A gyűlöletbeszéd témakörében számtalan tanulmány született már, melyek bemutatják a büntetőjogi szabályozásra Magyarországon eddig tett kísérleteket, s elemzik a kérdéskör alkotmányos környezetét. Ezekből azonban sokszor kimarad az, amire a jogalkotó az eddigi próbálkozások során már több alkalommal felhívta a figyelmet, illetve amire Kovács Péter alkotmánybíró utal az Alkotmánybíróság legutóbbi, a gyalázkodás büntetőjogi tényállása tárgyában hozott határozatához fűzött párhuzamos indokolásában, vagyis annak vizsgálata, hogy Magyarország számára a hatályos nemzetközi és európai jogi kötelezettségek előírják-e az ilyen magatartások pönalizálását.
A gyűlöletbeszéd, a gyalázkodás fogalma a jogirodalomban kialakult, általánosan elfogadott definíció hiányában, tartalmilag akként határozható meg, hogy az az olyan verbális, vagy nonverbális megnyilvánulást jelenti, amely az egyes - jellemzően faji, nemzeti, etnikai, vallási, illetve nemi identitás, fogyatékosság vagy más tulajdonságuk szerinti - közösségeken, csoportokon keresztül érvényesülve a csoport-tagok emberi méltóságát, őket durván megalázva sérti. Az Alkotmánybíróság legutóbbi határozatában kifejtette, hogy mivel a gyűlöletbeszédnek kialakult definíciója nincsen, abba beleférhet más bűncselekmény is. Ennek ellenére a szerzők álláspontja szerint a gyűlöletbeszéd - bár nemzetközi jogi vagy európai jogi felfogásban lehet, de büntetőjogi terminológiaként semmiképpen - nem gyűjtőfogalom, hiszen például - az alkotmánybírósági határozatban is hivatkozott - közösség elleni izgatás, vagy a nemzeti jelkép megsértése már kialakult büntetőjogi kategóriák. A gyűlöletbeszéd - ha büntetőjogi fogalomként definiáljuk - a gyűlöleti indíttatású erőszakkal, vagy annak közvetlen veszélyével párosuló magatartásokat nem fedi le, hanem az ezeken túli gyűlölködő, kirekesztő, szélsőséges nézetek kifejezésének, hangoztatásának, a megkülönböztetésnek olyan formája, mely az emberi méltóságot súlyosan sérti.1 A következőkben a nemzetközi és európai jogi szabályozás áttekintése során arra keressük a választ, hogy az - a gyűlöletbeszéd fenti meghatározása mellett - valóban büntető jogalkotási kötelezettséget teremt-e Magyarország számára, s ha igen, van-e teendője és milyen lehetőségei vannak a magyar törvényhozónak.
A gyűlöletbeszéd, a szélsőséges, rasszista, nacionalista, antiszemita megnyilvánulások Európa történetében messze nem hagyomány nélküliek, és az utóbbi időben sajnos újra kezd elterjedni a társadalomban az idegengyűlölet, s a rasszista jellegű politikai megnyilvánulások sem példa nélküliek. Megemlíthető itt a Haider és az általa vezetett Szabadság Párt választási sikere Ausztriában 1999-ben, Franciaországban 2002-ben az elnökválasztáson a Francia Nemzeti Front vezéralakja, Jean-Marie Le Pen sikere,2 vagy a Hollandiában jelenlévő iszlámellenesség, avagy az Angliában és Németországban jellemző idegenellenesség, de például a szélsőjobboldal előretörése is Lengyelországban, vagy Szlovákiában. Sajnálatos módon Magyarország történelmét sem kerülte el a jobboldali radikalizálódás - gondoljunk a nyilas terrorra - s az utóbbi néhány évben újra teret nyertek a szélsőséges megnyilvánulások. Sőt, mi több, az Európai Unióban - gyakorlatilag a demokrácia biztosította lehetőségeket, eszközöket használva, s egyúttal a demokráciát rombolva - szintén megjelentek és egyre markánsabban vannak jelen a szélsőségek képviselői, amit mi sem szemléltet jobban mint a nemrégiben megtartott európai parlamenti választások eredménye. Az Európai Parlament honlapján közzétett adatok szerint összesen 94 olyan "egyéb" kategóriába sorolt képviselő jutott be - vagyis csaknem 13% - akik egyik korábbi frakcióhoz sem sorolhatók, s e kategóriába túlnyomó többségében az olyan radikális pártok képviselői tartoznak, mint a magyar Jobbik, illetve a holland Szabadságpárt.3
A különböző gyalázkodó megnyilvánulások pusztán erkölcsileg is messze elítélendőek, mindemellett szomorú történelmi példák sora igazolja, hogy az először "csak" - Magyarországon egyébként a véleménynyilvánítás szabadsága által védelmezett - verbális kirekesztő jellegű megnyilvánulások gyakorlatilag az előkészületét, előszobáját jelentették, illetve jelenthetik a rasszizmus és idegengyűlölet által vezérelt, s jelenleg is büntetőjogi következményekkel járó erőszakos megnyilvánulásoknak, végső soron pedig az egyes társadalmi, vagy más csoportok kiirtására tett kísérleteknek is.
Felismerve a fenti összefüggést és tanulva a történelmi tapasztalatokból az egyes országok a rasszizmus és az idegengyűlölet jelentette államhatáron átívelő kihívásra válaszul számos intézkedést tettek, s tesznek folyamatosan a kirekesztő megnyilvánulásokkal szembeni fellépési lehetőségének megteremtése és működtetése érdekében. Az alapvető emberi jogok tárgyában született nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós források a szabad véleménynyilvánítás jogának rögzítése mellett, kivétel nélkül rendelkeznek e jog korlátozásának lehetőségéről is, sőt van olyan is, amely kifejezett korlátozást, korlátozási kötelezettséget is előír. Mindez egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy a véleménynyilvánítási szabadság kiemelkedő jelentősége ellenére sem korlátozhatatlan alapjog. Értelemszerűen ebben a szellemben születtek, s a véleménynyilvánítás szabadságának korlátait képezik azok a szabályozási kötelezettséget teremtő jogforrások, illetve kötelező erővel nem bíró, mégis a részes államok által széleskörűen elfogadott ajánlások, jelentések is, melyeket kifejezetten az egyes megkülönböztető jellegű magatartások, ezek között a gyalázkodás, illetve gyűlöletbeszéd elleni fellépés jegyében fogadtak el.
A szélesebb körű, globális jellegű együttműködéstől a szűkebb körű, regionális egység felé haladva elsőként az ENSZ, mint világméretű nemzetközi szervezet keretei között tett erőfeszítéseket mutatjuk be. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának4 (a továbbiakban: Egyezségokmány) 19. cikke - összhangban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával - a szabad véleménynyilvánítás jogának mindenki számára történő biztosítása mellett egyúttal rögzíti azt is, hogy e jog gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel jár, ebből következően a véleménynyilvánítás szabadsága az Egyezségokmányban meghatározott feltételek együttes megléte esetén korlátozható. Mindezeken túl az Egyezségokmány 20. cikkében kifejezetten korlátozási kötelezettséget is megállapít, amikor úgy rendelkezik, hogy "[t]örvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat".5
Ugyancsak a véleménynyilvánítási szabadság korlátja, s egyúttal a büntetőjogi szabályozás általi korlátozás kötelezettsége olvasható ki a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló egyezmény6 (a továbbiakban: ENSZ-egyezmény) 4. cikkéből is, mely szerint "[a] részes államok elítélnek minden olyan propagandát és minden olyan szervezetet, amely egy bizonyos fajnak vagy egy bizonyos színű vagy etnikai származású személyek csoportjának felsőbbrendűségét hirdető eszméken vagy elméleteken alapszik vagy a faji gyűlöletet és megkülönböztetést valamilyen formában igazolni vagy előmozdítani igyekszik, és vállalják, hogy az ilyen megkülönböztetésre irányuló minden izgatás vagy eljárás gyökeres kiirtására haladéktalanul pozitív intézkedéseket hoznak és ebből a célból, kellő figyelemmel az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjában foglalt elvekre és a jelen egyezmény 5. cikkében világosan kifejtett jogokra, egyebek között:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
