendelkezés, mint amilyen az alapügyben szerepel, amely a nem vagyoni kárért járó kártérítés megállapítása során a tagállami jog egyik alapvető elvének - például a méltányosság elvének - alkalmazását írja elő olyan esetekben, amelyekben a közeli hozzátartozó halála jogellenes károkozás miatt következett be?
A főtanácsnok 2024. március 14. napján ismertette az indítványát, miszerint: A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 864/2007/EK 2007. július 11-i európai parlamenti és tanácsi rendelet ("Róma II") 16. cikkét a következőképpen kell értelmezni:
azzal ellentétes, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan nemzeti rendelkezést, amely a közúti balesetben elhunyt személy közeli hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni kár megtérítése meghatározásának kritériumaként a tagállami jog valamely alapelvének, mint például a méltányosság elvének alkalmazását írja elő, az e cikk értelmében vett elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek lehessen tekinteni, kivéve ha az eljáró bíróság a lex fori országával fennálló kellően szoros kapcsolatnak, valamint e rendelkezés szövegének, általános rendszerének, céljainak és elfogadási körülményeinek részletes elemzése alapján azt állapítja meg, hogy e rendelkezés a nemzeti jogrendben olyan jelentőséggel bír, amely igazolja az e rendelet 4. cikke alapján meghatározott alkalmazandó jogtól való eltérést.[2]
A Compass Banca SpA kontra Autorità Garante della Concorrenza e del Mercato közötti, C-646/22. számú ügyben az olasz Consiglio di Stato fordult az Európai Unió Bíróságához előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása érdekében.
Ami az alapeljárást illeti, a Tribunale amministrativo regionale (TAR) per il Lazio (Lazio tartomány közigazgatási bírósága, Olaszország) által egy olyan eljárásban hozott ítélettel szemben benyújtott fellebbezés, amelynek középpontjában az a kérdés áll, hogy agresszív jellegű-e az a kereskedelmi gyakorlat, amely abból áll, hogy a fogyasztónak egyidejűleg kell aláírnia a hitelszerződést és a biztosítási kötvényt. Az előzőhöz kapcsolódó azon kérdés, amely az Autorità garante della concorrenza e del mercato (verseny- és piacfelügyeleti hatóság, Olaszország) (a továbbiakban: AGCM) beavatkozási hatáskörének terjedelmére vonatkozik.
Az olasz bíróság a következő kérdéseket tette fel:
Az átlagfogyasztónak a 2005/29/EK irányelv szerinti fogalmát, amely alatt a megfelelően tájékozott, figyelmes és körültekintő fogyasztót kell érteni, annak rugalmassága és határozatlansága miatt nem a tudományra és a tapasztalatokra figyelemmel kell-e megfogalmazni, és következésképpen az nemcsak a homo oeconomicus klasszikus fogalmára utal, hanem a korlátozott racionalitásra vonatkozó legújabb elméletek megállapításaira is, amelyek kimutatták, hogy az emberek gyakran úgy cselekszenek, hogy csökkentik a szükséges információ mennyiségét, és a feltételezetten figyelmes és körültekintő személy által hozott döntésekhez képest "észszerűtlen" döntéseket hoznak, és amely megállapítások a fogyasztók fokozottabb védelmének szükségességét követelik meg a kognitív befolyásolásnak a modern piaci dinamikában egyre gyakoribbá váló veszélye esetén?
Lehet-e önmagában agresszívnek tekinteni azt a kereskedelmi gyakorlatot, amelynek során az információ keretezése (framing) miatt a választás kötelezőnek és alternatíva nélkülinek tűnhet, tekintettel az [...] irányelv 6. cikkének (1) bekezdésére, amely megtévesztőnek minősíti a kereskedelmi gyakorlatot, amennyiben félrevezeti vagy félrevezetheti az átlagfogyasztót, "ideértve a megjelenítés valamennyi körülményét"?
Ha megállapítást nyert a pszichológiai befolyásolás veszélye az alábbiakhoz kapcsolódóan: 1) a finanszírozást kérő személyek szokásos szükséghelyzete, 2) a fogyasztó által aláírandó szerződések összetett jellege, 3) az együttes ajánlat egyidejűsége és 4) az ajánlat aláírására rendelkezésre álló rövid idő, igazolja-e a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról szóló irányelv a nemzeti verseny- és piacfelügyeleti hatóság arra vonatkozó hatáskörét, hogy a biztosítási termékek és a nem kapcsolódó pénzügyi termékek keresztértékesítésének lehetősége alól kivételt tegyen a két szerződés aláírása közötti hétnapos időintervallum előírásával?
Az agresszív kereskedelmi gyakorlatokat szankcionáló ezen hatáskörrel összefüggésben ellentétes-e az (EU) 2016/97 irányelvvel és különösen az irányelv 24. cikkének (3) bekezdésével a verseny- és piacfelügyeleti hatóság által a 2005/29/EK irányelv 2. cikkének d) és j) pontja, 4., 8. és 9. cikke, valamint az átültető nemzeti szabályozás alapján a kötelezettségvállalás iránti kérelem azt követő elutasítása után elfogadott határozat, hogy a befektetési szolgáltatásokat nyújtó társaság a pénzügyi termék és az előbbihez nem kapcsolódó biztosítási termék keresztértékesítése esetén - és amikor fennáll a konkrét esetnek a vizsgálandó dokumentáció összetettségéből is kikövetkeztethető körülményeihez kapcsolódóan a fogyasztó befolyásolásának veszélye - elutasította, hogy a fogyasztónak az együttes ajánlat megfogalmazása és a biztosítási szerződés aláírása között hétnapos mérlegelési időt (spatium deliberandi) biztosítson?
Egy pénzügyi és egy biztosítási termék puszta összekapcsolása agresszív gyakorlatnak való minősítése vezethet-e végül megengedhetetlen szabályozási aktushoz, és nem eredményezi-e azt, hogy a kereskedőre (és nem a AGCM-re, ahogyan kellene) hárulna annak a (nehezen teljesíthető) bizonyítási terhe, hogy nem a 2005/29/EK irányelvbe ütköző agresszív gyakorlatról van szó (annál is inkább, mivel a hivatkozott irányelv nem teszi lehetővé a tagállamok számára, hogy az abban meghatározottaknál szigorúbb intézkedéseket fogadjanak el, még a magasabb szintű fogyasztóvédelem biztosítása érdekében sem), vagy nincs szó a bizonyítási teher ilyen megfordulásáról, amennyiben objektív elemek alapján az összetett ajánlatcsomag esetén fennáll a finanszírozásra szoruló fogyasztó befolyásolásának valós veszélye?
A főtanácsnoki indítvány ismertetésére 2024. április 25-én került sor, melyben a főtanácsnok az alábbi következtetésre jutott:
(1) Az Európai Parlament és a Tanács 2005/29/EK irányelvét (2005. május 11.) a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról ("Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról") úgy kell értelmezni, hogy az "átlagfogyasztó" nem feltétlenül olyan racionális egyén, aki proaktívan tájékozódik, aki racionálisan feldolgozza a neki nyújtott információkat, és aki így képes tájékozott döntéseket hozni. Míg bizonyos helyzetekben az "átlagfogyasztó" úgy tekinthető, mint aki képes racionálisan cselekedni és tájékozott döntést hozni, a fogalom elég rugalmas ahhoz, hogy más helyzetekben "korlátozott racionalitású" egyénként is felfogható legyen, aki a releváns információk beszerzése nélkül cselekszik, vagy nem képes racionálisan feldolgozni a rendelkezésére bocsátott információkat (beleértve a kereskedő által elé tárt információkat is).
(2) Az említett irányelv 8. és 9. cikkeit úgy kell értelmezni, hogy az olyan kereskedelmi gyakorlat, amelynek során a kereskedő nem csupán két terméket értékesít keresztértékesítéssel, hanem olyan módon tájékoztatja vásárlóit, hogy azok azt hiszik, hogy a két terméket szükségszerűen együtt kell megvásárolniuk, e rendelkezések értelmében nem minősül eredendően "agresszívnek". A tagállamok illetékes hatóságainak az ilyen kereskedelmi gyakorlatot "annak ténybeli összefüggésében, valamennyi jellemzőjét és körülményét figyelembe véve" kell értékelniük annak megállapítása érdekében, hogy az megfelel-e az említett rendelkezésekben meghatározott követelményeknek. A bizonyítási teher nem hárul a kereskedőre. Ha azonban az említett hatóságok ezen értékelés eredményeként arra a következtetésre jutnak, hogy a kereskedelmi gyakorlat az említett rendelkezések értelmében "agresszív", akkor azt meg kell tiltaniuk. E tekintetben előírhatják például, hogy a két termékre vonatkozó szerződések aláírását hét nap különbséggel kelljen egymástól elválasztani. Továbbá, ha a két termék "pénzügyi szolgáltatásokra" vonatkozik, a tagállamok az ugyanezen irányelv 3. cikkének (9) bekezdésében foglalt lex specialis alkalmazásával olyan szabályokat fogadhatnak el, amelyek értelmében e termékek keresztértékesítése tilos.
(3) Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/97 irányelve (2016. január 20.) a biztosítási értékesítésről 24. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes, hogy a tagállamok illetékes hatóságai hétnapos időintervallumot írjanak elő az ugyanazon kereskedő által egyidejűleg kínált két, személyi kölcsönre, illetve biztosítási kötvényre vonatkozó szerződés aláírása között, amennyiben az ilyen gyakorlat "a ténybeli összefüggéseiben, valamennyi jellemzőjét és körülményét figyelembe véve" "agresszívnek" és ezért a 2005/29 irányelv értelmében "tisztességtelennek" bizonyul.[3]
Az alapügy tényállása szerint a Marius Pedersen A/S nevében eljáró Gjensidige Forsikring A/S dán biztosító egy német állampolgár (X) dániai munkabaleset következtében bekövetkezett halálával kapcsolatban megtérítési kötelezettséggel tartozik-e a BG Verkehr és a Deutsche Rentenversicherung Nord német állami nyugdíjbiztosítókkal szemben. X német munkavállalóként nyugdíjbiztosítással rendelkezett a BG Verkehr és a Deutsche Rentenversicherung Nord kötelezett társadalombiztosítási intézményeknél, amelyek a német jog alapján X özvegye részére ellátást folyósítottak.[4]
A Retten i Svendborg (svendborgi bíróság) úgy határozott, hogy az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 267. cikkének második bekezdése alapján előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdés megválaszolására:
Úgy kell-e értelmezni a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29-i 883/2004/EK tanácsi rendelet 85. cikkének (1) bekezdését, hogy annak érdekében, hogy a kötelezett intézményt ezen rendelkezés alapján megtérítéshez való jog illesse meg, azon tagállamban, amelyben a sérülés bekövetkezett, fenn kell állnia az olyan jellegű kártérítést vagy ellentételezést megalapozó jogalapnak, amely vonatkozásában a megtérítést kérik, vagy azzal egyenértékű ellátásnak kell rendelkezésre állnia, amely olyan esemény következtében nyújtandó, amelyért a sérülésért felelős személy a sérülés bekövetkezésének helye szerinti jog alapján kártérítési felelősséggel tartozik?
Ezen ügyben főtanácsnoki indítvány még nem található a Bíróság honlapján.
Az összeállítást készítette Pataky Tibor PhD ügyvéd. ■
JEGYZETEK
[1] Forrás: https://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=282590&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=2382470; letöltve: 2024. április 28.
[2] Forrás: https://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=283842&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=2373165; letöltve: 2024. április 28.
[3] Forrás: https://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=285202&pageIndex=0&doclang=EN&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=2376999; letöltve: 2024. -április 28. Az összeállítás készítésének időpontjában a főtanácsnoki indítvány magyar fordítása még nem volt elérhető, így azt a jelen összeállítást készítő fordította magyar nyelvre.
[4] Forrás: https://curia.europa.eu/juris/showPdf.jsf?text=&docid=284203&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=2384213; letöltve: 2024. április 28.
Visszaugrás
