https://doi.org/10.59851/jk.81.01.5
2024-ben az ORAC Kiadó gondozásában jelent meg Pozsár-Szentmiklósy Zoltán Láthatatlan hatalommegosztás - Politikai hatalmat formáló népszavazások és alkotmánybíróságok által felülvizsgált alkotmánymódosítások Közép-Kelet-Európában című könyve, amely a szerző habilitációra írt monográfiája. A kötet a bevezetőjét és a következtetéseit leszámítva három nagyobb tematikus egységből áll. Az első rész áttekinti a hatalommegosztás klasszikus és alternatív elméleti kérdéseit (egyrészt Locke, Montesquieu, Hamilton, Madison és Jay, Constant, valamint Vile, másrészről Bognetti, Carolan, Möllers, Waldron, Kavanaugh, David Bilchitz és David Landau, Pitr Mikuli és Grzegorz Kuca, Sajó András, David Kosar és szerzőtársai, valamint Yaniv Roznai megközelítéseit), továbbá áttekintést nyújt a hatalommegosztás tematikáját kutató hazai szakirodalomról (Concha, Bibó, Schmidt, Sári, Sólyom, Kukorelli, Petrétei, Csink) és az Alkotmánybíróság hatalommegosztás-koncepcióiról [lásd például a 31/1990. (XII. 18.), 62/2003. (XII. 15.), 61/2011. (VII. 13.), valamint a 12/2017. (VI. 19.) AB határozatot]. A fejezet végső konklúziója, amely szerint a hatalommegosztásnak nincs egységes definíciója, és fogalmi keretében új, az egyéni szabadság biztosítását elősegítő egyéb jogi jelenségek is értelmezhetők, kiválóan megágyaz a második nagyobb egységnek. Ez a rész ugyanis bevezeti a hatalommegosztást mint komplex rendszert és értelmezési keretet, kiemelve az azt elősegítő, megvalósulását erősítő ún. másodlagos intézményeket. Ezek közül kettőt, a népszavazást és az alkotmánymódosító hatalommal szembeni alkotmánybírósági alkotmányvédelmet hosszabban elemzi a szerző, míg két további témakört, a minősített többség követelményét és a szupranacionális jogrendek érvényesülését röviden villantja fel. Végül a harmadik rész a két kiemelten elemzett konstrukció - a népszavazás és az alkotmánymódosító hatalommal szembeni alkotmánybírósági alkotmányvédelem - működését vizsgálja három közép-kelet-európai államban, Magyarországon, valamint a hazai és nemzetközi szakirodalomban kevésbé elemzett Moldova és Románia esetében. E három ország alkotmányos berendezkedése ugyanakkor nagyon távol áll egymástól, így az esettanulmányok kevésbé a komparatisztikát, mint inkább az egyes intézményeknek az egyedi kontextusokban való működését képesek láttatni.
A kötet központi fogalma a hatalommegosztás, amelynek célja a hatalomkoncentráció megakadályozása. Működésének megértéséhez a szerző szerint nem pusztán az államhatalmi ágak egymáshoz való viszonyát kell vizsgálni (azt a szakirodalom már egyébként is számtalanszor megtette), hanem azt, hogy milyen ún. másodlagos intézmények működnek közre a hatalommegosztás fenntartásában, azaz az állami szervek hatáskörgyakorlásának korlátozásában. Ennek megfelelően a szerző úgy véli, hogy a hatalommegosztás karatere dinamikus, "amelyben adott alkotmányos és kormányzati rendszeren belül is meghatározott időszakonként más-más tényezők és összefüggések kaphatnak hangsúlyt".[1] A szerző álláspontja szerint tehát a hatalommegosztás sokkal komplexebb kérdéskör, mint hogy azt pusztán az államhatalmi ágakkal le lehetne írni, hiszen számos más jogintézmény és eljárás gyakorol hatást a központi politikai hatalom gyakorlására, amely birtokosának a törvényhozót, a kormányt és az államfőt tekinti.
A szerző elnevezése szerint e másodlagos jogintézmények összejátéka a hatalommegosztás "láthatatlan" réte-
- 33/34 -
gét képezi.[2] Ezek olyan intézmények, amelyek elsődlegesen egy, a hatalommegosztástól független funkcióval rendelkeznek, de közvetett módon, mintegy másodlagos jelleggel arra is hatnak. Ilyennek tekinti a könyvben részletesen tárgyalt népszavazásokat, az alkotmánymódosítások felülvizsgálatát, a minősített többség követelményét és a szupranacionális jogrendek érvényesüléséből eredő korlátokat.
A magam részéről a kötetben szereplő másodlagos jogintézmények mögött a principal-agent problémát (P-A-P) látom felfedezhetőnek. A P-A-P a mikroökonómia fogalomköréből származik, és más közgazdasági terminusokhoz hasonlóan termékenyen hasznosítható a jogi jelenségek elemzése során.[3] Alapötlete a tökéletes piac kritikájához kapcsolódik. A tökéletes piacon ugyanis az eladók és a vevők elviekben úgy képesek a termékek árát kialakítani, hogy mindkét oldal tökéletes informáltsággal rendelkezik a termékek jellemzőit illetően. A valóságban azonban ez koránt sincs így: az eladók és a vevők közt valójában információs aszimmetria van, amelyet különféle jelzési technikák (signalling) igyekeznek csökkenteni, mint például a használt autók esetében a jótállás vállalása.[4] Ehhez hasonló aszimmetrikus helyzet áll elő akkor is, amikor megbízunk valakit egy feladat ellátásával, legyen az akár vállalkozó, a törvényhozás választott képviselője vagy az alkotmánymódosító hatalom. A megbízott ugyanis nem pusztán saját valódi kompetenciáit illetően bír információs előnnyel, hanem abban az értelemben is, hogy a tökéletes ellenőrzés lehetetlensége miatt előfordulhat, hogy valójában nem vagy nem pusztán a megbízója érdekeit fogja érvényesíteni munkavégzése során.[5] Ez jelenti a P-A-P helyzetet, aminek kockázatait a megbízás felei különféle jogi technikákkal igyekeznek leküzdeni: a törvényhozás mint a választópolgárok által megbízott aktor napirendjét alakító vagy a tisztségéből való visszahívásról szóló népszavazás intézményesítésével; az alkotmánymódosító hatalom külön entitásként, így ellenőrzésre szoruló megbízottként való tételezésével; a kétharmados követelmény beiktatásával;[6] vagy olyan különféle eljárások intézményesítésével, amelyek a tagállami és szupranacionális jogrendek kétirányú P-A-P viszonyrendszeréből[7] eredő egyes kockázatokat hivatottak mérsékelni.[8]
A P-A-P nézőpontjából a népszavazás fő funkciója, hogy a törvényhozó hatalmat befolyásolja: a megbízók egyes esetekben visszaveszik a döntés jogát a megbízott parlamenti képviselőktől. Mindazonáltal e téren a szerző találóan mutat rá, hogy a népszavazásokat nem lehet teljesen egy kalap alá venni: a hatalommegosztás felől nézve egyáltalán nem mindegy, ki a népszavazás kezdeményezője, a politikai hatalmat gyakorló aktorok (top-down kezdeményezés), vagy egy bottom-up jellegű iniciatíváról van szó, amely a politikai hatalom gyakorlóinak napirendjét vagy döntési irányát szándékozik befolyásolni.[9] Éppen ezért úgy vélem, hogy a hatalommegosztás szempontjából a népszavazások körében nem relevánsak a közhatalmat gyakorló aktorok által kezdeményezett plebiszcitumok, amelyek jó esetben egy-egy döntés legitimálását szolgálják, máskor viszont kampányeszközként instrumentalizálódnak. Ezek esetében ugyanis nem teljesül a hatalomkorlátozás célja, hanem éppen ellentétes mechanizmust működtetnek.[10] Relevánsak lehetnek ugyanakkor az állami szervek egymás ellen kezdeményezett népszavazásai, amelyek egymás korlátozását célozzák: ilyen volt Romániában az elnök által a kormány politikájával szemben kezdeményezett 2007. évi népszavazás, és tipikusan ilyen az államfő visszahívására irányuló népszavazás lehetősége egyes államokban (köztük Romániában), hiszen az szintén az adott államfő hatalomgyakorlásának korlátozását (tulajdonképpen eliminálását) célozza. Talán e visszahívás lehetősége világítja meg a legtisztábban a P-A-P helyzetet, hiszen a bizalom megvonására, a megbízott államfő visszahívására olyan államokban van alkotmányjogi lehetőség, ahol a választópolgárok közvetlenül választották az államfőt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
