Az egyik legizgalmasabb alkotmánybírósági hatáskör a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés vizsgálata és orvoslása. Sólyom László véleménye szerint ez a jogkör az aktivizmus észrevétlen melegágya volt, ahol az alapjogokon túli jogok alkotmányos védelme elkezdődött, s amely az "alkotmányellenes helyzetekben" gondolkodás mai differenciált módszereinek előképe volt.[1] Hasonló állásponton van Balogh Zsolt is, aki szerint az Alkotmánybíróság hatáskörei közül az utólagos normakontrollt követően talán a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség a legjelentősebb.[2]
1. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) egyike a "nagy" rendszerváltó törvényeknek. A mulasztásos alkotmánysértés megállapítására és orvoslására irányuló hatáskört[3] - megerősítve a hivatalbóli eljárás lehetőségével - a törvényalkotók valószínűleg azért biztosították a testület számára, hogy ezáltal hatékony eszközt teremtsenek a jogállamiság szempontjából elengedhetetlen normák megalkotásának kikényszerítésére.
Minden - hatósági és egyéb - jogkör valódi próbája az, hogy segítségével az adott szervezet mennyire képes megvalósítani a céljait. Nincs ez másképpen a mulasztásos alkotmánysértés esetében sem. Mielőtt a szűkebb téma tárgyalásába fognék, érdemes megvizsgálni, hogy mennyire volt sikeres a jogkör - ami egyúttal a szankciórendszer erejéről is sokat elárul. A mulasztásos alkotmánysértés megállapítására vonatkozó hatáskör eredményességét és általános jelentőségét három - empirikusan talán legjobban megragadható - tényezőn keresztül mutatom be: "nagy ügyekben" élt-e a jogkörrel a testület, a jogalkotó teljesítette-e a döntést követően jogalkotói feladatát, és amennyiben igen, betartotta-e az alkotmánybírósági határozatban előírt határidőt.
2. Elsőként azt vizsgálom meg, milyen "nagy ügyekben" használta az alkotmányellenes helyzet orvoslására ezt a hatáskörét a testület. Mulasztásos alkotmánysértést állapított meg például az Alkotmánybíróság a közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálhatóságának hiánya miatt,[4] a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény ügyében,[5] a közszolgálati rádió és televízió rendezetlen jogi helyzete miatt,[6] a népszavazás jogintézményével kapcsolatban,[7] kárpótlási ügyekben,[8] a kormány tagjainak jogállását rendező törvény megalkotásának elmaradását szankcionálandó,[9] az ítélőtáblák ügyében.[10] A sort még sokáig lehetne folytatni, de ebből a pár kiragadott példából is látszik, hogy nagy horderejű ügyekben is szívesen alkalmazza ezt a hatáskörét a taláros testület.
Eleget tett a jogalkotó a számára előírt normaalkotási kötelezettségének? Ebből a szempontból két na-
- 91/92 -
gyobb korszak különíthető el: az 1990-1998 közé eső és az 1999-től tartó időszak.[11]
Az első korszakban ötvenkét esetben állapított meg mulasztást a testület, és a jogalkotó két kivétellel eleget tett a jogalkotói feladatának.[12] 1999 után tizenkét esetben került sor mulasztásos alkotmányellenesség kimondására,[13] mostanáig azonban csak három határozatnak tett eleget a jogalkotó.[14] A nem túl rózsás képet tovább rontja, hogy a 36/2000. (X. 27.) AB határozatban (ABH 2000. 241.) feltárt hiányosságot megszüntető jogszabállyal szemben komoly aggályok vethetők fel.
Az Alkotmánybíróság ebben a döntésében mulasztást azért állapított meg, mert a jogalkotó a pszichiátriai betegekre vonatkozóan nem szabályozta a személyes szabadságot súlyosan korlátozó módszerek alkalmazásának jogszabályi feltételeit, és ezáltal nem biztosította kellő mértékben az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében foglalt - a kínzás és embertelen bánásmód tilalmára vonatkozó - szabály érvényesülését. A testület a határozatban ezenkívül leszögezte a következőket: Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ha a törvényi szabályozás csupán az elvont alkotmányossági mércét ismétli meg, ez önmagában nem felel meg a szabadságkorlátozást lehetővé tévő törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági követelményeknek.[15]
Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 10. § (4) bekezdését az egészségügyi szakellátási kötelezettségekről, továbbá egyes egészségügyet érintő törvények módosításáról szóló 2001. évi XXXIV. törvény 11. § (2) bekezdése a következőkkel egészítette ki: kínzó, kegyetlen, embertelen, megalázó vagy büntető jellegű intézkedést tilos alkalmazni. A korlátozó intézkedés csak addig tarthat, ameddig az elrendelés oka fennáll.
Mint látható, a jogszabály gyakorlatilag megismétli az Alkotmány 54. § (2) bekezdésének szövegét. Könnyen elképzelhető, hogy ez a szöveg nem állna ki egy alkotmányossági próbát, azaz az Alkotmánybíróság - dacára annak, hogy az Országgyűlés formailag eleget tett jogalkotási kötelezettségének - újból mulasztásos alkotmánysértést állapítana meg.
Az 1990-98 közötti és 1999-től tartó időszak közti kontraszt szembetűnő. A fent ismertetett adatok azt tükrözik, hogy az Alkotmánybíróság az utóbbi években kevésbé tud érvényt szerezni a döntéseinek. Megállapítható továbbá, hogy sok esetben[16] késve született meg a jogszabály, nem ritkán két-három évvel a határidő lejárta után.[17] Ebből a szempontból külön csoportot képeznek azok a döntések, amelyekben helyi önkormányzatot marasztalt el a testület. Ezekben az ügyekben fordított tendencia figyelhető meg: egyrészt az összes önkormányzat eleget tett jogalkotói feladatának, másrészt késedelem is alig fordult elő.[18]
3. Összességében elmondható, hogy a mulasztásos alkotmánysértés olyan eszköz az Alkotmánybíróság kezében, mellyel sok esetben sikeresen volt képes alkotmányos jogok, értékek sérülését orvosolni. A jogkör gyakorlása azonban nem volt problémamentes, a határozatokban foglaltak érvényesítése nem mindig sikerült. Az előbbiekben csak utalásszerűen felvázolt problémák miatt felvetődhet, hogy a testületnek felül kell vizsgálnia a határidő-szabási gyakorlatát, vagy új eszközöket kell találnia a határozatok és az azokban foglalt határidők betartatására.
A hatáskör elsőre teljesen szankciótlannak tűnik, az Abtv. csak arról rendelkezik, hogy a jogalkotó köteles eleget tenni a feladatának, de ennek elmaradása esetére semmilyen szankciót nem helyez kilátásba.[19]
Mit tehet a taláros testület, ha a jogalkotó nem teljesíti a határozatban előírt kötelességét? Az Alkotmánybíróság nem áll teljesen eszközök nélkül a probléma megoldására. A témát úgy fogom tárgyalni, hogy külön vizsgálom az egyes jogalkotói szinteket, és ezeken belül is megkülönböztetek aszerint, hogy egyáltalán nincs szabályozás vagy a hiányos szabályozásból fakad az alkotmányellenesség.
- 92/93 -
1. A törvények megalkotása az Országgyűlés feladata. A jelenlegi gyakorlat szerint a törvényjavaslatok többségükben a Kormánytól származnak. Az Alkotmány is ezt a szerepet erősíti azzal a rendelkezésével, mely szerint a Kormány köteles az Alkotmány végrehajtásához szükséges törvényjavaslatokat az Országgyűlés elé terjeszteni.[20] Az Országgyűlés tehát nem egyedül, hanem sok esetben a Kormánnyal együtt felelős a törvények megalkotásáért. Kérdés azonban, hogy meddig terjed ez a kormányzati felelősség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
