Az egészséghez való jogot már jóval időszámításunk előtt keletkezett törvénykönyvek is megfogalmazták. Hammurabi törvénykönyve, az Ószövetség és számos más jogforrás is egyértelművé tette, hogy az egészség érték, amelyet jogi és valláserkölcsi eszközökkel is védeni szükséges. Az egészséget elveszíteni mindig könnyebb, mint megtalálni, miként az egészséget elvenni is könnyebb, mint visszaadni. Mivel az egészség az emberi élet minőségének egyik fokmérője, a régi jogalkotók is a legfontosabb szabályozandó területek közé sorolták az egészség védelmét. Ezt kezdetben a büntetőjogi prevenció volt hivatott biztosítani. Az egészséget sértő bűncselekménnyel okozott kár megtéríttetése is inkább büntetőjogi szankció volt, semmint polgári jogi jogintézmény. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire az egészségsértés esetén alkalmazott büntetőjogi büntetés mellett (illetve volt, amikor helyett) a polgári jogi prevenció és reparáció is megjelent az egészséghez való jog védelmében. Mivel az egészséghez való jog területén a büntetőjogi pénzbeli szankciótól a polgári jogi pénzbeli szankció alkalmazásáig az emberiség a jogtörténet hosszan elnyúló folyamán jutott el, nem lehet és nem is érdemes a büntetőjogi deliktumból származó deliktuális polgári jogi felelősség pontos megjelenési időpontját keresni az egészséghez való jog története során. A római jogi lex Aquilia a Kr. e. III. században csak egy a felsorolható jogtörténeti relikviák közül. A lex Aquilia értelmében a rabszolgában, az állatban és a dologban jogellenesen okozott kárt meg kellett téríteni. A római jogban injuriának nevezett deliktum a személyiségi jog megsértését jelentette: így például a testi épség, az egészség, vagy a becsület megsértését.[1] Váradi Ágnes az Orvosi Hetilapban 2008-ban megjelent cikkében a római jogász Gaiust hivatkozta, aki szerint az az orvos, aki a beteget megfelelően megoperálta, de az utókezelést elmulasztotta, a lex Aquilia szerint felel.[2] A római jog szerint, ha az orvos egy rabszolgán követett el orvosi műhibát, a rabszolga tulajdonosa dologrongálásért perelhette az orvost. A szabad jogállású betegekkel kapcsolatban kevesebb forrásra támaszkodhatunk. Ha egy orvos szabad jogállású embert szándékosan megölt, vagy a megölésében közreműködött, súlyos büntetéssel kellett számolnia.[3] A Kr. u. VI. században összeállított Digesta 9.2.7.8 szöveghelye szerint, ha egy orvos professzionális hozzáértés nélkül operált meg egy idegen rabszolgát, és így kárt tett benne, akkor vagy vállalkozási szerződés alapján lehetett megállapítani a felelősségét a rabszolga tulajdonosa felé, vagy idegen dologban vétkesen okozott kárért tartozott kártérítési felelősséggel a rabszolga tulajdonosának.[4] A római jogban a Kr. e. 286-ból származó lex Aquilia szerinti damnum injuria datum deliktuma még nem felelt meg a mai kor kártérítési jogának, de a Kr. u. 1234. évi Liber Extra szerinti damnum injuria datum már jól alkalmazható az orvos szakszerűtlen és vétkes magatartásával a betegének okozott károkra.[5]
Számos retrospektív elmélet foglalkozott azzal, hogy a büntetőjogi és a polgári jogi felelősség egymástól elkülönülő és párhuzamosan felhívható lehetőségének jogtörténeti időpontját minél pontosabban megjelölje, de az egészséghez való jog jelenlegi jogdogmatikai szerepe és gyakorlati érvényesülése nem teszi szükségessé a jogtörténeti ókor és középkor időszakának vizsgálatát. Az egészséghez való jog az emberiség kultúrtörténeti fejlődésével és ezen belül az emberiség jogtörténeti evolúciójával együtt, fokozatosan fejlődött azzá, aminek ma látjuk. Az egészséghez való jog nem egyik pillanatról a másikra jelent meg, és az egészségsértés kapcsán sem köthető konkrét évszámhoz a büntetőjogi és a polgári jogi felelősség parallelitásának megjelenése. A közelmúlt egészségjogi eseményei is azt mutatják, hogy az egészséghez való jog fejlődése a töretlen bírósági kazuisztikából végzett
- 136/137 -
absztrakció útján következett be. A bírósági kazuisztika mint a jogalkotói absztrakció forrása Magyarország mindenkori történetében is működőképes volt, de a jogtörténet során a mindenkori igazságszolgáltatás függetlensége a bírósági kazuisztika minőségének is fokmérője volt. Éppen ezért fontos, hogy a jogalkotó egy független és pártatlan igazságszolgáltatás produktumait vegye alapul.
Az egészséghez való jog megjelenése helyett az egészséghez való jog kifejlődéséről és további, fokozatos fejlődéséről beszélhetünk. A pozitív jogi normák változtathatók és történelmi távlatban változnak is. A jogi normákat megfogalmazó jogalkotó a társadalomból meríti a legitimitását. Ezért nem mindegy, hogy inkluzív társadalom adja ezt a legitimitást, amelyben nemtől, kortól, szexuális irányultságtól, származástól, nemzetiséghez tartozástól és vallástól függetlenül, a lehető legtöbb egyén bevonásával történik a jogformálás és a jogalkotás, vagy a legitimitást adó társadalom valójában csak a lakosság szűk rétegét jelenti (mint a jobbágyokat kizáró nemesi társadalomban láttuk, de láthattuk a nőket még a XX. században is negatívan diszkrimináló társadalmakban). Az egészséghez való jog nem csak a lakosság szűk rétegét illeti meg. A lakosság és a társadalom fogalmát egymással összhangba hozva, az egyént mint embert illeti meg az egészséghez való jog, függetlenül az egyén lokálisan megvalósuló polgári és politikai jogaitól. Éppen ezért az egészséghez való jog mint szociális emberi jog akkor is megkövetelhető minimum, ha egy érintett államban nem teljesedhet ki minden egyén összes polgári és politikai emberi joga. Tehát az egészséghez való jog az emberi jogok rendszerében a többi emberi jogtól függetlenül is jelen kell, hogy legyen.
Az egészséghez való jogot szociális emberi jognak tekintem, aminek azonban vannak gazdasági jogias vonatkozásai is. Például, amikor a munkaegészségügy kapcsán a foglalkozás-egészségügy gazdasági működést befolyásoló hatását tekintjük, vagy, amikor a munkahigiéné kapcsán az egészséges környezethez való jogon belül az egészséges épített környezethez való jogot vizsgáljuk. A civilizációs környezet nem természeti erőforrás, de az épített környezet is környezeti elem, amelyet a munkavállalók egészségének védelme érdekében munkahigiénés normákkal is kell védelmezni.
Az egészséghez fűződő alkotmányos jogot részben az egészséghez fűződő pozitív emberi jogból, részben pedig a természetjogi alapokból eredeztetem. Úgy gondolom, hogy a pozitív jog a joguralom sine qua non-ja, de a természetjog hiátuspótló, anómiás helyzeteket megszüntető, visszás jogi helyzeteket felülíró funkciója az értékek pluralitása mentén komoly szerephez jut. Az egészséghez való jog a természetjogból ered, de már a XIX. század óta (tágabb értelemben ennél is régebb óta) jogi normák biztosítják az egyének egészséghez való jogát. A XIX. században ez a dolgozó ember egészséghez való jogának védelmét jelentette, amely a XX. századra is átnyúló jogkoncepció, hiszen az 1949. évi magyar Alkotmány is a dolgozók egészségének védelmét tűzte ki céljául. Fontos tehát, hogy a dolgozók egészségének védelmén túl, a munkásosztályra épülő társadalmi berendezkedés ideológiáját félretéve, az egyén (bármely individuum) egészségét tekintsük védett jogi tárgynak. Továbbá ma már megfogalmazhatjuk egyes közösségek kollektív jogát az egészséghez, és így az egészségügyi szolgáltatásokhoz. A kollektív egészségvédelem biztosítása a népegészségügy számára nehezen végrehajtható feladat. A népegészségügy is jobbára az egyének egészségének védelmét képes biztosítani. Tehát a kollektív egészségvédelem egyelőre hátrányban van az individuális egészségvédelemhez képest.
Az egészséghez fűződő alkotmányos jog jogfogalmi alkatrészei az Alaptörvényünkben megtalálhatók. Az egészségügyi ellátáshoz fűződő emberi jog kapcsán úgy vélem, hogy az elérhető legmagasabb szintű egészség országról országra változik, de még az Európai Unió tagállamai közt is eltéréseket tapasztalunk. Ádám Antal így fogalmaz: "Az alkotmányban foglalt értékek alaptörvényi szintű és erejű normatív jogi objektivációk, olyan
- 137/138 -
értékkategóriák, amelyek alkotmányi értékminőségüket az alkotmányozó hatalomtól nyerik."[6]
Relevánsnak tartom a munka-egészségügyi kérdések megoldását, de az egészséges környezethez való jog fontosságának akcentuálását is a jogalkotó feladatának tekintem. A testi és a lelki egészséghez való jog dogmatikai definiálása összetett feladat, ezért a testi és a lelki egészséghez való jogot nem bontom szét külön a testi és külön a lelki egészséghez való jogra. A kettő egyforma jogi védelmet kell, hogy élvezzen. Alapvető kiindulási elvnek tekintem, hogy az egészségért nemcsak az államnak kell tennie, hanem az egyén is köteles óvni önmaga és mások egészségét. Az egészséghez való jog jogágakon keresztülfekvő jog, mert a büntetőjog, a polgári jog és a közigazgatási jog nyújtotta komplex jogvédelem útján valósulhat meg. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az egészséghez való alkotmányos jogot jó irányban bővítő közjogi és magánjogi normák az alkotmányfejlesztés lehetőségét rejtik magukban.
Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog elválaszthatatlanságából kiindulva nem vetem el teljesen a halálhoz való jog jövőbeli kibővítését a magyar jogrendben, ugyanakkor ennek időpontját a bizonytalan távolba helyezem. A halálhoz való jog kibővítése az egészséghez való joggal szoros korrelációban értelmezhető. Nem biztos, hogy megromlott egészséggel is emberhez méltó életet élhet a beteg, ugyanakkor helytelen volna, ha az értékes emberi életet pusztán egészségromlás miatt egyszerűen, legális orvosi segítségnyújtás igénybevételével eldobhatná magától a páciens.
Fontosnak tartom az egészséghez való jog tudományos felfogásán túl az egészséghez való jog gyakorlati megvalósulási lehetőségét is figyelembe venni, és a jogelméletet gyakorlatias felfogásban továbbépíteni. A személyes jogfelfogásom természetesen nem tér el gyökeresen a bevett álláspontoktól. Mindazonáltal nem vetek el más lehetséges megoldásokat, amennyiben azok akár a jelenlegi társadalmi közegben, akár egy megváltozott társadalmi közegben hasznosak és megfontolásra méltók lehetnek.
Az egészséghez fűződő jog alapvetően abszolút szerkezetű jogviszonyt jelent, de - például az orvos-beteg kapcsolatban - mellérendeltségi relációkkal is találkozunk. Egyes államok deliktuális, mások kontraktuális felelősségi alapra helyezik az orvos-beteg kapcsolatban a kártérítési jogviszonyt. Ma Magyarországon deliktuális felelősség érvényesül, de nem olyan régen kontraktuális volt. A németosztrák jogi kultúrkörben a kontraktuális jogviszonynak van hagyománya. Az angolszász jogi kultúrkörben a tort alapú felelősség érvényesül. A jelenlegi magyar jogi megoldás nem az osztrák-német hagyománnyal kíván szakítani, hanem az egészségügyi dolgozókat védi a túl szigorú kontraktuális felelősségtől. Kontraktuális alapon az orvosnak és az egészségügyi szakdolgozónak nem lenne reális esélye az exkulpációra, ami elviselhetetlen terhet róna az egészségügyben dolgozókra, az egészségügyi intézményekre, és - nem utolsósorban - a felelősségbiztosítókra. A relatív szerkezetű jogviszony az egészséghez való jog polgári jogi oldalának egy dogmatikailag kicsi, de fontos része. Az egészséghez való jog ekkor vagyonjogi alapon ölt testet. Az egészséghez fűződő jog mint személyiségi jog is megjelenik a magyar polgári törvénykönyvben, és az 1970-es évek óta az egészséghez való jog ez utóbbi oldala jelentős fejlődésen ment át mind a jogtudományban, mind a jogalkotás szintjén, mind pedig a jogfejlesztő, jogértelmező jogalkalmazásban.
Az egészség mint abszolút személyiségi jog büntetőjogi és polgári jogi védelmet is élvez. Az egészségügyi közigazgatási jog szerepe vitathatatlan az egészséghez fűződő jog érvényesítése kapcsán. Az egészséghez való alkotmányos jog a magyar jogtörténet során fokozatosan erősödött; újabb és újabb jogfogalmi alkatrészekkel bővült. A nemzetközi jogi és a szupranacionális jogi vonatkozások mellett kiemelem, hogy a nemzetközi egészségügyi soft law funkciója is egyre erősödik. Mindezek figyelembevételével arra a következtetésre jutottam, hogy az egészséghez fűződő jog összetett, további jogalkotói kibon-
- 138/139 -
tást igénylő jogfogalmi elemekből épül fel. A soft law kapcsán joguralmi kérdések is felmerülhetnek, de Magyarországon az egészséghez fűződő jog szabályozása alapvetően jogbiztonságot teremt.
A nemi identitásban, valamint a szexuális irányultságban megnyilvánuló kisebbségek egészséghez fűződő jogát a magyar jogalkotó mindinkább biztosítani törekszik, és ennek láthatók az eredményei, ugyanakkor a legnagyobb lélekszámú magyarországi nemzetiség, a romák közössége - bár nehezen mérhető, de - az egészségügyi szolgáltatások terén hátrányokat szenved. Ez azonban nem kizárólag Magyarország esetén tapasztalható: más keletközép-európai államok roma kisebbségei is hasonló, vagy még erősebb negatív diszkriminációval néznek szembe az orvosi rendelőkben, a kórházakban és a klinikákon. Mivel közülük kevesen tudják megfizetni a magánegészségügyi szolgáltatást, nehezen vagy egyáltalán nem kerülhetik el az állami egészségügyi szolgáltatásban helyenként érezhető anómiás helyzeteket. Ez pedig a roma kisebbség egészséghez való alkotmányos jogát - bár csak látensen, de - sérti, így a jövőben - a nemi identitásban és a szexuális irányultságban megnyilvánuló kisebbségek egészségügyi jogi helyzetének rendezését követően - a romák egészséghez való alkotmányos jogának gyakorlati érvényesítésére kell fókuszálni.
Az egészséghez való jog kapcsán axiológiai értelemben értéknek kell tekinteni az egészséget, azonban a betegség hiánya önmagában nem eredményez egészséget. Az egészség fogalmától elválasztom a közérzetet befolyásoló szocioökonómiai faktort, mert úgy vélem, hogy az egészség a testi és lelki egészséget öleli fel, és az egészséghez való jog megvalósíthatatlan és érvényesíthetetlen lenne, ha a jóllét mellett a jólétet is implikálnánk. A lex parsimoniae mentén haladva az egészséghez való jog a testi és lelki egészséghez való jogra korlátozható, és így reális esély kínálkozik az egészséghez való jog tartalmi definiálására. Az egészséghez való jog egy konkrét, alkotmánnyal rendelkező állam által biztosított alkotmányos jog a testi integritás és a mentális egészség megőrzésére. Ez a jog az állam alkotmányban vállalt kötelességét a helyben elérhető szinten biztosítja, ami nem jelenti azt, hogy a polgárnak ne kellene együttműködnie a helyi egészségügyi szolgáltatóval önnön egészsége védelme céljából. Tehát az egészséghez való jog az állam és a polgár kooperációjával valósulhat meg, mely esetben a páciens kooperációs képessége szubjektív elemet visz az egészségnek (és így az egészségügyi ellátásnak) az állami szinten objektíven meghatározott kategóriájába. Tehát az állam által biztosított, egészséghez való jogot a pácienstől elvárható együttműködési magatartás szubjektíven hajlítja. Ennek a szubjektivitásnak a határa az, hogy az egészségügyi szolgáltató nem felel azért az egészségkárért, amely a beteg kooperációs készségének hiányából fakad. Ennek a szubjektív elemnek az egyes bírósági esetekben perdöntő funkciója van. Például egy magatehetetlen betegtől nem lehet elvárni olyan fokú együttműködést, mint egy aktív magatartásra képes pácienstől.
Az egészséghez való jog fogalma annál precízebben definiálható, minél kevesebb fogalmi alkatrészből rakjuk össze. Az emberi jogi megfogalmazások igyekeznek bővíteni az egészséghez való jog tartalmát, ami emberi jogi szempontból érthető és helyes törekvés, de a nemzeti jogalkalmazást lényegesen egyszerűbbé és így követhetőbbé és biztonságosabbá teszi az egészséghez való jog fogalmának a jogalkalmazás miatt szükséges korlátok közé szorítása. Egyrészt így a bíróságok és a hatóságok nincsenek kitéve annak, hogy könnyen az emberi jogi jogsértés vagy az alkotmányellenesség talajára tévedhetnének, másrészt a polgár mint páciens és mint leendő páciens kiszámíthatja, hogy mennyi és milyen joga van az egészséghez és ezen belül az egészségügyi ellátáshoz. Természetesen az egészséghez való jogot nem volna helyes az egészségügyi ellátáshoz való jogra korlátozni, de a lokális egészségügyi ellátás kvalitása nagymértékben kihat az egészséghez való jog lokális minőségére.
Az egészséghez való jog a polgárnak azon joga, ami a testi-lelki egészségét hivatott vé-
- 139/140 -
deni, továbbá az államnak kötelessége, hogy működése során az emberi egészséget és az ezzel összefüggő egészséges környezetet a lehető legkevésbé károsítsa vagy veszélyeztesse. Az államnak ez a kötelessége az a minimum, ami az egészséghez fűződő emberi jog biztosításához feltétlenül szükséges. Látható, hogy ennek a minimumnak a kitűzése a polgárok egészséghez való jogát nem biztosítja maradéktalanul. A jogalkotó célja is több kell, hogy legyen, mint e minimum előírása az állam számára. Az egészséghez való jog minimuma az egészséghez való jog magja, amelyet az egészséghez való jog további részjogosítványai vesznek körül. E részjogosítványok köre lehet tágabb és lehet szűkebb is. Az erősen szennyezett környezettel rendelkező államokban az egészséges környezethez való jog színvonala elmarad más államokétól. Az egészséges munkakörnyezethez való jog sem jut ugyanúgy érvényre egy elmaradottabb államban, mint a jogállamiság és a gazdasági fejlettség terén élen járó államokban. Az egészségügyi ellátórendszer működése a magánegészségügy és az állam által nyújtott egészségügyi szolgáltatások finom egyensúlyán alapul. Nem feltétlenül azon államokban fejlettebb a polgárok egészséghez való joga, ahol az egészségügy főleg az állam által nyújtott szolgáltatások igénybevételén nyugszik. Míg a XIX. század szociális jogi célkitűzései a gondoskodó államtól várták a munkavállalók egészségének biztosítását, addig a XXI. században azt látjuk, hogy az állam szerepe ezen a téren visszaszorulóban van, és a munkavállalók inkább bíznak meg a magánegészségügyben. Mindez csak a hangsúlyok eltolódását jelenti. Az egészséghez való jogot nem nyújthatja teljes egészében a magánszféra. Az állam által biztosított jogok is szükségesek ahhoz, hogy a lakosság munkavállaló és foglalkoztatási jogviszonyban nem lévő tagjai az egészséghez való jog minimumát mindenképp élvezhessék.
Az egészséghez való jog minimuma egy olyan, részben szubsztantív, részben procedurális jogi elemekből összeálló követelmény, amelyben a szubsztantív jogi elemek túlsúlyban vannak. Tehát az egészséghez való jog mint anyagi jogi minimum jelenik meg, és az ennek érvényesítéséhez szükséges alaki jogi szabályokat a jogrendben már meglévő alaki joganyag biztosítja. Ezért az egészséghez való jog minimumát úgy kell megszabni, hogy procedurális jogi megoldással semmiképp se lehessen a polgárok hátrányára értelmezni és alkalmazni. Az alaki jog funkciója az egészséghez való jog érvényesítésekor komoly szerepet játszik, de az eljárásjog útvesztőjében az egészséghez való jog minimumát nem szabad veszni hagyni. Legfeljebb az egészséghez való jognak olyan elemei kapcsán szabad a polgár hátrányára értelmezni a pozitív jogot, mint például a sérelemdíj összegének meghatározása. Ez utóbbihoz hasonló példát az egészségügyi közjogban is találunk. Például az orvosi foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés alapesetében nem biztos, hogy a bíróságnak szabadságvesztés kiszabására kell törekednie: elegendő lehet valamely enyhébb szankció is. Mind a polgári jog, mind a büntetőjog tartalmaz olyan egészségügyi jogi jogintézményeket, amelyek inkább a demokratikus jogállamiság magas szintű fejlettségét mutatják, semmint az egészséghez való jog minimumát hivatottak biztosítani. Ezen jogintézmények fontosak, és a jogbiztonság szempontjából mind a jelenlegi jogérvényesítés, mind a jogfejlesztő jogalkalmazás során releváns szerephez jutnak, de a jogérzet azt diktálja, hogy a jogalkalmazás során a sérelemdíj összege és a gondatlan veszélyeztetés büntetése anélkül csökkenthető a páciens érdekének hátrányára, hogy a polgár mint páciens egészséghez való joga súlyos, a jogállamiságot sértő hátrányt szenvedne.
Az egészséghez való jog érvényesülésének legfőbb gátja az eljárásjogi szabályok jogbizonytalanságot eredményező értelmezése és alkalmazása lehet, de fejlett jogállamokban az eljárásjogi szabályok koherens rendszere nem engedi elveszni a szubsztantív jogokat és a szubsztantív kötelességekből sem enged. Éppen ezért például az EU-tagállamokban és Észak-Amerikában az egészséghez való jogot nem a procedurális jogi útvesztőktől kell fél-
- 140/141 -
teni. Procedurális veszélyekkel inkább egyes afrikai és egyes ázsiai államokban kell szembenézni. Európa nagy részén és Észak-Amerikában az egészséghez való jog inkább akkor sérülhet, ha az állam a magánszféra kellő financiális kontrollja nélkül engedi be a magánszférát az egészségügybe, vagy egyszerűen, közvetlenül a polgárokra hárít olyan egészségügyi anyagi terheket, amelyeket a polgárok egy része nem képes a jóléte sérelme nélkül kifizetni. Ezért az EU-tagállamokban, az USA-ban és Kanadában centrális kérdés, hogy melyik párt milyen egészségügyet ígér a választóknak. A paternalisztikus jelzővel illetett, de demokratikus jogállami megoldást kínáló pártok akkor nyerhetik el a polgárok bizalmát, ha a lakosság egészségi állapota valamiféle válságban van. Válság alatt ekkor nem az egészséghez való jog teljes hiányát kell érteni. A lakosság kedvezőbb egészségi állapota teret nyit a szociális piacgazdaság helyett a szabad piacgazdaság előtt. A fejlett jogállamok egészségügyi jogi szempontból a szociális piacgazdaság és a szabad piacgazdaság között váltakozó egészségügyet működtetnek, és az aktuális társadalmi igények szerint mozdulnak el az egyik vagy a másik irányba.
Az egészséghez való jog érvényesülése a fejlett jogállamokban nem lehet pártpolitikai kérdés. Az egészséghez való jog érvényesülése a demokratikus jogállami működés egyik fundamentuma. Ez akkor is így van, ha egy államban az egészséghez való jog minden lényegi eleme benne van az Alkotmányban, és akkor is, ha az egészséghez való jog részben konstitucionalizálatlanul valósul meg az alsóbb szintű jogszabályok alkalmazása útján. Nem elengedhetetlen feltétele a jogállami működésnek, hogy minden alkotmányos egészségjog expressis verbis megjelenjen az Alaptörvény (más államban esetleg Alkotmány) szövegtestében. Elképzelhetőnek tartok olyan rule of law-t, amelyben az Alkotmány (vagy Alaptörvény) valójában csak az adott jogi kultúrát leképező alapjogi kódex, és a szociális emberi jogok egy része törvényi vagy csak rendeleti szinten kap megfogalmazást. Ilyen esetben az alkotmányos egészségjogra kell tudni visszavezetni az alsóbb szinten megfogalmazott egészségjogokat, ami a helyi Alkotmány (vagy Alaptörvény) tág, tudományos igényű értelmezését teszi szükségessé. Magyarországon az Alaptörvény egészségjogi megfogalmazásai nem tesznek szükségessé ilyen tág, a jogalkotó szándékát tudományosan bővítő vagy szűkítő interpretációt. Éppen ezért az egészséghez fűződő alkotmányos jogot a bírák, ügyészek, közszolgálati tisztségviselők és más jogértelmezők önállóan, tudományos forrásokra történő hivatkozások nélkül is át tudják ültetni a mindennapos joghasználatba. Mindez nem jelenti, hogy a kommentárirodalom célját veszítené. A jogtudomány pedig - közvetve bár, de - hatással bír az egészséghez való jog gyakorlati érvényesülésére.
Az egészséghez való jog a tudományos igényű munkák nyomán került be a jogalkotás fő sodrába. A XIX. század emberi jogi küzdelmei az egyes nemzeti jogalkotásokban detektálhatók. A jogalkotói lépések mögött a tudományos érvek és ellenérvek csatája húzódik meg. A tudományos érvelés pedig részben a lakosság szociális helyzetéből, részben a gazdasági működésből indul ki. A kora XX. század izmusai szinte kivétel nélkül posztulálták a polgárok egészséghez való jogát. Azonban a gazdasági egyenlőtlenségek már akkor is megkövetelték a szegényebb lakosság egészséghez fűződő jogainak védelmét. Tehát azt a védelmet, ami az anyagi jólétben élők hátrányára javít a kevésbé tehetős lakosság egészségi állapotán. És ekkor jelent meg egymástól elválaszthatatlanul a jóllét és a jólét, mert a jogalkotó a szegényebbek (a dolgozók és a munkában megrokkantak, elöregedettek) jóllétét jóléti többletjuttatásokkal is kiegészítette (pl. rokkantellátással, nyugellátással, özvegyi ellátással, árvaellátással). Az egészséghez fűződő jog mai koncipiálásakor is felmerül a jóllét és a jólét összekapcsolása, de úgy vélem, hogy fejlett jogállami demokráciákban a jóllétet a jogalkotás szintjén nem szabad összekötni a jóléttel. A jólléti intézkedések nem függhetnek a jóléti jogalkotástól. A jólét a szabad piacgazdaságban kiérdemelt előny, míg a jóllét a társadalmi-gazdasági működés formájától független, alapvetően minden más alapér-
- 141/142 -
téktől függetlenül érvényesítendő, állampolgári jogosultság.
Az egészséghez való jog judicializálása, azaz bíróság előtti kikényszerítése nem csak a fejlődő országokra jellemző jogi jelenség. Biehl és szerzőtársai a Lancet lapjain arról értekeztek 2009-ben, hogy, bár a brazíliai Alkotmány 1988 óta biztosítja az egészséghez való jogot és az egészségügyi ellátáshoz való jogot, a betegeknek sokszor bíróságon kell érvényt szerezniük e joguknak. A konkrét esetben a szerzők a brazíliai AIDS-helyzetet hozták fel példaként: hiába írják fel az orvosok az AIDS-gyógyszert, ha a patikákban nem, vagy csak hosszú várakozás után lehet kapni belőle.[7] Mindazonáltal a fejlett jogállamokban sem ritkán fordul elő, hogy bíróságon kell érvényt szerezni az egészségügyi ellátáshoz való jognak. Míg a fejlődő országokban többnyire alapvető gyógyszerellátási és gyógykezelési problémák miatt fordulnak a páciensek a bírósághoz, addig a fejlettnek tekinthető jogállamokban olyan egészségügyi finanszírozási kérdések kerülnek judicializálásra, mint például a születési nemet megváltoztató egészségügyi beavatkozás állam által történő finanszírozása, vagy más, a fejlődő világ pácienseinek szempontjából csaknem luxusszámba menő egészségügyi részjogosítványokkal kapcsolatos, főleg financiális alapú jogviták kerülnek a bíróságok elé.
Az egészséghez való jog judicializálása felfogható jogszociológiai jelenségnek, de tekinthető a konstitucionális jogbiztonság tesztjének is. Az egészséghez való jog judicializálása önmagában nem tekinthető a jogállamiság és a jogbiztonság hiányára utaló jelenségnek. A kérdés az, hogy az egészséghez való jog minimuma sérül, illetve kerül veszélybe, vagy olyan egészségügyi többletjog sérül, amely nem veszélyezteti a testi egészséget, és a lelki egészség sem sérül általa tartósan. Az egészséghez való jog judicializálása tekinthető pozitív fejleménynek is, amennyiben a kereshetőségi joggal bíró polgárok jogérvényesítő aktivitását látjuk benne, és nem az egészséghez való jog hiátusát. Önmagában az egészséghez való jog judicializálása nem pozitív és nem is negatív társadalmi jelenség. A polgárok egészséghez való jogát a jogalkotó és a jogot végrehajtó hatalomnak kell érvényre juttatnia, de a bírósági eljárások tisztességessége és az alaki és anyagi igazságosságot kereső eljárásjogi szabályrendszer - kellő jogállami garanciák mellett - az egészséghez való jog fejlesztő értelmezésének kulcsa is lehet. Nem kell feltétlenül aggályosnak tekinteni egy-egy jogállam működését pusztán azért, mert a lakosság széles rétegei keresik a jogukat a helyi bíróságokon. A bíróságok a jogbiztonság helyreállításának ultimum refugium-ából mára nem kis mértékben a társadalom és az állam közti, jogi természetű viták fórumaivá váltak. Az állam és a társadalom közt jogkérdésben kevés alkalmasabb igazságtevő intézményt lehet elképzelni, mint a független bíróságot. Ezzel ugyan átértékelődik a bíróságok korábban megszokott funkciója, de mindez helyes irányban történik. Az egészséghez való jog judicializálását inkább fokozni kell, semmint visszaszorítani. Mindazonáltal a lakosság egészséghez való jogának minimumát egy jól működő jogállamban nem az igazságszolgáltatásnak kellene betartatnia. Tehát, ha egy jogállamban az egészséghez való jog judicializálásáról esik szó, akkor inkább az egészséghez való jog bővítő értelmezését kellene érteni alatta.
Az egészséges környezethez való jog a magyar Alaptörvény XX. és XXI. cikkének értelmében a magyar állampolgárok olyan, részben szerzett joga, amely a testi-lelki egészséghez való jogot segít kiteljesíteni. Éppen ezért nem csak a környezeti elemek összességének védelmére kell fókuszálni, hanem az egyén individuális környezetét is tiszteletben kell tartani. Tehát nem elegendő a környezeti elemeket Magyarország, illetve Földünk vonatkozásában óvni, hanem az egyes állampolgároknak a helyben lakásuk során megszerzett egészséges környezetét is tiszteletben kell tartani. Az egészséges környezethez való jog egyrészt kollektív jog, ami védelmet élvez,
- 142/143 -
másrészt szerzett individuális jog, ami a szomszédjog szabályai szerint abszolút védelmet élvez minden olyan személlyel szemben, aki később költözik a szomszédba. Tehát más, helyben lakó személy egészséges környezethez való jogát senki sem zavarhatja. Az egyén környezetének egészségessége olyan kvalitás, amely lakóhelyenként eltérő lehet. Ugyanez a szomszédjogi érvelés az egészséges környezethez való jogot illetően a contrario is igaz, mert a magyar bírósági gyakorlat értelmében az újonnan beköltöző szomszéd nem léphet fel sikerrel a régebb óta helyben lakó szomszédja ellen, ha az úgy sérti az ő egészséges környezethez való jogát, hogy az nem haladja meg a szerzett jogok védelmének jogelvét. A magyar bírósági gyakorlat értelmében az új szomszédnak az adásvételi vagy bérleti szerződés megkötése előtt tájékozódnia kell a leendő lakókörnyezetének állapotáról, és ennek elmulasztása esetén a régebb óta helyben lakó (pl. állattartó, diszkót üzemeltető) személy szerzett jogát a bíróság és a hatóság nem fogja korlátozni.
Az egészséges környezethez való jog az egészséghez való jog egyik fontos részjogosítványa, de Alaptörvényünk további részjogosítványokat is meghatároz. Ilyen a GMO-mentesség (ami csak kevés országban konstitucionalizált jog), továbbá az egészséges élelmiszerhez és vízhez való jog is. Tehát az egészséghez való jog a szervezetünkbe bevitt táplálék egészségességére is kiterjed, jóllehet az egészséges élelmiszerhez és az egészséges vízhez való hozzáférés jogát a gyakorlatban nehéz mindenkire kiterjeszteni. Továbbá ez az egészségjogi részjogosítvány nem mondja ki, hogy mindezt az állam térítésmentesen lenne köteles biztosítani. Valójában az alkotmányos jog nem sérül, ha annak megszerzéséért fizetni kell, feltéve, hogy a fizetni képtelen rászorulók szociális jogi alapon ingyen is megkaphatják.
A sportolás és a rendszeres testedzés támogatása már alaptörvényi szinten is csak "támogatásként" fogalmazódik meg. A rendszeres testedzés nem jelent új alapjogot az Alaptörvényben, de a sportolás állami támogatásának alkotmányi értékké nyilvánítása az Alaptörvényben 2012. január 1-től jelent meg először a magyar alkotmánytörténet folyamán. Ezen egészségjogi részjogosítványok térítésköteles jellege szintén nem sérti az egészséghez való alkotmányos jogot. Vietti 2016-ban a Studi Emigrazione folyóiratban rámutatott, hogy a sport nemcsak a testi, de - például a súlyos lelki traumán átesett migránsok esetében - a lelki egészséghez való emberi jogot is segíthet előmozdítani.[8]
Az egészségügyi ellátáshoz való alkotmányos jog sem sérül attól, hogy vannak térítésköteles egészségügyi ellátások. A totális állam által nyújtott, teljesen térítésmentes egészségügy diszfunkcionális zavarai egyértelműen kimutatták, hogy a nyugati mintára részben térítéskötelessé tett egészségügy jobban illeszkedik a demokratikus piacgazdaság modelljéhez. A Nemzeti Egészségügyi Alapkezelő (NEAK) működése az angol National Health Services, illetve a francia egészségbiztosítási modell működéséhez kell, hogy közelítsen, de a német, illetve a holland modell átvétele is járható út lenne. A jól működő piacgazdaságon alapuló demokrácia nem követeli meg, hogy az állam az egészséghez való alkotmányos jogot teljes egészében állami forrásokból finanszírozza. A piacgazdaság működéséből fakad, hogy a polgárok rendelkeznek kellő megtakarítással és jövedelemmel az egészséghez fűződő minimumjogaikon túlmenő egészségjogok megvásárlásához. Azonban fontos odafigyelni arra, hogy az önhibájukon kívül fizetni képtelen polgárok egészséghez való joga ne sérüljön. Ehhez az egészségügyi jogszabályok hatálybalépés utáni monitorozása és a tapasztalatok leszűrése elengedhetetlen. Az államnak, ha valóban szükséges, normatív eszközökkel kell közbelépni, és biztosítani az önmaguk egészségéről gondoskodni nem tudó polgárok szociális emberi jogait.
Az Alaptörvény XXII. cikkében megfogalmazott, az emberhez méltó lakhatáshoz való jog és a közszolgáltatásokhoz való hozzáféréshez való jog lato sensu szintén az egészséghez való jog részjogosítványaiként is felfoghatók, mivel ezek részben közvetlenül, részben közvetve az egészséghez való jogot szolgálják. Lakhatás és víz, villamos energia, vezetékes
- 143/144 -
gáz, központi fűtés, szemétszállítás és más hasonló, az alapvető, civilizált emberi létezéshez nélkülözhetetlen közszolgáltatások nélkül a testi-lelki egészség aligha valósulhat meg. Az emberhez méltó lakhatás az emberi jogi dokumentumokban is megfogalmazott emberi jog, de ezen alkotmányjogi követelmény gyakorlati megvalósításáért az érintett polgároknak szintén fizetni kell. Ugyanakkor az alkotmányos jogbiztonság garanciájaként az Alaptörvény XXII. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeinek megteremtését az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.
A közszolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosításának vállalása nem jelenti, hogy az állam ezt a hozzáférést térítésmentesen nyújtaná. Mindazonáltal az Alaptörvény XXII. cikkében foglalt, az emberhez méltó lakhatáshoz való jog és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés joga - az Alaptörvény megelőző két cikkének folytatásaként - az egészséghez való alkotmányos jog részjogosítványainak is tekinthetők. Alkotmányjogi szempontból kijelenthető, hogy az Alaptörvény XX., XXI. és XXII. cikke egymással szoros összefüggésben lévő alapjogok csoportját fogja össze, és ez az alapjogi csoport mind jogtudományi, mind joggyakorlati felfogásban "az egészséghez való alapjog" elnevezéssel illethető. Ez az alkotmányjogi felfogás nem zárja ki más, alternatív értelmezések dogmatikai recepcióját, de az egészséghez való alkotmányos jog - a munkavédelem részét képező munkaegészséghez való alkotmányos joggal együtt - így értelmezhető koherens alapjogi alrendszerként.
Az Alaptörvény XVII. cikkének (3) bekezdésében is találunk munkaegészségre vonatkozó alkotmányos követelményt, de a munkavédelem (és ennek részeként a munkaegészségügy) az Alaptörvény XX. cikkének (2) bekezdésében is alkotmányos jogként jelenik meg, ezért a XX., a XXI. és a XXII. cikkek által alkotott szövegkoherencia és az ebből kiolvasható jogdogmatikai koherencia nem bomlik fel. Az Alaptörvény XVII. cikkének (3) bekezdése kimondja, hogy minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez. A XX. cikk (2) bekezdésében szereplő "munkavédelem" a munkabiztonságot és a munkaegészségügyet jelenti. A munkaegészségügy pedig a munkahigiénét és a foglalkozás-egészségügyet foglalja magában. A magyar Alaptörvény összhangban áll az Európai Unió Alapjogi Chartájával, amiben a 31. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez. Tehát a szupranacionális jogi megfogalmazás is a munkavédelem két fő területét - a munkaegészségügyet és a munkabiztonságot - emeli alapjogi szintre.
A demokratikus piacgazdasági modell nem kizárólag az alkotmányos jogok finanszírozásának a kérdéséről szól. Az alkotmányos jogokat finanszírozni kell, és nem mindegy, hogy az állam, illetve a polgárok milyen arányban vállalnak részt ebből a finanszírozásból. Mégsem ez az egyetlen lényeges kérdés, amikor az egészséghez való jog demokratikus piacgazdasági szemléletét vizsgálom. Valamely alkotmányos jog érvényesítéséhez az kell, hogy valamely, jogilag releváns szereplő kötelességet vállaljon az alkotmányos jog biztosítására. Az, hogy a kötelességet az állam vagy az állampolgár teljesíti, alapvetően meghatározza a jog (jelen esetben az egészséghez való jog) gyakorlati megvalósulásának esélyeit és lehetőségeit. Az állam hangsúlyosan gazdasági aktorként kell, hogy részt vegyen az állampolgárok egészséghez való alkotmányos jogának kiteljesítésében. Tehát az állam hasonló gazdasági szemlélettel közelíti meg a polgárok egészségének a kérdését, mint teszi azt a munkaerőpiac, a kereskedelem vagy a tőkepiac bármely szereplője. Az állam azonban nem kizárólag a munkabérből levont egészségbiztosítási járulékokból fedezi az állampolgárok egészségügyi ellátását. Az állam szociálpolitikai hálóval védi a polgárok egészséghez való jogát, amit elsősorban az önnön gazdasági tevékenységéből, másodsorban pedig a szociálpolitikai intervencióval elvont javakból tart fenn. Ezért a polgárok
- 144/145 -
egészséghez való alkotmányos joga nem érvényesülhet az alkotmányos keretek közt működő állam nélkül. Az egészséghez való jogot nem lehet kizárólag a gazdasági piac működése szerint, mindenféle szociális jogi beavatkozás nélkül fenntartani. Az alkotmányozó hatalom egyik fő feladata az egészséghez való jog olyaténképpeni megfogalmazása és kifejtése, hogy az alapján a helyben elérhető legmagasabb szintű egészséget a jogosult polgárok elérhessék, de legalábbis minél inkább megközelíthessék. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 35. cikke "a nemzeti jogszabályokban és gyakorlatban megállapított feltételek mellett" rendeli biztosítani mindenki jogát a megelőző egészségügyi ellátás igénybevételéhez, valamint az orvosi kezeléshez. Tehát szupranacionális szinten is figyelembe veszik az egyes tagállamok szociális jogi teherbíróképességét, és az egészségügyi ellátáshoz való emberi jogot tagállamonként eltérő minőségben engedik megvalósulni. Szintén a 35. cikk mondja ki, hogy valamennyi uniós politika és tevékenység meghatározása és végrehajtása során biztosítani kell az emberi egészségvédelem magas szintjét. Tehát a szupranacionális alapjogi megfogalmazás az európai uniós jogalkotás és végrehajtás szintjén megköveteli az egészségvédelem magas szintjét, de ez a szint a gyakorlatban nem fogja meghaladni a legkevésbé teljesítőképes tagállam egészségvédelmének szintjét. Amennyiben szupranacionális szinten az egészségvédelem olyan magas követelményét írná elő a jogalkotó, amelyet egyes tagállamok nem képesek teljesíteni, az a rule of law hiányosságát eredményezné. A szupranacionális egészségvédelemnek kétféle jogi megfogalmazásban célszerű foglalkoznia az egészségvédelemmel:
- az egyik valamiféle európai uniós soft law, ami esetleg csak a távolabbi jövőben megvalósítható egészségvédelmi célokat tűz ki;
- a másik az az európai uniós egészségvédelmi jog, amit minden tagállam képes implementálni és érvényesíteni.
Az egészséghez való alkotmányos jog az állam által posztulált olyan, prima facie idealisztikusnak tűnő jog, amely a jogértelmezés szűrőjén keresztül nyer gyakorlati értelmet. Az egészséghez való alkotmányos jogot úgy kell értelmezni, hogy az ne jelentsen többet, mint amit az érintett állam a tudomány és a technika mindenkori állása, valamint az anyagi teherbíró-képessége szerint képes lehet nyújtani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne találkoznánk Földünk számos Alkotmányában olyan, idealisztikus egészségjogi posztulátumokkal, amelyek az érintett állam tudományos és technikai teljesítőképességét, valamint az anyagi teherbíró-képességét jóval meghaladják. Ezek az államok többnyire a "totális" vagy "autoriter" jelzőkkel illethetők, és inkább elrettentő, semmint követendő példát szolgáltatnak a piaci demokrácia és a jogállamiság felé igyekvő államok számára. A látszatjogállamiságot fenntartó államok az egészséghez való jog biztosítását nem engedik ki az állami kézből, nem teszik lehetővé a magánegészségügy kibontakozását. A magánegészségügy ellehetetlenítése, illetve a még ki sem épült magánegészségügy kialakulásának megakadályozása az olyan, egyes ázsiai, valamint afrikai államokban, ahol totális vagy autoriter állami berendezkedéssel találkozunk, az egészséghez való jog deficites működését hozzák magukkal. Itt a piacgazdaság jótékony hatásai helyett az egészségügyi ellátás és az egészséghez való jog más területei (mint például az egészséges munkakörnyezethez való jog) teljesen szociálpolitikai intézkedéseken alapulnak, ami az állami finanszírozás forrásainak csökkenésével az egészséghez fűződő szociális emberi jog hiányosságait növeli. Az egészséghez való jogot kiteljesítő intézmények államosított funkcionálása még a valóban gazdag és fejlett ázsiai jogállamokban sem bizonyult kedvezőnek, ezért a főként szénhidrogének kitermeléséből meggazdagodott ázsiai államok is törekednek bevonni a piacgazdasági szemléletet az egészségügyi ellátórendszerük működtetésébe. Akkor is, ha a következő néhány évtizedben még megengedhetnék azt a luxust, hogy teljesen átvállalják a lakosság összes felmerülő egészségügyi kiadását. Éppen ezen államok egészségügyi jogi példája mutat rá igazán expliciten arra, hogy az egészséghez való jog - e jog működé-
- 145/146 -
si sajátosságaiból eredően - igényli, hogy az érintett lakosság a helyi viszonyokhoz mérten hozzájáruljon az egészséghez való joga megvalósításához. Ez a hozzájárulás lehet részben nem pekuniáris hozzájárulás is. Az egészségügyi ellátórendszerben páciensként jelentkező egyének az egészséghez való jog egészségmegőrző funkcióinak (pl. a rendszeres testedzéshez való jognak, a környezetvédelemhez való jognak, a munkaegészségügyhöz való jognak) köszönhetően egészségbiztosítási járulékok és egészségügyi térítési díjak fizetése nélkül, részben azzal is hozzájárulhatnak az egészséghez való joguk megvalósításához, hogy odafigyelnek a meglévő egészségük megóvására.
Kereszty Éva hívta fel a figyelmet a következő problémára: "Mivel az orvosi munkában a jogszabályok nyomon követése nem történik meg, így egy-egy új szabály lassan épül be a napi gyakorlatba. Kivételnek tekinthető a finanszírozási szabályváltozás, amelyet az intézmények azonnal minden érintett orvos számára utasításokkal kiegészítve továbbítanak. Az egyéb szabályok hagyományként, szokásjogként hatják át az egészségügy napi gyakorlatát."[9] Ez a gyakorlatias megközelítés rávilágít arra a problémára, hogy nemcsak a páciensek, de az egészségügyben dolgozók is jelentős mértékben függnek az egészségügyi ellátások finanszírozásától. A háziorvosok finanszírozásán túl az egyes bennfekvéssel járó ellátások finanszírozása is vezethet anomáliákhoz. Előfordulhat, hogy egy pácienst azért bocsátanak el az orvosszakmai szempontból indokoltnál hamarabb vagy épp később, mert finanszírozási szempontból a betegellátó intézménynek így kedvezőbb. Az egészségügyi ellátások finanszírozása ekként kihat az egészséghez való jog minőségére is. Ilyen, finanszírozásból származó egészségügyi jogi problémák az Európai Unió más országaiban is előfordulhatnak, tehát nem egyedi, elszigetelt esetről van szó. Az egészséghez fűződő szociális jog nem szenved csorbát, ha az egészségügyben dolgozók etikusan és professzionálisan végzik a betegellátást, és nem hajlítják meg a páciens egészséghez való jogát sem az egészségbiztosítás finanszírozási normái, sem az egészségügy egyéb anyagi, technikai és munkaerő-problémái miatt. Így részben az orvosokra és az egészségügyi szakdolgozókra hárul a polgárok egészségügyi ellátáshoz való jogának teleologikus érvényesítése. Az etikus és professzionális jelzők valójában ennek az egészségügyi jogi teleológiának a fundamentumai. Az egészségügyi ellátáshoz való alkotmányos jog nem sérül, ha az egészségügyben dolgozók - adekvát jogértelmezéssel - képesek összeegyeztetni az egészségügyi jog esetenként rigidnek látszó kógens szabályait a páciensek egészséghez fűződő érdekével. Ekkor - legalábbis részben - az egészségügyi dolgozók jogértelmezésétől és jogalkalmazásától függ az ellátásra szoruló polgárok egészséghez való jogának tényleges megtartása. Az, hogy az egészségügyben dolgozók mindennapos jogértelmezési tevékenységet is végeznek, növeli az egészségügyi dolgozók jogismeretét és jogtudatát. A páciens egészséghez fűződő érdeke a legfontosabb érdek, és ez mind az egészségügyi jogalkotás, mind az egészségügyi jogalkalmazás mindenkori nehézségei felett áll. Az emberi egészség az egyik fő alkotmányos értékként szükségessé teszi, hogy a beteg érdeke kerüljön első helyre az egészségjogi értékrendben. A beteg egészséghez fűződő érdeke nem függhet az esetlegesen szabályozatlan jogi helyzetektől és a joggyakorlatban megjelenő inkongruenciáktól. Tehát a polgárok egészséghez való joga nagyrészt az etikus és professzionális egészségügyi ellátáson múlik.
West-Oram és Buyx 2016-ban a Bioethics folyóiratban arra az európai és észak-amerikai egészségügyi jogi problémára hívták fel a figyelmet, hogy e térségek fejlett jogállamai biztosítják az orvosok jogát, hogy lelkiismereti okból megtagadhassák az abortusz vagy más, az emberi reprodukcióval kapcsolatos szakmai feladat elvégzését. A szerzők szerint ez a jogi lehetőség visszaéléshez is vezethet, és így sérülhetnek a nők reprodukciós egészségügyi jogai.[10] Véleményem szerint a németországi szerzők által felvetett egészségügyi jogi kér-
- 146/147 -
dés egészségszociológiai és jogszociológiai vonatkozásokat is tartalmaz. Magyarországon az abortuszkérdés ilyetén dimenzióban jelenleg nem okoz tömegesen előforduló visszás helyzeteket, de a németországi kutatók figyelemfelhívása segíthet megelőzni egy hasonló családi-társadalmi vonatkozású jogi anomália keletkezését.
Shanawani - USA-beli szerző - 2016-ban a Journal of Religion and Health folyóiratban a kérdés azon oldalára mutatott rá, hogy, ahol az állam kiszervezi az egészségügyi ellátások egy részét a magánegészségügybe, ott az egészségügyi szolgáltatás lelkiismereti okból történő megtagadása nem egyszerűen az egészségügyi dolgozó lelkiismereti kérdése. Az egészségügyi dolgozó lelkiismereti okból sem foszthatja meg a pácienst az egészségügyi szolgáltatásokhoz való jogától, de a magánegészségügyben az orvosnak és az egészségügyi szakdolgozóknak tágabb mozgásteret szoktak engedni, amikor az a kérdés, hogy egyik vagy másik egészségügyi szolgáltatás nyújtását megtagadhatják-e.[11] Álláspontom szerint a páciens jogai akkor sem sérülhetnek, ha nem az állami egészségügy, hanem a magánegészségügy működése során tagadja meg az orvos a szolgáltatást. Azon országokban, ahol ilyen egészségszociológiai színezetű jogi problémák tömegesen merülnek fel, az államnak arra is fel kell készülnie, hogy a páciensek a magánegészségügybe kiszervezett ellátásokat is minden esetben megkaphassák. Ez az egészségügyi jogbiztonság és ezáltal az egészséghez való jog kiteljesítéséhez nélkülözhetetlen. Mindez nem függhet az állam financiális teljesítőképességétől, tehát szükség esetén elegendő pénzeszközöket kell átcsoportosítani a lelkiismereti szolgáltatásmegtagadásból származó többletköltségek fedezésére.
Heino és szerzőtársai 2013-ban a European Journal of Contraception and Reproductive Health Care folyóiratban arra világítottak rá, hogy nem szabad a nők abortuszhoz való jogát az orvosi lelkiismereti szabadságra hivatkozva korlátozni. Az Európai Unión belül a legtöbb tagállam jogrendje megengedi az orvosnak, hogy lelkiismereti okból megtagadja az abortusz elvégzését. Mindazonáltal a szerzők kiemelik, hogy az EU-n belül Svédországban, Finnországban, Csehországban és Bulgáriában az orvosok nem rendelkeznek ilyen megtagadási jogosultsággal. Azonban a nem EU-tag Svájcban és Norvégiában az orvosok megtagadhatják az abortusz elvégzését lelkiismereti okra hivatkozva.[12]
Az ausztriai Fiala és a kanadai Arthur 2014-ben a Woman - Psychosomatic Gynaecology and Obstetrics folyóiratban megjelent cikkükben elítélték az abortusz és a fogamzásgátlás orvos által történő megtagadását, és rávilágítottak, hogy - véleményük szerint - ez nem lelkiismereti szolgáltatásmegtagadás, hanem a nők egészségügyi ellátáshoz való jogának figyelmen kívül hagyása. A szerzők elutasították azt a felfogást is, ami az orvosok abortuszmegtagadási lelkiismereti jogát a lelkiismereti alapú katonai szolgálatmegtagadással állítja párhuzamba. A szerzők álláspontja szerint ilyen párhuzam a kettő között nem vonható.[13]
Úgy gondolom, hogy a jogszerűség talaján maradva az orvosnak és az egészségügyi szakdolgozónak szabad valamely egészségügyi szolgáltatást megtagadnia, ha a következő konjunktív feltételek fennállnak:
- az egészségügyi jog (esetleg más jogszabály) hatályos rendelkezése azt expressis verbis megengedi;
- az orvos (és az egészségügyi szakdolgozó) bizonyítja, de legalábbis valószínűsíti, hogy tartósan valamely vallás vagy lelkiismereti felfogás követője;
- a hivatkozott vallás vagy lelkiismereti felfogás nem veszélyes a társadalomra, tehát nem sérti és nem veszélyezteti mások személyét vagy jogait, továbbá nem sérti és nem veszélyezteti az érintett ország (in concreto Magyarország) Alaptörvénye szerinti társadalmi, gazdasági, állami rendet;
- a szolgáltatást megtagadó orvos vagy egészségügyi szakdolgozó a lehető legrövidebb időn belül az orvostól, illetve az egészségügyi szakdolgozótól elvárhatóan gondoskodik arról, hogy más, kompetens személy átvegye a páciens kezelését;
- 147/148 -
- továbbá a polgár mint páciens egészséghez való joga a lelkiismereti szolgáltatásmegtagadás miatt az értékelhető legcsekélyebb mértékben sem szenved csorbát.
Úgy vélem, hogy e feltételek együttes fennállása esetén az egészségügyi szolgáltatás lelkiismereti okból történő megtagadása nem sérti és nem is veszélyezteti az állampolgárok egészségügyi ellátáshoz való jogát. Amennyiben egy kevésbé gazdag jogállam nem képes biztosítani e feltételek együttes meglétét, akkor sem az állami jogalkotás útján, sem a szabályozatlan gyakorlatban nem szabad megengedni, hogy egy orvos vagy egy egészségügyi szakdolgozó jogot, illetve lehetőséget kapjon a szolgáltatásmegtagadásra. A gyógyszert kiadó (illetve elkészítő) gyógyszerészek lelkiismereti alapú szolgáltatásmegtagadási jogát az orvosokra és az egészségügyi szakdolgozókra vonatkozó jogi és etikai elvek mentén célszerű szabályozni. A gyógyszerészek esetén is felmerülhet, hogy az orvos által felírt gyógyszer kiadását a gyógyszerfelírás céljával és a gyógyszer hatásának ismeretével tisztában lévő gyógyszerész meg kívánja tagadni, például, mert nem ért egyet a fogamzásgátlással vagy, ahol ez legális, az aktív eutanáziával. Ehhez jogot csak olyan jogállam adhat, amely képes a gyógyszerészek ilyetén lelkiismereti jogosultságát financiális és logisztikai szempontból kellőképpen ellensúlyozni: úgy, hogy a páciens másik gyógyszerésztől megkapja a szükséges gyógyszerét, illetve a páciens az érintett patikától lényegesen nem távolabb lévő és neki megközelítési nehézséget nem okozó gyógyszertárban hozzájuthasson a gyógyszeréhez. Ugyanez az elv a nem orvos által felírt, illetve gyógyszernek nem minősülő egészségügyi termékekre is mutatis mutandis alkalmazandó. ■
JEGYZETEK
[1] Bónis, P.: A vagyoni és nem vagyoni károk megtérítése a glosszátori jogtudományban (Néhány szempont a középkori kártérítési jog történetéhez). Jogelméleti Szemle 2011. 12(3)
[2] Váradi, Á.: Egészségügyi kockázatok és orvosi felelősség a római jogban. Orvosi Hetilap 2008. 149(44) 2093. o.
[3] Péter, O. M.: Medicus imperitus. Az orvosi felelősség kezdetei a klasszikus római jogban. Lege Artis Medicinae 2016. 26(4) 218. o.
[4] Péter, O. M.: i.m. 216.
[5] Bónis, P.: i.m.
[6] Ádám, A.: Az alkotmányi értékek értelmezéséről. Jura 2010. 2. sz. 115. o.
[7] Biehl, J. et al.: Judicialisation of the right to health in Brazil. Lancet, 2009. 373(9682), 2182-2184. o.
[8] Vietti, F.: Promoting the human rights of forcibly displaced people and migrants through sport. Studi Emigrazione 2016. 53(203) 475-490. o.
[9] Kereszty, É.: Betegjogok a gyakorlatban - szakértői és oktatói tapasztalatok. In: Borza, B. (szerk.): "Beteg vagy egészségügy". A betegjogok helyzete egy átalakuló rendszerben, avagy kinek fontos a beteg? Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, Budapest 2012. 132. o.
[10] West-Oram, P. - Buyx, A.: Conscientious objection in healthcare provision: a new dimension. Bioethics 2016. 30(5) 336-343. o.
[11] Shanawani, H.: The challenges of conscientious objection in health care. Journal of Religion and Health 2016. 55(2) 384393. o.
[12] Heino, A. et al.: Conscientious objection and induced abortion in Europe. European Journal of Contraception and Reproductive Health Care 2013. 18(4) 231-233. o.
[13] Fiala, C. - Arthur, J. H.: 'Dishonourable disobedience' - Why refusal to treat in reproductive healthcare is not conscientious objection. Woman - Psychosomatic Gynaecology and Obstetrics, 2014. 1. 12-23. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos munkatárs Szegedi Tudományegyetem Igazságügyi Orvostani Intézet.
Visszaugrás
