A belföldi polgári peres bizonyításelméleti jogirodalom által kevéssé vizsgált részterületnek tekinthető a negatív tény bizonyításának kérdésköre. Vélhetően ezzel is összefüggésben a bírói gyakorlat a negatív (bizonyítandó) tények bizonyításának elvi lehetőségét, elvárhatóságát illetően széttartónak tűnik. Erre tekintettel a tanulmány ezen részében bemutatom (i) a negatív tények fogalmát, (ii) az erre vonatkozó, fontosabb filozófiai megállapításokat, (iii) néhány a negatív tények bizonyításához szorosan kapcsolódó elhatárolási kérdést, valamint (iv) a német perjog némileg kifinomultabb válaszát a negatív tényeket illető bizonyítási nehézségekre, amelyekre alapítottan a tanulmány végén (v) jogalkotási- illetve értelmezési javaslatokat fogalmazok meg.
E társadalomtudomány álláspontja figyelembevételének helyességét támasztja alá, hogy a Kúria Büntető-Közigazgatási-Munkaügyi és Polgári Kollégiumai Joggyakorlat-Elemző Csoportja "Az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdései" c. 2017. októberében közzétett Összefoglaló véleményében[1] szükségesnek tartotta az emberi megismerés ismeretelméleti alapjait és a jogi megismerési folyamat sajátosságait elméleti alapvetésként bemutatni. Ennek körében annak szükségtelen ismétlése nélkül kiemelhető, hogy a Csoport kitért a megismerés filozófiai alapkérdéseire, az igazság-felfogásokra a filozóiában, a logika helyére és szerepére a bírói gondolkodásban, valamint ténymegállapításban, a bizonyítási elméletekre, a bizonyítási eljárásra, mint a bírói megismerés sajátos formájára, a belső bírói meggyőződésre, a bizonyítás és tényállás-megállapítás pszichológiai elemeire,
- 14/15 -
az indokolási kötelezettségre, az anyagi és alaki igazság kérdéseire, a bizonyosságra a nemzetközi gyakorlatban, és a valószínűségre a bírósági eljárásban.
A Csoport az Összefoglaló véleményben a megismerés filozófiai alapkérdései közül kiemeli, hogy a jogszabály alkalmazása szempontjából jelentős, jogkövetkezmények kiváltására alkalmas tények megállapítása közelebbről egy speciális megismerési folyamatot jelent, amelynek során a bíró megismeri azokat a külvilágban végbement eseményeket és történéseket, amelyek magukba foglalják a releváns tények megvalósulását. E megismerési folyamattal szemben érvényesülő alapvető követelmény, hogy az annak során feltárt tények tudományos igénnyel bizonyítható módon egyezzenek meg a valósággal. A törvényben meghatározott jogkövetkezmény kiváltására ugyanis csak olyan tények alkalmasak, amelyek a bíróság eljárása során bizonyítást nyertek. E megismerés és bizonyítás legáltalánosabb törvényszerűségeivel a filozófia ismeretelméleti ága foglalkozik. A filozófia a megismerés eszközétől, mélységétől és összefüggés-rendszerétől függően különbséget tesz annak különböző szintjei, rétegei között. A mindennapi megismerés a jelenségek "triviális" okait keresi. Ezen a szinten a bizonyosság egy olyan állapotot jelent, amely bárki számára ténylegesen megtapasztalható és egy csoport tagjainak közös, kétséget kizáró meggyőződése. Ehhez képest a szaktudományos megközelítés mélyebb, absztraháltabb értelmezést igényel, a filozófiai gondolkodás pedig az egyetemes fogalmakat vizsgálja, míg a teológia a megfoghatatlanság, megragadhatatlanság szférájában mozog. Az ismeretelmélet szerint a bizonyosságról való meggyőződés (megismerés) két fő forrása a tapasztalás és a racionális gondolkodás. Hangsúlyozta, hogy a logika szabályainak az alkalmazása a jelenségek magyarázatára csupán alternatívákat kínál, de önmagában nem mutatja meg az irányt a való kijelentések felé. Ebből következően sem az érzékszervi, sem a fogalmi megismerés útján nem lehetséges a valóság teljes terjedelmű és objektív feltárása.
Ez az állapot azonban társadalmi szinten meghaladható. Az egyén neveltetése, tanulmányai, hagyományai és élettapasztalatai segítségével, lényegében társadalmi hagyományok útján létrejön egy olyan előzetes valóság-értelmezés, amely elősegíti az új ismeretek helyes értelmezését és elhelyezését. Ez a meggyőződés kialakulásának harmadik forrása, a történetiség. Mind a megismerés folyamata, mind pedig az annak során megszerzett tudás csak a történelembe ágyazva - az adott kor értékrendjének, kultúrájának és hagyományainak, valamint gazdasági és társadalmi berendezkedésének a fényében - értelmezhető helyesen. Ezért a múlt valósága soha nem jelenti a tények objektív valóságát, mert az valamilyen módon mindig magában foglalja az értelmezés mozzanatát. Az értelmezés rendező elvei pedig a tér és az idő, mert minden ismeretünk csak a tér és az idő rendszerében elhelyezve nyeri el valódi tartalmát.
A jövőbeli dolgokról tett állítások (mint például a kártérítési igények részeként az elmaradt haszon állítása) nem a tudás, hanem a vélekedés szférájába tartoznak. E vélekedést az teheti megalapozottá, hogy a megtapasztalt múlt a megismerőben tovább él és hatást gyakorol a jelenre, amellyel egyben a jövő lehetőségeit is magában hordozza. A megismerés egyedisége az érzéki és értelmi képességek által körülhatárolt, egyben a történelmi tudat által determinált megismerő személyében rejlik. A megismert tárgyban mindig benne rejlik a megismerő alanyisága, azaz a valóság a megismerő adottságai által meghatározott.
- 15/16 -
Az Összefoglaló vélemény kiemeli továbbá, hogy a jogi eljárásokban alkalmazott bizonyítás során a bíró a bizonyítás eszközeit közvetlenül megismeri, de rajtuk keresztül a múltbéli történéseket már csak közvetett módon észleli, amelyből a megismerő a gondolkodás segítségével, a logika szabályainak alkalmazása útján jut el a valóság tudati megragadásához. Ennek során a bíró szintén a logika szabályainak megfelelő alkalmazásával ellenőrzi a perben résztvevő felek kijelentéseinek igazságértékét.
Az ezen pontbeli bizonytalanságra való következtetés miatt elég csak néhány jelesebb ontólógiai nézetet ismertetni a teljesség igénye nélkül a probléma kontúrjai megvilágításának érdekében. Parmenidész[2] a megbízhatatlan érzékeléssel a fogalmi megismerést állította szembe. Egyedül ennek a tárgyát tekintette valóságos, egységes létnek. A lét van, de nincs nem-létező, mert fogalmilag megismerhetetlen, s ha megismerhető, már nem tekinthető nem-létezőnek. Mivel csak az gondolható el, ami van, a gondolkodásnak csak a lét útja járható. Parmenidész szerint nincs keletkezés és elmúlás, csak lét. Ez nem keletkezhet, sem a nem-létből, hiszen az sincs, sem a létezőből, hisz az ő maga. A keletkezés és elmúlás, mozgás, csak látszat, amelyet helytelenül érzékel az egyes ember, az igazi létező azonos az elgondolttal, az az ész tárgya, a létező a gondolkodással tárul fel. A lét nem szűnhet meg, ahogy nem is keletkezik, a nem létezőből pedig nem jöhet létre valami.[3]
Gorgiász[4] - egyes nézetek szerint Parmenidész paródiájának szánt - művében azt vizsgálta, hogy milyen kapcsolat van az ismeret tárgya, az ismeret és az azt kifejező beszéd között. E körben legfontosabb három tétele éppen fordított Parmenidészével. Ezek szerint (i) semmi nem létezik, (ii) ha létezik is valami, akkor az megismerhetetlen, (iii), ha megismerhető is, akkor az ismeret közölhetetlen.
Platón[5] dialektikájában a létező egyben nem létező is, ahol valamennyi létezőről állítható a viszonylagos nemlét, hiszen az egyik létező a másikhoz viszonyítva nemlétező. Eljut a magától való lét (isten) és a mástól való lét gondolatához.
Arisztotelész abból indul ki, hogy a létezésre sokféle módon utal a nyelv, amelyek egyik közös kifejezése a létige használata, ezért a "van" szót veti alá elemzésnek. A megfigyelhető nyelvi viszonyok alapján Arisztotelész tíz ilyen létre vonatkozó kijelentésformát (kategóriát) különböztetett meg: így különösen a szubsztanciát, lényeget (az egyes dolog, az alap), pl. ember, állat, a mennyiséget (tömeget), pl. egy centi, kilogramm, a minőséget, pl. fehér, művelt, a viszonyt (vonatkozást), pl. valaminek a háromszorosa, fele, a helyet, pl. a munkahelyen, iskolában, az időt, pl. egy hete, két éve, a helyzetet, pl. áll, ül, állapotot, pl. tiszta, férjes, a tevékenységet, pl. vág, olvad, az elszenvedést, pl. begyűjtik, megbuktatják.
Álláspontja szerint minden valóságos dolog önmagában véve két mozzanatból áll: az
- 16/17 -
aktuális lét mozzanatából, aminek alapján a valóságos dolog az, ami aktuálisan, és a lehetőség szerinti lét mozzanatából, aminek alapján a valóságos dolog a mássá válás lehetőségével rendelkezik.
Heidegger[6] ugyanakkor úgy látta, hogy nincs az ontológusok körében általánosan elfogadott válasz arra a kérdésre vonatkozóan, hogy mit is értünk a létező kifejezés alatt, következésképpen a nemlétező kifejezés alatt sem. E körben Sartre[7] újabb keletű ontológiai alapműve sem hozott változást.
Azaz filozófiai (ontológiai) megegyezés hiányában a létező, illetve nemlétező fogalma nem tekinthető tisztázottnak. Ez pedig a jelen tanulmány tárgya szempontjából annyiban releváns, hogy a perjogtudomány filozófiai segítség nélkül marad nemcsak abban, hogy megismerhető-e, így bizonyítható-e a nemlétező, de abban is, hogy egyáltalán létezik-e nemlétező, és hol válik el, mi különbözteti meg a létezőtől, az hogyan határozható meg.
Megnyugtatásul előrebocsátható, hogy a perjog tudomány, illetve gyakorlat nemleges tények bizonyítását lehetségesnek látó irányzata által használt fogalomkészletből következtethetően a nemleges tény a külvilágban le nem játszódó történés, vagy ott fel nem lelhető tárgyi jelenség, továbbá az emberi lelkivilágban be nem álló jelenség, ki nem alakult állapot a 2. pontban részletezettek szerint.
Kengyel[8] szerint a bizonyítás tárgyai általában tények, elsősorban a felperes keresetét (alperes viszontkeresetét), illetőleg a keresettel (viszontkeresettel) szembeni védekezést megalapozó tények. A keresetlevél tartalmi kellékeit az rPp. 121. § (1) bekezdése, a Pp. 170. § (2) bekezdése határozza meg. A Pp. 170. § (2) bekezdése szerint a keresetlevél érdemi részében fel kell tüntetni a) a bíróság ítéleti rendelkezésére irányuló határozott kereseti kérelmet, b) az érvényesíteni kívánt jogot a jogalap megjelölése útján, c) az érvényesíteni kívánt jogot és a kereseti kérelmet megalapozó tényeket, d) az érvényesíteni kívánt jog, a tényállítás és a kereseti kérelem közötti összefüggés levezetésére vonatkozó jogi érvelést, és e) a tényállításokat alátámasztó és rendelkezésre álló bizonyítékokat, bizonyítási indítványokat az e törvényben meghatározott módon.
Azaz a kereset alapját az anyagi jog által meghatározott tények alkotják. Kengyel hangsúlyozza, hogy e jogi tények joghatása abban áll, hogy az érvényesített jogot keletkeztették, megváltoztatták, megszüntették, vagy létrejöttét kizárták, illetve fennállásuk esetén jog
- 17/18 -
keletkezése, megváltozása vagy megszűnése következett volna be, vagy pedig fennállásuk jog létrejöttét zárta volna ki. Kiemeli, hogy a bizonyítás tárgyát alkotják azok az anyagi jogi tények is, amelyeken a keresettel szembeni védekezés alapul.
Az eljárásjogi tények vonatkozásában utal arra, hogy a bizonyítás arra is vonatkozhat, hogy az adott ügyben a bíróság hozhat-e érdemi határozatot vagy sem.
A bizonyítás olyan tények fennállásának vagy fenn nem állásának, illetve valóságának vagy valótlanságának a megállapítására is irányulhat, amelyek a bíróság hatáskörére, illetékességére vagy éppen a felek jog- vagy cselekvőképessége szempontjából jelentősek.
Kengyel a bizonyítás szempontjából a tények alatt a külvilágban lejátszódó történéseket, valamint a külvilág tárgyi jelenségeit, továbbá az emberi lelkivilág jelenségeit és állapotát érti, utóbbit különösen egy magatartás, jognyilatkozat mögötti szándék, célzat, jóhiszeműség, egyetértés, akarati hibák, beszámíthatóság, elvárhatóság körében.
Rámutat, hogy a bizonyítás tárgyát alkotó tények a bizonyítandó tények, amelyek valóságáról vagy valótlanságáról a bíróság rendszerint nem közvetlen észleléssel győződik meg, hanem egy másik, a bizonyító tény észlelésén keresztül. A bizonyító és a bizonyítandó tény ok-okozati viszonyban áll egymással és helyük az oksági láncban attól függően alakul, hogy a bizonyítandó tény múltbeli, jelenbeli vagy jövőbeli. Ha a bizonyítandó tény a múltbeli, akkor az az ok, amelynek okozata a bizonyító tény; ha a bizonyítandó tény jelenbeli, akkor a bizonyítandó és a bizonyító tény összehasonlítása ad lehetőséget a bíróságnak a meggyőződése kialakítására, míg, ha a bizonyítandó tény a jövőbeli (legnagyobb valószínűség szerint bekövetkező körülmény), akkor ez az okozat, és a bizonyító, jelenbeli tény az ok.
Ebből következően a negatív vagy nemleges tény fogalma az 1.3. pont szerint alakul.
Hangsúlyozandó, hogy számos alsóbb fokú bírósági döntésben tükröződik azon elvárás, hogy a bizonyítással terhelt fél pernyertességéhez kétséget kizáró bizonyosságot érjen el, amely azért jelentős e tanulmány szempontjából, mert a bizonyossági szint túlzottan magasra emelése önmagában alkalmas arra, hogy okafogyottá tegye az egyébként, alacsonyabb bizonyossági szint mellett elfogadható, nemleges bizonyítandó tényt közvetlenül bizonyító tényekre vonatkozó bizonyítási eszközök felhasználását.
Így azon megállapítás önmagát teljesítheti be, hogy nemleges bizonyítás lehetetlen, vagy aránytalanul súlyos terhet róhat a felperesre, ha az erre irányuló bizonyítástól a bírói gyakorlat a kétséget kizáró jelleget várja el. Itt is érdemes utalni rá, hogy a német gyakorlatban a nemleges tény bizonyításával kapcsolatos nehézség miatti bizonyítási könnyítést igénybevevő féllel szemben akkor várják el, hogy bizonyítása kétséget kizáró bizonyossági szintet érjen el, ha a könnyítés miatt jogot kap arra, hogy eredetileg pusztán állítson valamely nemleges tényt, amely alapján az alperesre pusztán az ellenkező tény állításának terhe fordul, amelyet követően az eredetileg bizonyítással terhelt fél ezen pozitív tényre vonatkozó alperesi ellenállítást lesz köteles pernyertességéhez kétséget kizáróan ellenbizonyítani.
- 18/19 -
Hangsúlyozandó, hogy a Kúria fent említett Joggyakorlat Elemző Csoportjának Összefoglaló véleményében[9] kimondta, hogy a Pp. arra a felismerésre épült, hogy a külvilág jogilag releváns tényei bár megismerhetők, azonban ennek lehetőségei nem korlátlanok. Az emberi megismerésnek lehetnek objektív, természetes, fizikai akadályai. Az emberi és a bírói megismerési folyamatnak a természetéből fakadó fenti bizonytalansági tényezői egzakt módon, logikai vagy matematikai eszközökkel nem iktathatók ki. A társadalmi viszonyok és a bíróságok elé kerülő ügyek olyan mértékben heterogén jellegűek, hogy a közöttük fennálló gyakran jelentős különbségek miatt a bizonyításnak a belső bírói meggyőződés kialakítására alkalmas általános mértékéről nem beszélhetünk. A magánjogi (polgári, gazdasági, kereskedelmi) ügyekben a bírói ítéletekkel szemben az anyagi igazsághoz lehető legközelebb álló bizonyossági fok elérésére vonatkozó követelmény - szemben a büntetőjogi ügyekkel - nem érvényesülhet. A vagyoni viszonyok ugyanis általában mind ténybélileg, mind jogilag összetettek, a tényállási elemek jelentős száma igényelhet bizonyítást, a magánéletviszonyokban nagyobb a fel nem tárható adatok aránya. Ezért e téren a teljes bizonyosság elvárása megnehezítené, alkalmanként ellehetetlenítené a jogos igények érvényesítését. A teljes bizonyossággal alá nem támasztható, de a bírói meggyőződés kialakítására egyébként alkalmas, a valószínűség valamilyen szintjén igazolható követelések elutasítása a jogos igények jelentős részétől vonná meg a jogsegélyt, amely igazságtalan volna. Ezért a vagyonjogi ügyekben általában elegendő lehet a valószínűségnek valamely magasabb foka, mely az általános élettapasztalatokra figyelemmel, alkalmas lehet az események ellentétes alternatíváinak, valamint az azok által ébresztett ésszerű kétkedésnek a kizárására.
A nemleges tényre vonatkozó bizonyítás problematikája nem azonos a pozitív tényre vonatkozó bizonyítási eszköz hiányának bizonyítékként való értékelésével. Utóbbinak a büntetőjog segédtudományaiban alakult ki jelentősebb irodalma. Petrétei[10] például a büntetőeljárás vonatkozásában kiemeli, hogy helytelenül a negatív körülményekre vonatkozó bizonyítékot "negatív nyomnak" is nevezik, amely a bizonyíték hiányaként ragadható meg olyan esetekben, amikor e hiány a várakozásokkal, általános élettapasztalattal ellentétben áll. Példaként említi a lakat lefűrészelése esetén a fémforgács hiányát a padlón, ilyen lehet egy "véres" bűncselekmény esetén a gyanúsított személy tiszta ruházata, stb. Álláspontja szerint e hiányzó elváltozásokat is okszerűen értékelni kell.
Tulajdonképpen a fenti tétel általánosításától tartózkodásra intésnek is felfogható, hogy axiómaként említi: "a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka". Azonos témában írt,
- 19/20 -
külön cikkében[11] azt is kiemelte e körben, hogy a bizonyíték hiánya egyrészt általában nem zárja ki a bizonyítandó tény valóságát, másrészt önmagában nem alapozhatja meg a bizonyítandó tény valótlanságát sem, mert a bizonyítandó tény valóságát kizárólag a rá vonatkozó adatok - vélhetően ez alatt pozitív bizonyító tényeket értett - alapozhatnak meg.
Fontos hangsúlyozni a lent ismertetésre kerülő bírói gyakorlatra is tekintettel, hogy ha a felperes állít egy nemleges tényt, és ezt a másik fél nem is vitatja, vagy beismeri, egyezően adja el, akkor ezen tény tekintetében nem azért nem lehet bizonyítást elrendelni, mert az nemleges tény, és esetleg a perbíróság azon ítélkezési gyakorlatot követi, amely a nemleges tény bizonyítását általában lehetetlennek tartja, hanem azért, mert a Pp. 266. §-a alapján bizonyítás nélkül megállapítható tényekként fogadhatóak el az ellenérdekű fél által beismert, a felek által egyezően előadott, az ellenfél által bírói felhívás ellenére nem vitatott vagy e törvény értelmében nem vitatottnak tekintendő tényállításokban foglalt tények, ha azok tekintetében a bíróságnak kételye nem merül fel.
Kiemelendő, hogy a fél által bizonyítandó negatív tény lehet köztudomású vagy az olyan tény is, amelyről a bíróságnak hivatalos tudomása van, amely így szintén nem igényel bizonyítást, így bizonyítandósága esetén fennálló nehézség, lehetetlenség indifferenssé válhat ez okból. Erre rímel a Kúria I. tanulmányban vizsgált, Pfv.21.249/2016/4. sz. döntése, amely meghatározott, perben releváns tények bizonyítását nem tartotta elvárhatónak egyik féltől sem, de általános élettapasztalatokhoz nyúlt vissza, hogy a felperes által állított tényt tulajdonképpen bizonyítás nélkül megállapíthassa.
E tekintetben tehát a bíróság számára az is okafogyottá teheti a felperes által esetlegesen kért bizonyítási szükséghelyzeti szabályok alkalmazását, vagy annak mérlegelését, hogy az adott nemleges tény bizonyítása elvárható-e az alperestől, teljesíthető-e általa, vagy általában, ha az érintett tény bizonyítás nélkül megállapíthatónak minősül.
Magyary[12] utal rá, hogy sokszor egy jogi hatás egy tény meg nem történtéhez fűződik, mint ez a nemleges megállapítás iránti keresetnél és a kifogásnál előfordul, amikor az utóbbi arra irányul, hogy a tényalap előfeltételét képező tény hiányzik. Hasonló történik az ellenkifogásnál is, amely arra irányul, hogy a kifogás előfeltételét jelentő tény nincs meg. Hangsúlyozza, hogy ezen tények hiánya felől bizonyosságot kell nyújtani. Minthogy azon-
- 20/21 -
ban azt, hogy egy bizonyos tény meg nem történt, álláspontja szerint soha sem lehet önmagában kideríteni, hanem csak más oly tények bebizonyítása által, amelyek megtörténte amannak megtörténtét kizárják, ennélfogva azokat, ez utóbbi meg nem történtének bizonyítása céljából bizonyítani kell. Csak így lehet megérteni azt, hogy habár a negatív megállapítási kereset tényalapjának egyik része annak az állítása, hogy egy tény nem történt meg és hogy habár a kifogás, illetve az ellenkifogás, midőn arra irányulnak, hogy a jogi hatás az előfeltételt képező tény hiánya miatt nem jött létre, egy tény tagadásából állanak: mégis a bizonyítás ezen esetekben is, bizonyos tények megtörténtének bizonyítása által történik. A bizonyítási teher áthárításának - a bizonyítási szükséghelyzet lényegével rokon, azonban annál rugalmasabb - rendszerére utal azzal, hogy a bizonyítási teher a bizonyító fél iránti méltányosságból akkor is áthárult a bizonyító fél ellenfelére, midőn az előbbinek bizonyító eszközök hiányában vagy elégtelensége miatt nem áll módjában a bizonyítandó tény felől a bírót meggyőzni. Ilyenkor a bizonyító fél ellenfelének a bizonyítandó tény ellenkezőjét kell bizonyítania.
Gaár[13] különösen részletesen foglalkozott a negatívum bizonyításával. Röviden vizsgálta a "negativa non sunt probanda" elvnek a keletkezését és történeti fejlődését. Kiemelte, hogy az a glosszátoroktól - különösen Accursiustól - ered, akik a római jog tételeiből azt a következtetést vonták le, hogy felperes kereseti követelésének érvényesítésével ténylegesen alperes e követelés tagadásával nemleges álláspontra helyezkedik, ennélfogva a nemleges nem bizonyítandó, s pedig azért, mert az nem bizonyítható. Utal rá, hogy a glosszátorok különbséget tettek negativa iuris, qualitatis és facti közt. Az első kettőt az arra hivatkozó fél tartozott bizonyítani, de nem az utolsót, mert az nem egyéb, mint a factum ellentéte, ez pedig nem bizonyítható. Kiemeli, hogy akadt a glosszátorok közt is, aki ezen tanítás ellen felemelte szavát (Bartolus), s pedig abból az okból, mert a negatívumot is bizonyíthatónak tekintették. Rámutatott, hogy a kanonjogban és az ennek nyomán fejlődött többi középkori jogban általános elterjedést nyert a negativa non sunt probanda tétel. S e tétel a gyakorlatban akkor is érvényesült, ha a tagadólagos alakban voltaképpen pozitív tényállítás foglaltatott.
Hangsúlyozza, hogy ezen tétel tarthatatlansága lassan mégis köztudottá vált, s a XVIII. század vége felé a jogtudomány már tisztultabb álláspontra helyezkedett. A XIX. század első felében azonban ismét hívei (Klötzer, Kori) akadtak a bizonyíthatatlanságra vonatkozó tanításnak, akik abból indultak ki, hogy a puszta tagadás, a semmi nem lehet jogoknak alapja, semmiből jog nem származik, a semmire tehát kereset nem alapítható. A jog keletkezése, változása és megszűnése tényeket feltételez; csak külső események lehetnek e tények, de az, ami nem történik, ami semmi, ami változást az eddigi állapotban elő nem idéz, az nem tény, hanem annak hiánya. Klötzer ezt a tanát az actio negatoria-ra alkalmazva, így kívánta igazolni: a tulajdonos csak tulajdonjogát tartozik bizonyítani, ellenben azt, hogy tulajdona mentes az alperes által igényelt szolgalomtól, nem kell bizonyítania, mert a szolgalom hiánya egy non factum, egy semmi, mely nem bizonyítható.
- 21/22 -
Kiemeli, hogy a negatívum bizonyításának kérdését azonban mindeme elméletek meg nem oldják, mert figyelmen kívül hagyják azt a körülményt, hogy a jogszabály valamely jogi hatás bekövetkezését valaminek meg nem történtéhez is kötheti és köti is, s így Kori és Klötzer kiinduló pontját tévesnek tartja.
Rámutat, hogy ellenhatásként eme túlzott álláspontokkal szemben elterjedt volt az a tan, hogy a bizonyítással terhelt fél bizonyítani tartozik tekintet nélkül arra, hogy a bizonyítandó tényállítás pozitív vagy negatív. Tisztázó jelleggel azonban hangsúlyozta, hogy negatív tényállítás alatt nem negatív jogi ténynek állítását érti, hanem oly emberi cselekmény elmulasztását vagy természeti esemény elmaradását, amely elmaradás vagy mulasztás bekövetkeztéhez a jogszabály jogalkotó, jogváltoztató vagy jogszüntető hatást kapcsol. A negatív jogi tény oly tény, melynek létezése nem engedi a többi beállott jogi ténynek érvényre juttatását, ellenben a negatív tényállítás oly cselekvésnek elmulasztása vagy eseménynek elmaradása, mely nélkül a többi jogi tények hatása nem állna be.
Álláspontja szerint a negatív jogi tény létét az tartozik bizonyítani, akinek e tény létezése érdekében áll; amiből következik, hogy a negatív jogi tény nem létezése, mint lehetőség fenn nem forgása nem bizonyítandó. Ellenben a negatív tényállítás nem egyszerű lehetőség, hanem olyan perbeli tényelőadás, melynek valónak kell lenni, mert különben a reá hivatkozó fél az általa elérni kívánt jogi hatást nem fogja kikövetelhetni a bíróságtól. A negatív tényállítás mindenkor a per ténybeli anyagának egyik része, melynek a perben kétségtelennek kell lenni. Ezzel szemben az oly perbeli tényelőadás, hogy a negatív jogi tény lehetősége fenn nem forog, a negatív jogi tényt még nem teszi a per anyagává, az csak akkor válik azzá, ha a fél, akinek ez a jogi tény előnyére van, azt a perben csakugyan előterjeszti.
Vitatta azon tanítás helyességét, amely szerint minden negatív tényállítást annak a félnek kell bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy valamely emberi cselekmény elmulasztását, valamely természeti esemény elmaradását a bíróság valónak elfogadjon. Álláspontját abba foglalta össze, hogy a negatív tényállítás tekintetében a bizonyítás terhe akkor esik azon félre, akinek érdekében áll, hogy a bíró a perben a negatív tényállítást valónak vegye, amikor oly pozitív tények fennforoghatnak, melyek létezése okszerűen kizárja a negatív tényállításban nemlegesen meghatározott cselekmény vagy esemény megtörténtét. Minden más esetben a negatív tényállítás nem bizonyítandó; épp ellenkezőleg: az ellenfélre hárul az illető cselekmény vagy esemény megtörténtének bizonyítása.
Móra tankönyvében nem említi a nemleges tények bizonyítását a bizonyítással kapcsolatos koncepcionális kérdések között.[14]
Kiss[15] szintén egyetemi tankönyvében axiomatikus megállapításként rögzíti, hogy a bizonyítás tárgyát képező tények lehetnek pozitív, illetve negatív irányúak, tehát a tények megtörténtének, illetve meg nem történtének kérdéséhez kapcsolódóak is, ahogy a bizonyítás irányulhat valamely tény bekövetkezésének lehetetlenségére is.
- 22/23 -
Kengyel[16] ezzel egyezően említi, hogy a bizonyítás tárgyát alkotó tények nemcsak pozitív, hanem negatív tények is lehetnek, sőt valamely tény lehetetlensége is. Rámutat, hogy van olyan felfogás, amely szerint negatív tényt csak közvetett úton, kizáró következtetéssel lehet bizonyítani úgy, hogy valamely közbeeső (közvetítő, közvetlen) tényt bizonyítanak, amelynek megléte kizárja a meg nem történtnek állított tény megvalósulását. Így pl. azt a tényt, hogy valaki egy bizonyos időpontban egy bizonyos helyen nem volt jelen, azon pozitív tény bizonyításával lehet bizonyítani, hogy máshol volt ugyanazon időpontban jelen, amely kizárja, hogy az előbbi helyen ugyanakkor jelen legyen.
Kengyel szerint e felfogás azért téves, mert figyelmen kívül hagyja, hogy negatív tényt is lehet közvetlen úton bizonyítani. Így pl. az előző esetben azt a tényt, hogy valaki egy bizonyos időpontban egy bizonyos helyen nem volt jelen, az ugyanakkor ott jelen volt személyektől felvett tanúvallomásokkal, esetleg videókamera felvétellel is bizonyítható lehet. Hangsúlyozza, hogy valamely tény lehetetlensége szintén, mint negatív tény vehető figyelembe, amikor a bizonyítás arra irányul, hogy valaminek a megtörténte nemcsak az adott ügyben nem történt meg, hanem általában az adott ügy egyes vagy akár összes tényállási elemeitől függetlenül sem történhetne meg, amelyből közvetve lehet következtetni arra, hogy az állított tény valótlan, az a valóságban nem következett be.
Kiemeli, hogy a Legfelsőbb Bíróság BH 1978.283. sz. eseti döntésében kimondta, hogy az apasági vélelem megtámadása iránt indított perben annak bírói megállapítása, hogy a gyermek származása a körülmények szerint a vélelmezett apától lehetetlen, objektíve igaz tényeket, teljes bizonyosságot kíván, amelynek forrásaként a Csjt. 48. § (1) bekezdését jelölte meg a bíróság.
Általában is kimondható, hogy a származási perekben az ítélkezési gyakorlat kiemelkedő jelentőséget tulajdonít annak, hogy a származás megállapítása kellően bizonyított tényeken, természettudományos vizsgálatok eredményein, mint "természettudományos értékű, szubjektivitástól mentes" bizonyítékon alapuljon, amelyek ügydöntő jelentősége miatt szinte minden esetben igénybevételre kerülnek függetlenül attól, hogy a Pp. 470. § (1) bekezdése pusztán a származás megállapításához szükséges orvosszakértői vizsgálat elrendelésének lehetőségével számol kifejezetten (BH 1992.765.). Mindez ugyanakkor értelmezhető akként is, mint bírói gyakorlat által teremtett kivétel a tényállás szabad megállapításának elve alól. A jelen dolgozat szempontjából azonban annak van jelentősége, hogy az ilyen vizsgálat eredményét a bírói gyakorlat elismeri, mint nemleges tény bizonyítására egyértelműen alkalmas bizonyítási eszközt.
Az rPp. jogtárbeli Nagykommentárja[17] egyrészt a megállapítási keresetek vonatkozásában az rPp. 123. §-ához fűzött magyarázata körében kifejezetten utal arra, hogy a megállapításra irányuló keresetben a felperes valamely jog vagy jogviszony fennállásának vagy fenn nem állásának a megállapítását kéri a bíróságtól. Ahol a negatív megállapítási kereset a jog vagy jogviszony nem létezésének a bíróság általi kimondására irányul. Kivételes
- 23/24 -
esetben helye van valamilyen tény valósága vagy valótlansága megállapításának is, például az okiratok esetében. A negatív megállapítási kereset egyik sajátos esetét a Pp. külön is nevesíti. Abban az esetben, ha a per első tárgyalását a felperes mulasztotta el, az alperes a Pp. 159. §-ának (2) bekezdése szerint a per megszüntetésére irányuló kérelemmel együtt a felperes ellen viszontkeresetet is indíthat annak megállapítása iránt, hogy a felperest a keresetben érvényesített jog nem illeti meg. Ez az ún. negatív megállapítási viszontkereset.[18]
A Pp. 163. §-ához fűzött magyarázata körében kiemeli továbbá, hogy a bizonyítás tárgya negatív tény is lehet, sőt valamely tény lehetetlensége is lehet a bizonyítás tárgya.
A jogtárbeli új Pp. Nagykommentárja[19] a bizonyítás általános rendelkezéseinek a magyarázata körében nem, kizárólag a sajtó-helyreigazítási perben tesz említést nemleges tény bizonyításáról, e körben a PK 14. számú kollégiumi állásfoglalásra utal, továbbá - tévesen[20] a bizonyítási érdek általános szabályából következőnek vélve - arra a helyes álláspontra jut, hogy a sajtóközlemény vitatott tényállításának valóságát a perben a sajtószerv köteles bizonyítani akkor is, ha átveszi más személy vagy szerv nyilatkozatait és akkor is, ha a sajtóközlemény olyan nemleges tényt állít, amely szerint valami nem történt meg, vagy az érintett valamivel nem rendelkezik.
Az új Pp. Szakértői Javaslata, illetve annak indokolása a nemleges tényről, illetve bizonyításának sajátosságáról kifejezetten nem tesz említést.[21]
A Pp. bírói kommentárjának[22] a végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránt indított per vonatkozásában a Pp. 531. § (4) bekezdéséhez fűzött magyarázata utal arra, hogy a régi Pp. kapcsán az a bírói gyakorlat alakult ki, hogy ha a keresetlevélben előadottakból
- 24/25 -
kitűnt, hogy a nemperes eljárásban lehetőség lenne a végrehajtás megszüntetésére (mert rendelkezésre áll a Vht. 41. §-ának megfelelő tartalmú okirat, illetve a Vht. 56. §-a szerinti bírósági határozat), a bíróság hiánypótlás keretében felhívta a felperest annak igazolására, hogy a végrehajtási eljárásban megkísérelte-e végrehajtás megszüntetését. A keresetlevélnek a régi Pp. 130. § (1) bekezdésének c) pontjára alapított, idézés kibocsátása nélküli elutasítására nem nyílt lehetőség, mert a Pp. nem írta elő a perindítás kötelező előfeltételeként a végrehajtás megszüntetésének megkísérlését a nemperes eljárásban. Ha a felperes ilyen esetekben elmulasztotta a hiány pótlására szabott határidőt, a bíróság a régi Pp. 130. § (1) bekezdésének j) pontja alapján, a hiánypótlás elmulasztása miatt utasította el idézés kibocsátása nélkül a keresetlevelet. Azokban az esetekben viszont, amikor a keresetlevélből kitűnt: az adott körülmények között nincsen lehetőség a nemperes eljárás keretében a végrehajtás megszüntetésére, mert nem készült a Vht. 41. §-ának megfelelő okirat, illetve nem keletkezett a Vht. 56. §-ában előírt határozat, a bírói gyakorlat nem követelte meg a "nemleges" igazolás beszerzését. A Pp. 531. § (4) bekezdése - bár megfogalmazása kógensnek és általános érvényűnek, tehát minden egyes esetre vonatkozónak tűnik - valójában nem eredményez alapvető változást a régi Pp. kapcsán kialakult, az előzőekben körvonalazott bírói gyakorlatban: a keresetlevélhez - a Pp. 171. §-ában meghatározottakon túl - nem kell feltétlenül, minden esetben csatolni a Pp. 529. §-a szerinti előzetes eljárásra vonatkozó okiratot. ... utal rá, irányadónak tartják továbbra is azt a bírói gyakorlatot, amely szerint ha a keresetlevél tartalmazza a szükséges adatokat és tényeket, de azok egyértelművé teszik, hogy nem készült a Vht. 41. §-a körébe tartozó okirat, illetve nem keletkezett a Vht. 56. §-a szerinti határozat, így mindezekre tekintettel a nemperes eljárásban nem lenne lehetőség a végrehajtás megszüntetésére, a lehetőség hiányára vonatkozó "nemleges" igazolás becsatolását továbbra sem kell megkövetelni a felperestől.
Éless[23] a Varga István szerkesztette Kommentár az írásbeli ellenkérelemre vonatkozó 199. § magyarázata körében utal arra, hogy bár a Pp. külön bekezdésben szabályozza, funkcionálisan ugyancsak a záró részre tartozik az alperesnek a saját állítási szükséghelyzetére, vagy bizonyítási szükséghelyzetére vonatkozó előadása, és erre alapított, a felpereshez intézett felhívása információ, vagy adat szolgáltatására, illetve nemleges bizonyításra. Ennek megfelelően a válaszirat, viszontválasz 201. § magyarázata körében arra utal, hogy a felperes a válasziratban nincs kötve a bíróság felhívásához: szabadon előterjeszthet bármely perfelvételi nyilatkozatot, valamint állítási szükséghelyzetre hivatkozással információ szolgáltatására, illetve bizonyítási szükséghelyzetre hivatkozással adat szolgáltatására, illetve nemleges bizonyításra irányuló felhívást intézhet az alpereshez.
Döme[24] a 265. § magyarázata körében utal arra, hogy a gyakorlatban a szükséghelyzetet állító fél a szükséghelyzet fennállását megpróbálja valószínűsíteni, az ellenérdekelt fél pedig önként vagy bírói felhívásra ellenvalószínűsít (ha tud). A bíróság a valószínűsítés sikerességéről vagy sikertelenségéről az ítéletének indokolásában foglal kifejezetten állást.
- 25/26 -
Az ellenvalószínűsítés ebben az esetben negatív tény fennállására vonatkozik, de mivel nem bizonyítást kíván meg ebben a tekintetben a törvény, csak annál lényegesen alacsonyabb fokú meggyőzési módot, a gyakorlati lehetősége nem tekinthető igazán problémásnak.
Döme[25] a 267. § magyarázata körében arra utal, hogy a peres felek részéről tapasztalható törekvés, hogy tényállításaikat negatív hazugságvizsgálati eredménnyel bizonyíthassák. Az ítélkezési gyakorlat ezt a módszert nem fogadta el a polgári perben alkalmazható bizonyítási módként: a fél által a saját nyilatkozatáról csatolt poligráfos vizsgálatot a peres fél nyilatkozataként értékelték arra tekintettel, hogy e bizonyítási mód a jelen technikai lehetőségei mellett, manipulálhatósága, illetve megbízhatatlansága miatt nem tekinthető valamely tény önálló bizonyítására alkalmasnak.
E körben az hangsúlyozható, hogy az elutasítása elvi oka tehát nem az volt, hogy annak a negatív ténynek a bizonyítására irányulna közvetlenül, hogy a nyilatkozatot tevő személy nem hazudik.
Petrétei[26] említett művében utal arra, hogy valaminek a nemlétét, negatív körülményeket bizonyítani gyakran lehetetlen, egyes esetekben azonban megfelelő bizonyítási eszközökkel erre lehetőség nyílik, így például az olyan felismerésre bemutatás, ahol a tanú nemcsak nem ismeri fel a gyanúsítottat, hanem határozottan kizárja a neki bemutatott személyeket, érdemi érvekkel. Ahogy bizonyítani kell bármilyen mulasztást is, ha az tényállási elem.[27]
Király[28] álláspontja szerint a bizonyítékok közé nemcsak az elkövetésre vonatkozó, hanem az azt cáfoló negatív tények, valamely állítás, feltételezés, verzió cáfolására szolgáló tények is tartoznak. Ő is kiemeli, hogy az alibibizonyítás annak a bizonyítása körében, hogy a terhelt a kritikus időben nem a vád által állított helyen, hanem máshol volt, valójában a védelem által elsődlegesen állított azon negatív tényt, hogy a terhelt nem volt a tett színhelyén, más helyen való jelenlétének, mint pozitív ténynek a bizonyításával igazolják. A negatív tényekre vonatkozó bizonyítékokat mind a védelem (a vád állításának cáfolására), mind a vád (a védelem állításának cáfolására) alkalmazhat.
- 26/27 -
Jóllehet Kengyel kifejezetten hangsúlyozza, hogy negatív tények az eljárásjogi tények között is felmerülnek, e tanulmány vizsgálatának középpontjában az anyagi jogi tények állnak, amelyek oszthatóak (viszont)keresetet, beszámítási kifogást, azaz igényérvényesítést megalapozó tények (a továbbiakban: az egyszerűség kedvéért igénylő tények), vagy a (vi-szont)keresettel, beszámítási kifogással szembeni védekezést megalapozó tények (a továbbiakban: az egyszerűség kedvéért védekező tények) körére.
A keresettípusok felől vizsgálva a kérdést, a felperesnek akár a kereseti kérelme is irányulhat jog vagy jogviszony fenn nem állásának, mint negatív igénylő ténynek a megállapítására. Továbbá a felperes pozitív (aktív magatartásra), negatív (abbahagyásra, tűrésre) marasztalási, pozitív megállapítási, pozitív (létrehozó, módosító), negatív (megszüntető) jogalakító keresetének egyaránt lehetnek olyan nemleges ténybeli alapjai, amelyek bizonyításának terhét sem az alperes érdeke, sem anyagi jogszabály, sem bírói vélelem nem fordítja az alperesre.
A fél pozitív igénylő tény állításával és bizonyításával szemben az ellenfél elsősorban bizonyítási lehetőségeitől függően, de perjogi szabályok általi akadályoztatástól mentesen élhet a pozitív vagy negatív védekező tény állításával és bizonyításával. Azaz nem kerül szükségszerűen abba a helyzetbe, hogy negatív védekező bizonyítandó tényt kelljen a pervesztességtől való menekedés érdekében bizonyítania, hiszen a pozitív igénylő tény fennállását kizárhatja pozitív védekező tény is, ahogy arra a tanulmány I. részében bemutatott bírói gyakorlat is rámutatott.
Ha a fél negatív igénylő tényt állít és tudja bizonyítani akár közvetlenül, akár közvetve, az nem vet fel problémát sem a saját vonatkozásában, sem az ellenfél vonatkozásában, hiszen az ellenfél a negatív ténnyel szemben pozitív védekező tényt állíthat és bizonyíthat.
Ha a fél negatív igénylő tényt állít, de nem tudja bizonyítani sem közvetlenül, sem közvetve, úgy pervesztes lesz, kivéve, ha jogszabályi vagy bírói vélelem[29] áll a rendelkezésére, vagy ennek hiányában sikeresen hivatkozik a bizonyítási szükséghelyzetben létére. Erre
- 27/28 -
pedig akkor kerülhet sor, ha valószínűsíti, hogy (Pp. 265. § (2) bek. b) pont) a tényállítás bizonyítása számára nem lehetséges, de az ellenérdekű féltől elvárható az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása, ha az ellenérdekű fél nem valószínűsíti ennek az ellenkezőjét és, ha a szükséghelyzetben lévő fél által bizonyítandó, de így csak állított tény tekintetében a bíróságnak kételye nem merül fel. Hangsúlyozandó, hogy mivel a negatív igénylő tény állításával szemben leggyakrabban pozitív védekező tény állítására kell, hogy sor kerüljön, így kérdés, hogy a fenti rendelkezést hogyan kell értelmezni. Az ugyanis abból indul ki, hogy pozitív tényt állít a szükséghelyzetben lévő fél, és a szükséghelyzete miatt az ellenérdekű fél kötelezhető negatív tény bizonyítására.
Itt meg kell jegyezni, hogy egyrészt a Pp. 265. § (2) bekezdés b) pontjának második fordulatában implicit módon igenlően foglalt állást abban a kérdésben, hogy lehet-e nemleges tényt bizonyítani, másrészt a nyelvtani értelmezésnek itt a logikai, teleológiai értelmezés nyilvánvalóan ellentmond.
Azaz nem értelmezhető a pontatlanul szűkítő megfogalmazás akként, hogy a jelen esetben, amikor a bizonyítási szükséghelyzetet azt idézné elő, hogy negatív igénylő tényt kellene a félnek bizonyítania, de ez számára nem lehetséges, de az azt cáfoló ezért a törvénybeli esethez képest könnyebben bizonyítható pozitív tény bizonyítása elvárható volna az ellenérdekű féltől az azért ne volna elrendelhető, mert a Pp. 265. § (2) bekezdés b) pontjának második fordulata nyelvtanilag szűken fogalmaz, amelyet akként értelmeznének, hogy kizárólag nemleges tény bizonyítására kötelezést tesz lehetővé, hiszen logikailag a nemleges bizonyítás, mint nehezebben teljesítési bizonyítási kötelezettséghez képest a könnyebben teljesíthető pozitív tény bizonyítása bele kell, hogy tartozzon a rendelkezésbe. A szabály célja is nyilvánvalóan az, hogy ilyen esetekben is védje a szükséghelyzetben lévő felet. Mindezért álláspontom szerint ilyen esetekben is alkalmazható a hivatkozott rendelkezés.
A rosszhiszemű elhallgatás és a negatív tényálláselem (arglistiges Verschweigen und negative Tatbestandsmerkmale) polgári perbeli kezelése a német bírói gyakorlatban is kihívást jelent.[30] Korábban azt az álláspontot képviselték, hogy aki negatív tényekre hivatkozott a perben, pl., hogy valami nem történt meg, hogy nem járt el rosszhiszeműen, az ezek tekintetében mentesült a bizonyítási teher alól. E nézetet azonban már sem a jogtudomány, sem a bírói gyakorlat nem követi. Ugyanakkor a negatív tény bizonyításának nehézségét elismerik a bírói gyakorlatban és a bírói jog által kialakított engedményekkel enyhítik. Ha például a felperes díjazás iránti keresetet terjeszt elő, úgy elegendő, ha a díjazás mértéke meghatározásának a hiányát állítja. Az ellenfélnek kellene emiatt a hely, idő
- 28/29 -
és összeg szerint előadni, hogy díjmeghatározás történt. Az alperesre telepítenek ezen esetekben egy másodlagos tényállítási kötelezettséget (sekundäre Darlegungslast) a ZPO 138. § (2) bekezdése alapján, amely széles körben a ZPO 138. § (1) bekezdése szerinti, alapvető történeti tényállási elemekre vonatkozó előadási kötelezettségből (grundsätzliche Substantiierungspflicht) indul ki. Az ilyen esetekben megengedett engedményeket tenni a felperes számára, a negatív tényállási elemek előadása során számára felmerülő alapvető bizonyítási nehézségre tekintettel az anyagi jogi rendelkezés tényleges kiüresedésének elkerülése érdekében.
Hangsúlyozza, hogy az érintett tényállási elemek tekintetében az alperes bizonyítással kapcsolatos terhe ugyan megnövekedik, de maga a bizonyítási teher nem fordul át rá. Azaz, a felperes, aki a szokásos díjazást követeli, köteles nem pusztán kétséget támasztani az alperesi előadás valóságát illetően egyszerű ellenbizonyítással, hanem köteles az előadás valótlanságát a szigorú bizonyítási mértékre vonatkozó ZPO 286. § szerint teljes mértékben bizonyítani.
Ennek megfelelően a joggyakorlat segíti például a jogalap nélküli gazdagodás visszakövetelési igény jogosultját, akinek így nem kell bizonyítani, hogy a teljesítésére semmilyen jogalap nem áll fenn, hanem elegendő, hogy az alperes által állított jogalap hiányát bizonyítsa, így a tekintetben ellenbizonyítson.
A rosszhiszemű elhallgatás vonatkozásában a gyakorlat elsősorban azt vizsgálja, hogy az elhallgatott tényre vonatkozóan fennáll-e a hallgató felet terhelő polgári anyagi jogi tájékoztatási kötelezettség, ennek hiányában, másodlagosan pedig azt, hogy a másik fél a jóhiszeműség és tisztesség alapelve (Treu und Glauben) alapján tájékoztatást követelhetne-e a hallgató féltől.
A fentiek alapján javasolható a nemleges bizonyítás elvi lehetőségének bírói gyakorlat általi elismerése akár közvetlenül nemleges, akár közvetve pozitív bizonyító tény bizonyításával.
Javasolható az ítélkezés során a bizonyítás nélkül megállapítható tények tisztázásával, törvény keretei közötti feltárásával csökkenteni a súlyos terhet jelentő módon vagy egyáltalán nem bizonyítható konkrét nemleges tények bizonyításának a terét, szükségességét.
Javasolható a bizonyítási szükséghelyzet szabályait akként értelmezni, hogy annak alkalmazási körébe tartozik a nemleges tények bizonyítása is akár az anyagi pervezetés eszközeinek alkalmazásával is és azon belül részletesen vizsgálni a nemleges tény bizonyítását illetően az adott felek közötti viszonyra specifikált elvárhatóságot is.
Javasolható ugyanakkor a nemleges tények bizonyítása körében egyes pertípusokban egyes tényfajták körében a bírói vélelmek kialakítási gyakorlatának fenntartása, amely szükségtelenné teszi ezek vonatkozásában az ismételt mérlegeléseket, és egységesen teszi ezek elbírálását lehetővé, erősítve az ügy kimenetét illető előreláthatóságot is. Ebbe a körbe sorolható különösen a PK 14. sz. állásfoglalás tárgyi hatálya által éppen csak
- 29/30 -
érintetlenül hagyott, Ptk. 2:45. § (2) bekezdésében említett azon jóhírnév megsértési esetek köre, ahol valaki más személyre vonatkozó és e személyt sértő módon valótlan pozitív tényt állított vagy híresztelt, hogy ne a felperesnek kelljen a valótlanságot a sajtó pereken kívül sem negatív bizonyítandó tényt illetően bizonyítania, hanem a személyére vonatozó, azt sértő állítást, híresztelést megvalósító jogalanynak.
Javasolható - a Fővárosi Ítélőtábla Pf.6.20.127/2006/3. sz. eseti döntésének tényállásában feltűnő biztosítási szerződési gyakorlatra tekintettel -, hogy az érvénytelenségi perekben felmerülő egyes eljárásjogi kérdésekről szóló 2/2010. (VI. 28.) PK vélemény 4. a/ pontjával és a Ptk. 6:104. § (1) bekezdés i) és j) pontjaival összhangban a bíróság hivatalból állapítsa meg a nyilvánvaló érvénytelenségét az olyan szerződéses kikötéseknek, amelyek a bizonyítási teher megfordításával kényszerítik méltánytalanul nehéz vagy lehetetlen, negatív bizonyítandó tényre vonatkozó bizonyítási helyzetbe a gyengébb szerződő felet, és ne hagyja, hogy a jogban járatlanabb gyengébb félre - ideértve gyakran a jogi képviselőjét is - megfelelő védekezésének hiánya miatt lényegében teljesíthetetlen bizonyítási teher háruljon szerződési kikötés alapján.
Jogszabály módosítás lehetőségét veti fel a bizonyítási szükséghelyzet körében a 7.3. pontban megfogalmazott értelmezési nehézség, illetve a kiterjesztő értelmezés elfogadása esetén is az a helyzet, amikor a bizonyítási szükséghelyzet akként nem nyújt megfelelő orvoslást az adott helyzetre, hogy az annak megállapításához szükséges egyik feltétel hiányzik, mert az ellenérdekű féltől sem elvárható a bizonyítás. Erre az esetre a német megoldással összhangban akként volna javasolható reagálni, hogy a jogalkotó kifejezetten előírja esetleg egy (3a) bekezdésben, hogy amennyiben a (2) bekezdés b) pontja szerinti eset azért nem állapítható meg, mert az ellenérdekű féltől sem várható el az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása, de a fél által állított tényeket cáfoló tények állítása elvárható az ellenérdekű féltől - különösen, mert a polgári jog szabályai szerint az adott tényt illetően a fél felé tájékoztatási kötelezettsége áll fenn -, és bírói felhívásra sem tesz ezekre vonatkozó tényállítást, valamint a szükséghelyzetben lévő fél által állított és bizonyítandó tény tekintetében a bíróságnak kételye sem merül fel, úgy valósnak fogadhatja el azt. Azaz, (i) ha a fél negatív bizonyítandó tényt (is) állítana, úgy erre vonatkozóan a következő bizonyítási kedvezményekre akkor lenne jogosult, ha erre a tényre vonatkozó pozitív vagy negatív bizonyító tény bizonyításának elvi lehetősége is kizárt vagy tőle el nem várható volna ennek megkövetelése. Utóbbi esetben (ii) a fél vonatkozásában az általános állítási és bizonyítási teherre vonatkozó szabályok nem érvényesülnének, a felet a negatív tény vonatkozásában kizárólag annak állítására vonatkozó kötelezettség terhelné, és (iii) az ellenérdekű fél kötelezettsége megnyílna a negatív tényt cáfoló, pozitív illetve negatív tényeket illetően határozott és teljeskörű tények állítására. Azaz e körben nem érvényesülne az új Pp. (4. § (2)-(4) bek.) által számára általában biztosított hallgatás, passzív hazugság joga. E kötelezettség ellenérdekű fél általi (iva) nem teljesítése esetén a bíróság valónak fogadhatná el bizonyítás nélkül a fél állítását, ha a tekintetben kétsége nem merülne fel, (ivb) míg annak az ellenérdekű fél általi teljesítése esetén, az ellenérdekű fél által állított (ellen)tényekre korlátozottan a felperesnek megnyílna az - általános vagy akár kétséget kizáró szintűre emelt - ellenbizonyítási kötelezettsége. ■
JEGYZETEK
[1] Ld.: https://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefogl_velemeny_iteleti_bizonyossag.pdf; utolsó letöltés napja: 2020. november 9.
[2] Ld.: Steiger Kornél: Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. 2. kiadás, Áron Kiadó, Budapest 1998.
[3] Ld.: Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat. 5. kiadás 44-48.
[4] Ld.: Nyíri: 56-59.
[5] Ld.: Nyíri: i.m. 75.
[6] Ld.: Martin Heidegger: Lét és idő. Gondolat, Bp., 1989. 86.
[7] Ld.: Jean-Paul Sartre (ford. Seregi Tamás): A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata; L'Harmattan-SZTE Filozófia Tanszék, Bp.-Szeged, 2006.
[8] Ld.: Kengyel Miklós (szerk.): A polgári perbeli bizonyítás gyakorlati kézikönyve Complex Bp. 2006. 29-31.
[9] Ld.: Kúria Büntető-Közigazgatási-Munkaügyi és Polgári Kollégiumai Joggyakorlat-Elemző Csoportja: i.m. 164-166.
[10] Ld.: Petrétei Dávid: Bizonyításelmélet in: Angyal Miklós (szerk.): Kognitív kriminalisztika: Dialóg Bp. 2019. 200-202.
[11] Ld.: Petrétei Dávid: Bizonyításelmélet in: Belügyi Szemle 2018. október 69-70.
[12] Magyary Géza: A magyar polgári peres eljárás alaptanai (A perbeli cselekmények tana) Franklin Társulat Bp. 1898. 222., 229.
[13] Gaár Vilmos: A bizonyítás a polgári perben Grill Bp. 1907. 45-55.
[14] Ld.: Móra Mihály: XIII. fejezet - Bizonyítás in: Beck Salamon-Névai László (szerk.): A magyar polgári eljárási jog Tankönyvkiadó Bp. 1959. 254-292.
[15] Ld.: Kiss Daisy: A polgári per titkai HVG-Orac 2006. Bp. 551., uő: A polgári per titkai HVG-Orac 2009. Bp. 576.
[16] Ld.: Kengyel Miklós (szerk.): A polgári perbeli bizonyítás gyakorlati kézikönyve Complex Bp. 2006. 29-31.
[17] Ld.: Kiss Daisy-Németh János (szerk.): Nagykommentár a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez in: Jogtár 2020/Adatbázisok/Jogszabálymagyarázatok/Archív kommentárok, -magyarázatok/ Polgári eljárásjog Wolters Kluwer 2014. március 15.
[18] Ld. ehhez még a Kúria a Pfv.V.20.717/2015/3. sz. döntését, amelyben kimondta, hogy nemleges megállapítási kereset indításának nincs helye, ha a felperes az ellene indított perben az alperes jogának hiányára védekezésként hivatkozhat, itt ugyanakkor nem a nemleges bizonyítandó tényre hivatkozás volt az elutasítás oka, hanem a Pp. 123. §-ában foglalt megállapítási kereset eljárásjogi feltételei, mint eljárásjogi tények fennállásának a hiánya.
[19] Ld.: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez in: Jogtár 2020/Adatbázisok/Jogszabálymagyarázatok/KJK-kommentárok, -magyarázatok/Polgári eljárásjog Wolters Kluwer 2020. április 1. 498. §
[20] A Pp. 265. § (1) bekezdése szerint törvény eltérő rendelkezése hiányában a perben jelentős tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el (a továbbiakban: bizonyítási érdek), továbbá a bizonyítás elmaradásának vagy sikertelenségének a következményeit is ez a fél viseli.
Amikor a helyreigazítást igénylő pert indít a helyreigazító közlemény közzététele iránt a helyreigazítási kérelemnek határidőben nem vagy nem megfelelően teljesítő sajtószervvel szemben, a Pp. 265. § (1) bekezdésének főszabálya szerint a felperest terhelné az általa vitatott közlemény valótlanságának a bizonyítása. Az új Pp. vonatkozásában is irányadó PK állásfoglalás kiemeli, hogy "A sajtóhelyreigazítási eljárásban a bizonyítás sajátos szabályai érvényesülnek. Nemleges körülmény bizonyítása ugyanis általában nem lehetséges, illetve komoly nehézségbe ütközik. Ha valakinek a személyére vonatkozóan tényállításokat közölnek, tőle nem lehet megkövetelni a tényállítások valótlanságának a bizonyítását," amelyből látható, hogy a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az általános bizonyítási tehertelepítési szabályok alapján a felperesnek kellene a nemleges tényt bizonyítani.
[21] Ld.: Varga István-Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára HVG-Orac, Bp., 2016. Tárgymutatója szerint 363., 367.
[22] Ld.: Petrik Ferenc (szerk.): Polgári eljárásjog I-II. - új Pp. - Kommentár a gyakorlat számára in: Jogkódex, frissítve: 2020. április 1.
[23] Ld.: Éless Tamás: Az írásbeli ellenkérelem részei (Pp. 199. §-hoz fűzött magyarázat), In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja I/III. HVG-Orac, Bp., 2018., 852., 859.
[24] Ld: Döme Attila: A bizonyítási szükséghelyzet (Pp. 265. §-hoz fűzött magyarázat), In: Varga István (szerk.): i.m. 1114.
[25] Döme Attila: 79. A bizonyítási módjai és eszközei (Pp. 267. §-hoz fűzött magyarázat), In: Varga István (szerk.): i.m. 1131-1132.
[26] Ld.: Petrétei Dávid: Bizonyításelmélet in: Angyal Miklós (szerk.): Kognitív kriminalisztika Dialóg Bp. 2019. 200-202.
[27] Itt említi a megcáfolt alibit is, de ez annyiban csak részben helytálló, hogy a vád által állított és esetleg bizonyított negatív tény cáfolatához az alibi körében a terhelt elsősorban pozitív, esetleg negatív tényállításokat fog előadni és azt kísérli meg bizonyítani.
[28] Ld.: Király Tibor: Büntetőeljárási jog Osiris Bp. 2003. V. cím 1. pont https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_buntetoeljarasi_jog/index.html
[29] Ld. a PK 14. sz. állásfoglalás elemzését az I. tanulmány 1. pontjában.
[30] Ld.: https://www.haufe.de/recht/deutsches-anwalt-office-premium/zfs-032010-der-beweis-von-negativa-und-arglistigem-verschweigen_idesk_PI17574_HI2578663.html; utolsó letöltés napja: 2020. november 9.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Megbízott előadó, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Polgári Jogi Tanszék.
Visszaugrás
