Az 1999. november 11-én elhunyt örökhagyónak a felperes néhai édesanyja a VIII. r. alperes a jogelődje, valamint a III-VIII. r. alperesek jogelődje a testvére volt. Az I. r. alperes az örökhagyó szomszédja.
Az örökhagyó felesége 1997 tavaszán elhunyt. 1995 tavaszától az örökhagyó és felesége idős korukra tekintettel szükség esetén az I. r. alperes segítségét kérték. Miután az örökhagyó egyedül maradt, egészségi állapota is megromlott. Vizelettartási problémái voltak, idős kori cukorbetegségben szenvedett, lábai gennyesedtek. Az I. r. alperes volt az, aki naponta átjárt hozzá, ellenszolgáltatás nélkül segítette, mosott rá, gondoskodott róla akkor, amikor a Sz.-on lakó testvére (a VIII. r. alperesi jogelőd) nem volt mellette.
Az örökhagyó 1999. január 19-től február 16-ig általános gyengeség, étvágytalanság, szájszáradás, lábfájdalom és inkontinencia miatt kórházi ápolásra szorult. A január 22-i zárójelentésében pszichés állapotára vonatkozóan rögzítették: "lelassult pszichomotoricum". A kórházban panaszai csökkentek, mentális státusza is javult.
1999. március 16-án az örökhagyó az I. r. alperes kíséretében felkereste dr. L. A. közjegyzőt, aki előtt közvégrendeletet tett. Végrendeletében a b.-i ingatlana, a benne lévő berendezési és felszerelési tárgyai örököséül 1/3 részben az I. r. alperest, 1/3 részben a VIII. r. alperes jogelődjét és 1/3 részben a III-VII. r. alperesek jogelődjét nevezte.
A végrendelet elkészítésekor a közjegyző meggyőződött az örökhagyó végrendelkezésre képes állapotáról. Az I. r. alperes a folyosón várakozott, majd az örökhagyó nyugdíjából kifizette a közjegyző munkadíját és átvette a Központi Nyilvántartóba való bejegyzésről készült kártyát.
A végrendelet elkészítését követő időben az örökhagyó állapota tovább romlott, többször nem talált haza, "elveszett".
1999 nyarán az örökhagyó szomszédjának azt mondta, hogy "E. elvitte őt valahova kocsival, valamit alá kellett írnia, amit ő nem akart aláírni, verte az asztalt, mert nem akarta aláírni, de azt is mondta, hogy nem lehet most már semmit csinálni, mert ő ezt már aláírta". Sz.-né szomszéd ekkor azt tanácsolta az örökhagyónak, hogy hívják fel a VIII. r. alperesi jogelődöt - az örökhagyó testvérét - és mondják el neki, mi történt. Ekkor az örökhagyó egy papírra leírta a testvére adatait, de telefonszámát nem, ezért az örökhagyó testvérét felhívni nem tudták.
1999 májusában - a végrendelet készítését követően - az örökhagyó testvére arra kérte az I. r. alperes szomszédját: K. Z.-t, hogy az örökhagyóval írasson alá egy olyan tartalmú végrendeletet, amely szerint a felperes nem örököl. Erre azonban nem került sor.
Az örökhagyót 1999. július 23-tól augusztus 23-ig az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI) kezelték. A zárójelentés szerint nagyfokú szenilitásban szenvedett. 1999. szeptember 20-án nagyfokú zavartság miatt a Szent Imre Kórház Belosztályára, onnan az OPNI-ba utalták. 1999. október 6-án a belgyógyászatra visszautalták azzal, hogy pszichiátriai kezelést nem igényel, ezt követően az örökhagyó a belosztályon hunyt el.
Az örökhagyó utáni hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát a végrendeletben nevezett örökösök részére adta át. A felperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság - az öröklési vitára figyelemmel - a hagyaték átadását ideiglenes hatályúvá nyilvánította.
A felperes keresetében - egyebek mellett - a végrendelet érvénytelenségének megállapítását kérte. Arra hivatkozott, hogy az örökhagyó a végrendelet tételekor az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel nem rendelkezett, illetve az I. r. alperessel szemben kérte az érvénytelenség megállapítását azon indokból, hogy az I. r. alperes tisztességtelen befolyással bírta rá az örökhagyót a végrendelet elkészítésére.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték.
Az elsőfokú bíróság megismételt eljárást követően hozott részítéletében a keresetet elutasította.
Az ítélet indokolásában rögzítette, hogy az örökhagyó háziorvosának tanúvallomása szerint az örökhagyónak általános érelmeszesedése, érelmeszesedésen alapuló leépülése, diabétesze, lábérszűkülete, lábüszkösödése, lábszárfekélye és tüdőtágulata volt. A közjegyző a végrendelet tételekor nem tapasztalt olyan tünetet, amely az örökhagyó belátási képessége részbeni vagy teljes hiányára utalt volna. K. I. elmeorvosszakértő szakvéleményében azt állapította meg, hogy az örökhagyó a végrendelet tételekor az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel nem rendelkezett, szóbeli meghallgatása során ezzel ellentétesen akként nyilatkozott, hogy teljes bizonyossággal csak abban az esetben lehetett volna megállapítani a belátási képesség hiányát vagy annak korlátozottságát, ha őt ekkor pszichiáter vizsgálta volna meg. R. M. elmeorvosszakértő szakvéleménye szerint az örökhagyó a végrendelet tételekor cselekvőképtelen állapotban volt, ezt az örökhagyó kézírásának tanulmányozásával is alátámasztotta.
Az ETT felülvizsgálati véleménye szerint - melyet a bíróság ítélkezése alapjául elfogadott - az örökhagyó az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel teljes mértékben nem rendelkezett, az időnként visszatérően nagymértékben csökkent volt, de a közvégrendelet tételekor rendelkezhetett az ügyeihez viteléhez szükséges belátási képességgel.
Az elsőfokú bíróság elfogadta az ETT-nek az írásminta értékelésével kapcsolatos álláspontját, elutasította a grafológus szakértő kirendelésére vonatkozó bizonyítási indítványt.
A másodlagos kereset elutasítását az elsőfokú bíróság azzal indokolta, hogy a Pp. 164. § (1) bekezdés alapján a felperest terhelte annak bizonyítása a Ptk. 649. § (1) bekezdés c) pontja szerint, hogy az I. r. alperes tisztességtelen befolyással bírta rá az örökhagyót a végintézkedésre, amelyet különben nem tett volna meg. Az ETT felülvéleménye alapján megállapította, hogy az örökhagyó idős kora, betegségei és állapota miatt elmebeli állapotától függetlenül az őt ellátó személy részéről befolyásolható volt. A bíróság szerint nem tekinthető tisztességtelennek, hogy az I. r. alperes az örökhagyót a felesége halála után ellenszolgáltatás nélkül gondozta, amely nem volt kötelessége. Érthető, hogy ezt az örökhagyó ellentételezte örökössé nevezésével. Az, hogy az I. r. alperes az örökhagyót a közjegyzőhöz elkísérte, tisztességtelen befolyásnak nem minősül.
A felperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság részítéletét annak helyes indokai alapján helybenhagyta.
A fellebbezés alapján a másodfokú bíróság kiemelte, hogy a perben az érvénytelenséget eredményező okok fennálltának bizonyítása a felperest terhelte. Az elsőfokú eljárásban a két ellentétes elmeorvosszakértői vélemény nem volt alkalmas a belátási képesség hiányára vonatkozó kereseti tényállítás alátámasztására. A felülvizsgálati vélemény szerint az örökhagyónak betegségei és 1999 elejétől pszichés zavarai voltak, de a közvégrendelet tételekor tiszta tudati szakasz állhatott fenn, amit a közjegyző vallomásából egyértelműen meg lehetett állapítani, ezért K. I. szakvéleményét nem fogadta el és ugyanígy nem értett egy R. M. elmeorvosszakértővel sem, mert írásminta alapján nem elfogadott módon nyilvánított az örökhagyó polgári jogi cselekvőképességéről véleményt. A bíróság azt állapította meg, hogy a végrendelet tételekor az örökhagyó az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel rendelkezhetett, ezért a felülvélemény a kereseti tényállítást nem támasztotta alá.
A grafológusszakértő kirendelésének elutasításával a bíróság egyetértett, kiemelve, hogy a belátási képesség vizsgálata orvosszakértői kérdés. Rámutatott arra is, hogy nem bizonyított az sem, hogy az örökhagyó által Sz.-nének adott irat a végrendelet elkészítésekor keletkezett, de a tanú vallomásában foglaltak a közjegyző vallomásával szemben életszerűtlennek is tekinthetők, kényszerre pedig a felperes nem hivatkozott. Sz.-né és Sz. K. vallomása nem alkalmas a belátási képesség hiányának igazolására, mert ők az örökhagyóval későbbi időszakban beszéltek, amikor az örökhagyó állapota már fokozatosan romlott és a tanúk a közjegyzőnél, aki a végrendelet készítésekor találkozott az örökhagyóval semmivel sem szavahihetőbbek.
A másodfokú bíróság a másodlagos keresettel kapcsolatban kiemelte, hogy az a tény, hogy az I. r. alperes elkísérte az örökhagyót a közjegyzőhöz, az örökhagyó pénzéből a közjegyző díját kifizette, a tisztességtelen befolyásolást nem bizonyítja, ezt megelőző tisztességtelen befolyásra utaló tényeket pedig a felperes meg sem jelölt és nem is bizonyított.
A jogerős részítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és az első- vagy másodfokú bíróság új eljárásra utasítását, illetve keresetének való helytadást kért.
Álláspontja szerint az első- és másodfokú részítélet jogszabálysértő, mert a megállapított tényállás iratellenes, a bíróság a beszerzett bizonyítékok egy részét figyelmen kívül hagyta, és indokolási kötelezettségét is sértette, továbbá a felajánlott bizonyítást jogszabálysértően mellőzte.
Az elsődleges keresetét illetően azzal érvelt, hogy az ETT felülvélemény csak egy a bizonyítékok sorából, feladata szakmai vélemény adása és nem a tanúvallomások mérlegelése. Nem tartozik kompetenciájába a grafológusszakértő bevonásáról vagy elvetéséről való véleménynyilvánítás. Az örökhagyó által készített irat keletkezésének idejét illetően a tényállás iratellenes. A Sz.-né és Sz. K. tanúvallomása közötti ellentétet az eljárt bíróságok nem oldották fel. Azzal is érvelt, hogy a szomszédok tanúvallomása tekinthető életszerunek, a közjegyzőé pedig nem, mert utóbbi nem érdektelen tanú, hiszen az ő eljárásának törvényessége is tárgya volt a jelen ügynek.
A másodlagos keresetre vonatkozóan arra hivatkozott, hogy a tanúk vallomása szerint az örökhagyó nem kérte és nem kívánta a gondozást, és végrendelkezni sem akart, ezért a végrendelet alkotását az önkéntes hála megnyilvánulásának nem lehet tekinteni. Az örökhagyó befolyásolható állapotát az ETT szakvéleménye is megállapította. A befolyásolás nem az örökhagyó szándékát erosítette meg, így tisztességtelen volt. Ebben a vonatkozásban az eljárt bíróságok nem mérlegelték azt sem, hogy a II. r. alperes az örökhagyóval a felperesnek az öröklésből való kizárását tartalmazó újabb végrendeletet kívánt aláíratni.
Az alperesek a jogerős részítélet hatályban tartását kérték.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság - az alábbi indokok szerint - alaptalannak találta.
A felperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen az örökhagyó belátási képessége hiányára alapított kereseti kérelme elutasítását sérelmezte, a tényállás felderítetlenségét, a mérlegelési szabály és az indokolási kötelezettség megsértését állította.
A per eldöntéséhez szükséges tények körét elsősorban az adott jogviszonyra irányadó anyagi jogi szabályok, kivételes esetekben az eljárási szabályok keretei határozzák meg.
A perben a Ptk. 17. § (1) bekezdésében írt azon tényeket kellett a felperesnek a Pp. 164. § (1) bekezdés alapján bizonyítani, hogy az örökhagyó a végrendelet tételekor - gondnokság alá helyezés nélkül - olyan állapotban volt, hogy az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége tartósan vagy a jognyilatkozat megtételekor átmenetileg teljesen hiányzott.
Az elsőfokú bíróság az ennek eldöntéséhez szükséges releváns bizonyítást lefolytatta, a feltárt bizonyítékokat összességében értékelve állapította meg az ítéleti döntés alapját képező tényállást, amely nem iratellenes, nem nyilvánvalóan okszerűtlen és logikai ellentmondást sem tartalmaz. Mérlegelési körébe vonta az eljárás során beszerzett valamennyi elmeorvosszakértői véleményt, és kellő indokát adta a szakvélemények elvetésének, illetve elfogadásának. A bíróság az egyes bizonyítékok kellően indokolt elfogadásával - mérlegeléssel - olyan tényállást is megállapíthat, amely a fél előadásával vagy az általa hivatkozott bizonyíték tartalmával nem áll ugyan összhangban, a per egyéb adataira figyelemmel azonban nem okszerűtlen (BH 2001/301. sz. jogeset). Ezzel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság utal az elsőfokú ítélet 7-9. oldalán, valamint a másodfokú részítélet 5. oldalán részletesen kifejtettekre. A cselekvőképtelen állapot megítélése elmeorvoszakértő kompetenciájába tartozik, ezért a kért grafológus szakértői bizonyítás mellőzése nem jogszabálysértő.
Alaptalan a felperes álláspontja a közjegyző érdekeltségét illetően is. A közjegyző az 1991. évi XLI. törvény (Ktv.) közjogi felhatalmazása alapján jogügyletekről, jogi jelentőségű tényekről közokiratot készít stb. Az Alkotmánybíróság több határozatában rámutatott arra, hogy a közjegyzők az igazságszolgáltatási tevékenység részét alkotó jogalkalmazói tevékenységet végeznek (108/8/92., 944/B/1994., 30/2004. AB határozat). A Ktv. 1. § alapján végzett foglalkozás gyakorlása közjogi tartalmú: a tevékenységi formák normatívan előírtak és formalizáltak. A Legfelsőbb Bíróság 3/2004. sz. PJE határozata (BH 2005/3. sz.) szerint a közjegyző tevékenysége közhatalmi tevékenységnek minősül. A közvégrendeletet készítő közjegyző érdekeltségére ezért a felperes okkal nem hivatkozhat.
A kifejtettek alapján az eljárás megismétlésére ok és szükség nincsen, a megállapított tényálláson alapuló elsődleges kereset elutasítása a felperes által hivatkozott okból nem jogszabálysértő.
A másodlagos kereset körében az eljárt bíróságok megállapították, hogy az örökhagyó valóban befolyásolható volt. Ugyanakkor úgy ítélték, hogy nem tisztességtelen befolyás, hogy az I. r. alperes a rászoruló, rokonaitól távollakó örökhagyót felesége halála után ápolta, gondozta és ezért az örökhagyó a javára végrendelkezett.
A Ptk. 649. § (1) bekezdés c) pontja alapján a felperest annak kétséget kizáró bizonyítása terhelte, hogy az I. r. alperes tisztességtelen befolyással bírta rá az örökhagyót a végintézkedésre, amelyet különben nem tett volna meg. Tisztességtelen minden olyan, a társadalom erkölcsi megítélése szerint meg nem engedett magatartás, amely alkalmas arra, hogy az örökhagyót a valóságos végakaratának nem megfelelő intézkedésre késztesse. Nem minősül ilyennek az a tény, hogy az I. r. alperes az örökhagyót a közjegyzőhöz elkísérte, hogy az örökhagyó pénzéből a közjegyzői díjat kifizette és Központi Nyilvántartóban való bejegyzésről készült kártyát átvette. A végrendelet tételét megelőző más, tisztességtelen befolyásra utaló tényekre pedig a felperes nem hivatkozott és ilyet az eljárás során nem is bizonyított.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.321/2007. szám)
A 2005. január 25-én elhunyt örökhagyónak a felperes a törvényes örököse, az alperesek a neki segítséget nyújtó szomszédai és a 2005. január 24-én tett szóbeli végrendeletében nevezett örökösei.
A hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékából két bankszámla követelést az I. r. alperes, az örökhagyó személygépkocsiját a II. r. alperes részére adta át a felek közötti öröklési jogi vitára figyelemmel ideiglenes hatállyal, az örökhagyó szóbeli végrendelete alapján.
A felperes keresetében a szóbeli végrendelet érvénytelenségének megállapítását kérte a szóbeli végrendelet tételéhez megkívánt törvényi feltételek hiánya miatt.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A megállapított tényállás szerint az örökhagyó egyedül élt, róla legalább 10 éve az alperesek gondoskodtak. Rosszindulatú daganatos betegségben, szívbetegségben, cukorbetegségben szenvedett, melyekkel orvosi kezelés alatt állt. 2004. december 24-től 31-ig kórházban volt, 2005. január 13-án egyéjszakás kórházi megfigyelés után otthonába bocsátották. 2005. január 21-én onkológiai kezelésen vett részt.
2005. január 24-én az I. r. alperessel P.-n ügyvédet keresett, mert végrendelkezni kívánt. Végrendeletét a felkeresett ügyvédek elkészíteni nem tudták, az alperesi jogi képviselővel egy későbbi időpontban állapodtak meg a végrendelet elkészítéséről.
2005. január 24-én az I. r. alperes vacsorát vitt az örökhagyónak, aki elpanaszolta, hogy nem érzi jól magát. Kijelentette, hogy szóban kíván végrendelkezni és az I. r. alperes ehhez hívjon két tanút. Az I. r. alperes az örökhagyót személyesen ismerő T. J.-t és V. Z.-t hívta be, akik együttes jelenlétében az örökhagyó szóban kijelentette, hogy végrendelkezni kíván és halála esetére a házat a p.-i rokonokra, minden további vagyonát az I. r. alperesre, a gépkocsit a II. r. alperesre hagyja. Az örökhagyót másnap délelőtt otthonában holtan találták. A halottvizsgálati bizonyítvány szerint a halálához közvetlenül vezető betegség tüdő-ödéma, megelőző betegség balkamra elégtelenség, kamrai aritmia, a halál alapjához szolgáló betegsége idült ischémiás szívbetegség, hozzájáruló kísérő betegség a vakbél rosszindulatú daganata volt.
Az orvosszakértői vélemény szerint az örökhagyónál fennálló szívmegállást okozó ritmuszavar bekövetkezte kiszámíthatatlan, jelentkezése nem szükségszerű és bekövetkezése előre nem látható. A szív ingerképzésének kimaradása közvetlenül életveszélyes állapotot jelent. Az ilyen szívbetegség tüneteinek jelentkezését közvetlenül megelőző időszakban a betegek gyakran éreznek halálfélelmet.
Az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy az örökhagyó betegségei jellege miatt a szóbeli végrendelet tételekor az életét fenyegető rendkívüli helyzetben volt. Megállapította azt is, hogy a településen ügyvéd nem lakik, az örökhagyó jogban járatlan volt, alappal lehetett abban a tudatban, hogy írásbeli végrendeletet nem tud készíteni. A jelenlévő I. r. alperesnek és a tanúknak sem volt ismerete arról, hogy írásbeli magánvégrendelet miként készíthető, ezért megállapította azt is, hogy az örökhagyó írásbeli végrendeletet nem, vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetett volna. Ítéletét a Ptk. 634. és 635. §-ára alapította.
A felperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, megállapította, hogy az örökhagyónak a 2005. január 24-én tett szóbeli végrendelete a felek egymás közötti viszonyában érvénytelen.
Az ítélet indokolása szerint a bizonyított tényekből helyesen vonta le az elsőfokú bíróság azt a következtetést, hogy a végrendelet tételekor az örökhagyó az életét fenyegető rendkívüli helyzetben volt. A másik törvényi feltétel megvalósulása azonban nem állapítható meg. Ezt az összes körülmény egybevetésével, de elsősorban az örökhagyó személyes tevékenységi képességét vizsgálva kell elbírálni. A perben nem merült fel adat arra, hogy az örökhagyó tevékenységi képessége nem terjed ki arra, hogy végakaratát maga leírja, vagy a más által leírt végrendeletet aláírja. Az örökhagyó a szóbeli végrendelet tételét közvetlenül megelőzően a konyhaasztalnál ülve megvacsorázott, itt fogadta a végrendeleti tanúkat és mondta el végakaratát. Az I. r. alperes is úgy nyilatkozott, hogy képes lett volna egy írásbeli végrendelet aláírására. V. Z. tanú véleménye is az volt, hogy nem látszott annyira betegnek, szerinte le tudta volna írni maga is végrendeletét, a másik tanú sem észlelt az aláírási képességességet kérdésessé tevő körülményt. A háziorvos vallomása szerint az örökhagyó a december 23-i eszméletvesztéssel járó roszszullétét követően is tudta a kezeit mozgatni, írás- képességét ugyan nem ismerte, de az örökhagyó otthonában haláláig képes volt magát ellátni. E bizonyítékokból pedig arra lehet következtetni, hogy az örökhagyó a szóbeli végrendelet tételekor legalább az aláírás-képességgel rendelkezett és nem lett volna akadálya, hogy a végrendeleti tanúk bármelyike végakaratát lejegyezze és azt aláírja.
A jogerős ítélet "megváltoztatásával a kereset elutasítása és a felperes perköltségben marasztalása iránt" az alperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontjuk szerint okszerűtlen, téves és íratellenes, ezért jogszabálysértő annak megállapítása, hogy nem állt fenn a szóbeli végrendelet tételének azon jogszabályi feltétele, hogy az örökhagyó írásbeli végrendeletet egyáltalán nem, vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetett volna.
Azzal érveltek, hogy a PK 85. számú állásfoglalás és a BH 2004. évi 362. számú eseti döntése szerint az érvénytelenség bizonyítása a megtámadásra jogosult felperest terhelte. A perben a felperesnek tanúk kihallgatására irányuló bizonyítási indítványa volt, míg az orvosszakértői bizonyítást az alperesek kérték. A szakértő azonban nem vizsgálta azt, hogy az örökhagyó írásbeli végrendeletet nem, vagy csak jelentős nehézséggel tehetett volna. Álláspontjuk szerint, az örökhagyó betegségeire figyelemmel ennek megítélése a Pp. 177. § (1) bekezdése alapján ugyancsak orvosszakértői vélemény beszerzését indokolta volna, mert ehhez a laikus tanúk vallomása nem elegendő. A bíróság ezért a Pp. 206. §-át sértve állapította meg a tényállást, és a bizonyítási teher szabályát megfordítva döntött.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására és az alperesek perköltségben marasztalására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta, az alábbiak szerint.
A hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó szóbeli végrendelete alapján a hagyatékot az alperesek részére adta át, ezért a perben az öröklési igénnyel fellépő felperest terhelte a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt bizonyítási teher alapján a megtámadásra vonatkozó anyagi jogi (PK 85.), valamint a Ptk. 634. §-ban írt feltételek hiányának a bizonyítása. Azt, hogy az örökhagyó a szóbeli végrendelet tételekor az életet fenyegető rendkívüli helyzetben volt, a perben eljárt bíróságok megállapították.
Az írásbeli végrendelet tételének kizárt voltát vagy jelentékeny nehézségét azonban eltérően ítélték meg.
Arra nézve, hogy milyen körülmények alkalmasak a szóbeli végrendelet tételére, a Legfelsőbb Bíróság PK 88. számú állásfoglalása ad iránymutatást, kiemelve azt, hogy a két törvényi feltételnek együttesen és objektíve kell fennállnia.
Az elsőfokú bíróság a második törvényi feltétel fennálltát nem az örökhagyó állapotával összefüggésben állapította meg, hanem csupán jogban járatlanságával és azzal indokolta, hogy az adott településen ügyvédi közreműködéssel írásbeli végrendelet alkotására nem volt lehetőség.
Az elsőfokú bíróság által feltárt tényekből és körülményekből, amelyeket a másodfokú bíróság ítélete 4. és 5. oldalán kifejtett és mérlegelt, megállapítható volt, hogy az örökhagyó legalább az aláírás képességével rendelkezett. A felperes által kihallgatni kért tanúk vallomása és az azzal egyező I. r. alperesi személyes előadás alapján az örökhagyó írásképességének fennállása megalapozottan megállapítható volt, ezért ebben a kérdésben további orvosszakértői vélemény beszerzése sem volt indokolt. Az írásbeli végrendelet tételének kizárt volta, vagy jelentékeny nehézsége ugyanis nem feltétlenül igényel orvosszakértői megítélést. A Pp. 177. § (1) bekezdésének megsértésére és a tényállás feltáratlanságára, ezért az alperesek okkal nem hivatkozhatnak. A másodfokú bíróság pedig iratellenes és nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésre nem jutott, ezért a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltak megsértése sem állapítható meg.
A Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt bizonyítási teher szabályára figyelemmel nem okszerűtlen annak megállapítása, hogy az érvényes szóbeli végrendelet tételéhez szükséges második törvényi feltétel nem állt fenn. Mivel a törvényi feltételeknek együttesen és objektíven kell fennállniuk, nincs jelentősége annak, hogy az örökhagyó azt hitte, hogy ügyvéd nélkül szakszerű írásbeli végrendeletet nem tehet.
A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott és az ügy érdemi elbírálására is lényeges kiható eljárási szabálysértés nem áll fenn, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.285/2007. szám)
A felperesek keresetükben K. M. örökhagyó 1986. július 23-án megalkotott írásbeli magánvégrendelete érvénytelenségének megállapítását kérték arra való hivatkozással, hogy a végrendeletet nem az örökhagyó írta és írta alá, a végrendelkezési nyilatkozattételre az örökhagyót azon utóbb meghiúsult várakozása indította, hogy az alperes vele majd házasságot köt, és a végrendelet nem tartalmazza a végrendeleti örökösként megnevezett alperes személyi adatait (születési idejét és anyja nevét).
Az alperes az érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a keresetet elutasította.
Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a felperesek apai ágon a 2004. január 2-án elhalálozott örökhagyó féltestvérei. Az örökhagyó az 1970-es években előbb munkatársi, majd szerelmi kapcsolatba került a K.-n lakó alperessel. A kapcsolatuk tartama alatt az örökhagyó közölte a már nős alperessel, hogy tőle gyermeket szeretne, ettől azonban az alperes elzárkózott, ezért a kapcsolatuk egyre inkább megromlott, majd 1985-re megszakadt. Az örökhagyó rendszeresen naplót vezetett.
Az 1986. július 23-án alkotott írásbeli magánvégrendeletében az örökhagyó az ingatlanvagyonának örököseként az alperest nevezte meg, majd a végrendeletet 1986. szeptember 16-án a b-i Ügyvédi Munkaközösségben - az 1988-ban elhalálozott dr. M. I. ügyvédnél - letétbe helyezte. A munkaközösség vezetője: dr. R. M. az 1988. április 5-én kelt, az örökhagyónak megküldött levélben igazolta, hogy a végrendeletet 1986. szeptembere óta letétként őrzik. Az igazolást az örökhagyó halála után anyai ági rokonai találták meg. Az örökhagyó az 1980-as években B.-ről K.-ra költözött és ezt követően az anyai ági rokonaival levelezés útján tartott kapcsolatot.
A közjegyző az örökhagyó ingatlan vagyonát, két lakásingatlant - a perbeli végrendelet alapján - végrendeleti öröklés jogcímén ideiglenes hatállyal az alperesnek, az ingó hagyatékát pedig törvényes öröklés jogcímén egymás közt egyenlő - személyenként 1/8 - arányban teljes hatállyal az örökhagyó édesapja leszármazóinak: a felpereseknek és a perben nem álló három örököstársuknak adta át, azzal, hogy a törvényes örökösök a hagyatéki eljárásban figyelembe nem vett igényeiket polgári per útján érvényesíthetik.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság a keresetet elutasító döntését azzal indokolta, hogy - a számos összehasonlító írásminta összevetésével elkészített, a szükséges mértékig részletezett és meggyőzően megindokolt - aggálytalan igazságügyi írásszakértői vélemény szerint a vitás végrendelet az örökhagyótól származik. A szakértői vélemény helyességét alátámasztotta dr. R. M. ügyvéd tanúvallomása, a végrendelet ismertté válásának körülményei, az ügyvédi letétbe helyezésről szóló igazolás, valamint a letétkezelőnél keletkezett iratok. Mindezek miatt a felperesek újabb írásszakértő kirendelése iránt előterjesztett bizonyítási indítványát - mint szükségtelent - elutasította. A peradatok Pp. 206. §-ának (1) bekezdése szerinti értékelése alapján tényként állapította meg, hogy a végrendelet szövege és névaláírása az örökhagyótól származik, és hangsúlyozta, hogy ennek ellenkezőjét a felperesek - a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint őket terhelő bizonyítási kötelezettség ellenére - nem bizonyították.
A végrendelet a Ptk. 629. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt kritériumoknak megfelel, a végrendeleti örökös alperes személyi adatai a végrendeletnek nem szükségképpeni tartalmi elemei, ezért azok feltüntetésének elmaradása sem eredményezi a végrendelet érvénytelenségét.
A felpereseket terhelte annak a bizonyítása is, hogy az örökhagyót a végintézkedés megtételére a felperesek által hivatkozott, de utóbb meghiúsult várakozás indította, illetve, hogy anélkül az örökhagyó a végrendeletet nem tette volna meg. Értékelte az elsőfokú bíróság azt, hogy a végrendeleti juttatás ilyen okát a végrendelet még utalás szintjén sem tartalmazza és ez hitelt érdemlő módon a per egyéb adataiból sem következik. Az örökhagyó várakozása ugyanis nem állhatott fenn, mert a végrendelet megtételekor az alperes a többgyermekes apaként házasságban élt, és a naplófeljegyzésekből következően erről az örökhagyó is tudott. Az örökhagyóval az alperes nem kívánt házasságot kötni, a közös gyermekvállalástól is elzárkózott, majd a kapcsolatuk meg is szakadt. A végintézkedés tételétől a az örökhagyó haláláig több mint 17 év telt el, ezért életszerűtlen az, hogy az örökhagyó várakozása téves voltát időközben felismerve a végrendeletét nem vonta volna vissza, és nem alkotott volna újabb, más tartalmú végrendeletet.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperesek fellebbezéssel éltek annak megváltoztatása és az általuk megjelölt okok alapján a keresetüknek helytadó ítélet hozatala iránt.
A fellebbezési eljárásban hivatkoztak arra is, hogy a végrendelet nem a keltezésének időpontjában, hanem másfél évtizeddel később készült, tehát azt viszszadátumozták, ezért az olyan kellékhiányos írásbeli magánvégrendeletnek minősül, amelyet az öröklés rendjének megállapításakor figyelmen kívül kell hagyni. E tényállításuk alátámasztására grafológus szakértői véleményt csatoltak.
Az alperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását kérte.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság a per eldöntéséhez szükséges körben lefolytatta a bizonyítást, a peradatok okszerű mérlegelésével helyesen állapította meg a tényállást, helyes az arra alapított érdemi döntése, és a másodfokú bíróság annak indokaival is egyetértett.
A fellebbezésben foglaltakra tekintettel rámutatott arra, hogy a Pp. 213. §-ának (1) bekezdése és 215. §-a szerint a fellebbezési eljárás kereteit a kereseti kérelem határozza meg, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét csak a kereseti kérelem korlátain belül bírálhatta felül. Erre tekintettel mellőzte a másodfokú bíróság mindazon felperesi feltevések, illetve hivatkozások (pl. kényszer, fenyegetés, az örökhagyó halálával kapcsolatos bűncselekmény gyanúja, dr. R. M. ügyvédnek a végrendelettel kapcsolatban az ági és a törvényes örökösök felé tett állítólagos ajánlata, a közjegyzői eljárás lefolytatásának módja stb.) érdemi elbírálását, amelyek a kereseti kérelmük alapjául szolgáló érvénytelenségi okok megállapíthatósága szempontjából nem relevánsak és ezért nem is vizsgálhatók.
Az elsőfokú eljárás során beszerzett igazságügyi írásszakértői vélemény határozott megállapítása szerint a végrendeletet az örökhagyó írta és ő is írta alá. A szakértői módszer lényegéről és az elvégzett vizsgálatokról is számot adó szakvélemény és annak a felperesek észrevételeire adott kiegészítése aggálytalan, nem hiányos, nem homályos, a helyességéhez kétség nem fér, sőt azt a per egyéb adatai is alátámasztják.
Nem kérdőjelezi meg az írásszakértői vélemény helyességét a felperesek által a fellebbezési eljárásban becsatolt "előzetes szekértői vélemény" sem. A magánszakértői véleményből ugyanis az tűnik ki, hogy a szakértő, sem az eredeti végrendeletet, sem a végrendeletben szereplő személy kézírását nem vizsgálta, a megállapításai elsősorban nem a kereset elbírálása körében releváns tények igazolására irányulnak, hanem a felperesek keresetével nem érintett egyéb körülményeket próbálnak alátámasztani, egyes megállapításai pedig túlmutatnak a grafológus szakértői kompetencia körén.
Az elsőfokú eljárásban kirendelt igazságügyi írásszakértő nem a per eldöntése szempontjából lényeges kérdések körében utalt a grafológus kompetenciára.
A végrendelet tartalmából kétséget kizáróan megállapítható, hogy mire irányult az örökhagyó végakarata és a végrendelet tartalmazza azokat az adatokat is, amelyek a végrendeleti örökös kétséget kizáró azonosítására alkalmasak (név, lakcím), ezért a végrendelet nem kellékhiányos.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 3. §-ának (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően tájékoztatta a felpereseket, hogy a kereseti kérelmük alapjául állított tények vonatkozásban őket terheli a bizonyítás kötelezettsége és a Pp. 145. §-ának (6) bekezdése, valamint a Pp. 235. §-a alapján felhívta őket a bizonyítási indítványaik előterjesztésére. Az ennek eredményeként lefolytatott bizonyítási eljárás során nem nyert igazolást, hogy az örökhagyót a végrendeleti rendelkezés megtételére a felperesek által megjelölt feltevés vagy várakozás indította volna.
A jogerős ítélet ellen a felperesek felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő elsődlegesen a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása és a keresetüknek helytadó ítélet hozatala, másodlagosan pedig a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, a következők szerint.
Téves, mert a Ptk. és a Pp. anyagi jogi és eljárásjogi rendelkezéseivel, valamint az azokhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlattal is merőben ellentétes a felperesek azon felülvizsgálati érvelése, hogy egyrészt a végrendelet érvénytelenségére konkrét érvénytelenségi ok megjelölése nélkül, "általában" is lehetne hivatkozni, másrészt a másodfokú eljárásban becsatolt bizonyítékok érdemi vizsgálata - különösen a végrendelet megalkotásának időpontja vonatkozásában - akkor is a Ptk. 629. § (1) bekezdés a) pontjára alapított kereseti kérelmük keretei közé tartoznék, ha a keresetüket valóban a jogerős ítélet által megjelölt három konkrét érvénytelenségi okra alapították volna.
A Ptk. 629. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint az írásbeli magánvégrendelet érvényes, ha annak végrendeleti minősége, keltének helye és ideje magából az okiratból kitűnik, továbbá, ha a végrendelkező azt elejétől végig maga írja és aláírja. A Ptk. 649. §-a (1) bekezdésének b) pontja értelmében érvénytelen a végrendeleti rendelkezés, ha az örökhagyót annak megtételére valaminek a téves feltevése vagy valamely utóbb meghiúsult várakozás indította, feltéve, hogy az örökhagyó a rendelkezést különben nem tette volna meg. A Ptk. 653. §-a értelmében pedig a végrendelet érvénytelenségére, illetőleg hatálytalanságára csak az hivatkozhat, aki az érvénytelenség, illetőleg a hatálytalanság megállapítása esetén maga örököl vagy tehertől mentesül.
Az idézett anyagi jogi szabályokból, valamint a Pp. - fenti 1. pontban idézett - a Pp. 121. §-a (1) bekezdésének c) pontjában foglaltakból ugyanakkor az következik, hogy a végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló keresetlevélben fel kell tüntetni - többek között - az érvényesíteni kívánt konkrét érvénytelenségi okot, az annak alapjául szolgáló tényeknek és azok bizonyítékainak előadásával.
A Legfelsőbb Bíróság - idézett törvényhelyekhez kapcsolódó - PK 85. számú állásfoglalásának b) pontja ugyanis kimondja, hogy a "valamely okirati kellék hiánya vagy esetleges akarathiba a végrendeletet jogi létezésétől nem fosztja meg, hanem csupán érvénytelenné teszi, és az érvénytelenség hivatalból nem, hanem csak akkor vehető figyelembe, ha arra az érdekelt hivatkozik." Az állásfoglalás b) pontjához fűzött indokolás egyértelmű abban, hogy "a Ptk. 653. §-a értelmében a végrendelet érvénytelenségét (és hatálytalanságát) hivatalból nem kell vizsgálni, hanem csak akkor, ha arra az érdekelt hivatkozik". Ennek egyik következménye, hogy "a végrendeletet csak az érvényesített megtámadási ok alapján és csak a perben álló felek egymás közötti viszonyában (inter partes) lehet érvénytelennek nyilvánítani, és - az esetleges félreértések kiküszöbölése végett - szükséges az, hogy ez az ítélet rendelkező részében kitűnjék."
Nincs jogi lehetősége tehát a bíróságnak arra, hogy a végrendelet érvénytelenségét - akár alaki okból akár akarathiba miatt - az arra jogosult fél által konkrétan megjelölt Ptk.-beli jogcím alapján, de az általa érvényesített megtámadási októl eltérő, egyéb érvénytelenségi ok miatt állapíthassa meg. Fogalmilag kizárt ezért az is, hogy a végrendelet megtámadására egyébként jogosult fél a végrendelet érvénytelenségének a megállapítására irányuló igényét konkrét érvénytelenségi ok megjelölése nélkül, "általánosságban" érvényesíthesse.
A Pp. 177. §-ának (6) bekezdése kimondja, hogy a bíróság a fél kérelmére - ha a bizonyítás szempontjából szükségesnek látszik - a kirendelt szakértő helyett más szakértőt rendelhet ki. A Pp. 182. §-ának (3) bekezdése egyértelmű abban, hogy ha a szakvélemény homályos, hiányos, önmagával vagy más szakértő véleményével, illetve a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér, a szakértő köteles a bíróság felhívására a szükséges felvilágosítást megadni, és a bíróság a fél erre irányuló indítványa alapján más szakértőt rendelhet ki.
A perbeli esetben az igazságügyi írásszakértői vélemény homályos vagy hiányos nem volt, és a felek jogvitájának az eldöntésére irányadó - Ptk. 629. §-a (1) bekezdésének a) pontjában és 649. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt - anyagi jogi szabályok alkalmazásához szükséges tények köre a rendelkezésre álló peradatok alapján megalapozottan megállapítható volt, nem sértett tehát eljárásjogi szabályt az első- és másodfokú bíróság azzal, hogy a per eldöntéséhez már szükségtelen igazságügyi grafológus szakértői bizonyítás elrendelését mellőzte.
Az első- és másodfokú bíróság az ítéletének indokolásában - a Pp. 221. §-ának (1) bekezdésében foglalt követelményeknek megfelelően - röviden előadta az általa megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozott azokra a jogszabályokra, amelyeken az ítélete alapszik, megemlítette röviden azokat a körülményeket, amelyeket a bizonyítékok mérlegelése során irányadónak vett, és utalt azokra az okokra is, amelyek miatt valamely tényt nem talált bizonyítottnak, illetőleg amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte.
Ennél részletesebb indokolási kötelezettséget sem a Pp. hivatkozott §-a sem más eljárásjogi szabály nem ró a bíróságra, alaptalanul hivatkozik tehát a felperes arra, hogy a perben eljárt bíróságok az indokolási kötelezettségüknek nem tettek volna eleget. Ilyen részletes indokolási kötelezettség az első- és másodfokú bíróságot a végrendeletet letétként kezelő ügyvéd tanúvallomása vonatkozásában sem terhelhette, hiszen a felpereseknek a nevezett ügyvéddel kapcsolatos érvelési nem tényeken, hanem feltételezéseken alapulnak, az ügy "koronatanúja" pedig - a felperes érvelésével ellentétben - nem az ügyvéd tanú, hanem maga a végrendelet volt, amely viszont bizonyítottan az örökhagyótól származik.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.565/2007. szám) ■
Visszaugrás
