"A magánélethez való jog a legátfogóbb jog; az a jog, amelyet a civilizált népek a legtöbbre tartanak" - így fogalmazott 1928-ban Brandeis bíró az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bírósága által hozott Olmstead ítélethez fűzött különvéleményében.2 A többséggel szemben Brandeis bíró azt fejtette ki, hogy az Alkotmány IV. és az V. kiegészítése az egyén magánélethez való jogának egészét oltalmazza és nem pusztán a tárgyak-dolgok sérthetetlenségét garantálja. Brandeis szerzőtársával már 1890-ben "felfedezte" a bírói gyakorlat alakulását elemezve a common law-ban a személyiség sérthetetlenségének elvét, az egyén jogát arra, hogy "békén hagyják". Ez a jog, a magánszférához való jog garantálja érzelmeink, gondolataink sérthetetlenségét, függetlenül attól, hogy ezeket "írásban, szóban vagy tettben, beszélgetések során, attitűdökben vagy arckifejezésekben nyilvánítjuk ki."3
Azóta is számosan vélik úgy, hogy a magánszféra, illetve annak zavartalansága szabadságunk alapja és egyben lényege; az, hogy igényt tartunk magánéletünk tiszteletére, integráns része emberi mivoltunknak.4
Ha számba vesszük, hogy mi történt az elmúlt két évtizedben, kivált 2001. szeptember 11-ét követően, ha alaposabban feltérképezzük azt a világot, amelyben élünk, könnyen támad az a benyomásunk, hogy e magasztos gondolatok felett eljárt az idő. A magánszféra érinthetetlensége a múlté. És nem csak a terrorcselekmények megelőzésére hivatott reptéri ellenőrzésekre, vetkőztetésekre gondolok, amelyek során a hatóság és utastársaink mindenféle intim bajainkról szereznek tudomást. Vegyük csak számba, mit tapasztalunk egy átlagos hétköznapon. Reggel azt látjuk, hogy postaládánk tele zaklató hirdetésekkel, napközben és munka után számolhatunk azzal, hogy a mobilunk többször megcsörren és a kisasszonyok a bankok legújabb ajánlataival fognak bombázni. Még mielőtt megszólalhatnánk, a hölgyek elhadarják: a beszélgetés tartalmát rögzítik. Vásárláskor kamerák követik mozgásunkat és a biztonsági őrök gyanakvó tekintete. Persze választhatunk olyan boltot, ahol nagyobb a bizalom. De nincs igazán választásunk, ha el akarunk jutni munkahelyünkre, vagy onnan haza, márpedig a közlekedési eszközökön és az utcán is figyelik mozdulatainkat. Már arra sincs esélyünk, hogy remeteként kivonuljunk a természetbe és ott elrejtőzzünk. Az internet útján az erdő sűrűjében is megtalálnak bennünket és a technika segítségével képünkhöz kapcsolják személyes adatainkat.
Warren és Brandeis már említett tanulmányukban azzal érvelnek, hogy korábban a gondolataink, érzelmeink, intellektusunk termékeinek vagy képmásunknak védelmét biztosították a kötelmi jog fogalmai, intézményei: a visszaéléseket a szerződési kötelezettség, illetve a bizalom megsértésére hivatkozással orvosolhatták a bíróságok. Ma már (vagyis a 19. század végén) - írják - a modern eszközök korlátlan lehetőséget teremtenek ilyen jellegű sérelmek előidézésére anélkül, hogy az áldozat bármiféle szerződéses vagy kvázi-szerződéses, bizalmi kapcsolatban állna a jogsértővel.5 Ezért a védelem csak a személyiség sérthetetlenségéhez való jogon alapulhat. Nos úgy tűnik, mára a technika olyan szintre fejlődött, hogy vele szemben a "személyiség sérthetetlenségére" vagy az " emberi mivoltunkra" történő hivatkozás elégtelen.
Korábban még világos volt a különbség a személyes adatok önkéntes és nem önkéntes feltárása között, és az utóbbi esetben tiltakozhattunk a magánszféránk megsértése miatt. A látszat az, hogy ma számtalan információt önként szolgáltatunk ki, nincs tehát miért tiltakoznunk. Valójában azonban kényszer hatására adjuk ki adatainkat. Posner példáit idézem: ha a városban, ahol lakunk, kamerákkal figyelnek minden utcát, dönthetünk úgy, hogy egy másik városba költözünk. Ha maradunk, elvben hozzájárulunk ahhoz, hogy az adatainkat rögzítsék. Ám a gyakorlatban a költözés sokak számára kivitelezhetetlen. Senki sem köteles jogosítványt szerezni, aki mégis emellett dönt, önként ad át személyes információt az illetékes hivatalnak. De a személygépkocsi számos amerikai számára gyakorlati szükségszerűség. A középiskolák számára tilos a tanuló érdemjegyeit annak hozzájárulása nélkül bárkinek is kiadni. De a gyakorlatban csaknem minden diák hozzájárulását adja, mert tudja, ha nem teszi ezt, úgy a potenciális munkáltató a legrosszabbat fogja feltételezni.6
Legtöbbünk már igazodott az új realitáshoz. Nem is igen tehetünk mást, ha élni kívánunk a modern technika eszközeivel. Ma már kevésbé adunk a magánszférához való jog azon elemeire, amelyek garantálják, hogy elvonuljunk, visszavonuljunk magányunkba, illetve hogy információkat, adatokat másoktól elzárjunk. Posner szerint az amerikaiak könnyedén adnak át személyes információkat idegeneknek, ha nem tartanak attól, hogy ez visszaüthet - és ezzel mi is így vagyunk. Ma már közönyösen viseljük, ha személyes dolgainkat átvilágítják a reptéren vagy ha megmotoznak. Mobiltelefonunkon hangosan kommunikálunk a köztereken, mit sem törődve azzal, hogy idegenek fültanúi lehetnek magánbeszélgetéseinknek.7 Úgy látszik, "az a tény, hogy a modern világban nem boldogulunk, csak ha személyes információkat tárunk fel számos igénylő előtt, leszállította a magánszféra tisztelete iránti várakozásainkat."8
Már megszületett az ideológia, amely arról hivatott meggyőzni minket: mindaz ami velünk történik rendjén való. Az állandó figyelés, az a tény, hogy bárki tudomást szerezhet tetteinkről, jobbá tesz minket és így a világunkat - így szól a tétel. Aki olyasmire készül, amit
-266/267-
szeretne mások előtt titokban tartani, az jobban teszi, ha eláll a tervétől. A társadalom jobb lesz azáltal, hogy mindenki nyíltan megmutatja önmagát és nem él kettős életet, egyet a nyilvánosság előtt és egy másikat a korábban érintetlennek hitt "magánterületre" visszavonulva. Az emberek, ha tudják, hogy tetteiket nyomon követik, felelősségteljesebben fognak élni. De nem kell félni, a társadalom ily módon toleránsabb, megértőbb is lesz. Hiszen látjuk, hogy nincs olyan ember, aki ne követne el soha sem hibát vagy ne tenné magát esetenként nevetségessé.9
Annak eldöntését, hogy ebben a humánusnak és erkölcsösnek feltüntetett orwelli világban milyen élni, az olvasóra bízom. Ehelyütt "pusztán" azt vizsgálom, hogy vajon ez az új realitás mennyiben érinti a gyanúba keveredett polgártársainkat, jár-e a terhelti jogok szűkítésével, korlátozásával? És amennyiben ennek veszélye megvan - és nyilván megvan -, akkor képes-e ezt elhárítani az Európai Emberi Jogi Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény vagy Konvenció), amelyről büszkén szoktuk állítani, hogy a leghatékonyabb alapjogi konvenció. Milyen védelmet nyújt az Európai Emberi Jogi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság vagy strasbourgi Bíróság) esetjoga a gyanúsítottak és a vádlottak számára, mennyiben veszi elejét a strasbourgi joggyakorlat a magánszférájuk totális felszámolásának.
Ésszerűnek tűnik ugyanis a feltételezés: amennyiben azoknak a magánélete sem szent, akik leghalványabb jelét sem adták annak, hogy valamilyen jogsértést követtek volna el, akkor nemigen számíthatnak oltalomra azok, akik okot szolgáltattak a bizalmatlanságra, azaz gyanúba keveredtek. Még a polgári szabadságjogok védelmezői is gyakran érvelnek úgy a terrorizmusra adott túlzó választ bírálva, hogy a magánéletbe történő durva beavatkozást a gyanúba keveredettekre kellene korlátozni.10
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
