A mesterséges megtermékenyítésre irányuló technikák fejlődése nyomán mára talán közismert tény, hogy hímivarsejteket, illetve anyatesten kívül létrehozott embriókat hosszabb-rövidebb ideig mélyhűtött (kriokonzervált) állapotban lehet az egészségügyi szolgáltatónál tárolni - letétbe helyezni - a későbbi esetleges felhasználás végett. E lehetőség azonban megnyitotta az utat - orvosilag mindenképpen -, hogy gyermek szülessen esetleg hosszabb idő elteltével szülője halála után, egy posztumusz gyermek,1 hiszen a lefagyasztott ivarsejt vagy embrió biológiai értelemben felhasználható akkor is, ha az illető személy, az előd már elhunyt.
A hímivarsejtek lefagyasztásának egyik gyakori esete - melyet többnyire külföldi példák bizonyítanak -, amikor olyan személyek gondolnak erre a lehetőségre, akik különösen ki vannak téve életveszélynek vagy olyan veszélynek, ami a nemzőképességet hátrányosan befolyásolhatja, például kemoterápia előtt álló rákbeteg páciensek vagy űrhajósok, katonák.2 Ilyenkor a hímivarsejteket a nem kívánt esemény bekövetkezése esetére lefagyasztják annak érdekében, hogy gyermekük születhessen akkor is, amikor már nemzeni nem lennének képesek. A téma szempontjából azonban az bír különös jelentőséggel, ha a spermiumokat letétbe helyező személy valamilyen oknál fogva meghal, s özvegye, partnere érzelmi okok miatt fel szeretné használni az elhunyt lefagyasztott ivarsejtjeit.
A technika e lehetőségének azonban olyan következményei vannak, amelyek a jogi szabályozást kihívások elé állíthatják. Kérdés többek között az így született gyermek családi jogállása, az elhunyt utólagos szülői státusza, a posztumusz gyermek örökösi minősége, társadalombiztosítási jogosultságai az elhunyt jogán. Ráadásul e dilemmák felvetődhetnek esetleg jóval később a szülő halála után is, hiszen a hímivarsejtek fagyasztva tárolására - biológiailag - évekig, évtizedekig adott a lehetőség.3
Ezeknek a problémáknak az egyértelmű rendezése a jogpolitikai célok tételezésén túl jogalkotási munkát is igényel, a hagyományos családi jogi keretben kizárólag a posztmortem született gyermek hátrányára dönthetőek el az előbbi kérdések. Továbbá, az egész témakörnek az adja az érdekességét és kiemelt jelentőségét, hogy az asszisztált reprodukció gyakorlata több évtizedre tekint vissza,4 a halál után fogant posztumusz gyermek jogállásának a rendezése viszont meglehetősen új keletű. Természetesen azokban az országokban, ahol a posztmortem megtermékenyítés jogilag egyértelműen tiltott, ott gond nincsen, vannak azonban olyan államok, ahol a szabályozás következetlensége nyomán a társadalomnak és a jogalkotóknak is szembesülniük kellett e lehetőséggel.
A halál utáni ivarsejtek felhasználhatóságával kapcsolatos első nagy vihart kavart jogvita a franciaországi Parpalaix v. CECOS (1984) ügy volt. A férj súlyos betegségben szenvedett, ezért lefagyasztatta az ivarsejtjeit, de kifejezetten nem tett semmiféle rendelkező nyilatkozatot e tekintetben. Halála után özvegye - akivel két nappal azelőtt házasodtak össze, hogy a férj meghalt - mesterséges ondóbevitel céljából kérte a spermabanktól az ivarsejtek kiadását, amit az megtagadott, arra hivatkozva, hogy nincs ilyen utasításuk a férjtől. Az özvegy bírósághoz fordult. A per során az államügyész azzal érvelt, hogy az ivarsejt a halott ember testének része, az özvegynek így nincs joga hozzá. A bíróság végül úgy határozott, hogy a spermabank köteles kiadni az elhunyt ivarsejtjeit, amit az özvegy felhasználhat. Ezt a nő meg is tette, de erőfeszítései annak érdekében, hogy gyermeket szüljön, eredménytelenek maradtak.5
Orvosi szempontból abból kell kiindulni, hogy az ivarsejtek letétbe helyezése, azok fagyasztva tárolása lehetséges hímivarsejt, részben petesejt, vagy embrió tekintetében is, tehát a posztumusz gyermek elvileg születhet a genetikai apa, a genetikai anya, vagy mindkét genetikai szülő halála után is. Gyakorlati szempontból azonban a leginkább jelentőséggel bíró módozat a férfi - a genetikai apa - halála utáni művi megtermékenyítés. Ez kétféle módon történhet: (1) A férfi ivarsejtjeit még életében elhelyezi egy spermabankban, későbbi felhasználás céljából, s ezek után valamilyen okból kifolyólag meghal, s özvegye érzelmi vagy egyéb okok miatt utólag is ragaszkodik ahhoz, hogy az elhunyttól szülessen gyermeke. (2) Lehetséges az is, hogy a férfi halála után nyernek ki a szervezetéből ivarsejteket, amivel az elhunyt feleségét vagy partnerét megtermékenyítik; ez a módszer azonban nem túl gyakori, jogszabályok általában tiltják, az ivarsejtek levétele élők között is csak az érintett személy hozzájárulásával történhet.
Elméletileg nem lehet azt sem kizárni, hogy petesejt megtermékenyítése vagy embrióbeültetés történjen a feleség, a nő halála után, ezek fagyasztva tárolása szintén lehetséges.6 Ebben az esetben a férfi szeretne apa lenni ilyen módon, ehhez azonban szükséges egy másik nő vagy pótanya, aki vállalja a gyermek kihordását és megszülését. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek a formák kevésbé életszerűek, a gyakorlat sem mutat fel értékelhető esetet, szemben a férfi halála utáni megtermékenyítéssel.7 Ahogy érdemes elhatárolni az esetkört attól, amikor a gyermek még a szülő életében fogan meg, de már a szülő halála után jön világra. E lehetőség jogilag ismert és szabályozott.
Elméleti hátterét tekintve a következő módon lehet a
-363/364-
posztmortem megtermékenyítés jogi vonatkozását lebontani. (1) Adott az ún. genetikai modell, aminek a következtében az kapna szülői státuszt akár utólagosan is, ennek minden következményével együtt, akinek az ivarsejtjéből a gyermek fogant.8 E megközelítésnél persze ki kell egyértelműen zárni az asszisztált reprodukció során az adományozott, a donor ivarsejt igénybevételét, ahogy azt a jogszabályok általában meg is teszik, a donor apaságának vagy anyaságának a megállapítása nem lehetséges. Genetikai szempontból a modell megnyugtató eredményre vezethet, hátránya azonban, hogy ebben az esetben mindig a túlélő feleség vagy partner döntene a fagyasztva tárolt ivarsejtek felhasználásról, s már nem tudjuk feltérképezni az elhunyt férfi szándékát, hiszen elképzelhető, hogy ő a halála után egyáltalán nem szeretett volna gyermeket. (2) Ez vezet át az ún. szándék modell jelentőségéhez. Ennek alapja ugyanis az elhunyt szülő szándéka, ami még egy életében tett nyilatkozatban ölthet formát, s ez összhangban lehet a reprodukciós szabadság eszményével is.9 E modell sem alkalmazható azonban kizárólagosan, hiszen ha a túlélő partner az elhunyt halála után már nem kíván gyermeket, akkor a nyilatkozatnak nincs jelentősége. Az csak a túlélő partner pozitív szándékával összhangban értelmezhető, ha ez megvan, akkor az ivarsejtek felhasználásának megtagadásával méltánytalan lenne a túlélő partnert esetleg arra kényszeríteni, hogy ne hozzon világra gyermeket. Továbbgondolva a folyamatot, felvethető, hogy nyilatkozat hiányában vajon vélelmezhető lenne-e az elhunyt szándéka. Erre lehetne következtetni a házasság, a partnerkapcsolat tartalmából, harmonikusságából, esetleg az elhunyt korábban tett kijelentéséből. Mindenképpen tiszta helyzetet eredményez azonban, ha a férfi az ivarsejt letétbe helyezésekor, az egészségügyi szolgáltatóval kötött szerződés elfogadásakor írásban nyilatkozik az esetleges posztmortem felhasználásról is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
