Angliában a kereskedelmi választottbíráskodás útján történő vitarendezés igen hosszú történeti múltra tekint vissza. Az első választottbírósági jellegű eljárásra 1484 áprilisában került sor a rendelkezésre álló források szerint két céh, a Skinners és a Taylors között Londonban. E kereskedelmi jogvita tárgya az volt, hogy melyik céh a régebbi, illetve melyik rendelkezik ebből eredően elsődleges kereskedelmi státussal. A választottbírósági jellegű eljárást Robert Billesdon - aki London város polgármestere és elöljárója volt ebben az időben - salamoni döntéssel döntötte el, mindkét fél számára kedvező módon, akként rendelkezve, hogy az elsőbbség, illetőleg az ebből fakadó előnyök mindkét felet időben felváltva illessék meg. (Ezt az ítéletet az angol jogtörténet Billesdon-award néven ismeri.) Említést érdemel, hogy az első angol választottbírósági törvény elfogadására 1698-ban került sor.[1] A XIX. század végén került megalkotásra az 1889. évi választottbírósági törvény (Arbitration Act 1889), mely nemzetközi mércével mérve is korszerű jogi kereteket teremtett a választottbíráskodáshoz. Kiemelést érdemel, hogy 1884-1889 között készült el Lord Bramwell tervezete (Lord Bramwel's Arbitration Code 1884-1889), mely törvénnyé ugyan nem vált, de jelentős hatást gyakorolt a London Court of International Arbitration, a londoni nemzetközi választottbíróság megalapítására, illetve működésére.[2]
Angliában jelenleg a választottbíráskodás szabályozása vonatkozásában az 1996. évi angol választottbíráskodási törvény (The English Arbitration Act 1996) az irányadó, mely 1996. június 17-én került elfogadásra.[3] A választottbírósági törvény kihirdetésére egy 1996. december 16-án elfogadott order útján került sor, olyan módon, hogy a törvény jelentős része az ezt követő napon, míg a törvény többi része 1997. január 31-én lett hatályos. E törvény az 1950. évi választottbírósági törvényt váltotta fel, azzal, hogy az 1950. évi törvény hatályban maradt azon külföldi választottbírósági ítéletek elismerése tekintetében, melyek nem tartoznak a New York-i Egyezmény hatálya alá. Az Egyesült Királyság tagja az 1958. évi New York-i Egyezménynek. Az egyezménnyel kapcsolatos rendelkezéseket jelenleg az 1996. évi választottbíráskodási törvény 100-103. cik-
- 160/161 -
kelyei tartalmazzák, hatályon kívül helyezve az 1975. évi választottbírósági törvényt.[4] Az 1950. évi választottbírósági törvény jelentős reformjára az 1975. évi választottbírósági törvénnyel, illetve az 1979. április 4-én elfogadott 1979. évi választottbírósági törvénnyel került sor (Arbitration Act 1979). E törvények azonban egységes kódexet nem alkottak, a gyakorlatnak természetesen a mérvadó szakirodalomra is nagy figyelemmel kellett lennie.[5] Megjegyzést érdemel, hogy az 1950. évi választottbírósági törvény mellett mintegy tizenegy egyéb jogforrás tartalmazott az angol választottbírósági jog vonatkozásában rendelkezéseket.[6]
A jelenlegi választottbírósági törvény az 1985. évi Modell-törvény (UNCITRAL Model Law on International Commercial Arbitration, as adopted on 21 June 1985) rendelkezéseire figyelemmel került elfogadásra, nem követi azonban teljeskörűen a Modell-törvényben szereplő szabályozást. A Lord Justice Mustill által vezetett, a választottbíráskodási joganyag kodifikálásával foglalkozó bizottság 1989-ben megfogalmazott jelentése kimondta, hogy az angol jognak nem szükséges teljes mértékben átvennie az UNCITRAL Modell-törvényt, viszont az új törvénynek figyelembe kell vennie a Modell-törvényt, a lehetőségek szerint annak szerkezetét követnie kell, annak érdekében, hogy a törvény értelmezését és alkalmazását elősegítse azok számára, akik a Modell-törvény rendelkezéseit jól ismerik.[7] 1994-re készült el a választottbírósági törvény tervezete, melynek elfogadására két évvel később került sor.[8] Nigel Blackaby véleménye szerint az 1996. évi választottbírósági törvény alkalmas arra, hogy a korábbi választottbírósági jog számos homályos sarkát (murky corners) megvilágítsa, az aggályos pontokat tisztázza.[9] A francia Claude Reymond szerint az új angol választottbírósági törvény kifejezetten alkalmas arra, hogy az angol választottbírósági jog fejlődését ösztönözze.[10]
A választottbíró kijelölésére a hatályos angol választottbírósági törvény 15-22. paragrafusai vonatkoznak. A jogszabály e része is az UNCITRAL Modell-törvényre tekintettel készült, ugyanakkor figyelembe vette a korábbi angol szabályozást, így az 1950. évi választottbírósági törvényt is. A 15. paragrafus első bekezdése szerint a felek szabadon határozzák meg az eljáró választottbírák számát, illetve azt is, hogy a választottbírósági testületnek elnöke (chairman) vagy úgynevezett döntőbírója (umpire) legyen. Az umpire az angol választottbírósági jog sajátos intézménye, a jogvita sajátos módon történő eldöntésére szolgál abban az esetben, amennyiben a két választottbíró megegyezésre nem jut.[11]
Az Arbitration Act 15. paragrafusa második bekezdése szerint abban az esetben, amennyiben a felek másként nem egyeznek meg, egy olyan megegyezés, mely szerint a felek kettő választottbírát avagy páros számú választottbírát jelölnek ki, úgy értelmezendő, hogy a kijelölt választottbírák közösen ki kell, hogy válasszanak egy harmadik választottbírót, aki a testület elnöke lesz.[12] E szabály a testület döntési képességének megkönnyítésére hivatott.
Abban az esetben, ha a felek nem állapodnak meg az eljáró választottbírák számában, úgy egyesbíró kell, hogy eljárjon. Ez a rendelkezés - érdekes módon - kü-
- 161/162 -
lönbözik a Modell-törvény 10. cikkelyének második bekezdésében szereplő szabálytól, mely szerint amennyiben a felek nem egyeznek meg az eljáró választottbírák számában, úgy a testület három főből fog állni.[13] A választottbírósági törvény 16. paragrafusa a választottbírák kijelölésének rendjével foglalkozik, amely részben a Modell-törvény rendelkezéseit követi, attól azonban részben - többek között a határidők tekintetében - el is tér. A felek alapvetően szabadon határozzák meg az eljáró választottbírák, az elnök, illetve az umpire kijelölésének rendjét, a törvény csupán szubszidiárius szabályokat alkalmaz, melyekre röviden az alábbiak szerint térünk ki. Amennyiben a felek egyesbíró eljárásában állapodnak meg, akkor az erre való írásos felszólítás kézhez vételétől számított 28 napon belül ki kell jelölni közösen e személyt. Amennyiben két főből áll a testület, úgy mindegyik fél egy-egy személyt kell, hogy jelöljön az erre irányuló írásbeli felhívás kézhez vételétől számított 14 napon belül. Ha három választottbíróból áll a testület, akkor mindegyik félnek ki kell jelölnie egy-egy választottbírót az erre irányuló írásbeli felhívás kézhez vételétől számított 14 napon belül, majd az ilyen módon kijelölt választottbíráknak haladéktalanul ki kell jelölniük az eljáró testület elnökét. Amennyiben a testület két választottbíróból és egy umpire-ból áll, úgy mindegyik félnek az erre irányuló írásbeli felhívás kézhez vételétől számított 14 napon belül ki kell jelölnie a maga választottbíráját. Az így megválasztott választottbírák bármikor kijelölhetik az umpire-ként eljáró személyt, és azt meg is teszik, mielőtt érdemi tárgyalásra kerül sor, illetve haladéktalanul megteszik abban az esetben, hogyha nem tudnak megegyezni valamilyen, a választottbírósági eljárást érintő kérdésben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
