A hazai cégjog az első, 1988. évi Gt. elfogadása idején sokat merített a második világháborút megelőző mintákból, és a jogalkotó sok esetben a már korábban kialakult és bevált, majd hosszú időre feledésbe merült eljárási szabályt és fogalmat emelt a modern szabályok közé. A cégnyilvántartást 1950 előtt hazánkban a törvényszékek végezték. A kereskedelmi társaságok nyilvántartásba való bejegyzése kérelemre induló nemperes eljárásban, eredeti okiratok alapján zajlott. A cégjegyzékbe bejegyzésre kötelezettek egyrészt a kereskedelmi társaságok (közkereseti társaság, betéti társaság, korlátolt felelősségű társaság, részvénytársaság és a szövetkezet), másrészt pedig a kisipar körét meghaladó üzlettel bíró kereskedők és
- 9/10 -
iparosok (egyéni cég), valamint egyesületeik voltak. Nem volt bejegyzés tárgya a csendes társaság, amelyet a korabeli jogirodalom a kölcsön és a betéti társaság sajátos egyvelegeként határozott meg, továbbá az egyesülés sem, amelyet a kortársak a magánjogi társaság egyik fajtájaként tekintettek. A kisipar körét meg nem haladó méretű vállalkozások regisztrálását a helyhatóságok végezték, és a korban jelentős volt a területi szakmai kamarák szerepe is.
A hazai kereskedelmi társaságok - a XIX. századi "gründolási láz" idején dominánsan részvénytársaságok - száma gyorsan megnőtt, és a hazai bírósági rendszer gyorsan követte ezt a folyamatot, hamar felállt a cégjegyzék, és fokozatosan megteremtődött a társasági jogi infrastruktúra is, mind a megfelelő eljárásjogi, mind pedig a kapcsolódó (számviteli, versenyjogi, adójogi) szabályok kialakultak.
A cégbejegyzés, illetve a változásbejegyzés (korabeli szóhasználattal élve: pótbejegyzés) során a cég a cégjegyzékbe bejegyzésre került, amely nyilvános és mindenki által megismerhető adatokat tartalmazott; továbbá a bejegyzés ténye a Központi Értesítőben közzétételre is került. A második világháborút követően jelentős problémát okozott, hogy több törvényszéknél a háború folytán a regiszterek megsemmisültek, és azok pótlását, újraszerkesztését rendelte el a jogalkotó a 11.230/1945. ME számú rendelettel, amelynek folytán a hagyományos cégjegyzék "betétlapos", telekkönyvi mintára való átalakítása került előírásra[1], továbbra is közhiteles, "nyilvánkönyvi" jelleggel. A közhiteles nyilvántartás létrejötte egyfelől garancia volt kereskedelmi társaságok létezésére, másfelől azonban megjelent a jogszerűség védelmének igénye is: "a cégbíróság nem lajstromozó hivatal, hanem a törvényszerűség, a legalitás őre, a bírói vizsgálat célja: annak előzetes megakadályozása, hogy törvényellenes bejegyzés kerüljön a cégjegyzékbe, illetve a cég törvényellenesen működjék." (Kuncz Ödön)
A cégbíróság korabeli eljárása a jelenleg hatályos szabályokkal összevetve több ponton jelentős hasonlóságot mutat, ugyanis az kereskedelmi társaságok bejegyzése nemperes eljárásban, első fokon egyesbíró által zajlott. A cégbejegyzési eljárásban igazolási kérelemnek és soronkívüliségnek, valamint pénzbírságnak is helye volt. Megkülönböztette a korabeli gyakorlat a cégbejegyzést "első bejegyzési," illetve a változásbejegyzést pótbejegyzési ügyként, és első bejegyzési ügyként tekintette a cégbíróság a székhelyáthelyezést is.[2] Az eljárási illetékesség főszabály szerint a ma hatályos szabályok szerint alakult, az a cég székhelye szerint illetékes törvényszék járt el, azonban a bel- és külföldi cégek fióktelepeit a fióktelep fekvése szerint illetékes törvényszék vette nyilvántartásba. Belföldi vállalkozások esetében így tehát kettős bejegyzésre került sor: a fióktelep mind a cég, mind pedig a fióktelep székhelye szerint illetékes cégbíróságon nyilvántartásba vételre került, külföldi cégek hazai fióktelepeit a székhelyük szerint illetékes bíróság jegyezte be, azonban kizárólag olyan vállalkozások esetében, amelyek székhelyállamai, viszonosság keretein belül szintén rendelkeztek hazai vállalkozás ottani fióktelepének bejegyzéséről, amely tényt az eljárás során igazolni kellett a kérelmezőnek.
Az eljárás során - meglepő módon - több, napjainkban is ismert eljárási cselekményt végzett a cégbíróság. A névkizárólagosság elve a klasszikus polgári korban is fontos volt: így tehát leszögezi a korabeli gyakorlat, hogy "új cégszöveg (vagyis cégnév) bejegyzése iránti kérelemre a cégiroda az ügyiratnak az előadóhoz való beadása előtt feljegyzi a betűsoros névmutató alapján a már bejegyzett netán azonos vagy hasonló cégszöveget. Ezt nevezik priorálásnak."[3] Az akkor hatályos szabályok közül több jelenleg is visszaköszön: a Kereskedelmi Törvény ismerte a mérlegkészítés- és letétbe helyezés kötelezettségét, a címpéldány szükségességét, így a társasági jog alapvető fogalmain és bizonyos versenyjogi szabályokon túlmenően a cégekkel kapcsolatos joganyag több ponton napjainkban is jól ismert szabályokat tartalmaz. Így tehát a maihoz hasonló szabályokkal találkozhatunk a cégiratok nyilvánosságára, cégkivonatra és a cégbejegyzés általános szabályaira vonatkozóan is. A cégnévre és a cégek nyilvántartott adataira vonatkozó elvek gyakorlatilag sokban megfelelnek a ma ismert szabályoknak, a korabeli jogirodalom és a bírósági döntések alapján a XX. század első felének magyar cégbírója hasonló esetekkel állt szemben, mint mai kollégái. A cégnevet illetően meg kell jegyeznünk, hogy a ma ismert szabályok (névkizárólagosság, névszabatosság és névvalódiság elve) alapján végezte a cégbíró a cégnév korabeli szóhasználattal élve: cégszöveg) vizsgálatát, és ennek kapcsán a maihoz hasonlóan sok gondot okozott az idegen vagy megtévesztő nevek megjelenése is. A kor divatjának megfelelően vitás helyzeteket generált az "állami", "nemzeti" vagy "magyar" kifejezések vezérszóként való használata, és a hangzatos idegen kifejezések felvétele ("Touring Garage" vagy "Confidentia Incasso Kft."). A korabeli jogszabályi környezet a cégnévben lehetőséget biztosított az üzlet terjedelmére utaló elem alkalmazására is, így a gyakorlatnak hamarosan definiálnia kellett a "Művek", a "Gyár" az "Intézet" és hasonló megjelölések tartalmát is. A cégnevet ille-
- 10/11 -
tően a korabeli bírói gyakorlat nem kizárólag az adott társaság fajtája alapján tett különbséget (részvénytársaságok esetében képzett szavakat, idegen nyelvű elnevezéseket jóval nagyobb számban engedélyeztek vezérszóként a korabeli cégbírák), de figyelemmel volt a vállalat tagösszetételére és tőkeerejére is, hiszen a kor felfogása szerint megfelelő mértékű tőke igazolása esetén igazolható, hogy a cég ügyleteit nemzetközi viszonyokban bonyolítja le.[4]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
