"Jelszó a takarékosság, mindenben. Mintha árlejtés előtt állnánk: úgy kinálják a reformokat az olcsóság czége alatt. (...) Az olcsóságot némelyek az eljárás oly szükséges kellékének tekintik, mint mi az alaposságot és egyszerűséget." - e szavakkal Ökröss Bálintot1 idézi a Jogtudományi Közlöny idei évfolyam 7-8. (összevont) számában Pallós Nikoletta A kis értékű követelések európai eljárása a magyar jogi környezetben címmel megjelent cikkében, majd megállapítja: ma már nemcsak a nemzeti, de az európai jogalkotót is az eljárások gyorsításának és egyszerűsítésének gondolata hatja át az eljárások költségeinek csökkentése mint cél szem előtt tartásával.
Az Amszterdami Szerződés jogosította fel az Uniót, hogy a tagállamok polgári eljárásjoga területén is elkezdje a harmonizációt, e folyamatnak már az elején jelentkezett az igény a határokon átnyúló bagatell követelések érvényesítésének egyszerűsítésére. 2009. január elsején hatályba is lépett az Európai Parlament és az Európai Tanács 861/2007. rendelete (a továbbiakban: rendelet) a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről. Egy sui generis eljárástípus jelent meg európai szinten, amelynek alkalmazása ugyanakkor a nemzeti eljárási szabályok mellett, az azok adta keretek között történik. A szerző értékelésében komoly sebet ejtett a harmonizáción az, hogy a rendelet saját alkalmazását fakultatív jellegűvé tette: azaz egy speciális nemzetközi elemmel (eltérő lakóhely) bíró jogviszony esetén a jogosult választhat, hogy az eddigi magyar jog vagy a rendelet szabályai szerint indítja meg az eljárást. Ezáltal csorbát szenved az egyszerűsítés gondolata is, hiszen a bonyolítja a helyzetet, hogy a jogosult immár érdekeltté válik abban, hogy mérlegeljen, összehasonlítson, melyik eljárásrend szerint hozhat kedvezőbb eredményt számára az igényérvényesítés. További problémát jelent, hogy mindazokban a kérdésekben, amelyeket a rendelet nem szabályoz, az eljáró bíróság államának eljárásjogát kell alkalmazni. A "foltszerű" szabályozási struktúrából adódóan számos esetben a nemzeti jogoknak kell kitölteni a hézagokat. Nehéz vitatkozni a szerzőnek azzal a megállapításával, miszerint amíg nem nyer kizárólagos és teljes felhatalmazást egy adott területen az EU, addig a hézagkitöltő nemzeti szabályok érvényesülése az eljárás során nem az olcsóság, hanem éppen a költségnövelés irányába megy.
A rendelet alkalmazási köre a 2000 euró alatti polgári és kereskedelmi ügyből fakadó követelésekre terjed ki; a polgári és kereskedelmi ügy fogalmára nézve a Brüsszel-I. rendelet már kipróbált és bevált fogalma irányadó.
A magyar peres eljárásban eddig szokatlan módon az eljárást formanyomtatvány alapú keresetlevéllel kell megindítani (bár megjegyzendő, hogy 2011. január 1-től a Pp. is bevezeti a formanyomtatványon előterjesztendő kereset fogalmát a vállalkozások egymás közti pereiben). A rendelet szerint a kereset (nem pedig a keresetlevél !) elutasítható, ha a követelés nyilvánvalóan alaptalan. Ez ütközik a jelenleg érvényes magyar jogfelfogással, hiszen az Alkotmánybíróság az 59/1993. (XI.29.) AB határozatában a magyar Pp. ugyanezen szabályát megsemmisítette, most viszont EU-s tagságunkból eredően ez a megítélésünk szerint alkotmányosan aggályos jogintézmény visszaszivárog a magyar jogba. Pallós rögzíti, hogy más - elsősorban az angol jog által befolyásolt - jogrendekben a nyilvánvalóan alaptalan, rosszhiszemű, eleve sikertelen követelések sommás érdemi elutasítása nem ismeretlen, így például az USA-ban létezik a "frivoulous claim" doktrina, más angolszász országokban pedig a "vexatious litigation", amiből azt a következtetést vonja le, hogy amennyiben a bírósághoz fordulás európai alapjogát ugyanúgy elismerő és érvényesítő Egyesült Királyság alkalmaz ilyen eszközöket, akkor az ugyanazon európai standardok alá tartozó Magyarország is "megfontolhatja" ilyen lehetőség bevezetését.2
További érdekessége a kis értékű követelések európai eljárásának, hogy az "A" formanyomtatványon előterjesztett keresetlevél nyomán a bíróság 14 napon belül megküld az alperesnek egy ún. "C" válasz-formanyomtatványt, s az alperes ezen, vagy a nyomtatvány mellőzésével, de írásban válaszol; ha ezt a kötelezettségét elmulasztja, a bíróság köteles ítéletet hozni. Ezen a ponton az eljárás megint élesen ütközik hazai jog-rendünkkel.3 A magyar eljárás szóbeli, a bíróság a keresetlevelet csak mintegy előkészítő jelleggel kézbesíti az alperesnek, a cselekmény (idézés) lényege a fél megjelenésre és későbbi nyilatkozattételre történő felhívása. A rendelet szerint azonban tárgyalás e pertípusban főszabályként nincs, így a keresetlevél ezen megküldése (közlés) az alperes számára egyben a kereset közlése is. A magyar szabályok szerint az elsőfokú eljárásban a kereset megváltoztatható - erről a lehetőségről a rendelet nem szól, ami viszont - az ezt esetlegesen korlátozó szabály beiktatása hiányában - az eljárás elhúzódását eredményezheti tekintettel a fentebb írtakra, azaz arra, hogy a rendelet a hazai jogok kiegészítője csupán (foltszerű szabályozás).
A szerző ezt követően kitér a kézbesítési szabályok bonyolultságából adódó nehézségek taglalására, azonban ennél érdekesebbnek találjuk a jogorvoslat terén jelentkező egy további sajátosság ismertetését, amelyből szintén feszültség keletkezhet a magyar jogrendbe való beillesztéssel. A jogorvoslat tekintetében a szabályozási megoldás az, hogy a rendelet nem tartalmaz sui generis perorvoslati szabályokat (életbe lép tehát az az alapelv, hogy mindazon esetek, amelyeket a rendelet nem szabályoz, a tagállami jog alapján rendezendők), csupán előírja a tagállamok tájékoztatási kötelezettségét a felek számára rendelkezésre álló jogorvoslati módokról. Magyarország ennek a kötelezettségének a 2056/2008. (V. 9.) Korm. határozatban tett eleget - természetesen - oly módon, hogy a Pp. szabályainak alkalmazását rendeli el a kis értékű per európai szabályai szerint született ítélet elleni jogorvoslat tekintetében. Pallós Nikoletta rámutat: a Magyarországon perelt alperesek hátrányos megkülönböztetésben fognak részesülni, mivel a magyar jogban már jelenleg is élő kisértékű perek (Pp. V. rész, 387-394/A. §) szabályozása szerint fellebbezésnek csak az elsőfokú eljárás szabályainak lényeges megsértése vagy az ügy érdemi elbírálásának alapjául szolgáló jogszabály téves alkalmazása esetén van helye, míg a fenti utaló szabály révén a rendelet szerinti kisértékű peres eljárásban marasztalt alperesekre a jóval szélesebb fellebbezési alapot engedő általános szabályok vonatkoznak. A különbségtétel felperesi oldalról is aggályos, hiszen a felperes annak ismeretében dönthet a rendelet szerinti eljárás vagy a kisértékű per Pp.-ben szabályozott eljárása között, hogy ismeri a fellebbezés esetén irányadó eltéréseket is. Tekintettel arra, hogy az alperesre oktrojálva van a perbeli pozíciója, eltérő eljárási helyzetbe kerülhet pusztán a felperes akaratától függően. Kétséges, hogy a törvény előtti egyenlőség elve teljes mértékben érvényesül, amikor az azonos alapokon nyugvó, érdemben nem különböző igények érvényesítését célzó eljárásokra különböző eljárási rezsimet alkalmaz a jogalkotó, ráadásul az ellenfél választásától függő módon.
A fentiek alapján akár az EU-szkeptikusság is belénk férkőzhet, a szerző mindenesetre idáig nem jut el cikke végén, pusztán azt rögzíti szellemesen, hogy úgy tűnik, a harmonizált állapothoz a legnagyobb diszharmónián keresztül vezet az út az EU-ban. A harmonizált állapotot pedig talán egy teljesen egységes európai polgári peres kódex jelentené.
Az Európai Jog 2010. májusi számában is olvashatunk a fenti témáról. Dr. Horváth E. Írisz jegyzi a Kis értékű követelések európai eljárása Egy új alternatíva? című dolgozatot. A szerző kiemeli, hogy hosszas jogalkotási folyamat eredményeként fogadták el a 861/2007/EK, más néven Bagatell-rendeletet, ami több szempontból is mérföldkőnek tekinthető, legfőképp azért, mert a kis értékű követelések európai eljárása az első, közösségi szinten szabályozott polgári peres eljárás.
A rendelet célja a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése, felgyorsítása és a költségek csökkentése. E szerző szerint is gondolkodásra serkentő rendelkezés, hogy az európai bagatell eljárás a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére. Továbbra sincs tehát egységes, a nemzeti eljárások helyébe lépő eljárásrend pusztán a mostanáig egyetlen másik, közösségi szinten szabályozott polgári eljárás, az európai fizetési meghagyásos eljárás új alternatívája jött létre. Az alternativitás a gyakorlatban akként érvényesül, hogy amennyiben egy külföldi hitelező szeretne egy adóssal szemben 1000 euró vonatkozásában eljárást kezdeményezni, azt ötféle úton teheti meg: a tagállami jog által rögzített fizetési meghagyásos eljárás, az európai fizetési meghagyásos eljárás, a nemzeti jog által szabályozott kisértékű peres eljárás4, ezen új, a 861/2007/EK rendelettel bevezetett bagatell eljárás keretében, valamint esetlegesen a nemzeti jog által szabályozott más polgári eljárás keretében is.5 A felperes döntési lehetősége ugyanakkor tagállamonként eltér, azaz tagállamonként más igényérvényesítési lehetőségek állnak rendelkezésre, így az európai jogalkotás által létrehozott eljárástípusok (európai fizetési meghagyásos eljárás, illetve európai bagatell eljárás) mellett alternatívaként továbbra is divergálnak az egyes nemzeti eljárások olyannyira, hogy az európai bagatell eljárás még a határokon átnyúló ügyekben sem kötelező.
E cikk szerzője is rámutat arra, mennyire aggályos, hogy a rendelet figyelmen kívül hagyja az alperes álláspontját és érdekeit. Sőt, Horváth odáig is elmegy, hogy kijelenti: az alperes akaratautonómiájának ilyen mértékű háttérbe szorítása indokolatlan, hiszen ezáltal a perben egyébként is sokkal kiszolgáltatottabb helyzete tovább romlik.
A polgári és kereskedelmi ügyek (a rendelet tárgyi hatálya) kapcsán kiemeli, hogy a tárgyi hatály alól kivont területek tagállamonként eltérő szélességgel bírnak, ami a rendelet egységes alkalmazhatósága ellen hat. A jogbiztonság ellen ható szabályozás továbbá, hogy a rendelet tárgyi hatálya alá való tartozásra vonatkozó két legfontosabb feltételnek nem egy időben kell érvényesülnie: míg a 2000 eurós értékhatár alá tartozásnak a keresetlevél bíróság általi kézhezvétele időpontjában, addig az ügy határokon átnyúló jellegének a keresetlevél bírósághoz való benyújtása időpontjában kell fennállnia; a két időpont között hetek is eltelhetnek. Külföldi elemzők is rámutattak már annak fontosságára, hogy a két feltételnek egy időben kellene fennállnia, és ez az időpont a keresetlevél bírósághoz való benyújtásának időpontja kellene legyen. További akadálya a rendelet egységes alkalmazhatóságának az, hogy a követelés összegének meghatározása az egyes nemzeti jogok alapján történik, itt hívja fel a figyelmet a szerző azokra a tagállamokra, amelyek nem tartoznak az euró-zónához. A napjainkban gyakori és szélsőséges árfolyam-ingadozások eredményeképpen ugyanaz a követelés egyik nap a rendelet hatálya alá tartozik, másik nap már nem.
Mi minősül határokon átnyúló ügynek? Az az ügy, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. Az állandó lakóhely meghatározása kapcsán a lakóhely fogalmára a tagállami jog irányadó, a székhely fogalmára pedig a létesítő okirat szerinti székhely, központi ügyvezetés helye bír meghatározó szereppel. Az alperesnek valamely tagállamban kell lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznie. Mivel azonban a felperesre nézve nincs rendelkezés a rendeletben, adódik a következtetés, hogy a felperes lakóhelyének nincs jelentősége a joghatósági szabályok kapcsán. A jogirodalom megosztott abban, vajon lehet-e felperes a rendelet szerinti eljárásban egy harmadik államban lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező személy. Ez az eset előállhat úgy is, hogy a felperes a kérelme benyújtását követően elköltözik egy másik - adott esetben Unión kívüli - államba. A szerző arra jut - összhangban a rendelet céljával is -, hogy a fenti esetekben is megindulhat, illetve folytatódhat a rendelet szerinti eljárás. Megeshet tehát, hogy magyar bíróság előtt folyamatban lévő eljárásban mind a felperes, mind az alperes lakóhelye, illetőleg szokásos tartózkodási helye Magyarországon van.
A rendelet kapcsán a személyi hatály kérdése csak közvetett módon merül fel, hiszen a rendelet címzettjei a tagállamok kijelölt bíróságai. Bíróságok alatt az állami, hagyományos értelemben vett bíróságokat kell értenünk, azaz a rendelet hatálya nem terjed ki a választottbíróságokra, sem pedig a vitarendezés egyéb útjaira. A tagállamokban mindenhol az alsó szintű bíróságok bírnak hatáskörrel a kis értékű követelések európai eljárására, az adott bíróságon eljáró személyek tekintetében pedig minden tagállam esetében a saját polgári eljárásjogi kódexre való utalást találhatunk, ami - mint azt már eddig többször rögzíthettük e rendelet kapcsán - a jogérvényesítés nehezítése irányába hat. E nehézséget ugyanakkor oldja az a rendelet preambulumába bekerült kitétel, hogy a bíróságnak tagja kell legyen egy a nemzeti joggal összhangban bírói képesítéssel rendelkező személy is. Erre azért volt szükség, mert a nemzeti bagatell eljárásokban eljáró bírót illetően többféle megoldás érvényesül Európa országaiban: az Egyesült Királyságban például járási bíró, Franciaországban bírósági titkár intézi ezeket az ügyeket. A szerző fontosnak tartja hangsúlyozni annak jelentőségét, mennyire káros ez utóbbi helyzetnek a változatlanul hagyása: az eljáró bíró bírósági hierarchiában elfoglalt helyének szélesen értelmezett meghatározása az igazságszolgáltatásba vetett bizalom meggyengüléséhez, sőt, jogbizonytalansághoz vezethet.
A rendelet személyi hatálya kapcsán a kérelmező személyére nézve nincs különös rendelkezés, így az egyes nemzeti jogok szerint aktív perbeli legitimációval felruházott személyek mind kezdeményezhetik az eljárást.
Végül a területi hatállyal kapcsolatban az emelhető ki, hogy a rendelet Dánia kivételével az Európai Közösség valamennyi tagállamában alkalmazandó. Dánia nem vesz részt a polgári és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködésben, az Egyesült Királyság és Írország pedig külön nyilatkozatot tett arra nézve, hogy részt kívánnak venni a rendelet alkalmazásában.
Összegzésként a szerző arra az ellentmondásra világít rá, ami a fentiek alapján a rendelet megismerőiben is kialakulhatott: a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítését és felgyorsítását, mint a rendelet megalkotásának elsődleges céljait beárnyékolják azok a jellegzetességek, ahol felismerhető, hogy a jogalkotó kevésbé mert, illetőleg tudott elszakadni a tagállami eljárási szabályoktól jogi és politikai okokból is. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni annak jelentőségét, hogy ez az első közösségi peres eljárás. Az egyes államok szuverenitáshoz való ragaszkodása révén azonban a jogforrás sokat veszít értékéből, hiszen gyakorlatilag csak a leglényegesebb kérdések, főbb eljárási irányvonalak kerültek rögzítésre; ezek pontos tartalommal való kitöltése a nemzeti jogalkotók feladata. "[A] célzott jogegységesítéssel szemben egy olyan 'egységes' eljárás jött létre, melynek szabályai tagállamonként más-más tartalommal bírnak" -zárja írását Horváth E. Írisz egyetemi tanársegéd. ■
JEGYZETEK
1 A törvénykezés reformja, saját kiadás, Budapest, 1880., 64-65.
2 A magunk részéről ezzel a szerző által követett érveléssel messzemenően nem értünk egyet. Egyrészről uniós tagságunk okán nem "megfontolás" tárgya Magyarország részéről, hanem a rendelet létrejöttével kötelezően alkalmazandó e szabály, másrészről nem tartjuk alkalmasnak az Alkotmánybíróság az említett AB határozatban lefektetett, komoly érveken alapuló szakmai levezetését pusztán azon az alapon a "szemétdombra" vetni, hogy ami az Egyesült Királyságnak jó, az legyen jó Magyarországnak is.
3 Ez az összeütközés pedig azért aggályos, mert az eljárás garanciális alapelvi szintjén jelentkezik.
4 Magyarországon: Pp. V. rész, 387-394/A. §
5 Magyarország kivétel, nálunk a nemzeti bagatell eljárás és a fizetési meghagyásos eljárás egymásra épül.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
