A büntetőeljárással szemben viszonylag régen, már 1908-ban megfogalmazódott az az elvárás, hogy "az eljárás gyorsasága a modern jogtudomány és igazságszolgáltatás egyik fő kívántalma, mely kellő biztosítékok mellett egyáltalán nem veszélyezteti az elbirálás alaposságát."[1] Több mint száz évvel Finkey Ferenc előbbi gondolatait követően a büntetőeljárással szemben még inkább megjelenik az a társadalmi, jogalkotói és jogalkalmazói igény, hogy az eljárásokat minél gyorsabban -, lehetőleg - észszerű időn belül, ugyanakkor kellően alapos eljárást követően fejezzék be. Ez az igény jelentkezik a sértett, valamint a sikeres, eredményes bizonyítás érdekében a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság oldalán is. Az eljárások gyors lefolytatása iránti igény jelenik meg továbbá a büntetés céljának a meghatározásában, amelyet az szolgál a leghatékonyabban, ha a bűn elkövetését minél rövidebb időn belül követi a büntetés.
A hatályos eljárási törvényünk, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) az eljárások gyors, észszerű időn belüli elbírálása érdekében három olyan különeljárást is ismer, amelyek a bírósági szakasz lerövidítését szolgálják: a bíróság elé állítást, a tárgyalás mellőzését és a tárgyalásról lemondást. A büntetőeljárás gyorsabbá tétele érdekében e jogintézmények alkalmazási lehetőségeit a magyar jogban való megjelenésük óta szinte folyamatosan bővítették, módosították, valamint figyelemmel az új büntetőeljárási törvény tervezetét tartalmazó Kormány előterjesztésre azok a jövőben ismét módosulhatnak.[2]
Mindhárom különeljárás közös jellemzője a terhelt beismerése, illetve konszenzuskészsége. A bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzéses eljárás további közös jellemzője a tényállás, illetve az ügy egyszerű megítélése. További közös vonása az előbbi két büntetőeljárásnak, hogy öt éves büntetési tételkeretig mindkét eljárási forma törvényesen indítványozható. A jogalkalmazás során ezért előfordul, hogy választás elé kerül az ügyész annak kapcsán, hogy melyik különeljárás lefolytatását indítványozza. Ezen tényekből viszont az is következik, hogy a két utóbbi jogintézmény konkurál egymással.
A statisztikai adatok alapján a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzésére irányuló különeljárás jelentős mértékben hozzájárul a büntetőeljárás bírósági szakaszának a gyorsításához. Az adatok azonban e két jogintézmény, valamint a tárgyalásról lemondás kapcsán is tanulságosak.
A statisztikai adatok alapján 2010-ben 74 469 esetben került sor vádemelésre, melyből 7263 (9,8%) alkalommal bíróság elé állították a terheltet, a vádiratok 22 007 (29,6%) esetben tartalmaztak tárgyalás mellőzésére tett indítványt és mindössze 97 (0,1%) tárgyalásról lemondásra került sor.[3] A bíróság elé állítást érintő jelentős jogszabály módosítás évében, 2011-ben 67 019 esetben emelt vádat az ügyészség, ebből 8189 (12,2%) esetben bíróság elé állították a terheltet, 19 997 (29,8%) alkalommal tárgyalás mellőzésére tett indítványt az ügyész és csak 79 (0,1%) esetben került sor tárgyalásról lemondásra.[4] 2012-ben tovább csökkent a vádemelések száma, 60 644-re, a bíróság elé állítások száma az előző évekhez képest ugyanakkor 9292-re (15,3%) emelkedett, a tárgyalás mellőzésére tett indítványok száma ugyanakkor a 16 429 (27,1%) esettel jelentősen nem változott, míg a tárgyalásról lemondások száma változatlanul jelentéktelen maradt a 71 (0,1%) esettel.[5] 2013-ban 64 025 vádemelésre került sor összesen, melyből 13 532 (21,1%) alkalommal került sor bíróság elé állításra, míg a tárgyalás mellőzésére tett indítványok száma - vélhetőleg - a bíróság elé állítások növekvő száma miatt 15 694-re (24,5%) csökkent.[6] 2014-ben 64 170 alkalommal emelt vádat az ügyészség, melyből 14 695 (22,99%) esetben bíróság elé állításra került sor, 16 857 (26,3%) vádiratban pedig tárgyalás mellőzésére tett indítványt az ügyész.[7] A tárgyalásról lemondások száma
- 48/49 -
mindkét utóbbi évben jelentételen maradt, 43-43 (0,1-01,%) esettel.[8]
A nyilvános statisztikai adatok alapján megállapítható, hogy a bíróság elé állítások száma - a jogintézmény kiszélesített alkalmazási lehetősége, a gyanúsított kihallgatásáról számítandó határidő miatt - a vizsgált években fokozatosan emelkedett, míg a tárgyalás mellőzésére tett indítványok száma jelentősebben csökkent. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a vizsgált években mindkét említett különeljárás alkalmazására lényegében azonos számban, összesen 25, illetve 30 ezer esetben került sor. Mivel a két különeljárásnak számos, egymást részben átfedő feltétele van, így a bíróság elé állítások növekvő száma alapvetően a tárgyalás mellőzéses különeljárás hátrányára tudott növekedni. A tárgyalásról lemondások száma ugyanakkor mindvégig jelentéktelen maradt.
A statisztikai adatok alapján továbbá az ügyek közel, illetve kicsit több mint 40-45%-át valamilyen különeljárással fejezték be a bemutatott években.
Az adatok alapján adódik a kérdés, hogy milyen lehetőségek állnak rendelkezésre a jogalkotó, illetve a jogalkalmazók számára, hogy különösen a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzésére tett indítvány esetén kevésbé konkuráljon egymással a két jogintézmény? Az adatok alapján továbbá felmerül a kérdés, hogy szükség van-e a tárgyalásról lemondásra, illetve hogyan tudná betölteni a neki szánt szerepet, a büntetőeljárások bírósági szakaszának, gyors, észszerű időn belüli befejezését?
Az új eljárási kódex ezen kérdésekre is választ adhat, átgondolva ezen jogintézmények szabályait, valamint megszüntetheti a konkurálást eredményező párhuzamosságokat.
Mivel a vizsgált különeljárások általában közvádas bűncselekmények kapcsán indítványozhatóak, így az ügyész kezében van az azzal kapcsolatos döntés, hogy egyáltalán különeljárásban, s ha igen, melyik szerint folytassa le a bíróság az eljárását.[9] Dolgozatomban ezért a hatályos szabályozás bemutatása és a három jogintézmény összehasonlító elemzése mellett, figyelemmel a tervezett új kódex nyújtotta lehetőségekre is, de lege ferenda javaslatok megfogalmazására törekszem a vádemeléssel bezáróan.
A hatályos eljárási törvényünk alapján az ügyész a vádemeléskor több módon is indítványozhatja a bírósági eljárást: az általános szabályok szerinti bírósági eljárást eredményezően vádat emelhet, a vádiratban tárgyalás mellőzésére tehet indítványt vagy az ügy nyilvános ülésen történő elbírálását is indítványozhatja, illetve vádirat benyújtása nélkül bíróság elé állíthatja a terheltet. A vádelőkészítéssel, a nyomozás törvényessége feletti felügyelettel és a vádemeléssel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 11/2003. (ÜK. 7.) LÜ utasítás (a továbbiakban: Nyomfel. utasítás) 66. §-a a vádemelés módja kapcsán ugyanakkor előírja az ügyészek számára, hogy a vádemeléskor az általános szabályok szerinti bírósági eljárásnak csak akkor van helye, ha tárgyalás mellőzésére (Be. XXVII. Fejezet), bíróság elé állításra (Be. XXIV. Fejezet), illetőleg az ügy nyilvános ülésen történő elbírálásra, azaz a tárgyalásról lemondásra (Be. XXVI. Fejezet) nincs mód.
A különeljárásokra általánosságban jellemző, hogy eltérnek a rendes, általános és teljes büntetőeljárás szabályaitól, esetenként lehetővé téve az eljárás egyes szakaszainak teljes elhagyását, mint például a bíróság elé állításnál. Általában azonban a bizonyítás körében, illetve a jogorvoslatok tekintetében tartalmaznak az általános eljárástól eltérő szabályokat, ahogy azt a tárgyalásról lemondásnál és a tárgyalás mellőzésénél is tapasztalhatjuk.[10]
A statisztikai adatok alapján a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzése gyakran alkalmazott, kedvelt jogintézmények, amelyek a magyar jogban hosszabb múltra tekinthetnek vissza.[11] Az előbbi két különeljáráshoz viszonyítva a tárgyalásról lemondás intézménye fiatalnak számít, ez azonban önmagában nem tekinthető az intézmény szinte jelentéktelen alkalmazásának.[12]
A bíróság elé állításnak és a másik két különeljárásnak az eljárás gyorsítására irányuló, az ügyész számára a vádemelés módjának megválasztására irányuló kötelezettségén túl azonban további közös jellemzői is vannak. E közös jellemzők: a terhelt beismerő vallomása, a nyomozásnak az általános szabályok (Be. IX. Fejezet) szerinti lefolytatása, továbbá a bírósági eljárásnak - a tárgyalás mellőzése kivételével - kizárólagos ügyészi indítványhoz kötése.
A közös vonások mellett a három jogintézmény közül a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzése esetén törvényi feltétel az ügy, illetve a tényállás egyszerűsége, valamint a meghatározott büntetési tételek fennállása.
A bíróság elé állítás, illetve a tárgyalásról lemondásra
- 49/50 -
irányuló terhelti kezdeményezés elfogadása esetében további közös jellemző, hogy a védő részvétele az eljárásban kötelező.[13]
A tárgyalás mellőzése, a tárgyalásról lemondás alapvető, míg a bíróság elé állítás vagylagos feltétele, hogy a terhelt beismerő vallomást tegyen.
Ugyan a Be. 78. § (2) bekezdése alapján a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje, a bíróság elé állítás, a tárgyalás mellőzése és a tárgyalásról lemondás szabályozása esetében úgy tűnik, hogy a jogalkotó áttörni látszik ezt a szabályt, amikor meghatározó jelentőséget tulajdonít a terhelt beismerésének.
A beismerő vallomásra alapított különeljárások kapcsán ugyanakkor felmerül a kérdés, a Be. 78. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezéssel hogyan egyeztethető össze? A jogirodalomban ismert olyan álláspont, mely szerint a bizonyítékok királynőjeként (regina probationum) jellemzett beismerő vallomás kiemelt jelentőségűként való kezelése kérdésessé teszi a bizonyítási eszközök és bizonyítékok előre meghatározott bizonyító erejét kizáró törvényi szabályozást.[14]
A beismerő vallomás - akár csak egy tanúvallomás - lehet igaz vagy hamis, jelentőségét a mérlegelés dönti el, azaz, hogy azt elfogadják-e az eljárás során vagy sem. A beismerés esetén nyilvánvalóan vizsgálni kell annak önkéntességét, hitelt érdemlőségét, valamint, hogy az egyéb tényekkel összecseng-e.
Az ügyésznek kell először megvizsgálnia, hogy a beismerés az előbbi feltételeknek megfelel-e.[15] A beismerés korábban írt feltételeinek meglétét pedig értelemszerűen a bíróság is megvizsgálja. A tárgyalásról lemondás esetén a Be. 542/A. § (2) bekezdése mindezt deklarálja is olyan formában, hogyha a vádlott kihallgatását követően a bíróság úgy ítéli meg, hogy - többek között - beismerésének önkéntessége vagy hitelt érdemlősége iránt észszerű kétely mutatkozik, az ügyet tárgyalásra utalja.
A beismerő vallomással szembeni fenntartások nyilvánvalóan a felvilágosodást megelőző kontinentális jogra jellemző inkvizitórius eljárásra és az abban a tortúra során kicsikart beismerésre vezethetők vissza.
Nem látom viszont akadályát annak, hogy a beismerő vallomásnak meghatározó jelentőséget tulajdonítsunk. A beismerés ugyanis támpontot nyújthat az egyéb bizonyítékok beszerzéséhez, mivel bizonyos tényekről, körülményekről sokszor csak az elkövető tudhat, így ha ezeket a terhelt vallomásában megemlíti, az fontos következtetésekhez vezethet. Végül pedig a büntetőeljárásnak a terhelt a legfontosabb szereplője, az ő büntetőjogi felelősségéről születik döntés, miért is ne lehetne akkor megkülönböztetett figyelemmel lenni akár a beismerő vallomására is?[16]
Ezt a szemléletet tükrözi továbbá az Előterjesztés is, amellyel az előbbi okok folytán csak egyetérteni lehet.[17]
Beismerő vallomás esetén is érvényesülnie kell azonban a Be. 118. § (2) bekezdésében foglaltaknak, így a terhelt beismerésekor - ha a Be. másképp nem rendelkezik - meg kell szerezni az egyéb bizonyítékokat. Ezt a szabályt erősíti meg a nyomozó hatóságok számára a belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet (a továbbiakban: Nyor.) 161. § (2) bekezdése, amikor a bíróság elé állítás feltételei között előírja, hogy a gyanúsított beismerése esetén is be kell szereznie az egyéb bizonyítékokat.[18]
Az egyéb bizonyítékok megszerzésének mellőzését a Be. a tárgyalásról való lemondás esetében teszi lehetővé. A Be. 542/A. § (5) bekezdése alapján ugyanis a bíróság a vádlott bűnösségét kizárólag a beismerő vallomására és a nyomozás irataira alapítja anélkül, hogy bizonyítási eljárást folytatna le. Ugyanebben az esetben nincs bíróságon felvett bizonyítás, azonban a nyomozás vizsgálati szakaszában már ilyenkor is sor került arra.
A beismerő vallomás jellege, tartalma a jogalkalmazást részben segíti az alkalmazandó különeljárás megválasztása során. A bíróság elé állításhoz, valamint a tárgyalás mellőzésének indítványozásához elegendő a terhelt ténybeli beismerő vallomása, míg a tárgyalásról lemondás esetén a beismerésnek a tényeken kívül a bűnösségre is ki kell terjednie.[19]
A beismerés a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzése esetén tehát a bűncselekményt megvalósító tények előadását jelenti, amihez nem kell, hogy párosuljon a bűnösség elismerése. A bíróság elé állításra viszont csak
- 50/51 -
akkor kerülhet sor, ha az ügyész a gyanúsítottat az első, beismerő vallomását tartalmazó kihallgatását követő harminc napon belül bíróság elé állítja. Ha a történeti tényállás valamely eleme a nyomozás során oly módon változik, hogy ez a bűncselekmény minősítésére is kihat és ezért a terheltet ismét kihallgatják, akkor is az első kihallgatás értendő a bíróság elé állítás szempontjából relevánsnak. Így például lopás esetében, ha az értékhatár a beszerzett eseti árközlésre vagy szakértői véleményre tekintettel oly módon változik, hogy az a bűncselekmény minősítését is érinti, a gyanúsítottnak a minősülés változás miatti folytatólagos kihallgatása esetén is az első kihallgatásától kell számítani a bíróság elé állítás időpontját. Ha a bűncselekmény törvényi tényállását többen valósították meg és így valamely társas bűnelkövetési alakzat merül fel, akkor is minden terhelt esetében a valamelyik elkövető első gyanúsítottként történt kihallgatásától számít a határidő.
A Be. 179. § (1) bekezdése ugyan egyértelműen meghatározza a gyanúsítotti kihallgatás időpontját, a gyakorlatban a nyomozó hatóságok sok - egyébként aggálytalan - esetben a már beszerezhető összes bizonyíték beszerzését követően hallgatják ki a gyanúsítottat. A bíróság elé állítás szempontjából ezen gyakorlat azért problémás, mivel több hónap is eltelhet a cselekmény elkövetése és a gyanúsítotti kihallgatás között, majd beismerő vallomás esetén mégis gyors bírósági eljárás következhet. Ezzel pedig a jogintézmény célja, azaz az vész el, hogy az egyszerűbb megítélésű, bizonyítási nehézségektől mentes eljárások során a bűncselekmény elkövetését a lehető leggyorsabban kövesse a bíróság általi felelősségre vonás.[20] A bevezetőben bemutatott, a bíróság elé állítás növekvő számai mögött ezt a jogintézményi célt a jogalkalmazás során rontó gyakorlat viszont egyértelműen felismerhető.
Tárgyalás mellőzése esetén a tények beismerése megtörténhet akár az alapos gyanú közlését követő vallomástételkor, de akár az iratismertetéskor is. Annak sincs továbbá akadálya, hogy a terhelt az iratoknak az ügyészségre vádjavaslattal történt megküldését követően jelezze beismerő vallomás iránti szándékát a korábbi tagadása vagy hallgatása ellenére, s azt ügyészi kihallgatásakor megtegye. Utóbbi esetben viszont a különeljárás indítványozása további feltételének, a tényállás egyszerűségének a megállapíthatósága érdekében tisztázni kell a korábbi tagadó és a beismerő vallomásai közötti eltérés okát.[21]
A bűnösség puszta kijelentése az annak alapját képező tények előadása nélkül viszont nem elegendő sem a bíróság elé állításhoz, sem pedig a tárgyalás mellőzéséhez. Ha a gyanúsított a nyomozás során beismerő vallomást tett, de azt legkésőbb az ügyész eljárásában visszavonja, akkor sincs szó beismerésről. Abban az esetben pedig, ha a terhelt a nyomozás során többször tett vallomást ugyanazon tényállással kapcsolatban, akkor azok tartalmának a törvényi tényállási elemek mindegyikét illetően lényegileg azonosnak kell lennie, hogy a beismerést meg lehessen állapítani. Akkor sem tekinthető továbbá a terhelt elmondása beismerő jellegűnek, ha a vallomásai során, azok elemeiben lényeges eltérések vannak és az eltérésekre nincs észszerű és kétely nélküli magyarázata.
A tárgyalásról lemondás esetén a beismerésnek a tények elismerésén túl a bűnösségre is ki kell terjednie. A bűnösség elismerése körében azonban nem elegendő önmagában a megbánás kifejezésre juttatása, a felelősség elismerése, a kár megtérítése, illetve annak szándéka, mivel annak tényfeltárónak és a büntetőjogi felelősségre is kiterjedőnek kell lennie. A tárgyalásról lemondás esetén, szemben a bíróság elé állítással és a tárgyalás mellőzésével, a beismerő vallomás megtételére - az eljárás gyorsítása érdekében -a vádemelést követően is sor kerülhet, tekintettel arra, hogy a terhelt legkésőbb a vádirat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül kezdeményezheti az ügyésznél az ügy nyilvános ülésen való elbírálását.[22] Ebben az esetben viszont - a tárgyalás mellőzése kapcsán említettekhez hasonlóan - szintén tisztázni kell a vallomások közötti eltérés okát.
A különeljárások szabályainak áttekintése során szembetűnő, hogy a nyomozás szabályaira nézve egyik esetben sem találunk eljárást egyszerűsítő rendelkezéseket. A nyomozó hatóságok így csak az általános, egységes szabályok szerint, ugyanolyan alakiságokkal folytathatják a nyomozásokat.
A nyomozás gyorsítását szolgáló elvi előírásokat ugyanakkor a hatályos normák is tartalmaznak. Így a Be. 176. § (1) bekezdése előírja, hogy a nyomozást a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni. Az Ütv. 17. § (2) bekezdése előírja továbbá, hogy az ügyész a nyomozás során a büntetőeljárás hatékony és a lehető leggyorsabb lefolytatása érdekében rendelkezik az ügyről, a nyomozás elvégzendő feladatairól. A Nyomfel. utasítás az Ütv. és a Be. idézett szabályait azzal egészíti ki, illetve konkretizálja, hogy a 30. §-ában előírja az ügyész számára, hogy a nyomozás során azokat a tényeket is derítse fel, illetőleg tisztáztassa, amelyek megalapozzák arra vonatkozó indítványát, hogy a bíróság a vádat milyen eljárási rendben bírálja el. Az ügyészt a rendelkezési jogának gyakorlásában és a Nyomfel. utasításban előírt kötelezettségének teljesítésében segítik a Nyor. azon rendelkezései, melyek alapján a nyomozó hatóság az ügyészt a nyomozás elrendeléséről a feljegyzés másolatának, illetve a gyanúsított első kihallgatásáról készült jegyzőkönyv egy példányának a huszonnégy órán belüli megküldésével értesíti.[23]
Az ügyész a feljegyzés, a gyanúsítotti jegyzőkönyv, továbbá a rendelkezésre álló nyilvántartások alapján,
- 51/52 -
szükség esetén az iratok bemutatását előírva kiválaszthatja a bíróság elé állításra alkalmas ügyeket, melyekben a rendelkezési jogával élve meghatározza a nyomozás irányát és határidő megjelölésével az elvégzendő nyomozási cselekményeket.[24] A rendelkezési jog ilyen formában történő gyakorlása akkor indokolt, ha fennállnak a Be. 517. § (1) vagy (2) bekezdésében foglaltak feltételek. Így az ügyész a terheltet a gyanúsítottként történő kihallgatásától számított harminc napon belül akkor állíthatja bíróság elé, ha a bűncselekményre a törvény nyolcévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetést rendel, az ügy megítélése egyszerű, a bizonyítékok rendelkezésre állnak, illetve, ha a terhelt a bűncselekmény elkövetését beismerte. A Be. ugyanezen § (2) bekezdése viszont elvileg kötelezően írja elő az ügyész számára, hogy amennyiben a bíróság elé állítás beismerő vallomáson kívüli, előbbi feltételei fennállnak, akkor tettenérés esetén a terheltet a gyanúsítottként történő kihallgatásától számított harminc napon belül állítsa bíróság elé.
A nyomozás gyorsítását szolgáló tételes szabályok hiányában így az eljárás gyorsítását az eredményezheti, ha a nyomozó hatóság gyorsan és lelkiismeretesen nyomoz. Elősegítheti továbbá a gyors nyomozást, ha a nyomozó hatóságon külön alosztály vagy csoport, míg az ügyészségen külön ügyész vagy csoport foglalkozik a bíróság elé állításra alkalmas ügyek kiválasztásával és az eljárás lefolytatásával.
A Be. szabályai -, így a tanúkihallgatás rendőri jelentésben való rögzítésének Be. 168. § (1) bekezdése szerinti tilalma -, valamint épp a tételes szabályok hiánya azonban nincs figyelemmel arra, hogy egyes bűncselekmények felderítése és bizonyítása a technikai eszközök, így különösen az áruházi kamerarendszerek, közlekedési eszközökre felszerelt, illetve térfigyelő kamerák révén egyszerűbbé vált. Kamerafelvételekkel, valamint az azok megtekintéséről készült jelentésekkel számos bűncselekmény gyorsan és eredményesen bizonyítható, így sok esetben különösebb nyomozásra nincs is szükség. Így például bolti lopás esetén a cselekményt közvetlenül észlelő áruházi biztonsági őrt elegendő lenne jelentésbe foglaltan meghallgatni a nyomozás során.
A nyomozást ennek ellenére - legyen az például egy bíróság elé állítás esetén bármennyire is rövid - csak az általános szabályok szerint lehet lefolytatni. Így például egy boltban tetten ért tolvaj esetén vagy egy egyszerűbb rongálás esetén, amennyiben tanúk is észlelték a cselekményt, ugyanúgy jegyzőkönyvben kell rögzíteni a vallomásokat és az egyes további nyomozási cselekményeket is az előírt alakszerűségek szerint kell elvégezni.
A bíróság elé állításhoz kapcsolódóan ezért, különösen tettenérés esetén, de akár a nyomozás során addig ismertté vált tényekkel összecsengő beismerő vallomás esetén is egyszerűsíteni és így gyorsítani lehetne a nyomozási szakaszon. Ilyen, az eljárás gyorsítását eredményező megoldásnak tartanám, ha a tanúk meghallgatását jelentésbe foglalhatná a nyomozó hatóság. Az alakszerűségek csökkentése azonban Cséka Ervin hasonló felvetésével összhangban, nem jelenthetne egyúttal könnyítéseket is, mivel a "nyomozó felelőssége ugyanaz, akár jegyzőkönyvet, akár jelentést készít, mert a nyomozás tény- és bizonyítás anyaga - bármilyen alakszerűségek mellett keletkezett is - mindenképpen megbízható tájékoztatást kell hogy adjon az ügyésznek a további eljárást illetően".[25] Az alakszerűségek jelenlegi formális betartása, például a viszonylag gyakran előforduló, valamennyi, az eljárási törvény szerinti tanúvallomás megtagadási oknak a nyomozó hatóság által készített jegyzőkönyvben való feltüntetése ugyanakkor nem jelent semmilyen garanciát az eljárás törvényességét illetően, sőt inkább alkalmas kételyek támasztására!
A rendőri jelentésnek azonban ilyenkor is meg kellene felelnie bizonyos garanciális követelményeknek, így annak tartalmaznia kellene például tanúkihallgatás esetén a törvény által előírt, releváns figyelmeztetés(eke)t, illetőleg kioktatást és az erre vonatkozó nyilatkozatot, valamint a kihallgatott személy vallomásának a lényegét. A tapasztaltak lényegének a rögzítése elegendő lenne, hiszen, ha bíróság elé állítás során a bíróságnak kételyei támadnának a bizonyítékok törvényességével kapcsolatban, úgy a tanúk meghallgatását a hatályos szabályokhoz, a Be. 523. § (2) bekezdésében foglaltakhoz hasonlóan legfeljebb nyolc napra elnapolhatná és a tanúkat az elnapolt tárgyalásra megidézhetné.
Annak megítélését, hogy milyen alakszerűségek mellett kellene lefolytatni a nyomozást, a nyomozás addigi adatainak az ismeretében, ügyenként az ügyésznek kellene meghatároznia. Így akár az is lehetséges volna, hogy ne csak az egyszerűsített nyomozásra térjen át a nyomozó hatóság, de utasítható lenne az általános szabályokra való áttérésre is. Tettenérés hiányában ezért a terhelt bekapcsolódása az eljárásba, a gyanúsítottként történő kihallgatása lehetne alapvetően az a pontja a nyomozásnak, amely meghatározná a megfelelő nyomozási forma megválasztását.
A bíróság elé állítás kapcsán ismertetett modell a tárgyalás mellőzéses különeljárás kapcsán is megvalósítható lenne, tekintettel arra, hogy egyrészt szintén egyszerű megítélésű ügyek intézhetőek el ebben az eljárási rendben, másrészt a sérelmesnek tartott végzés meghozatala esetén tárgyalás kérhető, melyet követően a bírósági szakaszra
- 52/53 -
irányadó általános szabályok szerint folytatható le a bizonyítás.[26]
Az előbbi különeljárásokkal szemben a tárgyalásról lemondás a bonyolultabb, összetettebb ügyek esetleges egyszerűsítésére alkalmas. Ebben a különeljárásban ezért a terhelt beismerése esetén is az általános szabályok szerint kell nyomozni, figyelemmel arra, hogy a terhelt a bűnösségére is kiterjedő vallomása mellett a tárgyaláshoz való jogáról is lemond. Így a nyomozásra fokozott felelősség hárul, mivel a bíróság bizonyítási eljárást nem folytat le, hanem a vádlott bűnösségét a beismerő vallomásra és a nyomozás adataira alapítja.[27] A nyomozás során ezért a beismerő vallomástól függetlenül be kell szerezni az egyéb bizonyítékokat is, annak érdekében, hogy a beismerő vallomás helytállóságáról dönteni lehessen.[28]
A bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzése indítványozásnak törvényi előfeltétele az ügy egyszerű megítélése, illetve a tényállás egyszerűsége.[29]
Az ügy egyszerű megítélése, illetve a tényállás egyszerű volta mind a ténybeli, mind a jogi megítélésre vonatkozik. Akkor beszélhetünk ténybeli egyszerűségről, ha a cselekmény nem bonyolult, nincs szükség hosszadalmas bizonyításra, a bizonyítási eszközökből vont következtetések egyértelműek, a bizonyítékok nem ellentmondásosak, azok alapján a bűncselekmény alanyi és tárgyi oldala tisztázott. A jogi értelemben vett egyszerűség pedig akkor áll fenn, ha a bűnösség kérdésében, a bűncselekmény minősítésében, a büntetés kiszabásában egyértelműen állást lehet foglalni, illetve büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok nem áll fenn.[30] E szempontok alapján általában az egymozzanatú, időben és térben behatárolt, egyértelmű elkövetői szerepeket megvalósító magatartások esetén merülhet fel a bíróság elé állításnak és a tárgyalás mellőzésének az alkalmazhatósága.
A tényállás egyszerűségén túl a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzése közötti választást megnehezítheti az is, hogy részben ugyanazon bűncselekményi kör esetében alkalmazhatóak, míg azonban az előbbi nyolcévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban, addig az utóbbi jogintézmény csak ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmények esetén van mód.[31] Bűnhalmazat esetén, amennyiben az egyik cselekmény önmagában nyolc, illetve öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, szintén lehetséges a különeljárások alkalmazása. Ilyenkor ugyanis az egyes bűncselekmények büntetési tételét kell figyelembe venni és figyelmen kívül hagyható a halmazati büntetés várható mértéke.[32] Ezért előfordulhat olyan eset, hogy noha a törvény kógens szabályaként legfeljebb csak nyolc, illetve öt évi szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén teszi lehetővé e különeljárások alkalmazását, a kiszabott büntetés már meghaladhatja e büntetési tételeket. Ilyenkor is feltétel azonban, hogy a halmazatban álló másik bűncselekmény esetén is fennálljanak a jogintézmények alkalmazásának feltételei.
Ezek alapján elméletileg törvényszéki hatáskörbe tartozó bűncselekmények esetén is alkalmazható a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzése. Így például bíróság elé állításra kerülhet sor terrorcselekmény elkövetésével fenyegetés bűntette miatt, de elvileg akár az erős felindulásban elkövetett emberölés bűntettének az elkövetője is bíróság elé állítható. Tárgyalás mellőzésére pedig elvileg gondatlanságból elkövetett emberölés vétsége esetén is sor kerülhetne. Az élet elleni cselekményekkel kapcsolatos tudattartalom kétség nélküli megállapítása miatt azonban jellemzően szükséges a tárgyaláson közvetlenül felvett bizonyítás, így az egyszerűség feltételének hiánya miatt mégis szűkebbre szabott a két jogintézmény alkalmazása.
A büntetési tételkeret megléte vizsgálható tehát a tényállás egyszerűségével összefüggésben, illetve tekinthető az garanciaként is.[33]
Álláspontom szerint azonban helyesebb lenne, ha a büntetési tételkeretet, mint alkalmazási előfeltételt legalább a bíróság elé állítás esetén elhagyná a jogalkotó. Bizonyos esetekben ugyanis, amikor egyébként a bíróság elé állításra lehetőség lenne, a nyolc éves tételkeret lehetetlenné teszi egyes bűncselekmények gyorsabb elbírálását. Így például a felfegyverkezve elkövetett rablás bűntette a Btk. 365. § (3) bekezdésének b) pontja alapján öttől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, amely így kizárja a jogintézmény alkalmazását. Az elkövetési eszközként jellemzően használt kés ellenére azonban az ügy még lehet egyszerű megítélésű.
Az új eljárási törvény tervezete ezt felismerve már tíz évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmények esetén is lehetővé tenné a bíróság elé állítás alkalmazását.[34] Úgy gondolom azonban, hogy a büntetési tételkeret az adott bűncselekmény társadalomra veszélyességének a fokát határozza meg és önmagában az alapján nem lehet állást foglalni a történeti tényállás
- 53/54 -
egyszerűségéről. Így például a csoportosan elkövetett garázdaság bűntettét is a törvény három évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli "csak" büntetni, mégse valószínű, hogy az elkövetők bíróság elé állítására kerülne sor.
Bírósági elé állításra és a tárgyalásról lemondásra csak közvádra üldözendő bűncselekmény(ek) esetében van lehetőség.[35] A tárgyalás mellőzése viszont részben eltér az előbbi két különeljárástól, mivel a Be. 544. § (1) bekezdése alapján a bíróság hivatalból is meghozhatja a végzését és a Be. 545. § (2) bekezdésére figyelemmel magánvádas eljárásban is helye lehet a tárgyalás mellőzésével meghozott végzés kibocsátásának. A pótmagánvád alapján folytatott ügyekben azonban - figyelemmel arra, hogy a Be. 544. § (1) bekezdésében foglalt felsorolás azt nem tartalmazza - a jogintézmény alkalmazása mind indítványra, mind hivatalból kizárt.[36]
A bíróság elé állítás esetében az ügyészi ügyintézésre irányadó, a Be. 216. § (1) bekezdésében meghatározott harminc napos határidő a tárgyalás mellőzésétől és a tárgyalástól lemondástól eltérően alakul, jelentősen lerövidül, tekintettel arra, hogy amennyiben a terhelt beismerő vallomást tett, illetve őt tettenérték, a különeljárásra a gyanúsítottként történő kihallgatásától számított harminc napon belül kerülhet sor.
Mivel a törvény rendelkezése folytán tettenérés esetén a bíróság elé állítás kötelező, kérdéses, hogy mit is értünk tettenérés alatt, illetve mi történik akkor, ha az ügyész e határidőt elmulasztja?
Az I. Bp. az "eltérő magyarázatok kikerülése végett" a 142. §-ában még meghatározta a tettenkapás eseteit.[37] A hatályos Be. viszont már nem határozza meg, hogy mit értünk tettenérés alatt, annak fogalmát az I.Bp. rendelkezéseihez hasonló tartalommal a bírói gyakorlat alakította ki. Ennek alapján tettenérésnek minősül, ha az elkövető egészben vagy részben szemtanú jelenlétében viszi véghez a cselekményt és eközben vagy közvetlenül a végrehajtás után a szemtanú vagy az ő felhívására más személy a helyszínen vagy nyomon üldözés, menekülés közben fogja el az elkövetőt, anélkül, hogy szem elől tévesztette volna.[38] A tettenérő nemcsak hivatalos személy lehet, mivel a Be. 127. § (3) bekezdése alapján a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja. A cselekmény elkövetése után a helyszínről észrevétlenül eltávozó elkövető utólagos felkutatása és elfogása tettenérésként azonban nem értékelhető.[39] A Kúria álláspontja szerint a tettenérés körébe vonható viszont az is, ha az elkövetés olyan fizikai közelségben történik, amikor a tettenérőnek reális lehetősége van az elkövetéshez férni, az elkövetőt elérni, az elkövető után eredni.[40] Önmagukban viszont nem alapoznak meg tettenérést a hang- és képfelvevő berendezések, tekintettel arra, hogy a technikai berendezések nem tekinthetőek szemtanúnak. Abban az esetben viszont, ha a képfelvevő készülék által rögzítettekkel egyidejűleg például az áruházi biztonsági őr is figyeli az elkövető cselekményét, úgy már megállapítható a tettenérés.
A menekülés közbeni elfogás azért alapozhat meg tettenérést, mivel ilyenkor reális esély van arra, hogy a tárgyi bizonyítékok még az elkövetőnél vannak és így a bizonyítás nem jár különösebb nehézséggel.[41] Kérdéses lehet azonban, hogy beszélhetünk-e tettenérésről, ha az elkövető menekülés közben például eldobja az eltulajdonított dolgot vagy a nála lévő tárgyi bizonyítéknak a hozzá való kötődését egyszerűen letagadja? A tettenérés ugyanis ebben az esetben könnyen megdőlhet, ha a tárgyi bizonyítékokat a nyomozó hatóság nem találja meg, vagy nem tudja bizonyítani azoknak az elkövetőhöz való kötődését.[42]
Ha az ügyész tettenérés ellenére elmulasztja bíróság elé állítani a terheltet, e mulasztásnak semmilyen különösebb eljárásjogi következménye nincs. Ebben az esetben az eljárást a terhelt együttműködésétől, előéletétől, a szükségesnek vélt szankciótól függően akár különeljárási formában, akár az általános szabályok szerinti vádemeléssel vagy akár a bírói útról való elterelés valamilyen formájában kell lefolytatni.
A bíróság elé állításra nyitva álló, a gyanúsított kihallgatásától számítandó harminc napos határidő szigorúan kötött, be nem tartása esetén a különeljárás törvényi feltétel hiányában nem alkalmazható.[43] A határidő ily módon való meghatározása miatt bíróság elé állításra elvileg a megalapozó feltételek esetén a megállapítható bűncselekmény elévülési idején belül bármikor sor kerülhet. A kezdőnap így lényegében egy bizonytalan időpontban bekövetkező eljárási cselekménytől számítandó, ami azonban nem feltétlenül "szolgálja az időszerűség - ebben az
- 54/55 -
eljárástípusban immanens módon érvényesítendő - követelményét".[44]
Annak eldöntése, hogy erre ténylegesen mikor kerül sor, a nyomozó hatóság, illetve az ügyész döntésétől, taktikájától függ, hiszen a bizonyítékok rendelkezésre állásának követelménye az ő megítélésükön múlik. Az időbeli bizonytalansági tényezők miatt azonban a gyanúsítástól számítani a bíróság elé állításra nyitva álló határidőt akár azt is eredményezheti, hogy egy egyébként egyszerű megítélésű ügyben, például ittas állapotban elkövetett járművezetés vétsége esetén, amennyiben a vegyész- vagy igazságügyi orvos szakértő véleményre várni kell, csak hónapokkal a bűncselekmény elkövetése után kerül sor a gyanúsítotti kihallgatásra, majd pedig adott esetben onnantól számítva harminc napon belül a bíróság elé állításra. Ezzel a megoldással viszont a bíróság elé állítás lényege vész oda.[45] Persze a nyomozás elhúzódása és az azzal együtt járó időmúlás azt is felvetheti, hogy az ügy megítélése nem feltétlenül egyszerű.
Ezt a helyzetet orvosolná kisebb mértékben az új eljárási törvény tervezete, amely a bíróság elé állítás kétféle formájáról rendelkezik. Tettenérés esetén a bűncselekmény elkövetésétől számított tizenöt napon belül, beismerés esetén pedig a gyanúsított kihallgatásától számított egy hónapon belül lehetne bíróság elé állítani a terheltet.[46] A bíróság elé állítás az eredeti funkcióját így is csak részben tudná betölteni és továbbra is konkurenciát jelentene a tárgyalás mellőzés különeljárásnak. A két különeljárás közötti választást ezért az könnyítené meg jelentősebben, egyúttal az szolgálná a jogintézmény célját a legjobban, ha a bíróság elé állítás kezdő időpontját a jogalkotó ismételten az elkövetéstől számítaná.[47] Ez a határidő - figyelemmel arra, hogy esetleg szakvélemény beszerzése is szükségessé válhat - a bűncselekmény elkövetésétől számított hatvan nap lehetne. Az előállításra nyitva álló határidő szükségességével más szerző is egyetért. Eszerint végső időpontul szolgálhatna a nyomozás elrendelésétől számított két hónap, azzal, hogy a nyomozás határidejének meghosszabbíthatóságát ki kellene zárni.[48]
A bíróság elé állítás indítványozásának további feltétele, hogy a bizonyítékok rendelkezésre álljanak. Ennek alapján a bizonyítási eszközöknek ténylegesen az eljáró hatóság, illetve bíróság előtt kell lenniük, azok beszerezhetőségének puszta lehetősége nem elegendő.[49]
A bíróság elé állítás indítványozása abban is eltér a tárgyalás mellőzésétől és a tárgyalásról lemondástól, hogy az ügyész a vádat szóban terjeszti elő a bíróságon, azaz nem nyújt be vádiratot. A gyakorlatban azonban a terhelt előállításáról az ügyész rövid feljegyzést készít, amely a gyanúsított nevét, a törvényben meghatározott személyi adatait, a vád tárgyát képező, pontosan körülírt cselekményt és annak törvényi minősítését, valamint, ha a terhelt személyi szabadságában korlátozva van, az erre utaló adatokat tartalmazza.[50]
Az ügyésznek a vádemelésre tárgyalás mellőzésének indítványozása esetén főszabály szerint a nyomozási iratoknak a hozzá érkezésétől számított harminc napja van. A vádemelés ilyen formájára azonban csak olyan terhelttel szemben kerülhet sor, aki az ügyészi indítvány előterjesztésekor szabadlábon van, így sem az ügyész előtt folyamatban lévő, sem más ügyben nincs fogvatartásban, nem tölti szabadságvesztés büntetést, illetve - akár szabálysértési - elzárását. Az indítvány megtételének további feltétele, hogy az eljárási kódexben taxatíve meghatározott büntetés kiszabását, illetve intézkedés alkalmazását a Btk. lehetővé tegye.[51]
A tárgyalás mellőzéses eljárás alkalmazásának további szélesítését eredményezné viszont, ha fogva lévő terheltek esetében is sor kerülhetne annak indítványozására. Nem látom ugyanis elvi akadályát annak, hogy különösen egy más ügyben szabadságvesztés büntetését vagy szabálysértési elzárását töltő személlyel szemben is indítványozni lehessen a tárgyalás mellőzését. Garanciát jelent ugyanis a tárgyalás tartása iránti kérelem lehetősége.
A különeljárás indítványozásnak további feltétele, hogy a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhető legyen.[52] Ennek megítélésekor - a nyomozás során feltárt adatokra figyelemmel -, az egyéni megelőzés szempontjából a vádlott személyiségét, életvitelét, az általa elkövetett bűncselekmény módját, jellegét, indítékát kell elsősorban megvizsgálni.[53] Ezen eljárási forma egyik legfőbb indoka ezért "a terhelt megkímélése a nyilvános tárgyalás viszontagságaitól".[54] Az egyéni megelőzésen túl továbbá a gene-
- 55/56 -
rális prevenció szempontjából is vizsgálni kell a tárgyalás szükségszerűségét. A különeljárás indítványozásakor tehát azt kell mérlegelnie az ügyésznek, hogy nem csökken-e a szankció nevelő hatása, ha eltekint a - szóbeliség és közvetlenség elvének érvényesülését szolgáló - tárgyalástól. Büntetlen előéletű, idősebb életkorú, beismerő, megbánást kifejező terhelttel szemben lehet ezért célravezető, egyúttal az ügyészi és bírói munkaterhet jelentősen csökkentő eljárási forma a tárgyalás mellőzéses különeljárás.
Ezzel kapcsolatos kifejezett rendelkezést azonban csak a fiatalkorúak elleni büntetőeljárásra vonatkozó szabályok között találunk. A vonatkozó utasítás szerint az ügyész a tárgyalás mellőzését ugyanis csak akkor indítványozhatja, ha a bűncselekmény jellegére és a fiatalkorú személyi körülményeire figyelemmel az eljárás nevelő hatása tárgyalás tartása nélkül is elérhető.[55]
Az olyan elkövetők esetében szükséges viszont a bíróság elé állítás és így a büntetés céljának a tárgyalás formájában való megnyilvánulása, akik büntetett előéletűek, esetleg ugyanolyan vagy hasonló bűncselekmény miatt álltak már korábban is bíróság előtt, velük szemben végrehajtandó szabadságvesztés vagy elzárás kiszabása indokolt, esetleg jelentős tárgyi súlyú, a helyi vagy a szélesebb társadalom fokozottabb érdeklődését kiváltó bűncselekményt, például rablást követtek el.
Így az, hogy a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhető-e, elvileg önmagában elhatárolási alap lehetne a két jogintézmény konkurálásának a megszüntetésére. A statisztikai adatok viszont nem ezt támasztják alá.
Az ügyész az ügy nyilvános ülésen történő elbírálására vonatkozó indítványát főszabály szerint szintén a nyomozási iratoknak a hozzá érkezésétől számított harminc napon belül teheti meg. A különeljárás indítványozásának a feltétele, hogy azt a terhelt kezdeményezze. Ha az ügyész a kezdeményezéssel nem ért egyet, erről értesítenie kell a terheltet.[56] Ha azonban az ügyész a kezdeményezéssel egyetért, erről határozatot hoz.[57] Az ügyész a kezdeményezés elfogadása vagy éppen elutasítása során figyelemmel van az ügy körülményeire, így különösen a terhelt személyére és az elkövetett bűncselekményre.[58] Mivel az ügyésznek a terhelt kezdeményezésének elfogadásáról szóló határozat meghozatalát követő harminc napon belül kell vádat emelnie, így a Be. 538. § (6) bekezdése szerinti meghallgatást is e határidőn belül kell foganatosítania.
A tárgyalásról lemondás indítványozásának további sajátossága, hogy arra vádemelést követően is sor kerülhet. A nyomozás során beismerő vallomást nem tett terhelt ugyanis a nyomozás befejezése után, legkésőbb a vádirat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül kezdeményezheti az ügyésznél, hogy indítványozza az ügy nyilvános ülésen való elbírálását.[59] Ha az ügyész a kezdeményezéssel egyetért, erről szintén határozatot hoz. Utóbbi esetben a törvény azonban már nem határozza meg, hogy az ügyész az indítványokkal kiegészített vádirattal együtt a terhelttel kötött megállapodást és az annak alapjául szolgáló jegyzőkönyvet milyen határidőben kell, hogy benyújtsa a bíróságnak. Az eljárás észszerű időben való befejezését a vádemeléskor, illetve a kiegészített vádiratnak a bírósághoz való benyújtása esetén is az szolgálja, ha az ügyész minél hamarabb, lehetőség szerint a terhelttel kötött megállapodását követő legrövidebb időn belül teszi meg az indítványát.
A terhelt tárgyalásról lemondó kezdeményezése azonban még nem azonos magával a tárgyasról lemondással, a Be. 542. § (5) bekezdése alapján az a bíróság előtt történik. Ez utóbbi nyilatkozat tekinthető ugyanis olyannak, amely az egyszerűsített bírósági eljárást végül megalapozza. A kezdeményezés, valamint a terhelt és az ügyész közötti megállapodás csak a jogi alapját teremti meg annak, hogy az ügyész indítványozza az eljárás nyilvános ülésen történő lefolytatását.[60]
A terhelt eljárást kezdeményező szerepe kapcsán az is kitűnik, hogy a jogintézmény nem csak egy "az eljárást egyszerűsíteni kívánó törekvések sorában, hanem jelentős lépés a terhelt ún. ügyféli jogainak kibővítése felé", mivel "aktívan közreműködhet az ellene folyamatba tett bírósági eljárás formájának megválasztásában".[61] Ez az elvi megállapítás még igaz is lehetne, azonban a tételes, az ügyészi munkaterhet jelentősen növelő szabályok (határozathozatal, meghallgatás) miatt egyáltalán nem mondható el a tárgyalásról lemondásról, hogy ténylegesen egyszerűsíti az eljárás valamennyi szereplőjének az eljárását.
A tárgyalásról lemondás indítványozásának előfeltétele ugyanis a beismerésen és a kezdeményezésén túl, hogy az ügyész és a terhelt között - a terhelt meghallgatását követően - létrejöjjön az ügy nyilvános ülésen való elbírálását lehetővé tevő megállapodás. A Be. 538. § (6) bekezdése alapján az ügyész a terhelt meghallgatása során közli a terhelt által beismert bűncselekmény leírását, annak a Btk. szerinti minősítését, továbbá azt, hogy milyen nemű, mértékű, tartamú büntetést, illetve intézkedést vesz tudomásul. Az ügyésznek a meghallgatás során tájékoztatnia kell az együttműködő terheltet a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárás következményeiről, illetve arról, hogy a megállapodást a bíróság nem köteles
- 56/57 -
elfogadni. A tájékoztatás megtörténtét és a terhelt nyilatkozatát jegyzőkönyvbe kell foglalni.[62] Az ügyészi meghallgatás során a tájékoztatásnak ki kell terjednie arra, hogy az eljárási forma a bűnösség kimondásához vezet, valamint a terhelt jogorvoslati joga is jelentősen korlátozódik. E tájékoztatáson túl pedig elsősorban azt kell tisztázni a meghallgatás során, hogy az ügyész által megállapított és a vádiratba foglalandó tényállás, a cselekmény Btk. szerinti minősítése és az ügyész által elfogadhatónak tartott nemű, mértékű és tartamú joghátrány ismeretében is hajlandó-e megállapodni a terhelt.[63]
A meghallgatásnak kétféle eredménye lehet. Ha a terhelt az ügyész Be. 538. § (6) bekezdés szerinti közlését elfogadja, az ügyész és a terhelt írásban megállapodik, mely megállapodás tartalmazza a terhelt által beismert bűncselekmény leírását, annak a Btk. szerinti minősítését, valamint az ügyész és a terhelt nyilatkozatát arra vonatkozóan, hogy milyen nemű, mértékű, tartamú büntetést, illetve intézkedést vesz tudomásul. A Nyomfel. utasítás 69. § (2) bekezdése alapján a megállapodásban minden büntetési nem és intézkedés tekintetében külön-külön kell rögzíteni azt a mértéket, illetve tartamot, amelyet az ügyész, valamint a terhelt tudomásul vesz. Nyilvánvalóan a szankció konkrét tartama, mértéke nem lehet a megállapodás tárgya, így abban csak a lehetséges büntetés és intézkedés tartamának, illetve mértékének alsó és felső határát kell rögzíteni.
A megállapodás megkötését követően az ügyész a megállapodás szerinti azonos tényállás és minősítés miatt vádat emel, és indítványozza az ügy nyilvános ülésen történő elbírálását, a megállapodásban rögzített nemű, mértékű, tartamú büntetés, illetve intézkedés alkalmazását, annak alsó és felső határának megjelölésével.[64]
A megállapodás tartalma alapján ugyanakkor felvetődhet a már Cséka Ervin által megfogalmazott kérdés, hogy "mi a vád tárgya (ténybeli és jogi tartalma): az, amit a vádlott beismer, avagy a vád »megformálásban« van szerepe az ügyésznek is"?[65] Kontinentális jogfelfogásunk alapján a megállapított tényállásnak a nyomozás során felderített és az annak alapján megállapítható tényeket kell tartalmaznia, az angolszász eljárásokban ismert vádalkuszerű megoldás nem jöhet szóba.[66] Ennek alapján tehát az ügyész nem bocsátkozhat alkudozásba a tényállás és a minősítés tekintetében, azaz a vádnak a bizonyítékokkal alátámasztott tényeket kell tartalmaznia.
Ha az ügyész és a terhelt között a megállapodás nem jön létre, az ügyész a terhelt kezdeményezéséről a bíróságot nem tájékoztathatja, az ezzel összefüggésben keletkezett iratokat nem nyújthatja be a bírósághoz.[67] Utóbbi esetben azonban -, továbbá ha a bíróság a megállapodás tartalmával nem ért egyet, vagy az ügyet tárgyalásra utalja, - a megállapodásban foglalt nyilatkozatok az ügyészt és a terheltet sem kötik.[68]
A tárgyalásról lemondás indítványozására vonatkozó korlátozást az eljárási kódex csak az olyan terhelt esetében tartalmaz, aki a bűncselekményt - törvényi kivételtől eltekintve - bűnszervezetben követte el.[69] A jogalkalmazás további korlátokat is kimunkált a jogintézménnyel kapcsolatban. Így annak nincs helye például az egyszerű ténybeli és jogi megítélésű, kiterjedt bizonyítást nem igénylő ügyek intézése során. Így általában olyankor lehet indokolt a tárgyalásról lemondás, ha a különeljárással a rendkívül terjedelmes és hosszadalmas bizonyítási eljárás elkerülhető.
A jogintézmény alkalmazásának az elenyésző volta álláspontom szerint csak részben köszönhető a jogalkalmazás során kialakított követelményeknek. Ha a részletesebben ismertetett, jelenleg hatályos szabályokat megnézzük, szembetűnő, hogy az ügyész számára ezen - egyébként az eljárást egyszerűsíteni hivatott - eljárási forma mennyivel több munkaterhet jelent a másik két különeljáráshoz, de akár az általános szabályok szerinti vádemeléshez képest is. Különösen találónak vélem e körben Láng László azon véleményét, mely szerint "amíg az általános szabályok szerinti eljárás - adott esetben a vádemelés - az azt folytatóknak egyszerűbb, mint az egyszerűnek kikiáltott eljárás (pl. a vádemelés elhalasztása, a tárgyalásról lemondás indítványozása stb.), addig aligha várható, hogy az egyszerűsített eljárás legyen az általános és az általános a kivétel. A jogalkotónak, amikor a büntetőeljárást gyorsító, egyszerűsítő megoldásokat iktat törvénybe, el kellene töprengenie azon is, hogy az eljárás valódi egyszerűsödése akkor várható reálisan, ha az eljárást folytató személyek mindegyikének legalább kis mértékben egyszerűsödik a munkája".[70]
- 57/58 -
A jogintézménnyel kapcsolatban ráadásul a jogelméletből ismert olyan vélemény is, mely szerint az nem szolgálja a társadalom javát, sőt annak érdekeit sérti, továbbá alkalmazásával nem érvényesül a tettarányosság elve, valamint a generális és a speciális prevenció sem.[71] A tárgyalásról lemondással kapcsolatos kritikák rámutatnak továbbá arra is, hogy ebben az eljárási formában nem érvényesül az ártatlanság vélelme, a közvetlenség és az egyenlő bánásmód elve[72]. A terhelt ugyanis elméletileg kétféle viszonyt alakíthat ki az eljárásban: vagy együttműködik az eljáró ügyésszel, illetve bírósággal, vagy sem, és feltételezhető, hogy a nem együttműködő, makacs vádlott hátrányba kerül, ha az együttműködést intézményesen jutalmazzák.[73] A jogintézmény szélesebb körben való alkalmazását ezért egyes szerzők szerint elősegítené, ha bizonyos bűncselekményeket, így például a rablást, illetve az öt évnél súlyosabban büntetendő bűncselekményeket, továbbá esetleg egyes elkövetőket, így az erőszakos többszörös visszaesőket vagy általában a visszaesőket kizárna a jogintézmény nyújtotta kedvezményből a jogalkotó.[74]
Mivel a tárgyalásról lemondás hatályos szabályozása nem azonos az angolszász országokban ismert vádalkuval, így a magam részéről nem értek egyet azzal a véleménnyel, amely szerint az intézmény a társadalom érdekeivel ellentétes lenne. Az ügyész és a terhelt között megkötött megállapodás ugyanis csak az eljárási formára terjed ki.[75] A jogintézménnyel kapcsolatos elvi javaslatokon túl annak szélesebb körben való előfordulását eredményezné, ha az ügyész helyett a bíróságot helyezné annak középpontjába már a terhelt kezdeményezésétől kezdve. Ezzel egyidejűleg viszont szükség lenne az adminisztratív jellegű terhek csökkentésére is.[76] Egy ilyen modell alapjául szolgálhatna mintaként a német Strafprozessordnung, amely a bíróság számára hivatalból is lehetővé teszi a tárgyalásról lemondás lehetőségének a felajánlását.[77] Egy ilyen irányú későbbi módosítás alapjául szolgáló rendelkezést már a hatályos Be. 288. § (4) bekezdése is tartalmaz, amikor a vádlott a kihallgatása kezdetén a büntetőjogi felelősségének az esetleges elismeréséről nyilatkozik.
Hatályos büntetőeljárási kódexünk több, az eljárás bírósági szakaszát gyorsabbá tévő különeljárást is ismer, amelyek közül a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellőzése széles körben elismert és alkalmazott jogintézmények. A tárgyalásról lemondás kapcsán viszont megállapítható, hogy eddig nem igazán tudta betölteni a neki szánt szerepet.
A tervezett új eljárási törvény viszont lehetőséget biztosít e különeljárások felülvizsgálatára. Ennek során felvetődhet az úgynevezett sommás eljárás megalkotása, amely a három különeljárás bizonyos vonásait egyesítené. A sommás eljárás kétségtelen előnye lenne, hogy azzal nem kerülne választás elé a jogalkalmazó a megfelelő eljárást gyorsító jogintézmény kiválasztása során.[78] Úgy gondolom azonban, hogy a sommás eljárás nem adna lehetőséget az ügyek differenciált elintézésére, mivel mindhárom különeljárás - a közös, illetve hasonló vonásaik ellenére - is más típusú ügyek megoldására szolgál.
A bíróság elé állítás a büntetőeljárás hatékony és gyors befejezését a leginkább hivatott elősegíteni, hiszen a bűncselekmény elkövetését akár néhány órán belül jogerős ítélet követheti. Ezáltal pedig ebben az eljárási formában érvényesülhet leginkább a speciális és generális prevenció. A bíróság elé állítás szabályainak átgondolásával, így a nyomozási szakaszra irányadó különös rendelkezésekkel, illetve a bűncselekményi kör szélesítésével pedig további lehetőségeket is magában rejt még a jogintézmény. Fontos lenne ugyanakkor, hogy a jogintézmény alkalmazására nyitva álló határidőt ismételten a bűncselekmény elkövetésétől kellene számítani biztosítva ezzel a jogintézmény eredeti céljának az érvényesülését.
A vizsgált különeljárások mindegyikéről elmondható továbbá, hogy azok lehetőséget biztosítanak az egyszerűsített eljárási formákról a rendes, általános szabályok szerinti eljárásra való áttérésre, ezért nem veszélyeztetik a terhelt tisztességes eljáráshoz való jogát.[79] Az új kódex megalkotása során ezért szélesíteni lehet a tárgyalás mellőzésével való eljárás lehetőségét, illetve erősíteni lehet a tárgyalásról lemondás intézményét. Ezek a különeljárások ugyanis a terhelt igényével egyezően gyorsítják, egyszerűsítik az elbírálást és lehetővé teszik a nagy terjedelmű, széles körű bizonyítást igénylő eljárásokra való koncentrálást.
A tárgyalás mellőzése a magyar jogban 1896 óta jelen lévő, széles körben alkalmazott jogintézmény, mely mind az ügyész, mind a bíróság számára jelentős munkateher csökkentést eredményez, ugyanakkor a terheltet sem fosztja meg a tárgyaláshoz való jogától. A jogintézmény továbbá kiválóan alkalmas az olyan terheltek ügyeinek a gyors elintézésére, akiknél a tárgyalás nevelő hatása nélkül is biztosítható a speciális prevenció követelménye. A jogintézmény alkalmazási körének bővítése, illetve az
- 58/59 -
eljárás időszerűségének a biztosítása érdekében azonban indokolt lehet a fogva lévő terhelt esetében is lehetővé tenni annak indítványozását. Az eljárás gyorsítása érdekében a tárgyalás mellőzése esetében is megfontolandó lehet továbbá a nyomozás alakszerűségeire vonatkozó rendelkezések átgondolása is.
A tárgyalásról lemondás lehetővé teszi a bírósági eljárásban a széles körű bizonyításnak, így a számos tanú, esetleg szakértő meghallgatásának, illetve okiratok ismertetésének a mellőzését. Így a jogintézményt mindenképpen érdemes megtartani a jövőben is. A tárgyalásról lemondás szabályait bemutatva és elemezve azonban az a következtetés vonható le, hogy érdemes lenne átgondolni a hatályos szabályozást a különeljárás szélesebb körben való alkalmazás érdekében. Ennek keretében pedig a terhelt tárgyalásról lemondó kezdeményezésétől kezdve a bíróságot kellene az eljárás középpontjába helyezni.
A büntetőeljárás gyorsítása, egyszerűsítése nem lehet abszolút célja a jogalkotásnak. Minden ilyen törekvés során figyelemmel kell lenni arra, hogy a felderítés és a bizonyítás törvényes, hatékony és alapos legyen. Ezen szempontok mellett azonban érdemes figyelemmel lenni a jogalkalmazásra, így arra, hogy az eljárást gyorsítani, egyszerűsíteni akaró elképzelésekből mennyi valósítható meg a gyakorlatban. Láng László mindezt úgy fogalmazta meg, hogy "a jogalkalmazást emberek végzik, akiknek terhelhetősége nem végtelen. Midőn a jogalkalmazó úgy érzi, hogy erőfeszítéseinek végéhez közeledik, a számára nyitva álló jogi lehetőségek közül azt fogja választani, amelyet a legkevesebb munka ráfordításával elvégezhet."[80] ■
JEGYZETEK
[1] Finkey Ferenc: A magyar büntetőeljárás tankönyve, Harmadik Kiadás, Politzer-féle Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1908., 371. oldal.
[2] Az új büntetőeljárási törvény szabályozási elvei, A Kormány 2015. február 11. napján megtartott ülésén elfogadott előterjesztés (a továbbiakban: Előterjesztés) 20. oldala, http://www.kormany.hu/download/d/12/40000/20150224 %20IM%20el%C5%91terjeszt%C3%A9s%20az%20%C3%BAj%20b%C3%BCntet%C5%91elj%C3%A1r%C3%A1si%20t%C3%B6rv%C3%A9ny%20szab%C3%A1lyoz%C3%A1si%20elveir%C5%91l.pdf (letöltési idő: 2016. augusztus 25.).
[3] Az adatok 2010-től kezdődő meghatározását az indokolta, hogy 2011. július 13-tól az egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvény jelentősen módosította, kiszélesítette a bíróság elé állítás addigi szabályait, amikor a gyanúsított kihallgatásától számított harminc napon belüli időtartamra módosította a bíróság elé állítás lehetőségét. http://ugyeszseg.hu/repository/mkudok578.pdf (letöltési idő: 2016. július 6.).
[4] http://ugyeszseg.hu/repository/mkudok7773.pdf (letöltési idő: 2016. július 6.).
[5] http://ugyeszseg.hu/repository/mkudok7757.pdf (letöltési idő: 2016. július 6.).
[6] http://ugyeszseg.hu/repository/mkudok2832.pdf (letöltési idő: 2016. augusztus 24.).
[7] http://ugyeszseg.hu/repository/mkudok2034.pdf (letöltési idő: 2016: augusztus 24.).
[8] Lásd a 6. és 7. hivatkozásokat!
[9] A kivételt a tárgyalás mellőzése képezi, amelyre a Be. 545. § (2) bekezdése alapján magánvádas ügyben is sor kerülhet, valamint a bíróság a Be. 545. § (1) bekezdése alapján hivatalból is hozhat tárgyalás mellőzésével döntést.
[10] Fantoly Zsanett: Hatékonysági problémák, azaz a hazai büntetőeljárás gyakorlati visszásságai, In: Ünnepi Kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára (főszerk.: Homoki-Nagy Mária), 2012., 122. oldal.
[11] Előbbit először a királyi törvényszék, mint egyesbíróság eljárásának egyszerűsítése érdekében a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXXIV. törvénycikk 107. §-a iktatta a magyar jogba, míg a tárgyalás mellőzése büntetőparancs néven már a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban: I. Bp.) 532. §-ában is szerepelt.
[12] A tárgyalásról lemondást először a Be. kihirdetéskori szövege tartalmazta, majd azt az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló 1999. évi CX. törvény beiktatta a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvénybe is.
[13] Be. 518. § (2) bek. és Be. 538. § (4) bekezdés.
[14] Lásd ezzel kapcsolatban Cséka Ervin: Bevezető című írását, Jogtudományi Közlöny, 1998/4. 115. oldal, valamint Szabóné Nagy Teréz: A büntető eljárás egyszerűsítése című írását, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970., 158. oldal.
[15] Az ügyész ezen kötelezettsége a Be. 77. §-ából, valamint az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 19. § (2) bekezdéséből fakad. Utóbbi rendelkezés előírja, hogy a vádnak törvényesen beszerzett bizonyítékokon kell alapulnia.
[16] Deák Zoltán: Gondolatok a tárgyalásról lemondás jogintézménye kapcsán, Ügyészek Lapja, 2009/3-4. 18. oldal.
[17] Az új Be. előterjesztésnek a beismerő vallomással kapcsolatos szemléletváltása kapcsán lásd még Bócz Endre: Pragmatikus szemléletváltás című írásának 3-4. oldalát. http://ujbtk.hu/bocz-endre-pragmatikus-szemleletvaltas/ (letöltési idő: 2016. augusztus 22.)
[18] Az egyéb bizonyítékok megszerzésére vonatkozó követelmény az Ütv. 19. § (3) bekezdéséből is levezethető. E rendelkezés alapján az ügyésznek gondoskodnia kell ugyanis arról, hogy az ügy eldöntéséhez szükséges minden tény, bizonyíték és jogi okfejtés a bíróság elé kerüljön.
[19] A tárgyalásról lemondás kapcsán lásd a Be. 534. § (1) bek., valamint a Be. 540. § (1) bekezdéseit!.
[20] Király Tibor: Büntetőeljárási jog, Osiris Kiadó, Budapest, 2008., 618. oldal.
[21] Lásd a Be. 118. § (1) bekezdésének 2. mondatát.
[22] Be. 540. § (1) bekezdés.
[23] Nyor. 99. § (2) bekezdés és 93. § (1) bekezdés.
[24] Lásd ezzel kapcsolatban a Nyomfel. utasítás 67. §-ának (1) bekezdését. E rendelkezés alapján az ügyésznek a büntetőeljárás megindításakor meg kell vizsgálnia a bíróság elé állítás lehetőségét is.
[25] Cséka Ervin: Bűnözési helyzet, eljárás-egyszerűsítés, nyomozás, In: Tények és kilátások (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére) (szerk.: Erdei Árpád), Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995., 30. oldal. A nyomozás egyszerűsítésére nézve hasonló álláspontot képvisel Erdei Árpád: A trónfosztott királynő uralkodása avagy a bizonyításelmélet szent tehene című írásában, Magyar Jog 1991/4., 214. oldal.
[26] Be. 548. § (1) bekezdés és Be. 549. § (3) bekezdés.
[27] Be. 542/A. § (5) bekezdése.
[28] Lásd ezzel kapcsolatban a Be. 118. §-ának (2) bekezdését.
[29] Be. 517. § (1) bekezdés c) pont és Be. 544. § (1) bekezdés b) pont.
[30] Akácz József: A bíróság elé állítás, In: Belegi József (szerk.): Büntetőeljárásjog III. - Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010., 1256. és 1325. oldal.
[31] A bíróság elé állítás kapcsán lásd a Be. 517. § (1) bekezdésének a) pontját, míg a tárgyalás mellőzése esetén a Be. 544. § (1) bekezdését!.
[32] Be. 601. § (5) bekezdés.
[33] Utóbbi kapcsán lásd: Márián Zoltán: Gondolatok a bíróság elé állítás jogintézményéről című írását! Ügyészek Lapja 2001/6. 21. oldal.
[34] Miskolczi Barna: Az új Be. főbb vonásairól (2), 5-6. oldal, http://jogaszvilag.hu/rovatok/szakma/az-uj-be-fobb-vonasairol-2 (letöltési idő: 2016. augusztus 25.)
[35] A bíróság elé állítás esetében a Be. 517. § (3) bekezdése, míg a tárgyalásról lemondás esetén a Be. 534. § (3) bekezdése zárja ki, hogy a magánvádló, illetőleg a pótmagánvádló a terhelt bíróság elé állítását indítványozza.
[36] Király: i. m. 636-637. oldal.
[37] Finkey: i. m. 325. oldal. Az I. Bp. 142. §-a alapján tettenkapásnak minősült, ha valaki a tettest vagy a részest a bűncselekményen rajta érte; illetve, ha valaki mint szemtanú, vagy szemtanú által figyelmeztetve, a tettest vagy részest azonnal a bűncselekmény elkövetése után elfogta vagy űzőbe vette.
[38] EBH 2006.1496
[39] EBH 2006.1496
[40] EBH 2013.B.13.
[41] Akácz József: A bíróság elé állítás: i. m. 1256. oldal.
[42] Hevér Tibor: Rendhagyó nyomozási bíró? A bíróság elé állítás jelene és jövője, Debreceni Jogi Műhely, 2012/2., http://www.debrecenijogimuhely.hu/archivum/2_2012/rendhagyo_nyomozasi_biro/ (letöltési idő: 2016. augusztus 30.)
[43] Be. 522. § (3) bekezdés.
[44] Hevér: i. m.
[45] Hevér: i. m.
[46] Miskolczi: i. m. 5. oldal.
[47] A határidő a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXXIV. törvénycikktől az egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvényig az elkövetéstől datálódott.
[48] Hevér i. m.:
[49] Akácz: A bíróság elé állítás, i. m.: 1256. oldal.
[50] Nyomfel. utasítás 67. § (2) bekezdése és Akácz: A bíróság elé állítás, i. m. 1260. oldal. A személyi adatok kapcsán lásd a Be. 117. § (1) bekezdését.
[51] Lásd a Be. 544. § (1) bekezdését és az (1) bekezdés a) pontját. E rendelkezések alapján végrehajtásban felfüggesztett szabadságvesztés, közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, sportrendezvények látogatásától való eltiltás, kiutasítás, katonával szemben lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése, rendfokozatban visszavetés és várakozási idő meghosszabbítása szabható ki, illetve jóvátételi munka, próbára bocsátás vagy megrovás alkalmazható.
[52] Be. 544. § (1) bekezdés d) pont.
[53] Akácz: A tárgyalás mellőzése, In Belegi József (szerk.): Büntetőeljárásjog III. - Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010., 1326. oldal.
[54] Király: i. m. 636. oldal.
[55] A gyermek- és fiatalkorúak által elkövetett bűncselekményekkel összefüggő ügyészi szakfeladatok ellátásáról szóló 21/2013. (X. 31.) LÜ utasítás 13. § (3) bekezdése.
[56] Az értesítés kapcsán lásd még a Be. 538. § (2) bekezdését.
[57] Be. 538. § (2) bekezdés.
[58] Be. 536. § (1) bekezdés.
[59] Be. 540. § (1) bekezdés.
[60] Soós László: Lemondás a tárgyalásról, In: Belegi József (szerk.): Büntetőeljárásjog III. - Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010., 1302. oldal.
[61] Soós: i. m. 1297. oldal.
[62] Be. 538. § (7) bekezdés.
[63] Soós: i. m.: 1313. oldal.
[64] Be. 538. § (10) bekezdés. A Nyomfel. utasítás 69. § (3) bekezdése alapján az ügyésznek a vádiratban a büntetés, illetve az intézkedés tárgyában tett indítványát minden büntetési nem és intézkedés tekintetében külön-külön, a megállapodásban rögzített módon kell részleteznie.
[65] Cséka: i. m. (1998.) 115. oldal.
[66] A tárgyaláshoz lemondáshoz képest a vádalku lényege, hogy a terhelt nemcsak a bűnösségét ismeri el, hanem az ügyész és a védő között - gyakran a bíró jelenlétében - elindul egy alkudozási folyamat, amelynek eredményét figyelembe véve szabja ki a bíróság a büntetést. Ezzel az egyezséggel pedig mindkét fél jól jár: a terhelt büntetőjogi felelőssége a ténylegesen elkövetett tényálláshoz képest enyhébb bűncselekményben kerül megállapításra, az ügyésznek pedig a terhelt beismerésével nem kell viselnie a bizonyítási eljárás kockázatát. Fenyvesi Csaba - Herke Csongor - Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2004., 633-634. oldal és Fantoly: i. m. (2012.): 123. oldal.
[67] Be. 539. § (1) bekezdés.
[68] Be. 539. § (2) bekezdés.
[69] Be. 535. § (1) bekezdés. A Be. azonban együttműködő terhelt esetén kivételt tesz a tilalom alól, és lehetővé teszi a tárgyalásról lemondást, amennyiben a törvényben foglalt konjunktív feltételek fennállnak. Lásd ezzel kapcsolatban a Be. 537. §-át!
[70] Láng László véleményét ismerteti Kiss Anna: Görögország helyett Budapest című írásában. http://jogaszvilag.hu/rovatok/eletmod/gorogorszag-helyett-budapest (letöltési idő: 2016. augusztus 28.)
[71] Polgár András: Lemondás a tárgyalásról, lemondás a társadalom védelméről? Belügyi Szemle 2013/5. 69., 70-71. és 74-75. oldal.
[72] A kritikát ismerteti Király: i. m. 629. oldal és Fantoly Zsanett: Lemondás a tárgyalásról - lemondás az igazságról? In: A büntető ítélet igazságtartalma (szerk.: Erdei Árpád), Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2010., 147. oldal.
[73] Király: i. m. 629. oldal.
[74] Deák: i. m. 22. oldal és Polgár: i. m. 72. oldal.
[75] Király: i. m. 629. oldal.
[76] Ezzel kapcsolatos javaslatot tartalmaz az Előterjesztés 20. oldala.
[77] Az Stpo. 257c. §-a alapján a bíró aktív szerepet játszik a megállapodás megkötésében, ugyanis ő az, aki kezdeményezi és le is folytatja az egyeztetési eljárást. Lásd: http://www.gesetze-im-internet.de/englisch_stpo/englisch_stpo.html#p1699 (letöltési idő: 2016. augusztus 22.).
[78] Lásd ennek kapcsán Erdei: i. m. 214-215. oldalát.
[79] Fantoly: i. m. (2012.): 122-123. oldal.
[80] A véleményt ismerteti Kiss: i. m.
Lábjegyzetek:
[1] Nánási Gábor, alügyész, Budakörnyéki Ügyészség
Visszaugrás
