A közvetítés fogalmát legegyszerűbben talán a viszálykezelés elméletével lehet és szokás is megalapozni. A közvetítéssel foglalkozó szakirodalom általában a viszály fogalmával és kezelésének módozataival kezdi a közvetítés elméletének kidolgozását, hogy azután rátérjen a közvetítésre mint a viszálykezelés egyik lehetséges és szelíd módjára. Mi azonban a párbeszédelmélet segítségével ezúttal a viszályok kezelésének egyes módjaira és eljárásaira, a közvetítésben résztvevő személyekre, valamint a közvetítés célrendszerére irányítjuk a figyelmünket.
A viszálykezelés közvetlen ürügyét adó viszály mögött sokszor akár évekre vagy éppen évtizedekre is visszamenő ellentétek és szembenállások húzódnak meg, és a közvetítőnek meglehetősen hamar tudatosítania kell magában, hogy a viszálykezelés során nem föltétlenül vannak kisebb jelentőségű, apró-cseprő ügyek, hanem voltaképpen akárminek lehet igen nagy jelentősége a kölcsönös összefüggések efféle rendszerében.[1] A közvetítő föladata mégis az, hogy a kapcsolat, a párbeszéd és a viszály szempontjából valóban jelentősnek bizonyuló kérdésköröket lepárolja és kikristályosítsa, és katalizátorként beindítsa egymás megbecsülését és a párbeszédet.[2] Talán a párbeszédre képessé tevés és képesítés, a kölcsönös megerősítés kifejezése írja le a legjobban a közvetítés folyamatát.[3]
- 1717/172 -
A közvetítés egész alapötlete ama meglátáson alapul, hogy mivel a viszályban álló felek meglehetősen és talán reménytelenül bele vannak gabalyodva saját, megszokott, hagyományos és gyakran ellentétes állításokon alapuló vitatkozó nyelvhasználatukba, e már kialakult gondolkodási rendszerüket a legjobban egy rátermett harmadik személy segítő közbeavatkozásával lehetnek képesek valamiképpen meghaladni.[4] A közvetítés egyfelől a viszálykezelés támogatása, másfelől pedig döntéstámogatás, vagyis segítségnyújtás a fontos elhatározások megtételében.[5] A munkája végzése során a közvetítő az ügyet közvetetten, a résztvevő feleket pedig közvetlenül támogatja és segíti. A közvetítő érdekegyeztető és egyezségcsiholó; a közvetítés pedig párbeszéddé alakítja a viszályt.[6]
A viszályok kulturált kezelésére (ide nem értve ezúttal az elkerülést, ill. a jogon kívüli, önkényes és erőszakos föllépést) négy alapvető lépcsőfok különíthető el.[7] A jogi kényszer alkalmazását mindig jelentősen befolyásolja, hogy mennyire elterjedtek az egyetértésre jutás és az ésszerű megállapodás többi fajtái.[8] Az első lépcsőfok tehát a felek közötti tárgyalás; a második a kívülálló harmadik fél részvételével zajló közvetítés; a harmadik a választottbírósági eljárás;
- 172/173 -
végül a negyedik az állami bírósági per.[9] Vannak, akik a közigazgatási döntést egy ötödik alfajnak tekintik, de a véleményünk szerint a párbeszédelmélet és a viszálykezelés szempontjából ez nem alkot külön osztályt, hanem alapvetően az állami bírósági perrel rokonítható.[10] Amennyiben egymásra következő lépcsőfoknak tekintjük e négy lehetséges módszert, akkor megállapíthatjuk, hogy pontosan e sorrend szerint növekszik a viszálykezelési út szabályozottsága.[11] Másrészt, a döntés és a viszálykezelés ennek megfelelően egyre inkább kicsúszik a felek kezéből, és valaki más kezébe kerül át. Továbbá, a viszálykezelés egyre inkább a jogszabályok szerint zajlik le; végül pedig, a tárgyalási helyzetükben kisebb és kisebb a mérlegelés lehetősége. A közvetítésben már egyszer részt vállalókat különböző összeférhetetlenségi szabályokkal választják el és tartják távol a részvételtől ugyanazon ügyben a későbbi választottbírósági és bírósági eljárásokban. A közvetítésre tett egyszeri kísérlet mindenképpen megéri a feleknek, hiszen valóban rendkívül sokat nyerhetni vele, ugyanakkor viszonylag keveset (szinte semmit sem) lehet ezzel veszíteni, minthogy sikertelenség esetén még mindig választhatnak más módszert a vitás kérdésük orvoslására, mégpedig pontosan ugyanazon módszereket, amelyek a közvetítés előtt is éppúgy a rendelkezésükre álltak.[12]
Lehetséges olyan eset, hogy a viszály kezelésében a résztvevő feleknek tulajdonképpen nincs szükségük külső segítségre, mert a párbeszéd már önmagától, a saját erejükből is fönnáll közöttük. Amennyiben egy vitás kérdés megtárgyalható, akkor szükség esetén közvetíthető is; ami azonban fordítva már nem föltétlenül igaz.[13] Némelyek a jogérvényesítést mindenekelőtt harcként, háború-
- 173/174 -
ként vagy küzdelemként fogják föl, és kizárólag így képesek azt elképzelni.[14] A felek közötti közvetlen tárgyalás (negotiatio) során az érdekérvényesítést akkor is folytatják a felek, amennyiben nemet mondanak nekik, miközben azért igyekeznek megőrizni, ill. talán egyre jobban el is mélyíteni a közöttük fönnálló kötelékeket. Sőt, innét még el is lehet mozdulni az egybefoglaló és a közös érdek alapján álló tárgyalási módszer felé, amely elvezethet akár a párbeszédhez is.[15] Ahol azonban a jogokra és kötelezettségekre összpontosító ilyesfajta közvetlen és elvi alapú tárgyalások már végképp sikertelennek bizonyultak, vagy ahol úgy tűnik, hogy esetleg már egyáltalán nem is lehet semmiféle megoldást találni, a közvetítés jelentheti ama módszert, amely képes segíteni.[16] Tkp. tehát a közvetítési eljárás ama hosszabb vagy éppen rövidebb útnak tekinthető, amelyen az alkudozó álláspontok képviselőinek stílusától eljutunk az érdekalapú tárgyalás bizalomteljes együttműködéséig. Vannak, akik e szakszerű kísérettel végrehajtott folyamatmeghaladást a résztvevő felek világai közötti körtánchoz hasonlítják, amely egyszerre megszabott és szabad.[17]
a) A nem ügyközpontú, hanem alapvetően szelíd, ügyfélközpontú és ügyfélbarát viszálykezelési eljárások rendszerén belül kétféle nagyobb eljárásmódot különböztethetünk meg: először is, az összmegbeszélés-központú nagycsoportos párbeszédet előirányzó közvetítési fajtákat, vagyis a párbeszédköröket; másodszor pedig, a szemtől szemben érvényesülő kiscsoportos párbeszédet, különösen is a békéltetést és a közvetítést.[18] Az első halmazba, vagyis a nagycsoportos szelíd viszálykezelésbe tartozó párbeszédkörök, ezen belül különösen a beszélőkörök, békekörök (békítőkörök, béketeremtő körök), ítélőkörök vagy gyógyítókörök lényege a közösség, vagyis az adott személy
- 174/175 -
számára jelentős mások egybehívása, az eset közös megtárgyalása és közösségi bölcsesség segítségével a megfelelő (jog)következmények megállapítása, ahol a közösségbe visszafogadás és visszatagozódás lépéseit és ütemét is megtárgyalhatják.[19] A viszálykezelőtől mindez a csoportos foglalkozásokat illetően meglehetős képzettséget, jártasságot és készséget igényel.
b) A második halmazt alkotó kiscsoportos viszálykezelési eljárásokon belül a békéltetés (conciliatio) a barátságos kiegyeztetés ama meghatározott fajtája, amikor is két vagy több ember, különösen is ugyanazon szakma képviselői között kell "kiegyenlíteni az egyenetlenségeket"; ekkor sok esetben a szakmai képviseletüknek kell hathatósan segítőleg föllépnie a kialakult és romlófélben lévő vitában, még annak teljes elmérgesedése előtt.[20] A békéltetés és a közvetítés pontosabb elkülönítéséhez fontos látnunk azt is, hogy - a fogalomhasználatunk szerint - míg a szakértő békéltető a föladatánál fogva folyamatosan és fáradhatatlanul jobbnál jobb ötletekkel bombázza a közreműködését kérő feleket, addig a szakszerű és a hivatását komolyan vévő közvetítő önállóan, pusztán egymaga nem dolgoz ki megoldási javaslatokat.[21] E meghatározás egyébként éppen ellentétes a munkajogban használt fogalmakkal; ill. számos ismertetésben keveredik e két jogintézmény, néha szinte teljesen lefedve egymást. Amennyiben ténylegesen szakértő békéltetőre tartanának igényt a felek, az azért meggondolandó szempont lehet, hogy a pontosan ugyanazon ágazatból érkező békéltető felől nem sok esély nyílik a viszály újszerű, leleményes megközelítésére.[22]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
