A közbeszédben, ha valaki valakiről, valamiről valamit állít és arra a kérdésre, hogy ki állítja ezt, konkrét, akár egyetlen személy megnevezése nélkül, az a válasz, hogy mindenki, akkor ennek az állításnak a hitelessége általában megkérdőjelezhetővé válik. Ennek ellenére nyugodtan merem állítani, hogy a sokaknak véleményét tükröző "közvélemény" szerint gyakran válik megkérdőjelezhetővé a bankok tisztességes üzleti magatartása, és hogy némileg ellensúlyozzam az előbb említett "mindenki állítja" tétel hiteltelenségét, hozzáteszem, hogy a közvélemény kifejezői körébe konkrétan magamat is besorolom.
Természetesen cikkemben a hazai bankrendszer szóban forgó témakörét érintem, de a tárgyilagosság érdekében rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy ez korántsem csak a magyar viszonyok jellemzője. Sőt azt is meg kell jegyezni, hogy ez a jelenség a fejlett tőkés bankrendszerekben talán még jellemzőbb, arról nem is szólva, hogy a kifogásolható szemlélet, szabályozás döntően a nálunk fejlettebb, az onnan átvett bankrendszer formációk "begyűrűzésének" szinte szükségszerű következménye. Az ebből való kilábalás reményét pedig főként az nyújthatja, hogy éppen a legfejlettebb tőkés pénzügyi és bankrendszerek vezetői, inkább állami vezetői is rájöttek arra, hogy a teljesen a piac szabályozórendszerére hagyott, állami szabályozás szükségességét semmibe vevő szemlélet a döntő okozója a pénzügyi válság előidézésének. A pénzügyi világ etikai válságát jól példázza, hogy a nagyobb egyéni érdek, vagyoni haszon előtérbe állítása miatt válságba ment intézmények vezetői, még az intézményeik megmentését szolgálni hivatott, adófizetői pénzekből táplálkozó, állami pénzügyi segélyakciókból is elsősorban magukat, vagyis a hibák elkövetőit, a válság előidézőit jutalmazzák. És abban is bízom, hogy előbb-utóbb abból is tanulni fogunk, hogy a nálunk fejlettebb társadalmakban is egyre inkább szükségesnek tartják a korábban szentségtörésnek számító állami befolyásoló eszközök különféle változatainak latba vetését.
Elöljáróban két megjegyzést kívánok tenni.
Egyik, hogy ha valóban és indokoltan kifogásolható a tisztességes banki magatartás olykori hiánya, legfeljebb elsősorban, de semmiképpen sem kizárólagosan a bankok hibáztathatóak. Hibáztathatóak lehetnek ezért a bankok felügyeletéért felelős szervezetek, az érdekvédelmi szervek, de maguk a törvényalkotók is.
Másik, hogy a tisztességes banki üzleti magatartás olykori hiányát nem a mostani pénzügyi válság miatt, illetve kapcsán teszem szóvá először. Szeretnék hivatkozni és utalni mindenekelőtt az ebben a folyóiratban jóval korábban megjelent írásaimra ("A bankszféra szabályozása a hitelintézeti törvény második nagyszabású módosítása után" 2001/4. szám; "Van-e határa a bank egyoldalú szerződésmódosítási jogosultságának?" 2003/11. szám; "Meddig terjed a bankok önálló kamatmegállapítási jogosultsága?" 2004/12. szám; "Bankügyletek jogi szabályozása a Ptk.-tervezetben", valamint a HVG-ORAC Kidó gondozásában 2006-ban megjelent "Sárközy Tamás Ünnepi Kötet"-ben közzétett "Bankrendszerünk átalakulása és a bankmonopólium" című tanulmányomra).
1. Az etikailag kifogásolható banki magatartás terén három témát kívánok kiemelni. Egyik az indokolatlanul széleskörűvé tett nyereségérdekeltségi rendszer kihasználása, másik az extra nyereséghez való túlzott ragaszkodás, harmadik a joggal való visszaélésnek is felfogható jogszabályi visszásságok kihasználására való törekvés.
a) A kései Kádár-korszakban, amikor jellemzővé vált az értelmiségi munka anyagi megbecsülésének hiánya, és emiatt tömegesen hagyták ott diplomás szakmájukat (például mérnökök taxisofőri munkát vállaltak stb.), egy neves újságíró akként jellemezte ezt a torzulást, hogy az újságot árulók többszörösét keresik annak, mint azok, akik az újságokat írják. Ezt az általam igen plasztikusnak tartott hasonlatot - némi túlzással - akként tudnám időszerűvé tenni, hogy korunkban a nemzeti jövedelem valódi létrehozói által szerzett pénzek sokszorosát keresik azok, akik ezeket a pénzeket kezelik. Vonatkozik ez alapvetően a pénz kezelésével foglalkozó szervezetek vezetőire, de az sem lehet kétséges, hogy az átlagnál jobb jövedelmet élveznek maguk a pénzügyi intézmények dolgozói is.
Ez a helyzet legfeljebb akkor lenne elfogadható, ha az említettek valóban olyan eredményesen, olyan kiválóan dolgoznának, ami az egész társadalomra lenne hasznos és a mindenki számára elérhető nyereségben való részesülést tenné lehetővé. Erről azonban szó sincs. Ellenkezőleg, a bankok meglehetősen rossz üzletpolitikájának következtében minősítik le bankjainkat a viszonylag objektív külföldi hitelminősítő szervezetek, aminek pedig az a legfőbb következménye, hogy romlanak az elengedhetetlenül szükséges külföldi hitelfelvételi lehetőségeink és ezáltal folyamatosan nő a költségvetés hiánya.
A kétszintű bankrendszer kialakításának időszakában, amikor a gazdaság számos ágazatában már előtérbe került a jobb gazdasági eredményekre való törekvés érdekében az ösztönzőbbnek tűnő nyereségérdekeltségi rendszer, ez a téma a bankrendszer viszonylatában is felmerült. Az egykori jegybank elnök - aki igaz nem volt teljesen mentes a szocialista téveszméktől, de valóban kiváló szakember volt - amellett tette le voksát, hogy a banki szférában, vonatkoztatva ezt alapvetően a Magyar Nemzeti Bankra, elképzelhetetlennek tartja és egyértelműen ellenzi a nyereségérdekeltségi rendszer alkalmazását. Álláspontját azzal indokolta, hogy a bank eredménye, jövedelme nem vezetői, vagy dolgozói, jó vagy rossz munkájának a következménye, hanem annak, hogy milyenek a hitelkeresleti- kínálati viszonyok, és hogy ebből adódóan milyen hasznot lehet realizálni az aktív és passzív hitelműveletek kamat különbségéből. A jegybank esetében pedig döntően azért volna etikátlan egy ilyen rendszer beépítése, mert a hasznot jelentő kamat jövedelem mértéke éppen attól is függne, hogy a kamatmérték megállapítási jogosítványával az MNB miként él. Más megközelítésben: Amikor az adott bank monopolhelyzete determinálja a körülményeket, és nem igazán érvényesülhet a piac szabályozó szerepe, amikor a monopol helyzetben lévő bank más szempontok alapján, saját maga döntheti el a banki jövedelemre leginkább kiható kamatmértékeket és a verseny korlátozó kényszere nélkül számíthat fel díjakat, költségeket, a nyereségérdekeltségi rendszer nem igazán alkalmazható.
A magam részéről, mint a kétszintű bankrendszer elveinek kidolgozásában résztevő, az imént ismertetett elvi megközelítéssel, a jegybank viszonylatában egyetértve, azt az álláspontot képviseltem, hogy a bankrendszer második szintjén, a több bank közötti, kívánatos és eredményes verseny előmozdítása érdekében helyes a banki nyereségérdekeltségi rendszer bevezetése. Más kérdés, hogy akkor is azt vallottam, hogy a bank, mint "üzem", nem lehet azonos egy termelési tevékenységet folytató üzemmel (gyárral), és nem lehet a bankkal szemben is azt az elvárást megfogalmazni, hogy mint a gazdaságban mindenkinek, a legeslegfontosabb a nyereség realizálása. A bizonyos korlátozásokhoz, feltételekhez kötött nyereségérdekeltségi rendszer alkalmazását, legfőképpen a banki monopólium helyzet felszámolásával együtt járó kedvezőbb versenyfeltételek biztosítása érdekében, azonban kívánatosnak tartottam.
Ma már némileg másképpen látom a helyzetet.
Először is az gondolkodtatott el, hogy amikor szinte az egész gazdaság veszteséges, meghatározó a gazdasági csőd, mi az oka annak, hogy ez alól csak a banki szféra kivétel. És nemcsak egyszerűen kivétel, hanem változatlanul produkálja a banki extra nyereséget, amit az ország úgyszólván egyáltalán nem élvez. Ennek más oka pedig alig lehet, mint az, hogy a jelenlegi nyereségérdekeltségi rendszer nem állja meg a helyét.
Az etikátlan magatartást illetően ebben a témakörben két dolgot tartok, jellemzőként kiemelendőnek:
Az egyik, hogy a nem helyeselhető jövedelem érdekeltségi rendszer következménye a kívánatosnak indult bankok közötti verseny eltorzulása. Jó példaként szolgálhat erre az, amikor az egyik bank azt szorgalmazza (nem is tetszetős módon reklámozva), hogy átveszi banki versenytársai adósainak tartozását és még plusz készpénzt is ad hozzá, a vele szerződő ügyfélnek. Arról nem szólva, hogy teljesen irracionális és ésszerűtlen az a feltételezés, miszerint az az ügyfél, aki számos banknak adósa, és a kölcsönöket nem képes visszafizetni, a plusz kölcsönnel megfejelt adósságát az új bankkal szemben majd rendezni tudja.
A másik a deviza alapú kölcsönök, ma már mindenki által ismert, túlzott mértékű elterjesztésében való banki közreműködés. Ez a nagyobb hitelállománnyal együtt járó nagyobb banki jövedelemszerzést szem előtt tartó banki magatartás, felelőtlen magatartás. Ennek veszélyeit valutaviszonyaink közepette, amelyet elsősorban bankoknak és nem ügyfeleiknek kellett ismernie, figyelembe nem venni, kifejezetten etikátlan. Ezzel korántsem azt akarom állítani, hogy emiatt a bankok jogi felelőssége is megállapítható volna. Meggyőződésem, hogy egy emiatt indítandó per nem lehetne sikeres, hisz a hatályos jogi szabályok szerint a bank, azáltal, hogy ennek kockázatára felhívta ügyfelei figyelmét, és ezzel minden jogszabályban előírt kötelezettségének eleget is tett, vagyis az elmarasztaláshoz szükséges jogellenesség hiánya miatt, jogilag felelősségre vonhatatlanná tette magát.
Ami pedig azt a banki nyereségérdekeltséggel összefüggő előbbi megjegyzésemet illeti, hogy ma már nem egészen úgy látom a helyzetet, mint a kétszintű bankrendszer bevezetésének munkálatai során, döntően abból adódik, hogy a bankrendszer második szintjén a monopolhelyzet megszűnése, főként pedig a kívánatos versenyhelyzet megteremtése nem egészen a várakozásnak megfelelően történt. A bevezetőben már hivatkozott, a bankmonopóliumot tárgyaló korábbi munkámban igyekeztem rávilágítani arra, hogy a monopólium legfontosabb tartalmi sajátossága a versenyhelyzet kizárása, legalábbis jelentős korlátozottsága és a vevők (az ügyfelek) kiszolgáltatott helyzetének fennforgása. Ezzel kapcsolatban azt vizsgáltam, hogy milyenek és miként értékelhetőek azok a változások, amelyek ezen a területen a kétszintű bankrendszer bevezetésével kétséget kizáróan bekövetkeztek.
Ami a versenyhelyzetet illeti, ahhoz kétség sem férhet, hogy azokat a banki feladatokat, amelyeket a kezdeti időszakban csak egyetlen szervezet láthatott el, ma már számos, azonos típusba sorolt hitelintézeti szervezet jogosult ellátni. Sőt, az is vitathatatlan, hogy ezen szervezetek között kialakult egyfajta versengés, olykor nem is a legtisztességesebb eszközök felhasználásával, első időben a betétek megszerzése érdekében. Ez a verseny igazán kívánatos akkor lehetett volna, ha az egymással versengők, jövedelmük egy részéről lemondva, tették volna az ügyfelek számára kedvezőbbé termékeiket, javítottak volna a technikai feltételeken, az ügyfelek kényelmének, helyzetének előnyösebbé tétele érdekében. Azonban nem igazán ez történt, jóllehet - különösen az elektronika fejlődése folytán, - kétséget kizáróan, jelentős javulások következtek be az egyes banki szolgáltatások technikai megoldásait illetően (bankkártyák, online rendszerek stb. igénybevételi lehetőségének kiszélesítésével). Ezt az egyébként nagyon is kívánatos fejlődést sokkal inkább az mozdította elő, hogy a hitelintézetek nem szorultak arra, hogy a versenykényszer miatt vonjanak el jelentős, a többi hitelintézethez képest nagyobb tételeket bevételeikből erre a célra. A jelenlegi rendszer ugyanis minden hitelintézet számára, méghozzá nagyjából azonos módon, teszi lehetővé azt, hogy saját bevételeit tetszés szerint növelje, s amit a korszerűsítésre fordít, annak a költségeit az ügyfelekre hárítsa. Ez a lehetőség pedig főként annak a következménye, hogy a jelenlegi szabályok az aktív és a passzív hitelműveletekből származó bevételek-kiadások különbözete mértékének meghatározását teljesen rábízzák magukra a hitelintézetekre. Így alakulhatott ki, talán az egész világon a legnagyobbnak számító kamatmarzs a pénz használatáért fizetett és kapott kamatmértékek között. Ebből levezethetően pedig nem is alakulhatott ki a hitelintézetek között olyan, jelentős - "valódinak"minősíthető - verseny, amely az egyes konstrukciók technikai, valamint pénzügyi feltételei között meghatározó eltéréseket eredményezhetett volna. Így, a konstrukciós feltételek szempontjából, az ügyfelek számára, úgyszólván közömbössé válhatott, hogy melyik hitelintézet ügyfeleivé válnak. (Sokkal inkább a megszokottság, a személyi ismeretség, a helyi közelség stb. határozhatta meg a hitelintézet kiválasztását.) Ugyanez más megközelítéssel: ha az összes hitelintézet egyaránt képes többé-kevésbé azonos technikai és pénzügyi feltételeket teremteni ugyanazon konstrukciók tekintetében anélkül, hogy az bármelyikük számára - egymáshoz viszonyítottan - komolyabb "vérveszteséget", hátrányt jelenthetne, mégpedig azáltal, hogy a konstrukció többletköltségeit az ügyfelekre tudja áthárítani, akkor az ügyféli kiszolgáltatottság (persze a relatív kiszolgáltatottság) szempontjából ezt akár akként is lehet értékelni, hogy az ügyfél nem egy adott szervezet "kiszolgáltatottja", hanem a hitelintézeteké. Ilyen körülmények között pedig a verseny keménysége, "valódisága" is enyhül, háttérbe szorul.
Az kétségtelen, hogy a mi kétszintű bankrendszerünkben, formai megközelítéssel, sem az abszolút, sem a relatív bankmonopólium nem jöhet számításba. Abban az esetben azonban, ha a versenyhelyzet egyfajta korlátozottságát - kisebb részben a hitelintézeti reláción belüli, nagyobb részben az egyes pénzpiaci szereplők közötti azonos feltételek hiánya folytán - vesszük alapul, különösképpen pedig amennyiben a bank és az ügyfél közötti kapcsolat jellegét tekintjük meghatározónak, az derül ki, hogy jelen viszonyaink között is határozottan megtalálhatók a monopólium fogalmát előtérbe állítani alkalmas jegyek. Talán némileg meghökkentőnek tűnően, akár az is megállapítható, hogy a bankmonopólium helyett a bankrendszer monopolhelyzete került előtérbe. Természetesen nem abszolút mértékben és nem minden viszonylatra vonatkozóan és persze csak korlátozott mértékben.
Mégis amennyiben az egészséges versenyhelyzet megteremtése, a bankmonopólium felszámolási szándéka indokolta alapvetően, a gazdaság egyéb szereplőivel azonos elvekre épülő banki nyereségérdekeltségi rendszer bevezetését, akkor ideje volna elgondolkodni azon, hogy ennek változatlan fenntartása valóban indokolt-e ma is.
b) Az extra nyereséghez való mindenáron ragaszkodás ugyancsak jól példázhatja azt, hogy a bankoktól elvárható tisztességes magatartás olykor csorbát szenved. Már nem egyszer, talán legélesebben 2004-ben merült fel az a kormányzati szándék hogy a bankok esetében különleges jövedelem elvonási megoldásokat alkalmazzanak. Ez a bejelentés heves ellenállást váltott ki a bankszféra részéről, egyes banki, bankszövetségi vezetők azt fontolgatták, hogy forduljanak-e az Alkotmánybírósághoz, néhányan pedig a "retorzió" gondolatát is kinyilvánították, nevezetesen mindenekelőtt azt, hogy ezáltal nem kényszerülnek-e majd a többletjövedelem-elvonás egy részének ügyfelekre való áthárítására, elsősorban a banki költségek emelésével, a betéti kamatok mértékének csökkentésével, a hitelkamatok mértékének emelésével.
Az Alkotmánybírósághoz való fordulással való fenyegetés, nemcsak tisztességtelennek volt tekinthető, hanem teljesen abszurd is. Az Alkotmány idevonatkozóan ugyanis a következőképpen rendelkezik: "70/I. § Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni." Ebből a rendelkezésből pedig egyenesen következik az, hogy az eltérő vagyoni viszonyokhoz igazodó, az általánostól eltérő közterhekhez való hozzájárulásra kötelezés nem lehet jogellenes, nem tekinthető az Alkotmánnyal ellenkező megoldásnak, mivel a bank is olyan jogi személy, amelyre az idézett szabály vonatkozik, különösképpen pedig ezen alkotmányi rendelkezésnek az az eleme, hogy az elvonás, annak jellege, mértéke stb. összefügg, összefügghet a jövedelmi, vagyoni helyzettel.
Más kérdés, hogy az extra jövedelem extra elvonása gazdaságilag kellően indokolható volt-e, vagy erősebbnek lehetett-e tekinteni azt a sokak által hangsúlyozott szempontot, hogy ez nem lenne összhangban a piacgazdasági elvárásokkal. A mai helyzetben ugyanakkor már kissé túlhaladottnak is tartom ennek a kérdésnek felvetését, minthogy szerintem éppen a piacgazdaság szempontjai előtti túlzott meghajolás mozdította elő a jelenlegi világválságot. A banki magatartás értékelését kevéssé befolyásolja, csupán azt is érdemesnek tartom ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy a kormányzati gazdaságpolitika csak jelentős kompromisszummal volt képes elképzeléseit és azt is csak rövid távon megvalósítani, ami jól mutatja, hogy a bankok erősebbek voltak, mint a Kormány.
c) Túlmenően azon, hogy a jogszabályok - miként erről a későbbiekben lesz szó - indokolatlanul biztosítanak a szerződések egyoldalú módosításának lehetővé tétele vonatkozásában, több jogot a bankoknak, mint a polgári jogviszonyok egyéb alanyai számára, e téma kapcsán csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a bankok arra is hajlamosak, hogy még ezeket az eléggé vitatható jogosítványaikat is gyakran kiterjesztően értelmezve, az ügyfelek kárára, a maguk bevételeinek növelésére használják fel. Ez pedig az indokolatlan jogi szabályozással szemben már magát a banki magatartást is minősítheti. Azt hiszem jellemzőként elegendő egyetlen példát felemlíteni, mivel a továbbiak felsorolása meg is haladná e cikk kereteit.
Ezzel kapcsolatban a bankügyletek létrehozása után történő és a már megkötött szerződésekre is vonatkozó, egyoldalúan végrehajtott, szabályzat (általános szerződési feltételek, üzletszabályzatok stb.) módosításokat emelném ki, illetve ezek közül ragadnék ki egy fontos, az ügyfelek anyagi helyzetére kedvezőtlenül kiható példát.
A példabeli bank, a felügyeleti szerv által jóváhagyott saját üzletszabályzatában biztosított azon jogát kihasználva, miszerint a szerződés megkötésekor irányadó kamatokon kívül annak jogosultságát is biztosította a maga számára, hogy ezzel összefüggően a szerződéses feltételeket is egyoldalúan megváltoztathassa, nemcsak a kamatmértékeket, hanem a kamatszámítás módját is módosította. Mégpedig egyértelműen kizárólag a saját anyagi előnyének biztosítása érdekében. A konkrét esetet illetően: a takaréklevél, az eredeti üzletszabályzatok szerint, annak következményeként, hogy a takaréklevélnek nincs lejárati, lekötött ideje, folyamatosan kamatozott, mégpedig az idő elteltével arányosan növekvő mértékben. A legmagasabb mértéket 3 év elteltével nyerte el és ettől kezdve, megszüntetése napjáig ezt a kamatmértéket élvezte a betétes. Ezt a megoldást a bank akként változtatta meg, hogy három év eltelte után újra kezdődik a határidő számítás és amennyiben a megszüntetésre töredékévben kerül sor, úgy a betétes erre az időszakra a legmagasabb kamatmérték helyett a legalacsonyabbnál is jóval kisebb mérvű kamatra tarthat csak igényt. Ez pedig az ügyfél számára komoly anyagi veszteséget is jelenthet.
Ez az eset azért számíthat példaértékűnek és általános következtetések levonására is alkalmasnak, mert természete alapjaiban tér el attól, amikor a bank egyoldalú kamatmérték változtatási jogával él. A kamatmérték változtatást ugyanis elvileg indokolhatja az (és persze az esetek többségében erről is van szó!), hogy a piaci viszonyok megváltozása teszi azt indokolttá. Az üzletszabály példaszerű kiemelésének esetében pedig semmi ilyenről nem lehet szó, egyszerűen csak arról, hogy a bank a maga anyagi javára fordítás lehetőségét véli a változtatással megvalósítani. "Rosszindulatú" feltételezés esetén bízva abban, hogy az ügyfelek ezt a számukra hátrányos módosítást csak akkor észlelik, amikor a betétet, töredékévi időszakban szüntetik meg, vagyis amikor már a banknak a pénz bankban tartási érdeke amúgy is elenyészett. Más szóval az ilyen és hasonló esetek alkalmasak megkérdőjelezni a banki üzleti magatartás tisztességét.
2. Ami pedig a bankok felügyeletéért felelős szervek idevonatkozó szerepének értékelését illeti, a következőket tartom összegezhetőnek. A bankok működésért, többek között a tisztességes banki üzleti tevékenység folytatásáért is felelős szervezeten alapvetően a Magyar Nemzeti Bankot és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét kell érteni. Az MNB feladatköre e tekintetben inkább áttételes, a PSZÁF-é pedig konkrétabb.
a) Az MNB a tárgyaltak szempontjából több minőségében is érintett lehetne, legalábbis teoretikusan.
Elvileg "banki" minőségében is, hisz az MNB, alapvető egyéb főfeladatai mellett, maga is bank, olyan bank, amely bankügyleteket is köt. Az üzletinek nevezhető bankügyletek kötésének körében, ahol leginkább felmerülhet a tisztességes üzleti magatartás fogalma, az MNB feladatköre olyan szűkre szabott, hogy e vonatkozásban a probléma úgyszólván elhanyagolható. Igaz nemzetgazdaságilag is óriási jelentőségű az ügyletkötéseket megtestesítő refinanszírozási hitelnyújtási tevékenysége, de ebben a minőségében korántsem a saját üzleti érdek témája kerül előtérbe, hanem az ezáltal gyakorolható, gyakorolandó monetáris tevékenysége. Az pedig, hogy ebbéli minősége kifogás tárgyává tehető-e, az más kérdés. Aligha nem e téren sem áll azonban a helyzet magaslatán, hisz megfelelő monetáris elvárású refinanszírozási tevékenység esetén a hitel válság kevésbé lenne súlyos.
Az MNB másik minőségében felügyeleti szerv is, hisz számos, főleg engedélyezési tevékenységi jogkört a PSZÁF-fal közösen gyakorol, a második szinten működő bankok (hitelintézetek) felett. Minthogy e tekintetben meghatározóbb a PSZÁF szerepe, ezt a témakört a PSZÁF-fal foglalkozó résznél érintem, azzal, hogy amiben a PSZÁF hibáztatható, annál az MNB felelőssége sem hagyható teljesen figyelmen kívül.
E témakörben legnagyobb jelentőségűnek az MNB végrehajtói jogalkalmazó és jogalkotói szerepkörét tartom. Mégpedig abban a vonatkozásban, hogy mire volna normatív lehetősége az MNB-nek, annak helyes keretek között tartásában, hogy az irányításuk alá tartozó üzleti bankok ne tanúsíthassanak túlzottan és túlzott nyereségre törekvő magatartást, ami meghatározó módon azzal függ össze, hogy ezek a bankok milyen kamatokat alkalmazhatnak, illetve, hogy a passzív és az aktív hitelkamatok különbözetéből tehetnek-e szert indokolatlanul magas nyereségre.
Válaszadás előtt nézzük meg az erre vonatkozó jogi szabályozást.
Az időközben hatályon kívül helyezett, 1991-es jegybank törvény azt mondta ki, hogy az MNB jogosult a hitelintézetek által kötelezően alkalmazandó egyes kamatlábak mértékét meghatározni, ide értve az alkalmazható legmagasabb kamatlábmértéket is. Ennek részletes szabályozását pedig az MNB-re bízta. E felhatalmazás keretei között született meg, a szóban forgó törvény hatályon kívül helyezése ellenére, az a ma is hatályosnak tekintendő jogszabály (2/1991./PK 23./MNB rendelkezés), amely kimondja, hogy a pénzintézetek az ebben a rendelkezésben meghatározott kamatlábakat kötelesek alkalmazni, illetőleg legfeljebb az ugyanebben a rendelkezésben meghatározott kamatkülönbségeket alkalmazhatják. Ha pedig akár ebben a rendelkezésben (vagy akár más jogszabályban) nincs előírás a pénzintézetek által alkalmazandó kamatmértékekre nézve, a pénzintézet az általa alkalmazott kamatmértékeket saját maga állapíthatja meg. Idevonatkozóan, tehát a más jogi szabályozás kérdéskörét itt figyelmen kívül hagyva, az MNB feladatát értékelve az rögzíthető, hogy a jegybank nem élt a jogszabály adta lehetőségével, nem korlátozta az üzleti bankok önkényes kamat megállapítási lehetőségét és azt sem, hogy a kamatmarzs ésszerű megkötésével tisztességes korlátok közé szorítsa a főként ebből származó banki nyereségszerzés lehetőségét. Ezzel szabad utat engedett arra, hogy a hitelintézetek, az ügyfeleik rovására, akár tisztességtelen magatartást is tanúsíthassanak.
Még e tárgykör kapcsán említem meg, jóllehet inkább a jogszabályok értékelésének téma körébe tartozhatna, amiért a jegybanki "felelősség" kevéssé merülhet fel, hogy a jegybanktörvény - többek között - a kamatkérdéseket érintően, időközben megváltozott. Ezt a változást, akár tendencia értékűnek is lehet tekinteni. Arra gondolok, amiről már tettem említést, hogy az 1991-es jegybanktörvény felhatalmazást adott annak részletes szabályozására, hogy az MNB állapítsa meg a hitelintézetek által kötelezően alkalmazandó kamatmérték változatokat, illetve az alkalmazható legmagasabb kamatláb mértékeket. Az új, a 2001-es jegybanktörvény ugyanis ehelyett már csak azt mondja ki, hogy az MNB monetáris politikájának megvalósítása érdekében az árfolyamokat és a kamatokat befolyásolhatja és meghatározhatja, illetőleg jegybanki alapkamatot állapít meg. Az ehhez fűzött törvényi indokolás szerint pedig a jegybanki alapkamat (amelyet nemcsak megállapíthat, hanem köteles is megállapítani és közzétenni), jelzéseket ad a gazdaság többi szereplője számára, befolyásolja a pénzintézetek által alkalmazott kamatok színvonalát. Ez pedig bizonyos ellentmondást fed, ugyanis a kamatmeghatározási lehetőség vagy nem vonatkozhat a hitelintézeti kamatok meghatározhatóságára (aminek jogszabályalkotói szándékát nem könnyű feltételezni!), vagy értelmetlen a jegybanki alapkamat funkciójának akkénti megfogalmazása, hogy annak célja a pénzintézetek által alkalmazott kamatok színvonalának befolyásolása. Ha ugyanis a befolyásolás a cél, akkor miért kellene pénzintézeti kamatokat konkrétan meghatározni. Ezt még azzal is érdemes kiegészíteni, hogy a korábbi jegybanktörvény - igaz, csak arra az esetre vonatkozóan, ha az MNB bocsátott rendelkezésre kedvezményes kamatozású jegybanki forrást -, olyan felhatalmazást is adott az MNB-nek, hogy a hitelintézetek számára meghatározza a megszerzett források és a kihelyezett eszközök egymáshoz viszonyított kamatkülönbségének a mértékét. Ilyen felhatalmazást az új jegybanktörvény már nem ad még a korábbi beszűkített körre kiterjedően sem.
Az ebből adódó tendencia jelleg pedig az, hogy az állam a korábbinál is kisebb mértékben kíván beavatkozni a banki kamatok meghatározásába, mivel ehhez a deklaráltan is kinyilvánított "pénzintézeti kamatok színvonalának befolyásolására" irányuló szándék aligha lehet elegendő.
Így az rögzíthető, hogy jelenleg nincs olyan, jegybanki hatáskörbe tartozó, meghatározó jelentőségű szabály, amely megköthetné a bankok kezét az ügyleti kamataik mértékének önálló meghatározhatóságában, illetve, ha az új jegybanktörvény hivatkozott "kamatokat meghatároz" kitétele a hitelintézetekre is vonatkozó felhatalmazásnak számítana (mint ahogy a takarékbetétekről rendelkező, még ma is hatályos 1989. évi 2. számú tvr. egyértelműen és konkrétan is ad ilyen felhatalmazást), akkor azt kell megállapítani, hogy a jegybank ezzel a lehetőségével nem él.
b) A Felügyelet (PSZÁF) tevékenységének a 2007. évi CXXXV. törvényben megfogalmazott célja - sok egyéb között -, hogy a tisztességes piaci verseny érdekében szabályozza a piaci szereplők felügyeletét. Mint hogy a piaci szereplők körében konkrétan említi a Hpt. alá tartozó szervezeteket, illetve magának a Hpt. szabályainak betartatásáért való felelősségét, így az is egyértelműen megfogalmazható, hogy felügyeleti feladat a pénz- és tőkepiac zavartalan, illetve eredményes működésének, a pénzügyi szervezetek ügyfelei érdekei védelmének, a piaci viszonyok átláthatóságának, továbbá a tisztességes és szabványozott piaci verseny fenntartásának elősegítése, a pénzügyi szolgáltatási, a kiegészítő pénzügyi szolgáltatási stb. tevékenységet végző szervezetek prudens működésének, tulajdonosaik gondos joggyakorlásának, a hitelintézetek tevékenységének folyamatos ellenőrzése, illetve különféle eljárások folyamatba tétele és intézkedések tétele, ha e téren nincs minden rendben.
Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a Hpt., amely a felügyelet hatáskörét és jogállását külön törvényre "bízza", maga is foglakozik a felügyelettel, különösen annak feladataival és a felügyelet ellátásának eszközeivel. A cikk tárgyköre szempontjából elsősorban azt kell kiemelni, hogy a felügyelet feladatai közé tartozik a hitelintézeti tevékenységek, beleértve az ehhez szükséges szabályzatok, üzletszabályzatok stb. engedélyezése, jóváhagyása. Másodsorban pedig azt, hogy mikor és milyen intézkedések tétele a feladata. Ez utóbb említettek kapcsán azt kell hangsúlyozni, hogy a Hpt.-ben megfogalmazottak szerint a felügyelet intézkedési hatásköre alapvetően a hitelintézetek prudens működésének veszélyeztetése esetében kerül előtérbe. Ez pedig nem elsődlegesen az ügyfelek "védelmének" célját szolgálja. Más kérdés, hogy amikor a hitelintézet likviditásának, különféle pénzügyi alapjainak megfelelő képzésének stb. a hiánya miatt szükséges a felügyeleti intézkedés, az közvetve azt a célt is szolgálja, hogy a hitelintézet képes legyen ügyfeleinek a velük szembeni tartozásait szerződésszerűen visszafizetni. Ami pedig a kamat kérdéskörét illeti, ami a tisztességes banki magatartás szempontjából kiemelkedő szerephez jut, azt kell rögzíteni, hogy ezt a Hpt. lényegileg nem érinti. Egyetlen ezzel kapcsolatos rendelkezés található, miszerint a felügyeletet intézkedési kötelezettség terheli, ha eljárása során a hitelintézet forrás gyűjtési tevékenysége során a piaci kamat mértékétől jelentősen eltérő olyan kamatmértéket állapít meg, amely fokozott kockázatot jelent a hitelintézet (és ezáltal közvetett módon a betétesek) számára. Vagyis e tekintetben is a prudens működés veszélyeztetése a döntő és nem az, hogy a kamat mértékének egyébként jogi akadályba nem ütköző megállapítása, tisztességtelen-e, illetve tisztességtelenül gyarapítja-e jövedelmét ezzel a hitelintézet. Leegyszerűsítetten: a felügyelet felelőssége a tisztességtelen üzleti tevékenységet folytató hitelintézetek tekintetében alapvetően az engedélyezési, különösen az általános szerződési szabályzatok jóváhagyási feladatkörének ellátásával lehet kapcsolatos.
Idevonatkozóan szeretnék utalni a Gazdasági Versenyhivatal által számtalan alkalommal folytatott vizsgálatainak arra az "eredményére", annak a következtetésre jutására, miszerint a PSZÁF eljárásai nem tekinthetők hatékonynak, általában akkor sem állapították meg a hitelintézetek eljárásának tisztességtelenségét, amikor az indokolt lett volna. (Lásd a GVH által közzétett, publikált közleményeket, nyilatkozatokat.) Természetesen nekem ilyen vizsgálatok végzésére nincs lehetőségem, de egyedi ügyek ismeretei alapján osztom a GVH véleményét. Ugyanakkor nem hallgathatom el ezeknek a vizsgálatoknak teoretikus problematikusságát. A felügyeleti jogosítványok közül érdemesnek tartok emiatt kettőt is kiemelni.
Egyik a PSZÁF törvény 56. §-a szerinti "Közérdekű igényérvényesítés" intézménye. Ennek lényege, hogy az ellen, akinek tevékenysége jogszabályba ütközik és az a fogyasztók széles körét érinti, pert indíthat. Csakhogy, és ezt több, a bevezetőben is hivatkozott munkámban kifejtettem, és most nem kívánom újra ismertetni, csak utalni rá, nem található olyan konkrét jogszabály, amely megvalósíthatná a tisztességtelen piaci magatartással kapcsolatos jogszabályba való ütközést jelentő hitelintézeti tevékenységet, különösen, ha a kifogásolt tevékenységet, vagy arra irányuló üzletszabályzati előírást maga a felügyelet engedélyezte. Ez a témakör különösen élesen jelenik meg az egyoldalú szerződés módosítás esetében, amellyel külön kívánok a jogszabályi háttér kapcsán foglalkozni, különös figyelemmel az időközben megjelent, a Pénzügyi Közvetítői Rendszer Felügyeletét érintő egyes törvények módosításáról szóló 2009. évi XIII. számú törvény értékelésénél.
Az az azonban, amit a magam részéről kifogásolok, hogy a felügyelet, lényegében minden kritika és ügyfélérdekre figyelem nélkül, mechanikusan hagyta jóvá a hitelintézeti üzletszabályzatokat, jóllehet diszkrecionális joga lett volna, különösen az egyoldalú szerződésmódosítások hitelintézeti jogosultságát sokkal kézzel foghatóbb, és csak a méltányolhatóbb banki érdekeket számításba vehető konkrét feltételekhez kötni. Arról nem szólva, hogy az olyan típusú üzletszabályzatokat is jóváhagyta, amelyeknél a hitelintézet a módosítási lehetőségeket nagyon is kiterjesztően értelmezte. (Ld. a kamatszámítási módozatok egyoldalú módosításának előbbiekben jelzett esetét.)
Ily módon tulajdonképpen maga a felügyelet akadályozta meg ennek a törvényben biztosított és igen eredményesnek is bizonyulható igényérvényesítési eljárásnak elvi alapjait. Az ugyanis, ha a jogszabály szerint kötelező üzletszabályzati előírás és felügyeleti jóváhagyással nem bíró feltételek hiányában folytat kifogásolható gyakorlatot a hitelintézet, az áttételesen alkalmas lehetne a jogszabályba ütköző kritériumot kimeríteni.
A másik megjegyzés: a PSZÁF törvény 26/A. §-a foglalkozik a bejelentés és panasz felügyeleti intézésének szabályozásával. E § arról rendelkezik, hogy a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvénybe ütköző magatartás észlelése esetében a felügyelet hogyan járhat el, ami egyébként az általánoshoz képest jóval hatékonyabb eljárásra biztosít lehetőséget. Csakhogy maga az említett jogszabály azt mondja ki: a rendelkezései nem terjednek ki a hitelintézeti tevékenységre, azaz a pénzügyi szolgáltatásokat nem tekinti kereskedelmi tevékenységnek. Igaz, a Hpt. egyik legutóbbi módosítása során beiktatta a 215/A. §-t, amely azt teszi lehetővé, hogy a PSZÁF a 2008. évi XLVII. törvény szerint jogosult eljárni. Csakhogy ez nem teszi megnyugtató módon egyértelművé azt, hogy ezáltal a hitelintézeti tevékenység is kereskedelmi tevékenységnek minősülhet.
Más szóval: mint jeleztem, alapjaiban egyetértek a GVH megállapításaival, mégis a kiemeltek némileg enyhíthetik a felügyelet elmarasztalhatóságát, a bejelentők, panaszt tevők szerint tisztességtelennek minősíthető hitelintézeti magatartások elleni megfelelő fellépések elmaradása miatt.
Az azonban szerintem mindenképpen megállapítható, hogy - legalábbis közvetett módon - a felügyelet is közrejátszott abban, hogy bizonyos esetekben kifogásolhatóvá vált a banki magatartás tisztessége.
3. Rátérve az érdekvédelmi szervezetek szerepének értékelésére, kijelenthető, hogy alapvetően a Bankszövetségről érdemes szót ejteni, hozzátéve, hogy a banki ügyfelek védelme érdekében egyéb, érdekvédelminek nevezhető szervezetek is tevékenykednek. Egyrészt inkább civilnek tekinthető szervezetek (egyesületek), másrészt a "hivatalos" fogyasztóvédelmi szervezetnek az a tagozata, amelyik kifejezetten a banki tevékenységgel foglalkozik. Ezeknek meghatározó szerepe azonban nincs és olyan hatáskörrel sem rendelkeznek, amelyek képesek lehetnének a tisztességtelen banki magatartások megakadályozására. Ez nem azt jelenti, hogy a tisztességtelennek tartott magatartást tanúsító bankok ellen nem is léphetnek fel, csak a megfelelő jogi háttér hiányában eljárásuk nem igazán kecsegtet kellő eredmény elérésével. Jó példa lehet néhány, tulajdonképpen civilnek számító szervezet, mint például a Banki Hitel Károsultjainak Egyesülete, amely felhívta a figyelmet arra, hogy a devizahiteles banki ügyfelek mintegy hetven százalékának súlyos gondot okoz törlesztő részletük drasztikus, egyik napról a másikra történő megemelkedése. És szerintük nem a devizahitel drágulása okozza a törlesztő részletek meredek emelkedését, hanem azok a kamatemelések és költségek, amelyeket a bank a válság kapcsán felszámol az ügyfélnek. Ez az egyesület még arra is kísérletet tett, hogy sikeres közérdekű igényérvényesítéssel éljen a legnagyobb hazai bank ellen. Egy másik szervezet, a Devizahitel-különbözet Károsultjainak Egyesülete hasonló okok miatt igyekezett az ügyfelek érdekében fellépni, de lehetőségét úgyszólván azzal merítette ki, hogy petíciót adjon át a Magyar Bankszövetségnek, amelyben kéri az ügyfelek érdekében való fellépést. A Magyar Bankszövetség azonban ennek nem tett eleget, már csak azért sem, mert főfeladatának nem is az ügyfelek, hanem a bankok érdekvédelmét tekinti. Ezzel pedig már át is tértem a Magyar Bankszövetség szerepének értékelésére.
A Magyar Bankszövetség megalakulására 1989. február 17-én, az új típusú bankrendszer kialakításának időszakában került sor. Az elfogadott alapszabály értelmében a tagjai azok a pénzintézetek lehetnek, amelyek rendelkeznek a törvényben előírt minimális alaptőkével, és elfogadják a szövetség alapszabályzatát.
Az Alapszabály meghatározó fontosságú célja: "…a tagok közös érdekeinek védelme, azok képviselete és érvényesítése". Következik ebből, hogy a Magyar Bankszövetségtől tulajdonképpen az nem is elvárható, hogy a tagbankjaik érdekeivel ellentétes ügyfélérdekek mellett álljon ki és azt képviselje.
Némi ellentmondás azonban megjelenik e téren, mivel nincs az említett alapvető célkitűzésben megfogalmazott teljes szinkronban azzal a szabályozással, amit maga a Bankszövetség alkotott,az Etikai Bizottság létrehozásával és az Etikai Kódex megteremtésével.
A Bankszövetség az Etikai Kódexet - az MBSZ Alapszabálya kiegészítő, de szerves részeként - attól a céltól vezéreltetve alkotta meg, hogy az MBSZ tagjai egymás közötti kapcsolataikban, üzletvitelükben és a pénzügyi szolgáltatásaik nyújtása során tisztességes módon, az ügyfelek érdekeit szem előtt tartva, tisztességes, etikus magatartást tanúsítva járjanak el, és ezáltal erősítsék az ügyfelek bankok iránti bizalmát, és javítsák a bankrendszer tagjai közötti együttműködést.
Ez a Kódex, megfogalmazása szerint - a bankok jogszerű és indokolt nyereségérdekeltséghez fűződő érdekeit elismerve - a tisztességes versenyfeltételek kialakítását kívánja elősegíteni.
Az Alapszabály és az Etikai Kódex közötti eltérés lényegét az is jól juttatja kifejezésre, hogy amíg az Etikai Bizottság tagjai csak ún. függetlenek lehetnek, addig a Bankszövetség vezetőtestülete a tagok, vagyis maguk a bankok kinevezett első számú vezetői közül kerülhetnek megválasztásra, kivéve az Elnökség főtitkárát.
Nem sok kétség merülhet fel tehát a tekintetben, hogy az ilyen szervezeti szabályozás mellett tevékenykedő szervezet, elvileg sem lehet igazán a banki ügyfelek érdekeinek bármiféle képviseletére, különösen akkor, amikor a bankok minél nagyobb nyereség elérését kívánó bankok érdekeivel ellentétesek az ügyféli érdekek. Amennyiben más érdekeltségi rendszer működne, és nem a Bankszövetséget vezetni hivatott azon első számú bankvezetők irányítanák a szervezetet, akik elsődlegesen érdekeltek a banki nyereség növelésében, ideértve a tisztességtelennek minősíthető extra nyereség elérési vágyát is, talán más szereplés volna elvárható ettől a szervezettől. Így azonban "a lét határozza meg a tudatot" elve alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a nemzeti közös érdeket szolgálni hivatott, a bankrendszer kívánatos működése előmozdítása céljából alapított szervezet, a banki szféra és annak vezetői érdekeit akarja mindenáron elérni. E megállapítás gyakorlati megalapozását jelentő példák sokasága alig volna itt felsorolható, de úgy gondolom, különösen a már említett extra banki nyereség elvonási kormányzati szándék és a Gazdasági Versenyhivatal által szorgalmazott indokolatlan banki jogosítványok korlátozásának megakadályozása érdekében megismert bankszövetségi tevékenység elegendő bizonyíték lehet véleményem alátámasztására. Utalok ennek kapcsán a médiából is megismert tervezett intézkedések elleni bankszövetségi tiltakozásokra, beadványokra, az Alkotmánybírósághoz való fordulással fenyegetőzésekre, azzal történő "zsarolásra", hogy mindent az ügyfelekre fognak áthárítani, arra a megtévesztési szándékra, hogy a meghozandó intézkedések - a bizonytalan jövőbeli helyzet szükségszerű beárazása miatti - szerződési feltételek módosulásának következményei által éppen az ügyfelekre lesznek hátrányosak stb. Ezek etikailag akkor is indokoltan kifogásolhatóak, ha a felemlítettek közül nem minden nyilatkozat, vélemény stb. jelenti a testület hivatalos álláspontjának kinyilvánítását, és egyes vezetők, elsősorban a jelenlegi új elnök kompromisszumképesebb, és nem teljesen zárkózik el attól, hogy más érdekeket is figyelembe vegyen.
4. Ezek után már át lehet térni annak témájára, hogy miként értékelhető a jogszabályi háttér, abból a szempontból, hogy a tisztességesség tekintetében kétségbe vont banki magatartás tanúsíthatóságáért mennyiben lehet "felelős" maga a jogi szabályozás.
A tárgyaltak szempontjából az képezte a vezérvonalat, hogy az üzleti bankok, amelyeknek működése egyébként értelemszerűen és nem is kifogásolható módon, a rentabilitás pillérére épül, nem mások (versenytársaik, ügyfeleik) indokolatlan mérvű "rovására" építik-e fel üzletpolitikájukat, tevékenységüket. Vagyis a célba vett banki nyereség - amely döntően a passzív és az aktív hitelműveleti kamatok közötti, a bankok javára mutatkozó pozitívumból, továbbá a különféle díjakból, felszámított költségekből származik - nem tekinthető-e indokolatlan mérvűnek. Más szóval e téren szab-e jogi norma valamiféle korlátot, ésszerű határt, vagy amennyiben konkrétan nem is, az elfogadhatót meghaladó mértéket szankcionálja-e jogi norma vagy sem. Azt még a válasz megadása előtt szeretném jelezni, hogy a polgári jog általános szabályai, a legnagyobb "tételt" jelentő, kapott és fizetett kamatok indokolatlanul nagy banki nyereségszerzésének megakadályozására fogalmilag sem lehetnek alkalmasak. Gondolok olyan Ptk. szabályokra, mint például a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága miatti szankcionálás stb., amelyek mindig egyedi jogviszonyokat érintenek. A szóban forgó probléma körben pedig különféle jogviszonyok (betéti, hitelezési stb.) aszimmetriájáról van szó, aminél a polgári jog a különféle jogviszonyokat, egymástól elkülönített szerződő feleket nem "hozhatja össze".
Az elmondottakból levezethetően, függetlenül attól, hogy milyen jogágba tartozó jogi norma szabályoz, vagy kellene, hogy szabályozzon, elsődlegesen azt kell megvizsgálni, hogy milyenek a banki kamatokat érintőek, ezt követően, hogy a kamatkülönbözeteket érintően létezik-e egyáltalán hatályos norma, és az sem közömbös, hogy a banki jogosítványokat, kiemelten a legaktuálisabb egyoldalú szerződés módosítás tárgykörét érintően mi a jogszabályi helyzet.
a) Elsődleges jelentőségű, hogy hazai jogunk miként szabályozza a banki kamatokat. Először is az állapítható meg, hogy az a jogszabály (a Hpt.), amely elsődlegesen lenne hivatott a bankrendszer második szintjét képező hitelintézetek működésének megfelelő biztosítására, a banki kamatok mértékét érintően, illetve a kamatmértékek meghatározhatóságát illetően, nem tartalmaz semmiféle rendelkezést. E vonatkozásban - ennek konkrét kinyilvánítása nélkül - más jogi normára, illetve szervezetre bízza ezt a jogosultságot.
Ami a "más" jogi normát illeti, idevonatkozó és elvi jelentőséggel bíró rendelkezéseket a Ptk.-ban, és a jegybanktörvényben találhatunk.
Kiindulópontot az általános szabályozást jelentő Ptk.-beli rendelkezések képezhetnek. Eszerint a szerződéses kapcsolatokban - amilyenek a bankok és az ügyfeleik közötti ügyletek is - ha jogszabály kivételt nem tesz, kamat jár. A kamat mértéke pedig - ugyancsak ha jogszabály kivételt nem tesz - megegyezik a jegybanki alapkamattal.
A bankügyletekre vonatkozóan a Ptk. különféle konkrét - kamatokat is érintő - rendelkezéseket is tartalmaz (például a bankkölcsönszerződés, betétszerződés kapcsán), de sem ezekből, sem az általános szabályokból az nem derül ki, hogy a bankügyletek terén, az alkalmazandó, alkalmazható kamatmértékek szempontjából el lehet-e, vagy el kell-e térni az általános szabályoktól. Így azt sem tudjuk meg, hogy idevonatkozóan is a jegybanki alapkamat-e az irányadó, illetve, hogy a törvény által konkrétan megállapított kamatmérték esetében vonatkozik-e a bankügyletekre is az a lehetőség, hogy a felek attól, megállapodással eltérjenek.
A kérdésre adandó megválaszolási lehetőséghez a jegybanktörvény nyújt némi segítséget, de nem konkrét választ. Mégpedig elsősorban az időközben hatályon kívül helyezett, és már más kontextusban ebben a cikkben is említett 1991-es törvény. Ez ugyanis, mint ismertettem és ezúttal inkább csak ismétlem, azt mondta ki, hogy az MNB jogosult a hitelintézetek által kötelezően alkalmazandó egyes kamatlábak mértékét meghatározni, ide értve az alkalmazható legmagasabb kamatlábmértéket is. Ennek részletes szabályozását pedig az MNB-re bízta. E felhatalmazás keretei között született meg, a szóban forgó törvény hatályon kívül helyezése ellenére, az a ma is hatályosnak tekintendő jogszabály [2/1991. (PK 23.) MNB rendelkezés], amely kimondja, hogy a pénzintézetek az ebben a rendelkezésben meghatározott kamatlábakat kötelesek alkalmazni, illetőleg legfeljebb az ugyanebben a rendelkezésben meghatározott kamatkülönbségeket alkalmazhatják. Ha pedig akár ebben a rendelkezésben, akár más jogszabályban nincs előírás a pénzintézetek által alkalmazandó kamatmértékekre nézve, a pénzintézet az általa alkalmazott kamatmértékeket saját maga állapíthatja meg. Minthogy más jogszabályban ilyen rendelkezés nem található és a hivatkozott MNB rendelkezésben is csak néhány olyan konkrét kamatmérték meghatározási változat található, amelynek gyakorlati jelentősége elhanyagolható, azt lehet megállapítani, hogy a hitelintézetek bankügyleteire a Ptk. általános szabályai figyelmen kívül hagyhatók, tehát egyfelől nem a jegybanki alapkamat a meghatározó, másfelől pedig nem csupán a felek közötti szerződéses megállapodás esetén lehet a törvényben rögzített kamatmértékektől, illetőleg a jegybanki alapkamat mértékétől eltérni, hanem akkor is, ha ezt a hitelintézet egyoldalúan így akarja.
b) A szóban forgó kérdéskört érintően a hatályos jogi szabályozás legnagyobb hiányosságának azt tartom, legalábbis a jelenlegi válság helyzetben és az egész társadalmat érinteni szándékozó megszorító intézkedések közepette, hogy a banki nyereség visszafogására leginkább alkalmasnak tűnő, kamatmarzsra vonatkozóan egyáltalán nincs normai megkötés. Ez az ügyfelek (hitelezők és adósok) szemszögéből akkor is helyteleníthető volna, ha a bankok a hitelezőknek (főleg a betéteseknek) fizetendő kamatok és az adósoktól beszedendő kamatok közötti, aránytalan különbségéből származó nyereség egy részét az állam a bankoktól elvonná.
Arra már ugyancsak utaltam, de alapvetően a jegybank felelőssége kérdéskörére korlátozandóan, hogy a korábbi jegybanktörvény - igaz, csak arra az esetre vonatkozóan, ha az MNB bocsátott rendelkezésre kedvezményes kamatozású jegybanki forrást - olyan felhatalmazást is adott az MNB-nek, hogy a hitelintézetek számára meghatározza a megszerzett források és a kihelyezett eszközök egymáshoz viszonyított kamatkülönbségének a mértékét. Az új jegybanktörvény pedig még ilyen felhatalmazást sem ad az MNB részére, még a korábbi beszűkített körre kiterjedően sem.
Jóllehet, a jelenlegi szabályozás mellett természetesen nem, de a korábbi jegybanktörvény talán még megengedhető kiterjesztő értelmezése esetén nem lehetett volna teljesen kizárható a jegybanki refinanszírozást a kedvezményes kamatozás körébe tartozónak minősítve, valamiféle kamatkülönbség mértékére vonatkozó előírást alkalmazni. Az azonban alig vitatható, hogy kedvező megoldást jelenthetne a szerintem ettől függetlenül is kívánatosnak tartandó jegybanktörvény módosítása, illetve a tárgyaltakkal kapcsolatos kiegészítése annak érdekében, hogy az MNB felhatalmazást kapjon arra, hogy a megszerzett források és a kihelyezett eszközök egymáshoz viszonyított kamatkülönbségének maximális mértékét indokolt esetben meghatározhassa. Ez azonban már tulajdonképpen a javaslatok körébe tartozó kérdés.
c) A tisztességes üzleti magatartás problematikáját érintően az utóbbi időben a leggyakoribb vita azzal volt kapcsolatos, hogy módosíthatja-e egyoldalúan a bank a szerződéseinek feltételeit (elsősorban hosszú lejáratú hitelszerződéseinek feltételeit), illetve milyen esetekben kerülhet erre sor.
Talán nem túlzás ezeket a vitákat olyként jellemezni, hogy nagy mérkőzés zajlott le a Pénzügyi Közvetítő Rendszer Felügyeletét érintő, egyes törvények módosításáról szóló, 2009. április 3-án kihirdetett, 2009. évi. XIII. törvény megalkotását megelőzően, amely egyfelől a bankok és a Bankszövetség, másfelől a banki ügyfelek és az őket támogató szervezetek (mindenekelőtt a Gazdasági Versenyhivatal) között zajlott le, elég heves körülmények közepette.
A banki érdekek képviselői azzal érveltek, hogy a hitelintézetek sem jogszerűtlen, sem tisztességtelen gyakorlatot nem folytatnak, amikor egyoldalúan az ügyfeleik rovására módosítják a szerződések feltételeit. A hitelintézeti törvény ugyanis azt rögzíti: kamatot, díjat, vagy egyéb szerződési feltételt egyoldalúan is lehet módosítani, ha a szerződés ezt külön pontban a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére egyértelműen lehetővé teszi. A jogszabály szövegét megismétlő általános szerződési feltétel következésképp ab ovo nem lehet tisztességtelen.
A másik fél szerint pedig tisztességtelenek maguk a banki általános szerződési feltételek is és ugyanez állapítható meg az ilyen általános szerződési feltételekre épülő egyoldalú szerződési feltételeket módosító gyakorlatról.
Az ugyanis már önmagában az általános szerződési feltétel tisztességtelen alkalmazását jelenti, amikor a bank alapos ok nélkül, pusztán üzletpolitikai szempontok alapján teszi saját maga számára lehetővé a szerződés egyoldalú módosítását, különösen olyan típusúval, amellyel súlyos helyzetbe hozhatja a fogyasztók széles körét. A hitelintézetek visszaélnek azzal a jogszabályi rendelkezéssel is, amelynek értelmében a kamatot, díjat vagy egyéb szerződési feltételt egyoldalúan és egyidejűleg, az ügyfél számára kedvezőtlenül módosítani lehet, ha a szerződés ezt külön pontban a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére egyértelműen lehetővé teszi. A hitelintézetek ugyanakkor olyan feltételeket határoznak meg (például a lakossági hitelek kockázati tényezőinek alakulása, a hitelezők forrás-, valamint hitelvezetési költségeinek megváltozása), amelyek üzletpolitikai érdekek alá esnek, a fogyasztói érdekeket azonban sértik. A bankok ennek ellenérveként azt hangsúlyozták, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás a hosszú lejáratú szerződések kockázatát kezeli, ez a gyakorlat a világon mindenütt elfogadott piacgazdaságokban a gazdasági és pénzpiaci folyamatokban bekövetkező változások a szerződés kötéskori egyensúlyt akár a fogyasztó, akár a bank szempontjából hátrányosan változtathatják meg. Az egyoldalú szerződésmódosítás pedig éppen arra kíván lehetőséget biztosítani, hogy a bankok a szerződési helyzetet időről időre az aktuális gazdasági helyzethez igazítsák, ami történhet az ügyfél terhére és javára; a gyakorlatban ugyanakkor változtatás csak és kizárólag nyomós okkal, a szerződésben meghatározott feltételek szerint történik. Azt magam is osztom, hogy a Hpt. az említett törvény módosítása előtt is lehetővé tette a banki szerződések egyoldalú módosítását, és azt is szabályozta, hogy az általános szerződési feltételekben fel kell sorolni, hogy mikor nyílik lehetősége a bankoknak az egyoldalú módosításra. Csakhogy ezek a feltételek igen képlékenyek voltak és a törvénymódosítást szorgalmazók szerint még ezen meglehetősen képlékeny feltételek betartását sem ellenőrizték maradéktalanul az erre illetékes szervek és bár a PSZÁF számos banki vizsgálat során feltárt ilyen problémát, saját szerződésmódosítási gyakorlatának megszegése miatt egyetlen hitelintézetet sem szankcionáltak érdemben.
A vita során a Bankszövetség is érezte, hogy lépnie kell: s azt javasolta, a bankok saját árképzési szabályzatot készítsenek, amelyeket a felügyelet ellenőrizne és befogadna. Panasz esetén a PSZÁF lenne jogosult arra, hogy megállapítsa: a banki szerződésmódosítás megfelel-e a hitelintézet árképzési szabályainak.
A szövetség három pontban foglalta össze, milyen esetekben tartaná indokoltnak, hogy fennmaradjon a kondíciók eltérítésének joga. A jogi-szabályozói környezet és a banki működési feltételek módosulása mellett a pénzpiaci feltételek változását is ezek közé sorolták. Ez utóbbiak változását pedig azért, mert ilyen esetekben jól lehetne követni, ha egy irányadó kamathoz kötnék a bankok a hiteltermékek árazását. Ezt a javaslatot, ezt a bankszövetségi magatartást sokan csupán időhúzási taktikának minősítették és vitatták, hogy e mögött komolyan olyan szándék húzódna meg, amely meghatározó módon akarna a banki ügyfelek helyzetén változtatni.
Minthogy a banki oldalon kívül úgyszólván egységes volt az a vélemény, hogy a jogi szabályozás (alapvetően az erre "illetékes" Hpt.) és az abba konkrétan nem ütköző banki gyakorlat kényszerű érdeksérelmet okoz, s a hazai versenyhelyzetbe mindez nem illeszthető be, arra is tettek kísérletet, hogy meg lehetne-e ezt a gyakorlatot akadályozni a versenytörvény latba vetésével. A versenytörvényt illetően ugyanis már kevésbé látszott egyértelműnek az, hogy a banki magatartást kifejezetten jogszabályba ütközőnek nem lehet minősíteni. Felmerülhetett ugyanis az, hogy a banki magatartást akár a fogyasztók megtévesztő tájékoztatásának is lehetne felfogni, a verseny kedvező hatása ugyanis az ügyfelek számára csak akkor érvényesülhet, ha kellő információ birtokában hasonlíthatják össze a termékeket. Ehhez azonban az lett volna szükséges, hogy a bank ne vonhassa vissza egyoldalúan azokat az előnyöket, feltételeket, amelyek alapján az ügyfél korábban határozott. Az egyoldalú szerződésmódosítás ugyan gyakran előfordul a bankoknál, ám a vonatkozó szabályozás nem tér ki kellően az ilyen esetekre, így a versenyhivatal is nehezen tudott mit kezdeni az ehhez hasonló ügyekkel. Azt sem volt könnyű ellenőrizni, hogy valóban szükség volt-e a bank kifogásolt lépésére, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a probléma versenyfelügyeleti eljárásokkal már nem kezelhető hatékonyan. A GVH ezért is javasolta a pénzintézetekre vonatkozó szabályozás mielőbbi módosítását. Azzal alátámasztva, hogy maga is vizsgálta az egyedi panaszos ügyeket és az általános banki gyakorlatot, s a vizsgálat megállapította, hogy a bankok üzletszabályzatai gyakorlatilag korlátlan egyoldalú módosítási jogot kötnek ki önmaguk számára, akár üzletpolitikai döntésekre, akár nyereségességi megfontolásokra hivatkozva. A törvény módosítás előtti szabályozás keretében a hitelfelvevő saját szerződése esetében sem lehetett biztos abban, hogy milyen változásokkal kell szembenéznie. A GVH szerint ezért is voltak a bankok képesek arra, hogy saját kockázataikat, például forrásköltségük változását is az adóssal fizettessék meg. A Gazdasági Versenyhivatal mindezek alapján 2008. november végén kezdeményezte a pénzintézetek egyoldalú szerződésmódosítási lehetőségeinek korlátozását, döntően azzal az indokolással, hogy az esetek többségében szerződéses aszimmetria érvényesül az ügyfelek kárára. Emellett a pénzintézetek gyakran indokolatlan utólagos módosításokat hajtanak végre, amely káros hatással jár mind a fogyasztókra, mind a hitelpiac működésére nézve. A bankok például képesek korlátozni a hitelkiváltási piacon folyó versenyt azáltal, hogy megemelik a kilépési díjakat, és a fogyasztóknak emiatt nem éri meg átmenni egy másik bankhoz. Ugyanakkor a törvénymódosítást kezdeményező nem vitatta, hogy teljesen ésszerű, ha a bankok a refinanszírozási kamatlábak, a pénzpiaci indexek vagy a jegybanki alapkamat változása miatt módosítják, módosíthatják szerződéseiket, különösen az esetben, ha amikor a bankok ezt a jogot gyakorolják, teljes kontroll van felettük, és az ügyfeleknek adott esetben lehetőségük van szolgáltatót váltani. (Csupán zárójelben jegyzem meg -, hogy minimális programként - pontosan ezt javasoltam már 2003-2004-ben, a bevezetőben hivatkozott cikkeimben.)
Ezek után ismertetem a GVH által kezdeményezett törvény módosítás ide vonatkozóan legfontosabbnak tekinthető részeit:
A 2009. évi. XIII. törvény 8. §-a a Hpt. szóban forgó kérdéskörrel foglalkozó 210. § (3), (4) és (5) bekezdéseit megváltoztatva a következőképpen rendelkezett.
A fogyasztóval, vagy a mikrovállalkozással kötött kölcsönszerződésben kizárólag a kamatot, díjat vagy költséget lehet egyoldalúan - az ügyfél számára kedvezőtlenül - módosítani, abban az esetben, ha a szerződés a módosítandó kamat-, díj-, vagy költségelemre kihatással bíró ok-okozati feltételek megváltoztatása esetére ezt lehetővé teszi. Ugyanazon feltétel változása csak egy kamat-, díj-, vagy költségelem változtatását indokolhatja. A módosítást a hatályba lépést megelőzően legalább 60 nappal hirdetményben közzé kell tenni. Az ügyfél ilyenkor jogosult a szerződés díjmentes felmondására.
A törvény szerint, - a jelzáloglevéllel finanszírozott kölcsön szerződéseket kivéve - ezeket a szabályokat a korábban kötött szerződésekre is alkalmazni kell.
A jogszabályváltozást értékelendően először is arra szeretnék visszautalni, hogy a GVH által javasoltakat korábbi írásaimban minimális programként jelöltem meg. Másodszor azt jegyzem meg, hogy a minimális javaslatom a GVH javaslataival vág egybe és nem a ténylegesen végrehajtott törvénymódosítással. Ugyanis mind a GVH, mind a saját javaslatom lényegét abban látom, hogy valamihez konkrétan legyen viszonyítható az egyoldalú módosítás lehetőségének a biztosítása. A törvény azon megfogalmazása pedig, miszerint a módosítandó kamat-, díj-, vagy költség megváltoztathatóságának lehetőségét önmagában az alapozhatja meg, hogy az ezekre kiható feltételeknek ok-okozati összefüggésben kell lennie a változással, nem egyszerűen képlékeny, hanem úgyszólván semmit mondó. Gondoljunk arra, hogy a bank költségei azért változnak meg, azért emelkednek, mert a bank rosszul szervezi meg munkáját, s a banküzem költségei emiatt emelkednek. Ez mennyiben teheti indokolttá ennek ügyfelekre való áthárítását stb.? Szerintem az ok-okozati összefüggésen kívül csakis a konkrét és a szerződő felek érdekkörén kívül álló, objektíven meghatározható, pontosan körül írt feltételek változásához lehetne csak kötni az egyoldalú szerződés módosítás lehetővé tételét.
Ugyancsak nem tekintem megfelelő, igazán érdeminek tekinthető megoldásnak sem az előzetes közlési határidő meghosszabbítását, sem azt, hogy ilyen esetekben az ügyfél jogosulttá válik a szerződés díjmentes felmondására. A bankrendszer monopóliumának témakörében érintettem, hogy különösen a jelenlegi hitel keresleti-kínálati viszonyok következtében a banki adós valamennyi hitelező pénzintézetnek úgyszólván egyaránt ki van szolgáltatva, vagyis a banki váltás akár ingyenes lehetősége, szinte semmit mondó, inkább csak látszat lehetőség.
Ugyanakkor pozitívan értékelhető az a változás, miszerint egyidejűleg kamatot, díjat, költséget módosítani nem lehet, illetve, hogy ugyanazon feltétel változása, csak egy kamat, díj, vagy költségmódosítást indokolhat. Idetartozónak tekintem azt az egyébként nem deklarált, csupán értelmezésem szerinti korlátozást, miszerint abból adódóan, hogy csak a kamat, költség vagy díj változtatását biztosítja az új norma, egyéb, mindenekelőtt az üzletszabályzatok utólagos egyéb természetű módosításának lehetősége is kizárttá válik a bankok számára. Ennek kapcsán emelem ki azt a pozitívnak ítélhető változást is, miszerint az új rendelkezéseket a már korábban kötött szerződésekre is alkalmazni kell. Azért ennek kapcsán, mert azt a korábbiakban kifogásolt üzletszabályzati módosítást, amely a takaréklevelek kamatszámítási módját és nem magát a kamatokat változtatta meg, utólag hatálytalanítani kellene.
Végül a törvénymódosítás talán legkomolyabb hiányosságának azt tartom, hogy még meg sem kísérli jogszabályi úton korlátozni a hitelintézeteket abban, hogy egyidejűleg módosíthassanak különféle szerződéseket akár mind pozitív akár mind negatív irányba. Mégpedig főleg azáltal, hogy a törvényből hiányzik az a kézzel fogható objektív kapaszkodó, amely nem csak az indokolatlan, egyoldalú szerződési feltétel megváltoztathatóságát lehetne képes megakadályozni, hanem azt is, hogy a külső körülmény megváltozása különféle irányú változtatást eredményezhessen. Ezzel összefüggően utalok arra a többször is kinyilvánított banki szándékra, amelyet tisztességesnek tekinteni alig lehet, de sem a régi, sem a helyébe lépett törvényi rendelkezés alapján, kifejezetten jogi eszközökkel nehezen lehetne elejét venni például annak, hogy amennyiben a Kormány elvonná az extra nyereség egy részét, úgy kárpótolnák magukat, mégpedig oly módon, hogy egyszerre emelnék a hitelek kamatát és csökkentenék a betéti kamatokat. Amennyiben a változtatás jogszabály adta lehetősége konkrétabb lenne (például a jegybanki alapkamat mértékének módosulásához való kapcsolás stb.), akkor ilyen anomáliák nem fordulhatnának elő.
5. A rövid összegezést szubjektív megközelítéssel kezdem. Minthogy a kétszintű, több bankból álló bankrendszer létrejöttét saját elméleti tevékenységem sikerének is tekintettem, sajnálattal és szomorúan kell megállapítanom, hogy a jelenleg működő pénzügyi intézményrendszerünk nem igazán váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Először is, a "több bank", a kelleténél jóval több pénzügyi intézményből álló pénzintézeti (bank) rendszerré terebélyesedett. Ez a rendszer koránt sem az ösztönző, az ügyfelek érdekeit mindenek elé helyező, a kívánatos versenyt előmozdító, a tisztességes piaci magatartást folytató intézményrendszerré vált. Nem teljesen indokolatlanul lett a társadalmi elégedetlenség egyik célpontja. Nagymértékben használta ki a túlzottan szabaddá vált, a korlátok közé szorítatlan piac adta lehetőségeket, a tisztességes önkorlátozás íratlan szabályait gyakran felrúgva, a banki saját anyagi érdekeket messze a társadalom érdekei elé helyezve. Ha nem is meghatározó módon, de elhanyagolhatóan sem, részese lett a hazai gazdasági, pénzügyi (különösen hitelpiaci) válság elmélyülésének.
Némi malíciával, akként lehetne az új bankrendszer mintegy két évtizedét jellemezni, hogy a jó betétes ügyfelek megszerzéséért indult, a bankok fejlődését is jól szolgáló verseny odáig jutott, hogy ma már, a saját érdekeket indokolatlanul előtérbe állítva, a bankok közötti verseny inkább a rossz hiteladósok megszerzésért folyik.
Mindezekre figyelemmel a tisztességesebb banki üzleti magatartás elérését célba vevő elképzeléseimet a következőkben summázom: Előre bocsátva, hogy javaslataim a korábbiakhoz képest "radikálisabbak", amit az motivál, - mint ahogy manapság a válságkezelő elképzelések egyre drasztikusabbá válását is azzal szokás indokolni, hogy a korábbiaknál időközben rosszabbá vált a helyzet, - hogy az előző években tett javaslataim ma már nem oldhatják meg az általam jelzett problémákat.
Mindenekelőtt olyan speciális, a korábbi szabad piaci, "vadkapitalista" elvekkel, elképzelésekkel valóban nehezen összeegyeztethető, nyereségszabályozási rendszert kellene kidolgozni a bankszektorra, ami kifejezi azt, hogy a banki jövedelem nem elsősorban a bankok jó vagy rossz munkájával függ össze.
Az elsősorban a banki jövedelmek nagyságrendjét befolyásolni alkalmas kamatrendszert javasolom átalakítani. Mind a Ptk., mind a Hpt. tartalmazzon olyan rendelkezéseket, amelyek nem nyújtanak teljesen szabad kezet a bankoknak az önálló kamat megállapítása terén. Az MNB kapjon újra olyan jogszabályi felhatalmazást, miszerint indokolt esetben (mint például a mostani válsághelyzetben) akár konkrétan is megállapíthassa, vagy kedvező irányba befolyásolhassa a kamatok mértékét, vagy a kamat maximumokat. A legfontosabbnak e téren pedig azt tartom, hogy a passzív és az aktív hitelkamatok mértékének normatív maximalizálására kerüljön sor. Az is fontos lenne, hogy a banki díjak és költségek felszámíthatósága ugyancsak szabályozott kertek között történhessen.
A 2009. évi XIII. törvénnyel módosított, a bankok egyoldalú szerződésmódosítási lehetőségét korlátozni hivatott jogszabályokat, további szigorításokkal ki kellene egészíteni, annak érdekében, hogy határozottabban kizárható legyen az indokolatlan banki "önkény", kézzelfoghatóbbá váljék a szerződés egyoldalú módosíthatóságának feltétel rendszere, legyenek jóval objektívabbak a viszonyítási előírások.
Amennyiben a bankrendszer működésének befolyásolásában a Bankszövetségnek a gazdaságpolitika a jövőben is jelentős szerepet kíván szánni, úgy kívánatos lenne néhány bankszövetségi alapszabály módosítása. Gondolok mindenekelőtt olyanra, mint, hogy a szövetség tényleges irányítói, tevékenységét meghatározói ne csak olyanok lehessenek, akik éppen a banki nyereség mindenáron történő növelésében érdekeltek. E tekintetben természetesen nem arra gondolok, hogy a bankok érdekképviseleti szervezetét külsők irányítsák, csupán arra, hogy az irányítók között olyanok is szerepet kapjanak, akik banki érdekeket képviselnek ugyan, de nem a legközvetlenebbül érdekeltek a banki nyereség növelésében. Ez persze rendkívül bonyolult probléma, hisz a szövetség egyesületi formában működik, vagyis kívülről jogállami módszerekkel nem lehetséges a változtatás.
A már működő pénzügyi intézmények létét természetesen nem érintendően, átmeneti (válságidőszakra) fel kellene függeszteni az új ilyen intézmények létrehozásának engedélyezését.
Jóval szélesebbre kellene tárni az állami beavatkozás lehetőségét. Idetartozónak tekintem még azt is, hogy az állam akár befolyásszerző pozíciót, illetve tulajdonrészt szerezzen, néhány, a verseny helyzetre is jelentős befolyással bíró hazai hitelintézetben. Ennek részleteibe való bocsátkozás mellőzésével csupán jelzem azonnal, hogy ez is elég nehéz kérdés, az ideológiai kérdés körön túlmenően is, mivel a Hpt. a Gt. általános konszernjogi szabályaival szemben a befolyásszerző jogalanyok körét - éppen az államot is érintően - korlátozza. No de javaslataim elfogadása esetén, nem csak ebben az esetben kellene, hogy sor kerüljön jogszabályi módosításokra. ■
Visszaugrás
