"Az életbeli álmodozásban a Halál az egyetlen valóság,
de a Valóság csak a halál lehet?
A börtön valóságában az Álmodozás az egyetlen szabadság,
de a Szabadság csak álom lehet?"
Philip G. Zimbardo
A gyermek- és fiatalkorú elkövetőkkel kapcsolatos szankciók körében több olyat is találunk, mely az érintett elkövető szabadságtól való megfosztásával jár együtt. A szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések körében a legsúlyosabb jogkövetkezmény a szabadságvesztés büntetés. Újra és újra fellángol a vita a nemzetközi szakirodalomban azzal kapcsolatosan, hogy milyen mértékben van létjogosultsága egy ilyen elkövetői körnél ennek a súlyos jogkövetkezménynek? Azokban az esetekben, amikor szükséges, akkor a végrehajtás formái, az alkalmazott speciális rendelkezések mennyire ellensúlyozzák vagy ellensúlyozhatják-e egyáltalán azokat a negatív következményeket, amelyekkel a fiatal a büntetés végrehajtása során szembesülhet? Abban az esetben viszont, ha az elkövetett jogsértő magatartásra egy rövid tartamú szabadságelvonás lenne az arányos válasz, valóban szükség van-e ennek elrendelésére, avagy az egyes országok gyakorlatában és joganyagában találhatunk olyan alternatív megoldásokat, melyek ilyenkor hatékonyabban, s e negatív hatások nélkül is alkalmazhatók?
A diszkusszió az elméleti és a gyakorlati szakemberek között különösen néhány jól megragadható pont körül zajlik. Az egyik a már említett börtönártalmak megléte, illetve ennek elkerülhetősége, míg a másik azt a kérdést feszegeti, hogy a szabadságelvonás milyen szükségszerű következményekkel jár együtt, s hol húzódnak az állam felelősségi határai.
A börtönártalmak körébe mindazokat a negatív hatásokat soroljuk, melyek a szabadságelvonás eredményeként - de annak nem csak szükségszerű következményeként - lépnek fel. A kiszolgáltatottság érzése, a dehumanizáció, a megbélyegzés, de fiatalkorúaknál különösen a prizonizáció, azaz a börtöniskola és az interprisoner (fogvatartottak közötti) agresszió mind olyan jelenségek, melyek súlyos hatással lehetnek az érintettek további életére. Ezek a következmények nem csak a hosszabb-rövidebb idejű szabadságvesztés-büntetésüket töltők, hanem a szabadságuktól ideiglenesen megfosztott, például előzetes letartóztatásba helyezett személyeknél is tetten érhetők[1].
Hazánkban is több tanulmány, cikk látott napvilágot a témában, melyek empirikus kutatások, mélyinterjúk segítségével adnak pro és kontra érveket a vitához.
A másik kérdés - az állami felelősség határa - sajnos mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásokban igencsak gyakorlatinak bizonyul, noha ilyen formában történő feltételére elsősorban Nyugat-Európában találunk példát. 2005. júniusában a németországi Neustrelitzben található fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében egy előzetes letartóztatásban lévő fiatal követett el öngyilkosságot[2]. A hasonló esetek tanulmányozása eredményeként egyértelműen kiderül: részben az elkeseredés, részben a kortársaktól bent elszenvedett abúzusok sodorják a fiatalt abba a lelki állapotba, melyben ilyen tragikus döntést hoz. Sajnos, nem csekély azon esetek száma sem, amikor a fogvatartottak követnek el olyan súlyos cselekményeket a társuk sérelmére, melynek eredményeként az életét veszti. Igen nagy port kavart eset történt 2006. november 12-én a nordrhein-westfäliai Siegburgban található fiatalkorúak börtönében, ahol a 20 éves Hermann H-t három fiatal (17, 19, 20 éves) társa bestiálisan megkínozta és megölte[3]. A csaknem két órán át tartó cselekmények embertelenségét jól jelzi, hogy a fiúk többek között arra kényszerítették Hermannt, hogy a WC-kefe tartójában található folyadékot - amelybe előzetesen vizeletüket ürítették és abba bele is köptek -, igya meg.
A szakma és a társadalom egyaránt döbbenten állt az esetek előtt, kérdéseket feltéve, majd válaszokat, megoldásokat keresve. A már említett öngyilkosság utáni szakmai, szakpolitikai, társadalmi viták vezettek el annak kimondásáig, hogy át kell alakítani az intézeteket, változtatni kell a módszereken, s törekedni kell a büntetőeljárás gyorsítására[4]. Komoly vizsgálatot eredményezett Hermann esete, mely a börtönmindennapok teljes szakmai áttekintését magával hozta, az elhelyezéstől a cellák berendezésén át a bent elérhető szolgáltatásokig[5]. Természetesen felvetődött a politikai, szakmai felelősség kérdése is, s ezek kiderítésében Roswitha Müller-Piepenkötter, tartományi igazságügy-miniszter asszony is komoly szerepet játszott.
A területen dolgozó hazai szakemberek is alátámaszthatják azt a megállapítást, hogy a szabadságelvonás alatt álló fiatalkorúak közötti erőszakos magatartások igen aggasztó formában jelennek meg. A börtönélet adta speciális szokások, e mikrovilág sajátos hierarchikus rendszere miatt pedig igen alacsony azoknak az eseteknek a száma, amikor az intézeten belüli kortárs-erőszak napvilágra kerül, s még ennél is alacsonyabb, amikor ezért az elkövetőt vagy az elkövetőket végül sikerül is felelősségre vonni.
A tragikus németországi események még erőteljesebben ráirányították a szakma figyelmét arra, hogy az intézményen belüli erőszak eddigi kezelési módszerei mennyire bizonyulnak elégségesnek. Függetlenül azoktól az igen intenzív, az elkövetők reintegrációját célzó tréningtől és speciális kezelési módszerektől[6], melyek a nyugat-európai intézményekben már széles körben ismertek és elterjedtek, az elítélt, vagy az előzetes letartóztatásukat töltő fiatalkorúak erőszakossága nem csökkent.
A büntetőjogászok és az alkotmányjogászok a kérdést más megvilágításban is megfogalmazták. Mire van joga egy "büntető" államnak, mi a szabadságvesztés-büntetés valódi lényege, hol húzódnak az állam felelősségi határai?
A kérdés komolyságát jelzi, hogy még a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási törvényének alkotmányossági kontrolljára is sor került. A Német Szövetségi Alkotmánybíróság döntésében amellett foglalt állást, hogy ha nem veszik figyelembe az eddigi tapasztalatokat, ismereteket, az emberi jogok nemzetközi sztenderdjeit és nemzetközi jogi előírásait, az ENSZ vagy az Európa Tanács szervezeteinek irányelveit és ajánlásait, az arra utalhat, hogy a fogvatartottak emberi jogait sem veszik kellően figyelembe.[7]
A szakemberek szerint egyértelmű: a szabadságvesztés-büntetés büntető jellegét az adja, hogy az adott személyt megfosztjuk a mozgási és helyváltoztatási szabadságától. Nem tartozik ugyanakkor ebbe a körbe minden más olyan magatartás, mely például az elítéltekre gyakorolt hatását tekintve, meghaladja az adott büntetéssel szükségszerűen együtt járó - lelki, érzelmi, anyagi - hátrányokat. Az államnak pedig, mint az adott szankció kialakítójának és végrehajtójának kötelessége garantálni a bent lévő személyek életét, testi épségét, egészségét például az interprisoner agresszióval szemben.
Az említett esetek - és különösen a német alkotmánybírósági döntés (mely tartalmilag egyébként megegyezik a svájci szövetségi bíróság döntésével) - új szintre helyezték a nemzetközi dokumentumok jelentőségét, ugyanakkor azt is felvetették, hogy mennyire elégséges és részletes a fiatalkorúak szabadságelvonásával járó hazai és nemzetközi szabályozás.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
