"Az örökséget nem őrizni kell, hanem folytatni."
(Kodály Zoltán)
1. Hogyan lehet felvázolni a magánjog elmúlt kétszáz évének fejlődési ívét egy rövid, mindössze 181 oldalas könyvben?[1] Miként lehet bemutatni a hagyományok és a társadalmi változások hatását a magyar magánjogtudományra és az egyetemi oktatásra ezen időszakban? Mi a szerepe a bírói gyakorlatnak a magánjogi elvek és gondolkodás kialakításában és annak továbbvitelében? Milyen módon lehet megőrizni - a tudomány és a gyakorlat "összejátszásának" erejével - a magyar magánjog évszázadok alatt kialakult értékeit, jogintézményeit olyan korokban is, amelyek tagadták az annak tartópilléreit jelentő alapelveket: a magánautonómia fontosságát, a magántulajdon védelmét és a szerződési szabadságot?
Vékás Lajos akadémikus, professor emeritus, több jogászgeneráció tanára és szellemi vezetője - többek között e sorok írójáé is - szokatlan, de frappáns módját választotta a fenti és a hozzájuk kapcsolódó kérdések megválaszolásának. Mint cseppből a tengert: nyolc jelentős jogtudós életművén keresztül mutatja be a magánjogtudomány elmúlt két évszázadának alakulását, kitérve a gazdasági-társadalmi háttér változásaira, az adott kor vezető eszmeáramlataira, a pozitív vagy káros politikai hatásokra, elvezetve a jelen eredményeihez és problémáihoz, hangsúlyozva a történeti kontinuitást mint összekapcsoló erőt a különböző korok és rendszerek jogeszméi és jogintézményei között.
A nyolc - bevallottan szubjektíven - kiválasztott jogtudós: Frank Ignác, Grosschmid Béni, Szászy-Schwartz Gusztáv, Szladits Károly, Nizsalovszky Endre, Világhy Miklós, Eörsi Gyula és Peschka Vilmos pályaképeit egymás mellé rakva jelenik meg előttünk a tabló, amelyen a magyar magánjog legújabb kori fejlődése és annak buktatói tárulnak elénk. A nyolc portré a Könyv nyolc fejezetét jelenti, a Szerző valamennyiüknek ismerteti rövid szakmai életrajzát, beillesztve azt az adott kor viszonyai közé (pl. Frank Ignácot a rendi, Grosschmid Bénit a kialakuló polgári, Világhyét és Eörsiét a szocialistának nevezett korszakba), méltatja tudományos munkásságukat abból a szempontból, hogy miben tekinthető egyedinek, kiemelkedőnek. Ennek során néhány meghatározó alkotásukat (könyv, tanulmány), és azokon keresztül tudományos eredményeiket, mondhatnánk úgy a magánjoghoz "hozzáadott értéket" elemzi. Nem feledkezik meg a tudomány művelőinek egyetemi tanári szerepéről sem, kiemeli hatásukat tanítványaikra, akik közül számosan tovább vitték és továbbfejlesztették a szellemi örökségüket, mert ahogy írja: a későbbi jogász generáció az előzőnek a vállán áll. Erre eklatáns példa a Szladits-iskolának nevezett páratlan jelenség a magánjog szellemi továbbvitelében, különösen "a magántulajdon nélküli magánjog" korszakában.
Az egyes jogtudósok tudományos és oktatói pályájának bemutatása után fejezetenként külön alcím alatt foglalkozik szakmai értékelésükkel, azzal: mit jelentett működésük az adott korban, mivel gazdagították a jogtudományt és miben "rezonál" hatásuk egészen napjainkig, például a 2013-as Ptk.[2] megoldásaiban, ráirányítva a ma jogászainak figyelmét munkásságuk maradandó értékeire. A Szerző szól arról is, amiben - mai szemmel nézve - nem tartja helytállónak egyik-másik megállapításukat, különösen azokét, amelyek az adott kor szorító ideológiai "kényszerzubbonyában" születtek, vagy amelyek az 1990-es rendszerváltozást követő időszak történései alapján már tévesnek bizonyultak. Azokról a tudósokról, akiket a Szerző személyesen ismert (Nizsalovszky, Világhy, Eörsi, Peschka) személyes hangú epilógusokban emlékezik meg.[3]
2. A Könyv teljes szellemi gazdagságát egy cikk keretében még vázlatosan sem lehet ismertetni. Egy olyan kincseskamráról van szó, amelyet az olvasónak körbe kell járnia - a művet el kell olvasnia - ahhoz, hogy értékeiben gyönyörködhessék; ezeket a kincseskamra puszta leírásával elmondani nem lehet. A recenzensnek nem marad más hátra, mint néhányat megosztani azokból a gondolatokból, amelyeket a legfontosabbaknak ítél, hozzátéve észrevételeit, tovább-gondolásait, amelyeket - egykori gyakorló jogászként, kodifikátorként és egyetemi oktatóként fontosnak ítél, beleértve - nem utolsó sorban - a jogászi hivatásra, a jogászok társadalmi felelősségére vonatkozó fejtegetéseket.
Erről a témáról természetesen köteteket lehetne írni, de a Könyv érdeme, hogy a kiválasztott jogtudósok munkájának bemutatása során megragadja azokat a legfontosabb gon-
- 46/47 -
dolati elemeket, amelyek a fejlődés ívét a mai olvasó számára hatásosan érzékeltetik. Munkásságukból tudatosan kiemeli a törvényhozásra és a jogalkalmazásra hatással bíró műveket, és a máig érvényes hatásokra helyezi a súlyt.
1. E fejtegetésekkel kapcsolatban mindenekelőtt azt említjük, amelyben a magánjog helyére, társadalmi funkciójára keresi a választ a jogrendszer keretein belül. A Szladits Károlyról szóló fejezetben úgy értékeli a nagyhatású jogtudós munkáját, hogy helyesen ismerte fel: bár a 20. században a magánjog fejlődése a szociálisabbá válás irányába halad, de "mindig szükségképpen individuális jogrend marad, amelynek célja a magánérdekek összeütközésének igazságos kiegyenlítése, ezért elsődlegesen egyéni érdekvédelmet jelent."[4] A gyengébb fél, különösen a fogyasztó védelmének az utóbbi fél évszázadban történt előtérbe kerülése ellenére a társadalmi igazságosság megvalósulása és a közérdek védelme területén a magánjog hatékonysága korlátozott. Ennek megerősítésére a Szerző az ún. devizakölcsönök "társadalmi megrázkódtatást kiváltó példáját" hozza fel, nevezetesen, hogy "amikor a társadalom egyéb szférái (pl. az erkölcs) és a jogrendszer arra hivatott ágai (pl. a bankfelügyeleti jog és szervezet) csődöt mondanak, a magánjog eszközei nem alkalmazhatók hatékonyan." A devizahitelek jogi problémáinak nem megfelelő kezelése több más jogtudós munkásságával kapcsolatban is foglalkoztatja a Szerzőt. Így pl. Nizsalovszky Endre az 1920-as években, a valorizációról írott műveinek ismertetésénél rámutat, hogy a nagymértékű pénzromlás lehetséges kiútjait (devalváció, valorizáció) kereső megoldások - amelyek végül az 1928. évi XII. tc. meghozatalához vezettek - "hasznos tanulsággal szolgálhattak volna az elmúlt évtized ún. devizahiteleinek jogi problémái kapcsán választott tévutak elkerüléséhez."
A megállapítás igazsága látszik tükröződni azon a göröngyös úton, amelyet a Kúria kénytelen volt végigjárni a deviza alapú kölcsönök és a devizakölcsönök megítélése kérdésében széttartó bírói gyakorlat egységesítése érdekében - lényegében erős társadalmi nyomás terhe alatt. Csak példaként: a 6/2013. PJE határozatban a szerződés érvénytelenségének összes magánjogi variánsán végigmenve (jogszabályba ütközés, nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközés, uzsora, színleltség, lehetetlen szolgáltatás, feltűnő értékaránytalanság) mondta ki, hogy önmagában az árfolyamkockázatnak az adósra telepítése - kedvezőbb kamatmérték ellenében - az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia. Ha a pénzügyi intézmény az árfolyamváltozás lehetőségére vonatkozó tájékoztatási kötelezettségének nem tett eleget, nem az eredeti állapot helyreállítását kell elrendelnie, hanem a szerződés érvényessé nyilvánítására kell törekednie. A bírói szerződésmódosítás pedig nem alkalmas jogi eszköz, hogy társadalmi méretű gazdasági változásoknak azonos típusú szerződések nagy tömegét hasonlóan - csak az egyik fél számára hátrányosan - érintő jogkövetkezményeit orvosolja. Fél év után - az Európai Unió Bíróságának a C-26/13. számú ügyben meghozott döntése nyomán - a 2/2014. PJE határozatban a Kúria a devizaalapú fogyasztói kölcsönszerződések tisztességtelensége (árfolyamkockázat telepítése, egyoldalú szerződésmódosítás lehetővé tétele) kérdésében mutatott irányt, az 1/2016. PJE határozata pedig a devizaalapú fogyasztási és kölcsönszerződések tárgyának és törlesztő részleteinek meghatározásával kapcsolatos elvi kérdésekről döntött - a Kúria két különböző tanácsa között kialakult eltérő gyakorlat miatt. Noha a jogalkotó három ún. devizahiteles törvénnyel[5] is igyekezett az emberek tömegét érintő és a joggyakorlatban elszaporodott problémák után loholni, sőt a hitelintézetekről szóló 1996. évi CXII. törvény (Htp.) is többször módosításra került, a devizahitelekből eredő problémás esetek a mai napig jelen vannak, olyan kérdésekben is, amelyekre az említett elvi határozatok kiterjednek (pl. tisztességtelenség: BH 2020.5.152., 2020.6.181., 2020.8.213. és 214. - főként az árfolyamkockázat telepítése körében). Témánk szempontjából külön említjük a BH 2019.5.132. eseti döntést, amelynek értelmében "a polgári jog általános elvei szerint nincs mód arra, hogy a DH2 törvény szerinti túlfizetést automatikusan az adós szerződésszerű teljesítésének lehetne tekinteni."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
