Vajon ha egy mesterséges intelligencia, amely elsősorban azért íródott, hogy bizonyos mértékben helyettesítse az emberi gondolkodást és önállóan hozzon döntéseket, működése során hibát követ el, esetleg kárt okoz, ki tehető azért felelőssé?
A csúcstechnológia fejlődése által generált problémák számos újszerű jogi kérdést is felvetnek, hiszen annak irányait rendkívül nehéz megjósolni, és hogy az vajon milyen utakat fog a jövőben bejárni. Az 1970-es, 1980-as évek science-fiction filmjeiben és novelláiban bemutatott eszközök mára a mindennapi élet részeivé váltak nem egy esetben. Az internet által megnyitott virtuális térben az emberi felhasználók sok esetben mesterséges intelligenciák által irányított szoftverekkel kommunikálnak.
A tanulmány elsősorban azért íródott, hogy a mesterséges intelligencia funkcionalitással rendelkező szoftvereket érintő jogi problémákat elemezze és választ adjon arra a kérdésre, hogy vajon az azok működéséből eredő hibákért, illetve azok cselekedeteiért ki tehető felelőssé. A tanulmányban kitérek a mesterséges intelligenciák általános jellemzőire és a társadalmunkra gyakorolt hatásaira, a mesterséges intelligencia és a jog kapcsolatának vázolására, érintve a vonatkozó törvényi szabályokat és azok kritikáját. A fő megválaszolásra váró kérdés az ilyen létezők által okozott károkért való felelősség vizsgálata lesz, mind magánjogi, mint büntetőjogi oldalról.
Az informatika fejlődése nem egy olyan jelenséget hívott életre az elmúlt évtizedekben, ami az emberi társadalom berendezkedését alapvetően alakította át. Ilyenre lehet példa a könyvek digitalizálása, a kommunikáció felgyorsulása és általában az információs társadalom fejlődése. Az egyik legmeghökkentőbb és épp emiatt sok futurológust, írót és művészt megihlető jelenség azonban kétség kívül a mesterséges intelligenciák működése. A mesterséges intelligenciát is tartalmazó szoftverek már nem csupán eszközök az ember kezében, mivel azok képesek akár önálló döntéseket is hozni azon feladatok ellátása céljából, amik elvégzésére írták őket.
A mesterséges intelligencia használata manapság már kilépett a tudományos kísérletezgetés kereteiből és a mindennapok részévé vált. Ilyen programok mutatják meg az óceánjáró hajók legénységének, hogy a tengerfenéken melyik objektum természetes vagy mesterséges képződmény, megjósolják, hogy a piaci mechanizmusok milyen mértékben hatnak az értékpapírtőzsde működésére,[1] megmutatják, hogy milyen úton tudunk a legrövidebb idő alatt és a legkevesebb benzinköltséggel eljutni a szomszéd városba, de ezek irányítják a számítógépes játékprogramok ellenfeleit is, amelyeken az ember játékos küldetése felülkerekedni.
Mivel a legtöbb mai jogrendszerben nincs (köztük a magyar jogban sem) meghatározva a mesterséges intelligencia fogalma, érdemes kitérni először arra, hogy a filozófia és a technika fejlődésének szempontjából történetileg mit is tekintettek annak az egyes szerzők.
Az Oxford számítástechnikai értelmező szótár szerint a mesterséges intelligencia a számítástudománynak az a területe, amely emberi intelligenciát igénylő feladatokat megoldó számítógépes programok készítésével foglalkozik.[2]
Stuart Russel és Peter Norvig a mesterséges intelligencia fogalmának filozófiai fejlődése szempontjából négy féle irányzatot különböztetett meg, amelyek a következők.[3]
1. Emberi módon gondolkodó rendszer: Az emberi elme működését és a megismerést modellező rendszereket tekinti ez az irányzat mesterséges intelligenciának.
2. Emberi módon cselekvő rendszer: Ez a megközelítés Alan Matheson Turing matematikus nevéhez kötődik, aki a róla elnevezett Turing-teszt alapján az emberi viselkedést állította az intelligencia fő kritériumának, és az elérendő célnak.
3. Racionálisan gondolkodó rendszer: Ez az irányzat az emberi gondolkodásnál valamilyen értelemben tökéletesebb, racionálisabb gépek és szoftverek megalkotásában látja a mesterséges intelligenciafejlesztés célját.
4. Racionálisan cselekvő rendszer: A modern informatikai tudományok megközelítése, amely nem tűzi ki azt célul, hogy a kialakított rendszerek a szó klasszikus értelmében gondolkodjanak, vagy imitálják az emberi viselkedést, csak azt, hogy minél racionálisabban viselkedjenek (pl. egyértelműen tudják diagnosztizálni a betegségeket, jelezzék előre a természeti katasztrófákat stb.). A fejezet későbbi pontjaiban, az MI gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban ezt a felfogást tekintem irányadónak.
John R. Searle definíciója szerint továbbá különbséget tehetünk gyenge és erős mesterséges intelligencia között. Gyenge MI-nek Searle azon rendszereket tekinti, amelyek úgy cselekszenek, mintha intelligensek lennének, de ennek ellenére arról már nincs információ, hogy a rendszer valóban rendelkezik-e elmével, vagy sem. Az erős MI ezzel szemben az olyan rendszerekre értendő, amelyek valóban gondolkodnak, önálló tudatuk van.[4]
A filozófia elsősorban arra kereste a választ, hogy vajon létrehozható-e az erős MI, tehát hogy szimulálható-e az emberi elme kognitív működése, rendelkezhet-e egy mesterséges entitás önálló tudattal. Több érv is született a történelem során, mind pro, mind kontra. Ezek az elméletek az emberi elme működésével kapcsolatban a gondolkodás és nyelv viszonyának szánnak kulcsszerepet a kérdés megválaszolásában.[5]
- 47/48 -
Már Platónnál megjelent a probléma a gondolkodás és a nyelv kapcsolatáról. Számára úgy tűnik, hogy a gondolkodás és a nyelv azonos egymással, mivel a gondolat és a beszéd ugyanannak az aktusnak a belső és külső oldala.[6]
Ez a feltevés más gondolkodóknál is megjelenik (pl. Humboldt), mely szerint a nyelv és a gondolkodás azonos, de legalábbis szoros kapcsolatban van egymással.
Arisztotelész híres szillogisztikus módszere szerint - amely a helyes gondolkodás szabályait foglalja magában -, a nyelv tanulmányozása nem a szavak tanulmányozását jelenti, hanem a gondolkodásét, amelynek a szavak a jelei.
Descartes Értekezés a módszerről című művében veti fel azt a problémát, hogy ha léteznének külsőleg és viselkedésben is teljesen az emberre emlékeztető gépek, akkor hogyan tudnánk megállapítani, hogy mégsem egy organikus emberi lénnyel, hanem annak szintetikus másával van dolgunk. Első érve, hogy szerinte a gépeknek sosem lehet önálló tudatuk, mivel a nyelvet nem a belső gondolataik kifejezésére használják, hanem egyes külső hatásokra (pl. emberekkel való interakció) történő reagálásra. Második érve, hogy noha elképzelhető, hogy a gépek egyes feladatokat ugyanolyan jól, vagy még jobban el tudnak végezni, mint az emberek, azonban másokban okvetlenül csődöt mondanak, mivel nem tudatosan cselekszenek, hanem szerkezetük révén.[7]
Mindezek a történelmi előzmények jelzik, hogy az embert már évezredek óta foglalkoztatja a kérdés, hogy vajon lehet-e alkotni mesterséges úton olyan lényeket, amelyek képesek az emberi, vagy más organikus lények viselkedéshez hasonlóan önállóan döntéseket hozni és cselekedni. Mindezen eszmék kétségkívül megalapozták a mesterséges intelligencia kutatás egyik legjelentősebb művét, Alan Matheson Turing Computing Machinery and Intelligence című cikkét, amelyet 1950-ben jelentetett meg. Descartes érvelésével némileg ellentétesen Turing arra az álláspontra helyezkedik, hogy abban az esetben, ha képesek lennénk egy olyan megfelelően programozott számítógépet létrehozni, amely tetszőleges témáról úgy tudna beszélgetni egy emberi féllel, hogy az nem tudná megállapítani, hogy egy számítógéppel vagy egy másik élő emberrel folytat eszmecserét, akkor feltételeznünk kéne, hogy a gép intelligens. A Turing-teszt néven elhíresült kísérletben egy kérdezőbiztos feladata lenne a fenti következtetés megállapítása, úgy, hogy egy billentyűzet és monitor segítségével tartaná a kapcsolatot a másik szobában lévő tesztalannyal, akinek kérdéseket kellene feltennie, majd az adott válaszok alapján kéne kitalálnia, hogy emberi lénnyel, vagy egy számítógéppel beszélgetett-e.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
