Joggal hihetnénk, hogy a szerződés évezredekre visszanyúló fogalma és a szerződések alapkérdéseinek dogmatikai kidolgozottsága miatt a szerződések alapvető, elméleti kérdéseit illetően nem kell sok újdonságra számítanunk. Úgy tűnik azonban, hogy ezen a téren is érhetnek bennünket meglepetések. Ebben a tanulmányban ezeket a meglepetésre okot adó fejleményeket szeretném jelezni, s megvizsgálni az ezekből eredő jogalkalmazási és elméleti problémákat. Ehhez elsőként a kiindulási és viszonyítási pontként szolgáló klasszikus tételeket kell - csupán emlékeztetőül - rögzíteni (I. pont), mert ehhez képest lesz érzékelhető az az ellentmondás, ami a szerződések tárgyával kapcsolatban az utóbbi időben megjelenik. Anélkül, hogy teljességre törekednék, néhány olyan jellemző jogszabályi rendelkezést, illetve bírósági döntést fogok csokorba kötni, amelyek kihívást jelentenek a szerződés tárgyát érintő alaptételek szempontjából (II. pont). A tanulmány lezárásaként pedig megpróbálok válaszolni arra a kérdésre, hogy szükséges-e a szerződés tárgyának újradefiniálása (III. pont).
A szerződés tárgyának vizsgálata nem minden jogrendszerben és nem minden korban azonos módon vetődik fel. Köztudomású, hogy a szerződési jog fejlődése kezdetben az egyes esetekből kiindulva, szerződéstípusokhoz kötődő eljárásjogi intézményekkel szoros összefüggésben zajlott,1 így az a kérdés sem vetődhetett föl általánosságban, hogy mi lehet a szerződés tárgya. "A klasszikus római jog maradéktalanul kitartott amellett, hogy csak meghatározott (...) szerződésfajták eredményeznek jogi kötelezettséget, csak a causa-val bíró pactumok peresíthetők. A szerződéstípusok zárt rendszere kivételesen sem adott módot arra, hogy a szerződő felek egyéni, esetleg véletlenszerű rendelkezése - jogi elismeréshez jutva - bővítse az áruviszonyok jogi csatornáinak körét."2
Nem véletlen talán, hogy a római jogban nem volt központi kérdés a szerződés tárgya, sokkal inkább a szerződés megegyezési, akarati eleme állt a szerződés fogalmának középpontjában.3 Legfeljebb közvetve, a szerződés alapján keletkező kötelem tárgyának meghatározásán keresztül juthatnánk valamilyen következtetésre a szerződés tárgyát illetően. A római jogászok szerint "A kötelem tárgya a szolgáltatás (praestatio)"4, aminek fogalmát a következőképpen határozzák meg: "A kötelemben kikötött adósi magatartást nevezzük szolgáltatásnak."5 Arról azonban nincs szó általánosságban, hogy mi lehet az az adósi magatartás, amit szerződésben elő lehet írni. E magatartások csoportosítása nyújthat ugyan némi támpontot, jelezheti a szerződés tárgyát képező magatartások lehetséges és tipikus esetköreit, de nem jelöli ki a határokat, nem mondja meg, hogy mi lehet és mi nem lehet szerződés tárgya.
A természetjogi felfogás által megalapozott általános szerződésfogalom kialakulásával azonban a kérdés más színben kell, hogy feltűnjön. Ha általánosságban elismeri a jog azt, hogy a megegyezés - formájától és típusától függetlenül - kikényszeríthető kötelmet keletkeztet, akkor fel kell vetődnie annak a kérdésnek is, hogy milyen magatartásokra irányuló kötelezettségeket írhat elő egy szerződés.
Első pillantásra úgy tűnhet azonban, hogy ezzel a kérdéssel mégsem foglalkozik speciálisan a polgári jogi szabályozás azt követően sem, hogy elismerte a szerződések általános kötőerejét. A Code civil 1101. cikkelye például akként szól, hogy a szerződés olyan megállapodás, amelynek alapján egy vagy több személy kötelezettséget vállal egy vagy több más személlyel szemben arra, hogy ad, tesz vagy nem tesz valamit. Ez a "valami" azonban meglehetősen tág fogalom, amiből nem lehet következtetni arra, hogy hol vannak a határai a szerződés tárgyának. A kódex egy későbbi rendelkezése kissé közelebb visz a lényeghez, amikor azt mondja, hogy csak az lehet szerződés tárgya, ami magánszemélyek közötti jogügyletek tárgya lehet (Code civil 1128. cikkely). Ebből a rendelkezésből mindenesetre világosan látszik az, hogy a szerződés tárgya nem lehet akármi, hanem csak a magánjogi viszonyok körébe eső magatartás.
A Codice civile a szerződés lényegét abban látja, hogy az két vagy több személy közötti megállapodás, amelynek célja vagyonjogi viszony létesítése, szabályozása vagy megszüntetése (1321. cikkely). A Burgerlijk Wetboek és a BGB a szerződést kötelezettséget keletkeztető, illetve módosító megállapodásként írják le (BW 6:213. cikkely, BGB 305. §). A vagyonjogi jogviszony, illetve a kötelezettségek tárgyát azonban nem tartják szükségesnek elemezni ezek a szabályok.
A polgári jogi szabályozás inkább negatív módon közelít ehhez a kérdéshez: azt próbálja meg behatárolni, hogy mik lehetnek azok a magatartások, kötelezettségek, amelyek elvileg szerződés tárgyát képezhetnék, azonban valamilyen oknál fogva a jogalkotó nem kívánja mégsem elismerni azokat olyan kötelezettségekként, amelyek állami eszközökkel is kikényszeríthetők.6 E szabályozási célt általában az érvénytelenség intézményével érik el: érvénytelennek nyilvánítják azokat a szerződéseket, amelyek például jogszabályba ütköznek, esetleg jogszabály megkerülésére irányulnak, vagy - még általánosabban - a jóerkölcs követelményeivel ellentétesek. Az ilyen típusú szabályozás azonban nem visz sokkal közelebb a szerződés tárgyának pozitív meghatározásához: csupán annyi következtetést vonhatunk le, hogy bizonyos körülmények között hiába felel meg valamilyen szerződésben előírt magatartás, kötelezettség a szerződés tárgyával kapcsolatos általános követelményeknek, speciális rendelkezések nem engedik megvalósulni a szerződés által célzott joghatásokat. Ebből azonban nem az következik, hogy az ilyen magatartások ne tartoznának a szerződés tárgyának lehetséges körébe. Ha ugyanis ez lenne a helyzet, akkor valószínűleg nem kellene érvénytelenségi szabályokkal megfosztani a szerződést a célzott joghatás kifejtésére irányuló képességétől, hiszen a szerződésként való elismerés híján hiányozna a kötelező erő a megállapodásból.
Magyarországon az új Polgári Törvénykönyv előkészítése során szükségszerűen vetődött föl a kérdés, hogy meddig terjedhet a szerződési szabadság, s milyen korlátokat jelenthet e szabadsággal szemben az alkotmányos követelmények érvényesülése.7 Ez a vita sem a szerződések lehetséges tárgyának fogalmi meghatározását helyezte azonban középpontba, hanem azt vizsgálta, hogy alkotmányos elvek alapján tiltható-e bizonyos magatartások szerződéses kötelezettségként való előírása. A szerződéses szabadság alkotmányos szempontú korlátozása végső soron az érvénytelenség problémájába torkollik, hiszen az alkotmányosan előírható tilalomba ütköző szerződés érvénytelennek minősülhet a polgári jog szabályai szerint. A fentiekben kifejtettek alapján viszont a tilos szerződések szabályozása nem vezet el a szerződések tárgyának fogalmi behatárolásához.
A szerződés tárgyának pozitív meghatározásához szükséges, hiányzónak tűnő logikai láncszemet minden bizonnyal a polgári jog tárgyára vonatkozó legáltalánosabb elvek adhatják. Ez annál is inkább így lehet, mert a szerződés nemcsak a polgári jog eszköztárában jelenik meg, hanem más jogágak is használják ezt az intézményt. Elég, ha csak a munkajogra gondolunk, amelynek központi kategóriája a munkaszerződés. A szerződés intézményét azonban a jogrendszer nemcsak a magánjog területén alkalmazza, hanem megjelenik a hierarchikus viszonyokkal jellemezhető közigazgatási jog világában is, bár kétségtelen, hogy ebbe a viszonyrendszerbe nehezebben illeszkedik, mint a magánjogi viszonyokba.8 A közigazgatási jog még a kifejezetten hatósági jellegű ügyekben is elképzelhetőnek tartja, hogy ha jogszabály lehetővé teszi, az első fokon eljáró hatóság a hatáskörébe tartozó ügynek a közérdek és az ügyfél szempontjából is előnyös rendezése érdekében határozathozatal helyett az ügyféllel hatósági szerződést kössön [a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény - a továbbiakban: Ket. - 76. § (1) bek.]. A hatósági szerződés "öszvér" jellegét jól mutatja az a rendelkezés, amely szerint abban az esetben, ha az ügyfél nem teljesítené a szerződésben vállalt kötelezettségeit, "a szerződés jogerős és végrehajtható határozatnak minősül," és a hatóság hivatalból intézkedik a végrehajtás iránt [Ket. 77. § (2) bek.]. Ha a hatóság nem teljesíti a szerződéses kötelezettségeit, az ügyfél bírósági úton szerezhet érvényt jogainak. Ezt aligha tekinthetjük polgári jogi fogalmak szerint kiegyensúlyozott, egymás mellé rendelt, egyenjogú személyek viszonyának, de úgy tűnik, hogy ez nem is minden szerződés esetében elvárás, hanem csak a polgári jogi szerződéseknél vetődik fel ilyen követelmény.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
