"Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán a kezdet vége."
Sir W. Churchill
Az 1991-ben indult és az 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Be.) testet öltött büntetőeljárási reform az eljárás egészének gyökeres megújítását tűzte ki célul. A büntetőeljárás koncepciójáról szóló 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat szempontjai között alapvető célkitűzésként szerepelt annak a helyzetnek a felszámolása, hogy a közvetlenséget és a kontradik-tórius elvet érvényre juttató bírósági tárgyalás pusztán a nyomozási szakasz reprodukciója legyen. Ezen elképzelés jóval többet jelentett annál a - reform idején a jogi közbeszédben sok vitát kavart - ténynél, hogy a hagyományosan ismert büntetőeljárás az angolszász típusú tárgyalás egyes elemeivel bővüljön. A tárgyalás rendjének átalakítása, a felek által történő bizonyítás bevezetése, a bírói szerep megváltozása csak a felszínt mutatta.
E mögött ott állt - az eljárási funkciók tisztán tartásának igényére figyelemmel - a nyomozási szakasz egyszerűsítése, a rendőrség és ezzel párhuzamosan az ügyészség nyomozásban betöltött szerepének változása, az ügyész döntési kompetenciájának megnövekedése a bírósági szakaszt megelőzően. Ezt a struktúrát egészítette ki a nyomozási bíró szerepének beiktatása a rendszerbe az eljárás törvényességének erősítése és az alapjogok védelme céljából. A jogalkotás eredeti irányvonala szerint a szabályozás magában foglalta az ügyész felelősségének megtöbbszöröződését és tetten érhetővé tételét a tárgyaláson a terhelt bűnösségének bizonyításában. A rendszer épített továbbá a védelem aktivitásának, hatékonyságának növelésére, tekintve, hogy az eljárás kontradiktórius szakaszában a védő is főszerepet kapott az "eljárás lelkében": a bizonyításban. A szándékok szerint mindehhez társultak volna az eljárás gyorsítását, rövidítését szolgáló, de a különböző büntető ügyek sajátosságait is szem előtt tartó, új típusú eljárási formák és a többszintű jogorvoslati rendszer.
Az elvek között szerepelt, hogy az új megoldásoknak együtt kell járniuk az eljárási garanciák erősítésével, a tanúk, a sértettek és a büntetőeljárással kapcsolatba kerülő egyéb érdekeltek jogainak védelmével. Konkrétan megfogalmazódott, hogy a bizonyítási eljárás, valamint a büntetőeljárással szükségképpen együtt járó kényszerintézkedések olyan feltételrendszerét kell kidolgozni - nemcsak a terheltek vonatkozásában! -amely összhangban áll a strasbourgi bíróság joggyakorlatával és megfelel a jogállamiságból fakadó követelményeknek.
A Be. jelenleg hatályos állapotát áttekintve azt kell megállapítanunk, hogy a vázolt nagyívű koncepció számos meghatározó eleme mára legfeljebb csak jogtudományi emlék maradt. Az elvek menet közbeni torzulásával, az eljárás egyes szakaszait, az eljárási funkciókat és az eljárás résztvevőinek helyzetét különböző mértékben, esetlegesen érintő törvénymódosításokkal majdnem oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk. Az eljárási rend ma már igen sok tekintetben megegyezik azzal az állapottal, amelyet a 2003. június 30-án "kimúló" 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: régi Be.) szabályai tükröztek. Mindemellett a hatályos Be. ugyanúgy nem mutat egységes képet, mint a régi jogszabály. Az eltérő pillérekre építkező egyes eljárási szakaszok nem simulnak össze, önálló céljaik szabályozási rendjét illetően sem konzekvensek. Az egyes jogintézményekre vonatkozó részletszabályok gyakorta szembe kerülnek a törvény alapvető és általános rendelkezéseivel, más esetekben pedig az összekötő kapcsok hiánya segíti a "szabad jogtalálás" intézményének újraéledését.
Ami pedig a garanciákat és jogállamiság követelményrendszerét illeti, a torzulások és az eredeti irányvonaltól nagyon is eltérő szemlélet alapján vezérelt változások nem váltak előnyére a szabályozásnak. Az elvi és technikai szintű összhangzattani hibák jelentős fennakadásokat okozhatnak a jogalkalmazásban és előre vetítik annak árnyékát is, hogy a joghézagok folytán széles spektrumhoz jutó eltérő jogértelmezésnek - esetenként - a szó szoros értelmében is drága következményei lesznek.
Nyilvánvalóan meghaladja egy tanulmány kereteit a törvény hatályos állapotával szemben felhozható ösz-szes elvi és technikai kifogás ismertetése, s egy "hibajegyzék" összeállítása öncélú foglalatosság is lenne. A törvény hatályba lépésére való hosszú várakozás -tapasztalataim szerint - leginkább azoknak az elveknek a feledésére hajlamosított mindenkit, amelyek a reform alapjául szolgáltak, amelyek kimondatlanul is meghúzódtak az egyes szabályok mögött, amelyek segíthetik a törvényesség határain belül maradó jogértelmezést, és amelyekhez történő visszatérésre szükség lehet a hibák kijavítása során is. A szándékom ezért sokkal inkább csak a törvény néhány olyan fogyatékosságának megjelenítésére korlátozódott, amelyek már az elvek sérelmét is jelentik.
A nyomozás rendszerének újraszabályozása során a Be. kétség kívül megpróbálta követni azt a nemzetközileg is irányadó tendenciát, amely ezt a szakaszt ugyan az egységes büntetőeljárás részeként kezeli, de csak előkészítő jellegűnek tekinti. Fő feladatául ekként nem a tény és jogkérdések bizonyítását, hanem a vádemelés legitimálásához szükséges mértékű bizonyítékok összegyűjtését és biztosítását szabja [164. § (2) bekezdés].
A nyomozási és a tárgyalási szakasz közötti hangsúlyeltolódás törvényi szintű megjelenítése kodifiká-ciós értékválasztás kérdése volt. Önmagában ez nem jelenthet semmilyen problémát, ha e mellett a rendszer képes megfelelni a nyomozási szakasszal szemben támasztott további igényeknek is. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül, miszerint a nyomozási szakasz feladata - a vádemelés megalapozása mellett - az indokolatlan gyanú tisztázása és annak vizsgálata, hogy az elkövetőnek tekintendő terhelt az ügyészi szakaszban elbocsátható-e, illetve milyen feltétekkel az eljárásból. Nehéz lenne továbbá eltekinteni attól az alapigazságtól is, hogy a nyomozási szakaszban folytatott bizonyítás minőségének jelentős hatása van az eljárás végkimenetelére. Az ennek során elkövetett hibák meghatározhatják az eljárás eredményét, minthogy orvoslásukra a tárgyalási szakaszban már alig van mód.
Ez utóbbi összefüggésekben vizsgálva a kérdést, elvi jelentőségűvé válik, hogy ki a nyomozás ura, a törvény miként szabályozza a kompetencia megosztást a rendőrség és ügyészség között, milyen garanciák vannak arra, hogy az ügyész részére a jogszabályban biztosított dominancia ne csak "virtuális valóság" maradjon. Mindehhez szorosan hozzátartozik, hogy a nyomozási szakaszban leginkább kívülállónak tekinthető nyomozási bíró szerepe mennyiben tekinthető formálisnak, milyen lehetőségei vannak arra, hogy a rendőrség és az ügyészség álláspontján "túllépjen", és milyen eszközei vannak az eljárás alakítására. Végül a kört az zárja be, hogy a nyomozó hatóságok felelőssége milyen szabályok által és milyen súllyal érhető tetten az eljárás bírósági szakaszában. Mindehhez szorosan kapcsolódik a nyomozó hatóságok sürgősségi kompetenciájának és a terhelt, valamint a védő közreműködési jogosultságának arányos, az eljárási garanciáknak megfelelő szabályozása. A fő kérdések közé tartozik továbbá annak gondos mérlegelése, hogy az eljárás gyorsítása érdekében "mennyi áldozható fel" az eljárás más alanyainak, illetve az eljárással kapcsolatba kerülő egyéb érdekelteknek a pozíciójából anélkül, hogy alapvető jogaik csorbulnának.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
