1. Ha abból a hipotézisből indulunk ki, hogy az uniós nyugat-európai, illetve a magyar kelet-európai jogállami felfogás közti ellentmondás mindkét álláspont túlzásai lefaragásával feloldható, meg kell vizsgálni, hogy a magyar jogállamisággal szembeni kritikákból mi a valós és mi az, ami alaptalan.
Ha a magyar kormányzás kereszténydemokrata, úgy ez nyilván megfelel az európai politikai alaptrendnek. Az illiberális állam - illiberális demokrácia hangoztatása azonban szerintem politikai tömegkommunikációs hiba, ezért is nem értette a terminológia feltalálója Fareed Zakaria, hogy lehet az, hogy az általa, sőt eddig szinte a mindenki által kizárólag negatív értelemben felfogott illiberális államot büszkén használja húsz év után pozitív értelemben egy európai uniós tagállam kormányfője. (Egyébként az illiberális állam a magyar politikai irodalomban is 2016-ig teljesen ismeretlen fogalom volt - Schmidt Mária szerint azért használja a magyar politika az illiberális jelzőt, mert a konzervatív szó "unalmas".?). Szerintem ezért fel kellene hagyni tehát ezen terminológia kormányzati használatával. Egy kereszténydemokrata, főleg egy Adenauer-, vagy akár Kohl-féle "régi vágású kereszténydemokrata kormányzás" (Orbán Viktor) liberális alapelveken nyugszik, nem lehet tehát illiberális. Ettől függetlenül el lehet utasítani a neoliberalizmus túlzásait (pl. az alapjogi fundamentalizmust, a kötelezettségek, illetve a közösségi értékek elhanyagolását,) az ún. politikai korrektség devianciáit, és lehet azt hangoztatni, hogy Kelet-Közép-Európában ma már nem lehet csak a liberális alapelvek szerint hatékonyan kormányozni. Az sem kifogásolható természetesen, ha a magyar kormány az ún. föderalisták és szuverenitáspártiak európai vitájában az utóbbiak táborához tartozik, a nemzetek Európájának híve egy nagyon-nagyon távolabbi jövőben esetleg kiépítendő Európai Egyesült Államok helyett és általában ellenzi az uniós szervek hatáskör bővítését a tagállami szuverenitás rovására. Ami viszont valóban kifogásolható, az az Unió elleni primitív kommunikáció, az ún. brüsszelezés, a magyarral ellentétes politikai nézetet valló uniós vezetők-tisztségviselők-képviselők kiplakatírozása, sértegetése (pl. "az Uniót úgy vezetik, mint egy vidéki kócerájt"). Ezt sürgősen abba kellene hagyni, hiába tetszik az "utca népének" (kocsmapolitizálás - ún. puszta populizmus).
A Sargentini-jelentés alaptéziseiből tudományosabb elemzés számára egy elfogadható, kettő téves. Az az álláspont szerintem elfogadható, hogy az uniós alapszerződés 2. cikkének betartását nemcsak azokban az ügyekben lehet vizsgálni, amelyeket a tagállam a csatlakozási szerződésben az uniós szervek hatáskörébe utalt, hanem a jogállamiság szempontjából az adott állam egész politikai-társadalmi-gazdasági rendjét lehet elemezni. Az a felfogás azonban már erősen vitatható, hogy a jelentés a magyar kormánynak számos olyan jelenséget felró, amelyek más uniós tagállamokban - sokszor akár nagyobb mértékben - is fennállnak. Ez az ún. kettős, helyesebben többes mérce aligha helyénvaló. Ilyen például a már említett női vezetőállások vagy a cigány integráció problémája. A cigányság helyzetének javításáért például - a nyilván fennálló és csak fokozatosan, hosszabb távon megoldható problémák ellenére (iskoláztatás, munkale-
- 389/390 -
hetőségek, lakhatás) - az Orbán-kormány igen sokat tett (pl. közmunka) és ennek elismerését jelzi, hogy a közvélemény-kutatások szerint a cigányság választásokon résztvevő része becslések szerint több mint 90%-ban a kormányra szavazott. (Szalai Erzsébet szerint a kormány alapvető támogatói a leggazdagabb és a legszegényebb rétegek.) Aligha hinném azt, hogy Magyarországon több antiszemita megnyilvánulás lenne, mint mondjuk pl. Ausztriában vagy Franciaországban. (A magyar kormány egyébként az antiszemitizmussal szemben zéró toleranciát hirdetett és ezt Izrael állam vezetői messzemenően értékelték.) A kisebbségi jogok védelme Magyarországon a nemzetiségi önkormányzatok véleménye szerint is megoldott - 2010 után a kisebbségek eddig hiányzó parlamenti képviseletére is megoldást találtak. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, akkor igenis szükség van összehasonlításra más államok jogállami helyzetével és nem megalapozott azt bírálni, ami a legfejlettebb nyugat-európai országokban is fennáll.
A jelentés továbbá olyan ügyeket is felhánytorgat hazánk terhére, amelyek az uniós szervekkel való megállapodás, illetve az Európai Bíróság ítélete alapján már rendeződtek. Nem vitás, hogy a gazdasági-társadalmi rend átfogó átalakítására törekvő Orbán-kormány 2010 után általában növelni kívánta - még a jogi korlátok részleges lebontásával is - politikai mozgásterét pl. egy új elit, egy nemzeti tőkésosztály kialakítása érdekében (ez a Lánczi András - Tellér Gyula-féle harmadik eredeti tőkefelhalmozás). Az európai jogrend viszont arra épül, hogy ha az Unió közös szervei valamely állam törvényeit az európai joggal ellentétesnek minősítenek, úgy tárgyalások útján ezt rendezik, vagy ha ezek nem vezetnek eredményre, úgy a vitát az Európai Bíróság ítélete dönti el. A magyar kormány számos, az Unió által kifogásolt törvényt jogszabály-módosítás útján részlegesen korrigált ("persze" nem mindent). Azt pedig a Sargentini-jelentés sem állítja, hogy Magyarország az Európai Bíróság ítéleteit nem hajtja végre. Ugyanez áll általános jelleggel a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteire is, ez a bíróság sem állította sohasem, hogy a magyar Alaptörvény bármely rendelkezése beleütközne az emberi jogi nemzetközi egyezménybe.
2. A magyar alkotmányozás, illetve törvény, illetve általában jogszabályalkotás természetesen bírálható, de ezért az aligha állítható - és az ellentétes állításokkal szemben az MTA Jogtudományi Intézet 2016-os jelentése sem ezt állította[1] -, hogy a magyar jogrendszer állapota az uniós átlag alatt áll, mondjuk fejletlenebb, mint például a portugál, a görög vagy Kelet-Európából a szlovák, a román, illetve a bolgár jogrendszer. Különösen nem mondható az 2010 után, amikor az Orbán-kormány sorra modernizálta a társadalmi élet alapvető kódexeit: új Polgári és Büntető Törvénykönyv, új polgári- és büntetőeljárási törvények, új közigazgatási eljárás (rendtartás). Ezen kódexek tartamát lehet részkérdésekben szakmailag vitatni, de általában a külföldi irodalomban egyértelműen pozitív értékelésben részesültek. Nézzük most a 2013-as Polgári Törvénykönyvet. Míg az Alaptörvényben a piacgazdaság és a magántulajdon védelme valóban háttérbe szorult, a Ptk. alapvetően liberális jogalkotás. Alapelve a szociális piacgazdaság, a magánautonómia védelme (ld. a személyiségi jogok védelmének jelentős kiterjesztését), a magántulajdon biztosítékainak erősítése (a köztulajdonról a Ptk.-ban egy szó sem esik). A Ptk. beépíti az uniós jog szinte valamennyi eredményét a magyar polgári jogba, különösen kiemelendő az európai fogyasztóvédelmi jog valamennyi intézményének Ptk.-beli szabályozása (pl. a tisztességtelen általános szerződési feltételek tilalma), amely egyelőre megelőzi valamennyi uniós állam civiljogi alapkódexének szabályozását[2]. A 2013-as magyar Ptk. jól bizonyítja, hogy - ha kellő színvonalon csinálják - az európai (tévesen pusztán technikai jognak nevezett) jog beépítése a nemzeti jogrendszerbe nem jár a nemzeti jog sérelmével, "elhalványulásával", hanem gazdagíthatja is azt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
