Éles, de közel sem alaptalan kritikát fogalmazott meg Tóth András az elektronikus hírközlésre vonatkozó európai szabályozási keret 2006. évi felülvizsgálatával kapcsolatos írásában (2006 júniusi szám), amikor már a címben is azt a kérdésbe foglalt állítást fogalmazta meg, hogy a tagállami bíróságokon múlik a szabályozási keret hatékony működése.
A címben megfogalmazott állítások kérdőjellel való ellátása megszokott információközlési technika bulvárlapok esetében annak jelzésére, hogy a hír egyébként "kacsa", vagy valóságtartalma legalábbis "bizonytalan". Mentségére legyen mondva a szerzőnek, hogy cikkében a kérdőjel felkiáltó jelé egyenesítésért jelentős erőfeszítéseket tett azt az értelmezést adva a címnek, hogy a tagállami bíróságok inkompetenciája a nyilvánvaló oka a szabályozás kudarcainak. Hozzászólásom indítéka ezt az állítást árnyalni, az állítás konkrét elemeit addig cizellálni, amíg a "kérdőjelet" felkiáltó jellé nem egyenesíthetjük, eltüntetve a témát körüllengő bizonytalanságokat. Ez egyben ennek a hozzászólásnak a címében jelzett tartalmi átalakulást is jelent az eredeti mondanivalóhoz képest. Ahhoz, hogy ezt a feladatot elvégezzük szükséges feleleveníteni a cikk tagállami bíróságokra vonatkozó alapvető állításait néhány mondatban.
A cikk a Bizottság 10. implementációs jelentésére hivatkozva fogalmazta meg, hogy az NSZH-k döntései bírósági felülvizsgálatának módja számos tagállamban nem hogy elősegíti, de egyenesen visszaveti a hatékony implementációt, és már nem csak a piaci szereplők, de az NSZH-k is kifogásolják, hogy a felülvizsgálat túl hosszú, illetve számos tagállamban a bíróság az NSZH-k döntéseinek végrehajtását automatikusan felfüggeszti. A túl sok jogorvoslati szint jelentősen "csillapítja" a szabályozás hatékonyságát. A nemzeti bíróságokon az NSZH-k döntéseinek megítéléséhez szükséges speciális piaci és műszaki tudás egész egyszerűen hiányzik, ezért különös figyelmet kell szentelni a bírák képzésére. A Keretirányelv 7. cikkelyének[1] konszolidációra való alkalmasságát komolyan megkérdőjelezi az a körülmény, hogy a Bizottság ennek keretében tett megállapításait a nemzeti bíróságok ugyanannak a döntésnek a felülvizsgálata során rendszeresen figyelmen kívül hagyják, így az adott határozat közösségi joggal való összhangját illetően a végső szót a tagállami bíróságok mondják ki. A klasszikus közösségi versenyjog (EKSz 81 és 82 cikkelye) területén működő 1/2003 EK rendelet 16. cikk 1. bekezdéséhez hasonló megoldás, mely megkötné a kezét a tagállami bíróságoknak azért nem alkalmazható, mert nem az elsődleges jogon alapuló magasabb harmonziáltságú szabályozásról, hanem csak irányelvi szabályozás működik ezen a területen és így a nemzeti jogban él az elektronikus hírközlési szabályozás. A notifikációs eljárás mindezért nem annyira az alkalmazott szabályozás konzisztenciáját, mint inkább a Bizottság és az NSZH-k adminisztrációs terheit növeli elsősorban azért, mert a "tagállami érintettség" nem a klasszikus versenyjogi precíz kritériumrendszer által meghatározott, lényegében minden ügy (JPE-határozat) a Bizottság elé kerül. A szerző álláspontja szerint egy európai szabályozóhatóságra van szükség és addig a notifikációs eljárás egyszerűsítése érdekében szigorúan kéne venni a tagállamok érintettsége által jelentett küszöböt és be kellene vezetni az egyszerűsített eljárást a kevésbé bonyolult esetekre. Szükség volna szigorú határidőkben meghatározni a bírósági felülvizsgálatra rendelkezésre álló határidőt, illetve korlátozni kellene a felülvizsgálat szintjeit.
Nos Tóth András cikkének helyzetértékelő része döntően tényszerű és igaz, azonban a feltárt helyzetre adott a megoldási javaslatok néhol következetlennek, időnként inadekvátnak tűnnek.
Való igaz, hogy a bíróságok nem rendelkeznek az ilyen ügyek eldöntéséhez kívánatos személyi és tárgyi feltételekkel. Nem csak arról van szó, hogy a speciális piaci és műszaki tudás megszerzésére nincs igazán lehetőségük, hisz ez a terület csak az egyik a bírók referádájában, miközben más ügyek is különböző speciális ismeretket igényelnek, de a bíró ezekben az ügyekben magányosan, egyedül dolgozik[2]. Ezzel szemben az NSZH határozatai különböző szervezeti egységek együttes munkájának az eredménye, amely összehasonlíthatatlanul nagyobb erőforrást jelent azzal szemben, amely a bíróságokon rendelkezésre állhat. Látni kell azonban, hogy a bíróknak messze nincs szükségük piaci és különösen műszaki ismereteknek arra szintjére, amely a perben álló felek esetében alapvető követelmény.
A Keretirányelv 4. cikk 1. bekezdése szerinti hatékony jogorvoslat követelménye közel sem jelenti az ügy újramérlegelését vagy annak szükségességét, hogy szakmai vitákat (újra) a bíró maga döntse el, hanem törvényességi kontrollt gyakorol. A törvényességi kontroll elsősorban azt jelenti, hogy a nagyon erős érdekkonfliktusok esetén természetesen működő politikai döntési modell szerint születő hatósági határozatok, akkor képesek hatékony szabályozást megvalósítani, amely az adott piaci problémára nézve adekvát, ha minden érdekelt szereplő álláspontjának ütköztetésére sor kerül az adott eljárásban, ez a minimum feltétele az anyagi jogi értelemben helyes döntésnek. Mivel maga a közösségi és nemzeti jogalkotó egyaránt nincs abban a helyzetben, hogy az adekvát szabályozást
- 128/129 -
jogi normák útján érvényesítse, ezért a szabályozást a jogalkalmazó hatóságra bízza, és a szabályozó hatóságok ezért relatíve tág mérlegelési lehetőséggel bírnak a komplex gazdasági viszonyok szabályozása során, a jogi kötöttsége a mérlegelésnek majdhogy nem eljárásjogi jellegű. Az eljárásjogi kötöttség, a közigazgatási eljárás garanciális szabályai ilyen esetekben az anyagi jogilag is helyesen döntés meghozatalának az alapját képezik, mindez a közigazgatási jogérvényesítés lelke.
A bíróság elsősorban nem konkrét anyagi jogi kérdéseket dönt el, hanem a garanciális szabályok érvényesülését vizsgálja, az eljárásjogi szabályok betartásán keresztül befolyásolja helyes irányba a döntést. Leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy a hatóságnak a törvényes döntéshez mindössze az a feladata, hogy a minden határozattal érintett érdeket megismerjen és azok elfogadására, vagy elutasítására ésszerű magyarázatot adjon, azaz indokolja meg a döntését. Ez azt jelenti tehát, hogy a bíróság az anyagi jogi törvényesség során szakmai vitákban is állást foglal abban az értelemben, hogy megköveteli a határozati döntés okszerűségét, annak hiánya törvénysértő. Ezért szemben azokkal a nézetekkel, hogy a hatékony jogorvoslat elve megkövetelné a speciális piaci és műszaki kérdésekben való állásfoglalást és ez az érdemi felülvizsgálat szükséges a hatékony jogorvoslathoz, követekezésképp nem csak jogszabálysértésre tekintettel kellene a bíróságoknak felülvizsgálniuk a határozatokat, nem helytálló nézet[3].
A mérlegelési jogkörben hozott határozatok okszerűségi vizsgálata ugyanis megvalósul, noha kétségtelen, hogy ez kevesebb, mint amit a hatóság tehet. A bíróság két okszerű levezetés közül a hatóságét fogadja el, következésképp nem történik felülmérlegelés, amely garanciája a hatékony jogérvényesítésnek, nem kell attól félni, hogy az eltérő - és hiányos - bírói szakmai tudás következményeként a bíróság kiveszi a hatóság kezéből a piacszabályozást. Ahhoz, hogy a hatóság ennek az okszerűségi követelménynek eleget tudjon tenni, számos eljárásjogi intézményt igénybe kell vennie[4].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
