https://doi.org/10.59851/jk.80.09.5
A Segítség! Gyermekrablás, -kereskedelem és átnevelés a 20-21. században című, a Gondolat Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent kötet szerkesztői, Dornbach Mária és Lénárt András szerzőtársaikkal közösen lehetetlennek tűnő küldetésre vállalkoztak. A világ különböző régióiban a gyermekek sérelmére elkövetett, kevésbé ismert szörnyűségeket mutatják be tudományos igénnyel. Lehetetlen feladat ez, hiszen a gyermekek alkotják az egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportot, védtelenek az egyes politikai döntések, konfliktusos helyzetek következményeivel szemben. Többszörösen sérülékenyek azok a kiskorúak, akik valamely védett tulajdonságuk - etnikai hovatartozásuk, vagyoni helyzetük, szülőjük családi állapota - miatt nem "illeszkednek" a többségi társadalomba. A gyermekek folyamatos veszélynek vannak kitéve. Az évezredek alatt a sérelmükre elkövetett tettek rendkívül szerteágazók, örökbefogadásnak álcázott gyermekkereskedelemtől a gyermekcsonkításon át a gyermekházasságig - képtelenség valamennyi borzalmat felsorolni.
Szinte minden, a kötetben szereplő állam részese az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének,[1] amelynek célja, hogy a részes államokat aktív szerepvállalásra bírja a gyermekek jólétének és jogaik biztosításában,[2] valamint e jogok gyakorlásához szükséges keretek megalkotásában. A gyermekek jogainak elismerése és nemzetközi dokumentumba foglalás általi kikényszeríthetősége elengedhetetlen, hiszen ők a helyzetüknél fogva kevésbé képesek érvényesíteni az érdekeiket. Mindazonáltal a jogszabályok puszta megléte, miként azt a könyvben lévő esettanulmányok is bizonyítják, önmagában nem elegendő, létfontosságú az államok, valamint az államokat alkotó társadalmak elköteleződése a gyermekek méltóságának védelme és jogaik érvényesítése iránt.
Maga Dornbach is jelzi, hogy nem teljes a kör- vagy inkább kórkép, hiszen elsősorban a 20. század második felétől tárják fel azokat az eseteket, amelyek kevésbé ismertek, például a gyermekkatonaságot, a tömeges és szervezett gyermekrablásokat, a kizsákmányoló gyermekmunkát, az erőszakos átneveléseket.[3] Üdvözölendő a szerkesztők azon megoldása, hogy öt kontinensre bontva az adott régióban jellemző, kiskorúakkal szembeni visszaélések közül elemeznek néhányat. Annak érdekében, hogy az olvasó is megértse az egyes borzalmak előzményeit és következményeit, a szerzők kitérnek e folyamatok társadalmi, ideológiai hátterére is.
A gyermekrablások kapcsán az olvasó előtt az erőszakos elvitel képe jelenik meg, amelyre a szerzők részben rácáfolnak, hiszen olyan eseteket is bemutatnak, amelyek nem feltétlenül történtek kíméletlenül, elegendő csak a titkos "Pán Péter-műveletre" gondolni, amelynek keretében az 1960-as évek elején kubai gyerekeket menekítettek a szüleik az Amerikai Egyesült Államokba.[4] Kuba a könyv egy másik fejezetében a "jótevő állam" képében is szerepet kap, a Castro-rezsim az algériai háborús árvák közül néhányat oktatási célból humanitárius segítségnyújtásként befogadott, és nevelőszülőknél helyezett el. E döntés hátterében egyértelműen állt egy átnevelési, káderképzési célzat, valamint külpolitikai célokat is szolgált, amit burkoltan maga Castro is elismert.[5]
A gyermekkereskedelem összetett jelenség, amely szoros összefüggésben áll a szegénységgel, az olcsó munkaerő iránti kereslettel, a munkaerő-migrációval, valamint azzal a meggyőződéssel, hogy "máshol, más országban jobb az
- 414/415 -
élet".[6] Azoknak a gyermekeknek a helyzete, akiknek a születését nem regisztrálták, nem rendelkeznek személyazonosító okmányokkal, súlyosabb, hiszen nehézség nélkül válhatnak emberkereskedők célpontjaivá.[7] Aki gyermekkereskedelem áldozata lesz, könnyűszerrel válhat "láthatatlan gyermekké". Mindezt hazai tapasztalatok is megerősítik. A tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet idején hazánkban a fóti gyermekotthonban elhelyezett, kísérő nélküli kiskorúak többsége (2016-ban 98%-uk, 2017-ben 92%-uk) az elhelyezésüket követő néhány napon belül engedély nélkül ismeretlen helyre távozott, az ő sorsuk azóta is ismeretlen.[8] A kísérő nélküli kiskorúak kifejezetten kiszolgáltatott helyzetben vannak, amire az Alapvető Jogok Biztosának korábbi vizsgálatai is rávilágítottak: számos esetben embercsempészek segítségével jutottak a magyar határig, mégsem folytattak le büntetőeljárást az ügyükben.[9]
Az ENSZ adatai alapján minden harmadik felderített emberkereskedelem áldozata gyermek.[10] Fiúk és lányok egyaránt érintettek, a különbség a kizsákmányolás céljában keresendő. Míg a fiúkat leginkább kényszermunkára használják, addig a lányokat elsődlegesen szexuális célokra. A kötet esettanulmányai is világossá teszik: a kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermekek kizsákmányolásának számos formája létezik a szexuális kizsákmányoláson és a kényszermunkán át a gyermekek utcai koldulásra vagy bűncselekmények elkövetésére kényszerítésén keresztül a gyermekházasságig, valamint a kiskorúak fegyveres konfliktusokba való toborzásáig.[11] A gyermekházasság nem kizárólagosan a fejlődő országok sajátossága, bár a tanulmány szerzői - Wilhelm Zoltán és Zagyi Nándor - India kapcsán ismertették ezt a kizsákmányolási formát. India mind a mai napig első helyen szerepel azon a listán, amely azokat az országokat sorolja fel, ahol a legmagasabb a gyermekházasságok abszolút száma.[12] Ugyanakkor például a visegrádi négyekben is probléma a kiskorúak házasságkötése. Bár a jogszabályi keretek erre adottak, a Gyermekjogi Bizottság a V4-eknek címzett záró észrevételeiben rendszeresen jelzi, hogy szüntessék meg azokat a jogszabályi kivételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy 16 év felettiek házasságkötéssel nagykorúságot szerezhessenek.[13]
A köztudatban leginkább az a kép él, hogy gyermekkatonákat az afrikai kontinens fegyveres konfliktusaiban alkalmaztak, alkalmaznak - Tarrósy István tanulmányában részletesen ismerteti ennek okait[14] -, ugyanakkor más földrészeken is bevett gyakorlat volt kiskorúakat toborozni. Példának okáért Kambodzsában a Pol Pot vezette vörös khmerek előszeretettel soroztak be gyerekeket, köztük nagy számban lányokat is. Loung Ung visszaemlékezéseiben arról számolt be, hogy a katonák arra tanították, miként kell ölni, mindez pedig rendkívül mérges gyermekké tette.[15]
A kötet harmadik nagyobb témaköre a gyermekek átnevelése. Miként azt Nándori Rita írja, "az elmúlt években reneszánszát éli az angolszász országok őslakosait érintő akkulturációs folyamatok vizsgálata",[16] amelyekben hangsúlyt helyeznek e folyamatok pszichológiai következményeire is. Az átnevelésekről szóló esettanulmányok, hasonlóan a gyermekrablási ügyekhez, nem minden esetben zajlottak erőszakosan, olykor a kiskorúakat a szüleik saját elhatározásukból küldték iskolába egy jobb jövő reményében. Néhány egykori inuit tanuló ugyanakkor a vele készített interjúban úgy nyilatkozott, hogy az iskolák építése valójában kulturális agresszió volt a közösségükkel szemben, amely a nukleáris családok szétszakításával járt.[17] Más esetekben az átnevelés rendkívül erőszakosan zajlott. Richárd Henry Patt az indiánok esetében meg volt győződve arról, hogy az asszimiláció, az átnevelő oktatás, valamint a kulturális beolvasztás az egyetlen megoldás az indián nép megmaradásának biztosítására. Ennek az ideológiának a hátterében az a felfogás állt, hogy a fiatal indián generációban "ha nem is megölni, de legalább elnémítani kell az indiánt".[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
