Az Európai Bíróság 2007. szeptember 27-ei ítélete újabb és nem lebecsülendő elem a világkereskedelmi (WTO) és a közösségi jog viszonyában, és érdekes fejleményt jelent a közösségi dömpingjogban is.
Az ügy központjában az a kérdés állt, hogy a WTO jogával ellentétesen kivetett dömpingellenes vám visszakövetelhető-e. Ez két főbb problémakört érintett, az egyik, hogy mi a viszony a közösségi és a WTO jog között, illetve hogyan kell megítélni a közösségi jog szempontjából azokat a dömpingellenes praktikákat, jelen esetben a nullázás (zeroing) módszerét, mely aligha tekinthető fairnek, és mint ilyen ellentétben áll a WTO joggal.
Az eset az Egyiptomból, Indiából és Pakisztánból származó pamutágyneműk behozatalára vonatkozó dömpingellenes vám kivetéséről szóló egymást követő rendeletek[1] alapján kivetett dömpingellenes vám miatt pattant ki, mely rendeletek jogellenességére alapozva az IKEA a dömpingellenes vám visszatérítését követelte az angol adóhatóságtól, a Commissioners of Customs & Excise-tól. Miután az ügy másodfokon a High Court of Justice (England & Wales), Chancery Division elé került, e Bíróság előzetes döntéshozatal érdekében az Európai Bírósághoz fordult.
A következőkben két kérdésre koncentrálunk: a WTO és a közösségi jog viszonyára, illetve és ezzel szoros összefüggésben arra, hogy a dömpingellenes közösségi jogi előírások megfelelnek-e a világkereskedelmi jognak.
Az előterjesztett első kérdés is lényegében arra irányult, hogy a Bíróság vizsgálja meg a dömpingellenes vámot kivető rendelet érvényességét a - WTO Vitarendezési Testülete (DSB) későbbi ajánlásai és határozatai által értelmezett - dömpingellenes megállapodásra tekintettel.
Az érvényesség kérdésének megválaszolása attól függ, hogy vajon a WTO jog magasabb szinten helyezkedik-e el a közösségi jogforrási hierarchiában mint a szekunder jog, jelesül a rendeletek, és, hogy a világkereskedelmi jog közvetlenül alkalmazandó-e. Az elsőbbség, a közvetlen alkalmazandóság és a közvetlen hatály problematikája nem csak a közösségi és a tagállami jog viszonyában kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, hanem a közösségi és a nemzetközi jogéban is.[2]
A nemzetközi jogi megállapodások a másodlagos joggal szemben magasabb szinten helyezkednek el a jogforrási hierarchiában. Ez következik az EKSz 300. cikk (7) bekezdéséből, amit a Bíróság is úgy értelmez, hogy azok alkalmasak lehetnek egy másodlagos közösségi aktus érvénytelenségét előidézni.[3] A jogforrási hierarchiában elfoglalt helyből következik az is, hogy a másodlagos EK jogot nemzetközi joggal konform módon kell értelmezni, ha és amennyiben erre a szekunder jogi szabályozás alkalmas.[4] A közvetlen alkalmazandóság elismerésében azonban az Európai Bíróság nem jeleskedik.
Jelen ügyben is visszatérnek a már megkövesedni látszó ítélkezési gyakorlat fő elemei. "Figyelemmel szerkezetükre és felépítésükre, a WTO-megállapodások főszabály szerint nem szerepelnek azon jogi normák között, amelyek tekintetében a Bíróság vizsgálhatja a közösségi intézmények jogi aktusainak jogszerűségét".[5] A Bíróság csak egyetlen esetben vizsgálja a közösségi jogi aktusnak a WTO-szabályokra figyelemmel fennálló jogszerűségét, mégpedig akkor, ha a Közösség a WTO keretében vállalt valamely különös kötelezettséget szándékozott a másodlagos közösségi jogi aktussal végrehajtani, vagy ha a közösségi jogi aktus kifejezetten a WTO megállapodások egyedi rendelkezéseire utal.[6]
E mögött a formula mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a WTO keretében vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek általában nem közvetlenül alkalmazandóak, csupán azokban a kivételes esetekben, amikor a Közösség erre irányuló szándéka a megalkotott közösségi jogi aktusból világosan kitűnik. Ez az első pillantásra talán meglepőnek tűnő gondolat egyrészt nem idegen a nemzetközi jogi kötelezettségvállalások természetétől,[7] másrészt a szerződés szövege ezt alátámasztja, harmadrészt - hogy a bírósági ítéletek kontextusáról se feledkezzünk meg - a főbb kereskedelmi partnerek - USA, Japán - hasonló gyakorlatára adott válasz, illetve reakció.[8]
A dogmatikai keretek között maradva, és kevesebb figyelmet fordítva a politikai környezetre - ki kell emelni, hogy abból a tényből, hogy egy nemzetközi szerződés "kötelező" [EKSz. 300. cikk (7) bek.] még nem következik, hogy feltétlenül alkalmazandó is, vagyis, pl. semmisségi kereset alapjául szolgálhatna [akár közvetlenül az EKSz 230. cikk alapján, akár közvetetten az EKSz 234. cikk (1) bek. b) pont szerint]. Ennek az oka az EKSz rendszertani összefüggéseiből fakad. Míg az EKSz 300. cikk úgy fogalmaz, hogy kötelező a nemzetközi szerződés, addig az EKSz 249. cikk (2) bek. a következőket állapítja meg "A rendelet (...) [t]eljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó" (kiemelés a szerző - V. A.). Vagyis az EK joga megkülönbözteti a kötelező és az alkalmazandó normákat.[9] Ami azt is jelenti, hogy a közvetlen alkalmazhatóságnak további feltételek teljesítésétől kell függenie.[10] Ez a további feltétel az, hogy a Közösség a WTO keretében vállalt valamely különös kötelezettséget szándékozott a másodlagos közösségi jogi aktussal végrehajtani, vagy ha a közösségi jogi aktus kifejezetten a WTO megállapodások egyedi rendelkezéseire utal.[11]
A jelen esetben ezt az Európai Bíróság a WTO Vitarendezési Testülete döntéseinek közvetlen alkalmazandóságát is érintette, melyek különösen a Tanácsnak a WTO Vitarendező Testülete által dömping- és szubvencióellenes ügyekkel kapcsolatban elfogadott jelentés után a Közösség által hozható intézkedésekről szóló 1515/2001/EK rendelete fényében válnak kiemelten érdekessé. E rendelet célja azonban nem az, hogy a Vitarendező Testület (Dispute Settlement Body - DSB) által hozott döntéseket kötelezően átvegye, hanem sokkal inkább az, hogy átvehesse, ha erre van politikai szándék a Tanácsban, ahogy erre utal a rendelet (4) és (5) preambulumbekezdése is. Azonban ha még van is ilyen szándék, az elfogadott intézkedések, tekintve a DSB határozatainak nem kevéssé titkolt békés politikai rendezést preferáló karakterét, csak a jövőben alkalmazhatóak, és nincs visszamenőleges hatályuk.[12] Ebből következően a DSB bármilyen megállapítása, legfeljebb azzal a hatással járhat, hogy a jövőben ehhez hozzáigazítják a közösségi jogot, azonban azzal nem, hogy ez alapján a konkrét dömpingellenes vámot megállapító rendelet jogszerűségét - visszamenőlegesen - vizsgálni lehetne.
Eddig az ügy nem sokban különbözik a korábbi gyakorlattól, annak konszolidálásaként is felfogható lenne, a svédcsavar az ügyben azonban éppen ezen a ponton érkezik el, amikor a Bíróság a közösségi jog értelmezését végzi el, és a dömpingellenes büntetővámot megállapító 2398/97/EK rendeletet a közösségi dömpingellenes alaprendelethez méri, és ez alapján vizsgálja annak jogszerűségét. Mielőtt ennek részleteit vizsgálnánk érdemes röviden a közösségi dömpingellenes jog alapjait felvillantani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
