A természetjog és a jogpozitivizmus kettőse különös konstrukciója a jogelméleti diskurzusnak. Egyrészt elválaszthatatlan a jogelméleti alapműveltségtől, már-már paradigmatikus jelentőséggel rendelkezik, és aki ilyen témában végez tanulmányokat, elkerülhetetlenül szembe találja magát a dichotómiával, illetve a két irányzat által kínált, karakterisztikus megoldási javaslatokkal. Másrészt azonban egyre inkább megfigyelhetők a törekvések a dichotómia feloldására vagy éppen dekonstruálására, és vagy azt kérdőjelezik meg, hogy a természetjog-jogpozitivizmus páros valódi ellentétet takar, vagy pedig azt, hogy a dichotómia kimerül-e a jól ismert, sablonos meghatározásokban.[2] A természetjog-jogpozitivizmus dichotómia így egyszerre paradigma és korlát: paradigma, mert az ismert meghatározásokat mindenki megtanulja, és korlát, mert szűkíti a jogról való elméleti gondolkodás perspektíváit, és meghaladása rendszerint új, előremutatóbb meglátásokkal kecsegtet.
Az alapképlet mindenesetre adott: az egyik "oldal" szerint a jog erkölcsi felülbírálatának helye van a jogtudományban, sőt, akár a joggyakorlatban, a másik szerint nincs, hiszen a modern korban hangsúlyosabbá vált, hogy a jog emberi döntés eredményeként áll előttünk, ezért formális, nem tartalmi kritériumok alapján határozható meg, és ebben a metajurisztikus szempontok csak annyiban játszhatnak szerepet, amennyiben azokat a jog beengedi a saját birodalmába. A látszólag meddő elméleti vita tétje hatalmas, hiszen a jog létjogosultságának legalapvetőbb kérdése hívta életre, az, milyen legitim indok szól amellett, hogy az államhatalom 1. szabadságkorlátozó intézkedésekkel kényszerítheti polgárait - vagy bármely személyt - a jogkövető magatartásra, illetve ilyen intézkedésekkel sújthatja a jogsértőket; 2. elvárhatja az emberektől, hogy az igazságtalan, helytelen vagy méltánytalan jogszabályokat is betartsák. Az állam - és ezzel együtt az állam társadalomszervező eszköze, a jog - léte "objektív szükségletként"[3] jelenik meg, és még a jogászi közösség is ritkán kérdez rá arra a legitimációra, amely megalapozza e kényszerrend fenntartását. A szerző ebbe a diskurzusba szállt be a jelen recenzióban bemutatott kötettel.
- 147/148 -
A kötet alcíme úgy szól, Elmélet és történet a természetjog védelmében, ez azonban több szempontból is megtévesztő lehet. Egyrészt azt sugallja, hogy a természetjog-jogpozitivizmus dichotómia keretében íródott és valamelyik oldal mellett érvel a másik ellenében - a természetjogtanokat megvédeni általában a jogpozitivista elméletekkel szemben szokták -, azonban a kötet a puszta "oldalválasztásnál" sokkal többet nyújt. Másrészt azt a benyomást kelti, hogy a természetjogi gondolkodás válságát éli és védelemre szorul, holott a kötetben bemutatott okfejtés mélysége, sokrétűsége, eleganciája nem kimondottan azt sejteti, hogy bajok lennének a természetjogtan háza táján.
Deli Gergely monográfiája tudatosítja bennünk azt, hogy a jog emberi alkotás, egyúttal figyelembe veszi, hogy az ember erkölcsi lény is, ami miatt a jogász számára elkerülhetetlen, hogy a jog értékvetületére reflektáljon. A kötet záró részében két fő tanulságot állapít meg: az egyik egy erősen pragmatista felhangú tétel, mely szerint a jog fogalmáról szóló viták helyett hasznosabb arra irányítani a figyelmet, hogy "az egyéni, közösségi és környezeti adottságok és lehetőségek miképp befolyásolják a jogot", a másik pedig az, hogy "a jog közösségi szintjén" a pusztán leíró jellemzés helyett gyümölcsözőbb azzal foglalkozni, milyennek kellene lennie a jognak.[4] Ezekhez a tanulságokhoz három gondolatmeneten keresztül jut el, amelyek egyúttal a monográfia három részét alkotják; ezekben azt tárgyalja, mi az ember, mi az alkotmány és mi a jog. A kérdésfeltevések nagyívűnek, már-már hübriszszerűnek tűnhetnek, hiszen nemcsak a jogtudomány, de a filozófia is évezredek óta vívódik ezeken az alapvető kérdéseken, mégsem született rájuk mindmáig végérvényes válasz, és a szerző nem is törekszik arra, hogy a kizárólagosság és a cáfolhatatlanság igényével fellépő választ adjon. Sokkal inkább együttgondolkodásra hívja az olvasót, bemutatva, mi a tétje annak, hogy megalapozott állásponttal rendelkezzünk ezekben a kérdésekben, illetve milyen kérdéseket érdemes feltennünk ahhoz, hogy hasznos ismereteket nyerjünk a jog minél észszerűbb alkalmazásához. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni a monográfiát, a "diskurzív" szó lenne a legmegfelelőbb erre: a szerző folyamatosan párbeszédre invitál, és ugyan világosan kitűnik, hogy gondolatmenete szilárd erkölcsi és szakmai alapokon, tekintélyt parancsoló olvasottságon és tájékozottságon nyugszik, nem megsemmisíteni akarja az eltérő véleményeket, hanem elénk tárja a megválaszolandó kérdéseket és kiindulópontokat kínál a megválaszolásukhoz. A címben olvasható "eleven" jelző ennek fényében többszörösen találó: a könyv nemcsak a jogot ábrázolja folyamatosan fejlődő, változó, élő jelenségként, de a diskurzus is, amelyet megteremt, sokkal élőbb, mint amire egy "száraz", szakmai szövegtől számítana az ember.
Az első rész - Mi az ember? - a jog emberképére reflektál. Két domináns tematikus szálat érdemes kiemelni ebből a tartalmi egységből. Az egyik a szeretet és az önzetlenség hangsúlyozása az emberkép kialakításában. Ez része annak
- 148/149 -
az egész kötetet átható gondolati szálnak, amely - a közgazdaságtan racionalitását meghaladni igyekezvén - az érzelmeket és az indulatokat is igyekszik a jogba integrálni. A felvetésekhez a szerző konkrét példákat is társít: egy Digesta-töredéket, amelyben az volt a kérdés, terheli-e felelősség a hajóskapitányt, aki a több megbízó megbízásából szállított gabonának egy részét átadja, ám utána a hajó elsüllyedt; valamint a Webb v. McGowin-esetet,[5] amelyben az önfeláldozó cselekedete miatt megbénult felperes az általa megmentett örökhagyó örököseit perelte az örökhagyó által hálából rendszeresen folyósított tartásért.
A másik domináns - és a fentiekkel összefüggő - sajátosság az, hogy a szerző következetesen meghaladni igyekszik két olyan emberképet, amelyek a modern racionalizmus termékei: a neoklasszikus közgazdaságtan, illetve a viselkedési közgazdaságtan modelljét. A neoklasszikus közgazdaságtan emberképe alatt a szerző a haszonmaximalizáló egyén modelljét érti, amely szerint az ember minden döntési helyzetben következetesen - szinte mechanikusan - mérlegeli a saját hasznát, és a rendelkezésre álló alternatívák közül azt választja, amely számára a legtöbb hasznot eredményezi. A szerző értékelése szerint ez a modell napjaink ismereteinek fényében nem tartható, és hiányosságait nagymértékben orvosolta a viselkedési közgazdaságtan azáltal, hogy integrálta emberképébe az egyén tipikus gyengeségeit, és "racionalizáló automaták" helyett esendő emberekkel operál. Végső soron azonban mindkét modell statisztikai általánosítás.[6] A szerző azt demonstrálja, hogy már a római jog és Aquinói Szent Tamás is hatékonyan integrálta rendszerébe az emberi gyengeségeket. Az elmélet működését a tulajdon tartalmán és a javak elosztásán keresztül mutatja be: a tulajdonhoz fogalmilag hozzátartoznak a közjó érdekében fennálló korlátozások, amelyek a természetjog parancsából következnek. A tulajdon tehát nem kizárólag jogosultság, hanem olyan intézmény is, amely - az Alaptörvényt idézve - "társadalmi felelősséggel jár",[7] és célhoz kötött használati jogosultságot eredményez.[8] E természetjogi kötelezettség sajátossága azonban az is, hogy nem keletkeztet jogosultságot a szegények - a javak újraelosztásának kedvezményezettjei - oldalán. Az összekötő fogalom az erény: a gazdagokat az erényes élet követelménye kötelezi arra, hogy az észszerűség keretei között vagyoni áldozatot hozzon a közjó érdekében, ugyanakkor a jótékonyság kedvezményezettjei kötelesek az erkölcsi tökéletesedés érdekében felhasználni az adományt.[9]
Az alkotmány mibenlétét és funkcióját körbejáró második rész két fogalomrendszer köré épül. Az egyik a természetes és a relatív alkotmány fogalma: az előbbi a "lét rendje" felé nyitott alkotmány, amely az emberek egymás közötti egyesülésének és az államnak történő alávetésüknek a rendjét szabályozza, az utóbbi pedig, amely a természetes alkotmány talapzatán nyugszik, és az államnak az egyénekkel szembeni kötelezettségeinek összességét foglalja magában.[10]
- 149/150 -
Ezzel a megkülönböztetéssel a szerző arra a mindannyiunk által tapasztalt jelenségre igyekezett reflektálni, hogy a világ, a társadalom, valamint ezzel együtt a helyesről, a "természetesről" alkotott felfogásunk változik, a jognak azonban
- olyan társadalmi képződmény lévén, amelynek funkciója az koherens rendszerbe integrált vitamegoldás, amely koherencián akár a legitimációja is múlhat
- szüksége van szilárd igazodási pontra, értékmérőre, amely által pontosíthatók az előírásai, ám a tartósság nem válhat megcsontosodottsággá. Ennek fényében a természetes alkotmány szolgáltatja a tartós viszonyítási pontokat, a relatív alkotmány normái - "a természetes alkotmányosság objektív rendjének függvényei"[11] - pedig a mindenkori kihívásokhoz igazodva határozzák meg az alkotmányosság normatív tartalmát.
A második fogalomrendszer, amely átjárja a második részt, egy hármas emberkép, amelynek elemei az "ist", vagyis azok a tulajdonságok, amelyek adottságként jellemzők az emberre, a "hat", vagyis azok a dolgok, amelyek fölött az ember rendelkezhet, és a "sich vorstellt", vagyis az, amilyennek az ember mások szemében látszik.[12] Az olvasó ennek láttán talán felteheti a kérdést, nem inkább az első, a címe alapján az ember mibenlétét firtató részében kellett volna bemutatni ezt a kategorizálást, azonban a kötetre jellemző, hogy nem törekszik éles, megingathatatlan fogalmi korlátok közé szorítani a benne foglalt gondolatmenetet, az alkotmány mibenlétéről és szerepéről kialakított álláspont teljességéhez pedig hozzátartozik a bemutatott emberkép.
A szerző a természetes-relatív alkotmányosság, valamint a hármas emberkép fogalmi kereteit felhasználva elemzi és vitatja-kiegészíti a XX. század néhány meghatározó jogi teoretikusának nézeteit. Ennél fontosabb viszont, hogy e fogalmi keretekre támaszkodva igyekszik alkotmányelméletébe integrálni olyan problémákat, átalakulásokat, amelyeket akár tudatosan, akár öntudatlanul, de a mindennapjainkban is tapasztalunk, éppen ezért megítélésem szerint a kötet második része a leginkább gondolatébresztő szakasz. A szerző egyik végkövetkeztetése ebben az, hogy napjainkban a "relatíve helyes" alkotmány a fenntartható alkotmány,[13] amelynek célja a "változó természetes alkotmány állapotának megfelelő méltóságos létfeltételek folyamatos fenntartása".[14] A szerző tehát az emberi méltóság védelméhez igyekszik keretet nyújtani, és arra keresi a választ, hogy ennek érdekében mi az, amit védeni kell úgy, hogy ez a védelem ne megcsontosodott, formális intézmények védelmévé satnyuljon, hanem az egyes intézményeket megalapozó emberi értékeket őrizze meg. Ezt az elméletet a szerző az adásvétel során kialakítható helyes árképzés, valamint az azonos neműek házasságának példáin keresztül demonstrálja.
Éppen az azonos neműek házasságának példája azonban azt is kiválóan érzé-
- 150/151 -
kelteti, hogy a szerző sokkal inkább kihívásokat támaszt, semhogy egyszerű megoldási sablonokat kínálna - kissé sarkítva: nem "békességet" hoz, hanem "meghasonlást".[15] A házasságot megalapozó "emberi értékek" maguk is függvényei a házasságfogalom változásainak. Ez jól megfigyelhető Stephanie Coontznak a házasság nyugati társadalomtörténetéről szóló elemzésében, amely végigköveti, hogyan alakult a vagyoni és társadalmi érdekek védelmének eszköze az egyéni kibontakozás egyik útjává az ezredfordulóra.[16] Az egyes állomások tulajdonképpen magukban hordozták a következő lépést ebbe az irányba, és a folyamat ma is tart. 2015-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága az Obergefell v. Hodges-ítéletben[17] alkotmányellenessé nyilvánította az azonos neműek házasságának állami korlátozását. A közvélemény alapvetően üdvözölte a döntést, ám ezzel együtt megjelentek olyan kritikus hangok, amelyek szerint a testület még így is konzervatív volt,[18] emellett olykor a házasságnak azt a fogalmi(nak tekintett) elemeit is kérdőjellel illetik, hogy annak életre szólónak kell lennie,[19] de a poligámia büntetendőségének alkotmányos jogalapja is vita tárgya.[20] Újra és újra felmerül tehát a kérdés, mi a házasság intézménye mögötti emberi érték, és milyen korlátok között, amire nem biztos, hogy "fogyasztásra készen" adott az egy, helyes válasz.
A második rész elemzéseiből jól kirajzolódik a szerzőnek az a célja, hogy szilárd értelmezési keretet biztosítson az egyéni jogvédelem magját képező emberi méltóság fogalmának egy olyan világban, amelyben a posztmodern ember átalakította úgy a természetet, mint a saját emberi természetét (amelyek az ist kategóriájába esnek), a folyamatos expanzió talaján álló globalizáció gazdasága pedig jóvátehetetlenül kizsákmányolja a természeti világot. Erre az újragondolásra azért van szükség, mert a világhoz való viszonyunk is jelentős mértékben átalakult a történelem során: míg az ókori - Stephen Feldman nyomán talán hívhatjuk úgy: premodern[21] - ember számára a világ elsősorban adottság volt, és ennek a helyzetnek a természeti alkotmány fogalma felelt meg, addig a modern ember akaratlagos aktusaival a saját képére formálta a világot, ami a relatív alkotmány fogalmához áll közel.[22] Ezekben az elemzésekben visszatérő kulcsfogalom a globa-
- 151/152 -
lizáció, a posztmodern, valamint a deformáció, amelyek erős kritikai felhangot sejtetnek. A szerző majdhogynem lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozik, amikor megoldási keretet - nem magát "a" megoldást: egy hasznosítható keretet - kínál a felmerülő dilemmákra, és ennek a feladatnak kiválóan eleget is tett. Talán annyi megjegyzés tehető, hogy érdemes lett volna valamilyen munkadefiníciót kínálni úgy a globalizáció, mint a posztmodern és a deformáció fogalmaira. A kötet egészére jellemző, hogy nem ragad le a szőrszálhasogatásig menő fogalmi distinkciók taglalásánál, a második részben taglalt jelenségek esetében azonban az olvasó kicsit bizonytalanságban marad a tekintetben, hogy a szerző pontosan mit és miért kritizál. Ez nem különösebben csorbítja a mű értékét, elvégre a nevezett jelenségekkel kapcsolatban mindenkinek van elképzelése, tapasztalata, azonban részben azok sokféle értelmezhetősége, részben a tetten érhető értékítélet miatt praktikusnak tűnne a körvonalazásuk. Ha kicsit közelebbről górcső alá vesszük - példának okáért - a posztmodern fogalmát, meglehetősen sűrű értelmezési dzsungelbe keveredünk. A közvélemény a posztmodernt gyakran egyfajta szélsőséges értékrelativizmussal azonosítja,[23] ugyanakkor Lyotard a fogalom megalkotásakor a "nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként" határozta meg azt,[24] és a tudás korabeli állapotával összefüggésben alkalmazta, kiemelve, hogy a tudás "informatikai áru" lett, amely kulcsszerepet játszik a hatalmi versengésben.[25] Egy helyen az olvasható, hogy a "posztmodernben az emberkép deformálása" egyfajta "művi fájdalomcsillapító" a globalizáció okozta deformációra, és ez az értékpluralizmus megjelenését eredményezte.[26] Ez a fogalmazásmód a posztmodern és a relativizmus kapcsolatát sejteti, nem sokkal később azonban, a hitelfelvevő családtagjainak kezességvállalásával összefüggő német alkotmánybírósági döntést elemezve a szerző a bank hatalmi helyzetét hangsúlyozza,[27] ez pedig - vagyis a kapitalizmus hatalmi viszonyainak bírálata[28] - szintén jellemző a posztmodernre, de ami még fontosabb, végső soron maga a gondolatmenet sem lép ki mindenestül a posztmodern kor kínálta keretekből, hanem azokhoz igazodva, rugalmasan, a relatív alkotmány fogalmára támaszkodva vázolja fel megoldási javaslatait.[29]
A harmadik rész a jogászi szakma és a jogelmélet számára az egyik legkínzóbb, évezredes kérdést boncolgatja a jog mibenlétének vizsgálatával. A szerző a címadás ellenére nem jogi ontológiát, hanem egyfajta gyakorlatorientált jogi
- 152/153 -
axiológiát fejt ki, mert lényegesebbnek találja azt, hogy a mindenkori körülmények között hogyan azonosítható a helyes jog tartalma (vagyis milyennek kellene lennie a jognak), mint pusztán azt, hogy mely külsődleges kritériumok alapján határolható el egy jogi norma egy nem jogitól. Ennek során Liam B. Murphy nézeteinek elemzése révén vonja le azt a következtetést, hogy "[n]incs jogi pozitivizmus", illetve "nempozitivizmus",[30] amivel lényegében túllép a hagyományos természetjog-jogpozitivizmus korlátain.
Ezután a szerző a jog "eredendő legitimációs kényszeréből" vezeti le azt a meglátást, hogy a jog Sollenjével érdemesebb foglalkozni, mint a Seinjával. A mindenkori tételes jog a társadalmi gyakorlatba történő beavatkozás, agresszió, az élő jog pillanatnyi állapotának kimerevítése, amely megköveteli, hogy igazolják.[31] Ehhez a szerző Hartnak a parancselmélettel szembeni ellenvetéseivel összefüggésben kiemeli, hogy különbséget kell tenni a szokás és a parancs között azon az alapon, hogy az előbbi mint tény nem szorul legitimációra, ezzel szemben az utóbbi mint norma igen.[32] Ezt a meglátást egészíti ki egy történeti, elsősorban római jogi dimenzióval, rámutatva arra, hogy a jog fejlődéstörténetében megfigyelhető ez a kettősség, amely óvatosságra int a jog puszta akarati aktusra szűkítésével szemben.
A harmadik rész harmadik fejezetében az elemzés visszakanyarodik ahhoz, ami az emberkép felvázolásánál volt olvasható: a szerző a "törvény irgalmának" boncolgatásával olyan kategóriát igyekszik integrálni a jog rendszerébe, amit hagyományosan a racionalitáson kívülre helyezünk. Ezt az okfejtést a szabadság és a determináltság antinómiáinak keretébe helyezi: az ember egyszerre szabad és a környezete, illetve saját teste törvényeinek alávetett. A törvény irgalma azt jelenti: az ember "a jog révén együtt »szenvedhet« a megváltoztathatatlannal és ezáltal azt részben megváltoztathatatlanná teszi",[33] vagyis a törvény mint emberi döntés terméke eltekint az elháríthatatlan és az emberi rendelkezés körén kívül eső eredmények szankcionálásától, például oly módon, hogy a szándékos károkozónak nem kell megtérítenie az általa előre nem látható kárt.[34] Ez a fogalmi keret egy lehetséges válasz a szabad akaratról és ezzel együtt a jogi felelősségről alkotott képünk átalakulására, amit az agykutatás fejlődése eredményez.[35]
Az eleven jog fájáról évezredes jogi hagyományokra támaszkodva igyekszik a jogelmélet síkján választ kínálni azokra a kihívásokra, amelyeket a globális gazdaság és a "természetes" fogalmának nap mint nap történő megkérdőjelező-
- 153/154 -
dése támasztanak a joggal és az emberrel szemben, mindvégig szem előtt tartva az ember érzelmi-erkölcsi minőségét. A szerző rendkívüli ismeretanyagot mozgósít álláspontja alátámasztására, amelyet kézzelfogható gyakorlati és dogmatikai példákkal is demonstrál. Mindezzel nem a "kinyilatkoztatás" volt a célja, hanem az, hogy problémákra mutasson rá és kérdésekre sarkallja az olvasót, s ezt a célt maradéktalanul meg is valósította.
• Alces, Peter A. (2018): The Moral Conflict of Law and Neuroscience. Chicago, Chicago University Press.
• Bódig Mátyás (2004): Természetjogtan. In: Szabó Miklós (szerk.): Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc, Bíbor Kiadó, 9-30.
• Coontz, Stephanie (2005): Marriage, a History. From Obedience to Intimacy or How Love Conquered Marriage. New York, Viking.
• Deli Gergely (2018): Az eleven jog fájáról. Elmélet és történet a természetjog védelmében. Budapest, Medium.
• De Marneffe, Peter (2016): Liberty and Polygamy. In: Elizabeth Brake (ed.): After Marriage. Rethinking Marital Relationships. Oxford University Press. 125-159.
• Feldman, Stephen M. (2000): American Legal Thought from Premodern to Postmodernism. An Intellectual Voyage. New York, Oxford University Press.
• Huntington, Clare (2015): Obergefell's Conservatism: Reifying Familial Fronts. In: Fordham Law Review. Vol. 84. Issue 1. 23-31.
• Lyotard, Jean-Francois (1993): A posztmodern állapot. (ford. Bujalos István - Orosz László) In: Bujalos István (szerk.): A posztmodern állapot. Budapest, Századvég. 7-145.
• MacKinnon, Catharine A. (2000): Points against Postmodernism. In: Chicago-Kent Law Review Vol. 75. No. 3. 687-712.
• Nolan, Daniel (2016): Temporary Marriage. In: Elizabeth Brake (ed.): After Marriage. Rethinking Marital Relationships. Oxford University Press. 180-203.
• Shrage, Laurie (2016): Polygamy, Privacy, and Equality. In: Elizabeth Brake (ed.): After Marriage. Rethinking Marital Relationships. Oxford University Press. 161-179.
• Szilágyi Péter (2014): Jogi alaptan. Budapest, ELTE Eötvös. ■
JEGYZETEK
[1] Deli Gergely: Az eleven jog fájáról. Elmélet és történet a természetjog védelmében. Budapest, Medium, 2018. 366 p.
[2] Pl. Bódig, 2004, 9-10.
[3] Szilágyi, 2011, 169.
[4] Deli, 2018, 289.
[5] 27 Ala. App. 82, 168 So. 196 (1935).
[6] Deli, i. m., 66.
[7] Magyarország Alaptörvénye XIII. cikk (1) bekezdés második mondat.
[8] Deli, i. m., 67.
[9] I. m., 74.
[10] I. m., 122.
[11] I. m., 134.
[12] I. m., 130.
[13] I. m., 145.
[14] I. m., 156.
[15] Lukács evangéliuma 12, 51 (Károli Gáspár fordítása).
[16] Coontz, 2005.
[17] 135 S. Ct. 2584 (2015).
[18] Huntington, 2015. Clare Huntington kritikája szerint az azonos neműek házasságának elismerése előremutató lépés, azonban még mindig kevés a családok sokszínűségének elismeréséhez.
[19] Nolan szerint az államnak érdemes lenne elismernie az "átmeneti házasság" intézményét. (Nolan, 2016)
[20] De Marneffe és Shrage eltérő alapon, de egyaránt amellett érvelnek, hogy a poligámia kriminalizálása nem tartható, ami ugyanakkor nem szükségszerűen jelenti annak jogi elismerését. (De Marneffe, 2016; Shrage, 2016)
[21] Feldman elsősorban az amerikai jogelméletre fókuszálva, de szükségképpen visszanyúlva meggyőző történeti tablót vázol fel, amelyben végigtekint a nyugati, majd amerikai jogi gondolkodás premodern, modern és posztmodern korszakán. A premodern gondolkodásmód egyik sajátosságaként a szilárd és megkérdőjelezetlen metafizikai alapokat jelöli meg. (Feldman, 2001, 11.)
[22] I. m. 132-133.
[23] Ezt az értelmezést példázza MacKinnonnek az az aggálya, hogy a posztmodern gondolkodásmód relativizálja a feminizmus paradigmatikus alaptételét, amely szerint a nők férfiaknak való alávetettsége társadalmi tény. (MacKinnon, 2000, 699.)
[24] Lyotard, 1993, 8.
[25] I. m., 16-17.
[26] Deli, i. m., 150-151.
[27] I. m., 153.
[28] Ez a fajta bírálat elsősorban a feminista és faji tudatossági kritikai elméletek jellemzője, amelyek a kapitalizmus erkölcsi alapjait adó objektivista erkölcsfilozófiát - azon belül a szabad és kényszerektől mentes egyén ideálját - kérdőjelezik meg és igyekeznek felfedni a mögötte rejlő társadalmi valóságot.
[29] Ezt tükrözi egyebek között, hogy a szerző tudatában van annak, hogy a globalizáció korára eltávolodtunk az ókor statikus, adottságként megjelenő társadalmi struktúráitól. Vö. pl. i. m., 119.
[30] I. m., 222.
[31] I. m., 239-240.
[32] I. m., 247-248.
[33] I. m., 275.
[34] I. m., 279-280.
[35] Pl. Alces, 2018.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, SZTE Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
