A parlament 2014 decemberében fogadta el a médiatörvény újabb módosítását, amely elsősorban a közszolgálati médiaszolgáltatás intézményi kereteinek átalakítására irányult. A módosítás a korábban önálló részvénytársaságként működő Magyar Televízió, Duna Televízió, Magyar Rádió és Magyar Távirati Iroda jogutódjaként létrehozta a Duna Médiaszolgáltató Részvénytársaságot, amely 2015. március 15-től minden közszolgálati televíziós, rádiós és online tartalomszolgáltatás, illetve a közszolgálati hírügynökségi tevékenység szolgáltatója.
Az összevonás azonban önmagában nem hoz jelentős változást a közszolgálati média működésében. A részvénytársaságok intézményi önállósága valójában eddig is látszat volt, munkavállalók, vagyon és döntési mozgástér nélkül ugyanis a részvénytársaságok valódi működésre képtelenek voltak. Viszont föléjük épített a jogalkotó egy klasszikus felügyeleti rendszert, politikai és társadalmi kontrollra hivatott Kuratóriummal és Közszolgálati Tanáccsal, sőt a Kuratórium az egész médiarendszer egyetlen olyan intézménye, amelybe ellenzéki pártok is delegálhattak tagokat. Eközben persze a szabályozás a Kuratóriumban minden döntéshez biztosította a kormánypárti többséget, hanem azért, mert a Kuratórium az érdemi működés nélküli részvénytársaságok működését felügyelte, amiből következően neki magának sem jutott érdemi feladat. A közmédia költségvetésének elosztásáról döntő testületből ki is hagyták.
2010-ben a jogalkotó formálisan nem vállalta föl azt a döntést, hogy egybeolvasztja a teljes közmédiát. Ehelyett létrehozta a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alapot (MTVA). Az MTVA a közmédia lelke és esze, a közmédiát érintő minden döntésben érintett. A teljes közszolgálati vagyon kezelője, a közszolgálati média munkavállalói túlnyomó többségének munkáltatója. A közszolgálati médiaszolgáltató tőle rendeli meg a közszolgálati műsorszámok gyártását, önálló mozgástere ebben ki is merül. Egy olyan rendszerben, ahol négy önálló részvénytársaság osztozik a közszolgálati feladatokon és pénzeken, még akár indokolt is egy koordináló szervezet. Az MTVA mozgástere e szerepnél azonban jóval szélesebb, ráadásul úgy, hogy e szervezetet kivonták a közszolgálati felügyeleti rendszer alól. Az MTVA egyszemélyes vezetőjét, sőt még a felügyelőbizottságát is a Médiatanács elnöke nevezi ki és hívja vissza indoklás nélkül.
Még ha el is fogadjuk, hogy az eddigi közmédiarendszerben volt helye valamiféle MTVA-nak, akkor is felmerül a kérdés, hogy mi szükség lehet koordinációra egy olyan rendszerben, ahol a közmédia minden tevékenységét egyetlen részvénytársaság végzi. Az MTVA viszont nemcsak megőrzi eddigi erejét, hanem erősödik is. Eddig nem ő döntött arról, hogy a közmédia feladatainak ellátására szolgáló, a törvényben meghatározott összegű közpénz az egyes közmédia-részvénytársaságok között hogyan oszlik meg. Erre a feladatra a jogalkotó létrehozta a Közszolgálati Költségvetési Tanács nevű testületet, amelynek tagjai a közmédia-részvénytársaságok vezérigazgatói és az MTVA vezérigazgatója, valamint az Állami Számvevőszék egy delegáltja. E Tanács működéséről a Mérték Médiaelemző Műhely által indított közérdekűadat-igénylés és pereskedés útján annyit sikerült megtudnia a nyilvánosságnak, hogy a Tanács közszolgálati koncepció és megalapozott számítások nélkül hozza a döntéseit. A mostani törvénymódosítás a Közszolgálati Költségvetési Tanácsot megtartja ugyan, de döntéshozóból véleményező testületté gyengíti. A költségvetésnek a különböző közszolgálati tevékenységek közötti felosztására vonatkozó döntést ezentúl az MTVA hozza, a Tanács legfeljebb kicsit lassíthatja a döntéshozatalt.
Az MTVA ráadásul saját jogrendszert is kap. Rá csak korlátozottan vonatkozik a szerzői jogi törvény, a munkajogi szabályozás, a vagyonkezelési szabályok, a közbeszerzési törvény, az útdíjtörvény, vagy éppen az áfatörvény. Az MTVA a nemzeti vagyon kezelőjeként a vagyongazdálkodás körében gyakorlatilag bármikor eltekinthet a nyilvános pályáztatástól. A törvény ennél persze árnyaltabban fogalmaz, de a meghívásos pályáztatás feltételeit sikerült úgy megfogalmazni, hogy azok igen széles esetkörben alkalmazhatók.
A törvénymódosítás "A közszolgálati média stratégiai terve és a közszolgálati érték mérése" című fejezete szerint a közmédia-szolgáltató minden évben stratégiát alkot, ami "alapul szolgál a közszolgálati médiaszolgáltatás működéséhez, valamint a közszolgálati médiaszolgáltató és az Alap közötti együttműködéshez". A stratégiaalkotásnak azonban ebben a formában legalább két okból nincs értelme. Mivel a törvény pontosan megmondja, hogy mennyi (köz)pénz áll a közmédia rendelkezésére, ezért nincs az a stratégia, ami ne pont ennyi pénz elköltésében látná a kívánatos jövőt. A közmédia szabályozásának alapvető hibája az előre rögzített költségvetési keret, mert ez sem hatékonyságra, sem a közszolgálati funkciók újragondolására nem ösztönöz. A médiatörvény elfogadásakor ezt a megoldást "normatív finanszírozásként" reklámozták, ami azonban éppen csak azzal kapcsolatban nem határozott és határoz meg semmilyen szempontot, hogy az egyes tartalomszolgáltatásokra a rögzített összegből mennyi jut.
A másik ok, ami miatt a stratégiaalkotás csak látszatintézkedés, az az, hogy nincs következménye. A törvényben rögzített költségvetési támogatás összegét nem befolyásolja, és arra sincs ráhatása, hogy a közmédia indítson-e új tartalomszolgáltatást vagy ne. Ezt a döntést ugyanis továbbra is a Médiatanács hozza meg: évente felülvizsgálhatja a közszolgálati médiaszolgáltatások rendszerét, és dönthet arról, hogy a közszolgálati médiaszolgáltató számára fenntartja-e addigi médiaszolgáltatásait vagy megváltoztatja azok rendszerét. Anélkül, hogy az elkészült stratégiát figyelembe kellene vennie.
A stratégia egyetlen helyen kap szerepet: amikor a Közszolgálati Költségvetési Tanács véleményt mond az MTVA által készített költségvetésről, akkor többek között ezt a stratégiát is figyelembe veszi. De az MTVA a Tanács véleményét figyelmen kívül is hagyhatja, és így a stratégia is csak az MTVA tetszése szerint befolyásolja a költségvetési tervezést.
Ugyanígy nincs semmilyen következménye a "közszolgálati érték mérésének". A "közszolgálati érték" (public value) mérésére egyre több európai országban találunk példát. Ez a mérés azonban egy-egy bevezetni tervezett új szolgáltatás előzetes értékelését szolgálja, ami alapján tényleges döntés születik arról, hogy a szolgáltatás mennyiben szolgálná a közszolgálati célokat, és milyen mértékben torzítaná a médiapiaci viszonyokat. Az Európai Bizottság az ilyen jellegű eljárások bevezetését elsősorban azért ösztönzi, mert ezek segítségével garantálható, hogy egy-egy új közszolgálati szolgáltatás aránytalanul korlátozza vagy torzítsa az online és a digitális tartalomszolgáltatási piac működését. Ehhez képest a magyar szabályozás már létező szolgáltatások értékelését írja elő, és az értékelés eredményéhez semmilyen következményt nem fűzne. Akár az is előfordulhat, hogy a közmédia megállapítja, hogy az általa működtetett valamely tartalomszolgáltatás semmilyen közszolgálati értékkel nem rendelkezik, aztán fenntartja változatlanul a szolgáltatást.
A stratégiaalkotást és az értékelést a közmédia-szolgáltató maga végzi, nyilvános konzultációról vagy objektív külső értékelőről nem esik szó. Hogy mindez valóban európai megoldásnak tekinthető-e, az végső soron az Európai Unió hiszékenységén múlik. ■
Visszaugrás
