Bár a médiajogra vonatkozó európai uniós joganyag az Európai Közösségekkel egyidős, a legfontosabb médiajogi norma, a korábban határok nélküli televíziózásról, 2007 óta pedig audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv tavaly volt húszesztendős. A médiajogi jogharmonizáció igazából tehát 1989-ben kezdődött el. A kerek évforduló pedig nagyszerű alkalmat teremt a visszatekintésre, a szabályozás elméleti alapjainak (újra)meghatározására.
A piaci erők és a nemzetköziesedés, a határok virtuális leomlása, a globalizáció és a tőkekoncentráció hatására a médiaszabályozás területén jelentős ütemű liberalizáció figyelhető meg az elmúlt évtizedekben. Nyugat-Európában mindenhol megindult a kereskedelmi televíziózás és rádiózás, lazultak a tulajdoni korlátok, a kötelező tartalmi előírások. Ez számos örvendetes hatással járt, hiszen a nagyobb szabadság önmagában is értéknek tűnhet. Közép-Kelet-Európából nézve a világ az elmúlt két évtizedben hosszas várakozás után végre kinyílt. E folyamat másfelől viszont veszélybe sodorja a média közérdekű feladatainak ellátását, és megkérdőjelezi, hogy az új szabályozás képes-e a mai médiát rákényszeríteni az egyes részleteiben folytonosan változó, de alapvető elveit tekintve mindmáig érintetlen médiajog alapvető követelményeinek megfelelő működésre.
Az európai médiajog a szabad országok által a sajtó működésével kapcsolatban közösen vallott morális alapokra épül. A sajtó más, mint a többi, a piacon kínált szolgáltatás. A társadalom kohéziójának elősegítésére, a közösség vitáinak lebonyolítására, a nemzeti és az egyetemes kultúra terjesztésére képes hálózatot tisztelünk benne. A média szabályozása tehát egyszerre szolgálja gyakorlójának érdekeit (akár haszonszerzési szándékait), biztosítja annak szabadságát, és óvja a közérdeket a piaci szereplők mozgástérének némi szűkítése árán. Nem ítélkezik az egyes ember felett, aki lehet öntudatlan médiafogyasztó, vagy öntudatos, cselekvő állampolgár - a médiaszabályozás mindkettő igényeit egyszerre kívánja kielégíteni.
A médiajog kiindulópontjául szolgáló sajtószabadság szükségének filozófiai igazolásaként számos érv hozható fel. A szabad szólás és a szabad sajtó által lehetséges a szembenálló, vitatkozó álláspontok közül felderíteni az igazságot egy adott kérdésben. John Milton szerint "…még ha a tannak minden szelét szabadjára bocsátanánk, de ha hadba vonul az igazság is, akkor sértő számára, hogy cenzúrával és tilalmakkal kétségbe vonjuk erejét: hadd birkózzon egymással igazság és hazugság, hisz ki látott már olyat, hogy az igazság szabad, nyílt küzdelemben alulmaradt volna?"1 John Stuart Mill úgy gondolja, senki nem tévedhetetlen, és soha nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy amit igaznak gondolunk, valóban az. Ezért a szólásszabadság korlátozása nem engedhető meg, mert lehet, hogy éppen az elnyomott vélemény hordozza az igazságot.2
Az igazság keresése csak az egyik a sajtószabadság lehetséges filozófiai alátámasztásai közül. Egy másik gondolat szerint a sajtószabadság a helyes társadalmi döntések közös meghozatalára szolgáló eszköz. A modern társadalmakban kizárólag a sajtószabadságon keresztül valósulhat meg a demokratikus kormányzás. A szabad szólás jogának legfőbb célja és értelme, hogy az állampolgár részt vegyen a közügyek megvitatásában, valamint az azokról való döntésekben, hallathassa véleményét, és tájékozódhasson a közélet ügyeiben.3 Ugyanakkor az egyén kiművelése is elengedhetetlen, hiszen enélkül a demokrácia sem működtethető. A sajtószabadság tehát az egyén autonómiája miatt is fontos, akit e joggal felruházva morális, felelős "lénynek" ismerünk el, aki szabadon kifejtheti véleményét, és meghallgathatja másokét.4
A magyar felvilágosodás és reformkor nagyjai valamennyi fenti érvet alkalmazva jutottak el a sajtószabadság jelentőségének felismeréséig. "Öntudatos státuspolgárrá" (Népügy c. névtelen röpirat) csak akkor emelkedhet valaki, ha beköszönt végre "a discussio kora" (Eötvös József), szabadon történhet a "társalkodás és gondolatok közlése" (Széchenyi István), ezáltal fejlődhet ki a "közértelmesség, közintelligencia" (Szemere Bertalan). A szólás- és sajtószabadság mindezeken felül ráadásul "hazánk alkotmányos lételének egyik fő kincse, őrje nemzeti szabadságunknak" (Deák Ferenc). A kor gondolkodói tehát valamennyi érv egybeolvasztásával teremtették meg a sajtószabadság, és végső soron a médiajog eszmei alapjait.5
Egy jogosultság morálisan egyaránt megalapozott eltérő igazolásaiból morálisan szintúgy megalapozott, de eltérő következtetésekre juthatunk; különösen így van a szólás- és sajtószabadság, valamint a médiaszabályozás kérdései esetében.6 Nekünk azonban nem kell szükségszerűen választanunk az igazság - demokrácia - autonómia eszméi által kínált igazolások közül; juthatunk ugyanarra a következtetésre, mint eleink, és megpróbálhatjuk egyszerre érvényesíteni az egyes érdekeket, egyensúlyt teremteni közöttük, ha konfliktusba kerülnek egymással. A sajtószabadság és a médiajog európai kategóriái éppenséggel kötelező módon ezt követelik meg.
A média és a demokrácia kapcsolata nem tovatűnő liaison, hanem az egész médiajog legfontosabb alapja, első számú morális fundamentuma.
A habermasi "okoskodó közösség" folytonosan üldözött, de teljességében soha el nem érhető európai ideálja ez. Jürgen Habermas szerint a lassan, évszázadok alatt kialakuló "társadalmi nyilvánosság" egyes elemei (a kávéházaktól, a szalonoktól az újságokig és a könyvtárakig) együttesen járultak hozzá az igazságkeresés, a racionális közgondolkodás és a kritikai szemléletmód kialakulásához, a demokratizálódás folyamatának lassú és fokozatos megindulásához.7 A nyilvánosság biztosította az információkhoz való hozzáférést, és idővel akkora jelentőségre tett szert, hogy képessé vált az állam korlátozására.8 Így jutunk el a deliberatív demokráciához, ahol gondos mérlegelés, megfontolás és vita után közös akarattal születnek meg a többségi döntések. Lehet ugyan, hogy a racionális, gondolkodó, cselekvő egyénekre épülő demokrácia-felfogás elérhetetlen álomkép, színtiszta absztrakció, puszta hagymázas fikció, társadalmi berendezkedésünk alapjául mégsem választhatunk más szociális emberképet; a cél csak az ideál megközelítése lehet, elérése sosem. A vitatkozó, igazságkereső ember fikciója az, amely köré széles körű konszenzus teremthető - és legalábbis a felszínen még a politikai elitek is egyetértenek abban, hogy a demokrácia csak e fikció szem előtt tartásával működtethető.
Egyes jogrendszerekben, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában vagy a tudomány képviselői között ma már médiajogi közhely, hogy "nem minden szolgálja a közönség érdekét, amit az érdekesnek talál".9 Ez a - némely fülnek talán paternalistának vagy elitistának tűnő - felfogás nem kívánja elzárni a média fogyasztóit a bulvárhírek elől, de korlátozhatónak véli a sajtó mozgásterét, ha a közzétenni kívánt információ nem szolgálja a köz érdekét. A közérdek ellenben szinte szent és sérthetetlen: szolgálata a sajtót nem pusztán a nagyobb mozgástér kényelmével kecsegteti, hanem egyenesen kötelező a számára.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
