1989, a rendszerváltozás ideje a szólásszabadság születési dátuma is. A magyar történeti hagyományban mélyen gyökerezik a szabad véleménynyilvánítás iránti igény, az önállóságért folytatott politikai küzdelmek mindenkor egyik legfontosabb követelése volt ez. A szabadság időről időre történt - rövid ideig tartó, töredékes - megnyerésének mindig a szólásszabadság szimbolikus kivívása volt egyfajta nyitóaktusa - emlékezzünk a Landerer-nyomda "elfoglalására", Táncsics kiszabadítására, 1956-ban a rádió ostromára, vagy 1989-ben a televízió székháza előtti tüntetésre. Ez az írás megkísérli - a terjedelemre való tekintettel szükségképpen vázlatosan - összefoglalni azt, hogy miként alakult a szólásszabadság sorsa az elmúlt két évtizedben Magyarországon.1
Thomas Mann azt a gondolatot adja egyik regényében Goethe szájába, hogy "a sajtó szabadsága csak középszerűséget termel, míg a korlátozás szellemességre kényszerít".2 Szellemesnek a magyar sajtó talán csak kisebb részben volt mondható 1989 előtt, mindenesetre a szabadság egy csapásra zúdult ránk a rendszerváltozás váratlanul beköszöntő mámorában. A szabadsággal meg kellett (volna) tanulnunk élni, a jogállam és az alkotmányos demokrácia játékszabályaival társadalmi-politikai szinten gyakorlatilag a nulláról kellett elkezdeni az ismerkedést. Ehhez járult hozzá a kor szelleme, illetve nagyon is kézzelfogható materiális valósága, amely az elmúlt két évtizedben a médiavilág folyamatos, rohamtempójú változását hozta magával, és egészében ingatta meg a szólásszabadság, valamint a sajtó- és médiaszabályozás korábban érvényes rendszerét. Kettős présbe került tehát az ifjú magyar köztársaság a jogrendszer e talán méretre kisebb, de a demokratikus államrend működtetése tekintetében elengedhetetlenül fontos szabályhalmaza ügyében. E présből aztán annak rendje és módja szerint csak súlyos és nehezen gyógyuló sebekkel szabadulhatott ki jogrendünk, ha egyáltalán a múlt idő használata indokolt e ponton.
A szólás- és sajtószabadságra vonatkozó, ma is hatályos szöveg az új társadalmi rend szimbolikus kezdőnapján, 1989. október 23-án váltotta fel a korábbit: "61. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. (2) A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát." Ezzel a szólásszabadság kérdésében is megteremtődött a folyamatosság a magyar történelem korábbi, "alkotmányos mérföldköveivel" (1848-cal, 1867-tel és 1946-tal).
Néhány hónap múlva, 1990. június 28.-án lépett hatályba a 61. szakasz két újabb - szintén máig hatályos - bekezdése, amely a két legnagyobb rendszerváltó párt megállapodásának eredményeképpen volt hivatva biztosítani, hogy a sajtószabadságot érintő legfontosabb kérdésekben a mindenkori kormányoldal ne legyen képes egyedül átvinni akaratát az Országgyűlésen, legalábbis kétharmados többsége hiányában. A Magyar Köztársaság Alkotmányának módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény 41. paragrafusa emelte be az alaptörvénybe azon kétharmados szabályozási tárgyköröket, amelyek esetében politikai alku nélkül a törvényhozás lehetősége a csupán egyszerű többséggel bíró kormányoldal számára ellehetetlenül.
A 61. § (3)-(4) bekezdésének áttekintésekor felmerül a kérdés, vajon mi tartozik pontosan a kétharmados szabályozási tárgykörök közé. "Sajtószabadságról szóló" törvényünk ugyanis - szó szerint - nincsen, bár az 1986-os Sajtótörvény szól a sajtó szabadságáról is, így jobb híján azt tekintjük kétharmadosnak.
A rádióval és a televízióval kapcsolatban az Alkotmány viszonylag pontosan meghatározza, hogy mit sorol be a kétharmados tárgykörök közé (a közszolgálati rádió, televízió és hírügynökség felügyelete, vezetőinek kinevezése, a kereskedelmi rádió és televízió engedélyezése és a tájékoztatási monopóliumok megakadályozása).
A jogalkotó ehhez képest később jócskán "túlteljesítette" az Alkotmány elvárásait, és jóval szélesebb körben döntött a kétharmados szabályozás mellett; így lett a teljes Médiatörvény kétharmados.3 Ezt követelte meg a terület érzékenysége, valamint az arra tekintettel megkötött politikai alkuk is.
Egyes nézetek szerint a kétharmados szabályok léte a jogrendszerben - konszenzusos megoldásokra szerinte kulturálisan determinálva alkalmatlan társadalmunkban - működésképtelenséghez vezet. Korrektebb és hatékonyabb lenne, ha a választásokon győztes erő mindenkor lehetőséget kapna programjának megvalósítására, parlamenti többségénél fogva pedig a szabad jogalkotásra. A kétharmados szabályok azonban megítélésem szerint csak azzal a feltétellel lennének kiiktathatók a jogrendből (ezáltal akkor kaphatna a választásokon győztes erő teljes felhatalmazást elképzelései véghezvitelére), ha legalább az alapvető kérdésekben létezne a politikai pártok között valamiféle "közös minimum"; ha lenne - akár íratlan - garancia arra, hogy amit az egyik felépített, a másik nem rombolja szét, és eltérő értékfelfogások is békében élhetnek egymás mellett.
Az újszülött köztársaság megkapta a maga jogállami alkotmányát, de hogy az abban szereplő rendelkezések egészen pontosan mit jelentenek, arra nézve nem állt rendelkezésre azonnal felhasználható útmutatás. Az alkotmányok eléggé el nem ítélhető sajátossága, hogy nem túlzottan bőbeszédűek. Az egyes rendelkezések tartalmát ennek megfelelően izzadságos eszmei viták, súlyos következményekkel járó elvi döntések, valamint apró részkérdések feletti hosszas töprengések eredményeképpen lehet csak kibontani, ami időigényes, és előre kalkulálható konfliktusokkal terhes feladat.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy egy - többek között kifejezetten az alkotmányértelmezés feladatára - frissen létrehozott új szervezet, az Alkotmánybíróság végezze ezt el. Az új közjogi struktúrákat ekkor kellett - a jogszabályok adta mozgástéren belül, vagy időnként azt kissé ki is tágítva - tartalommal kitölteni, így az AB is nagyjából annyit "tud" ma (értsd: annyi hatásköre, és körülbelül akkora tekintélye, jelentősége van), mint amennyit az induló testület kivívott magának. Az elsőként választott bírák nagyobb része - Sólyom László vezetésével - pedig az alkotmánybírói aktivizmus eszméjét vallotta,4 és bátran, skrupulusok nélkül vágott bele a szűkszavú Alkotmány tartalmának feltérképezésébe. A testület olykor még - egy-egy konkrét kérdés kapcsán - túl is terjeszkedett az adott tényállás alkotmányosságának vizsgálatán, így fejtve ki azon elveit, vagy éppen egy jogszabály követendő értelmezését, amelyek szerint a jövőben is ítélkezni fog, vagy amelyek betartását elvárja a jogalkotótól és a jogalkalmazótól (ezeket az értelmezési feltételeket hívta "alkotmányos követelményeknek",5 a szólásszabadság összefüggésében például a közszereplők hírnévvédelmével kapcsolatban megfogalmazva).
Ami vizsgált területünk elvi megalapozását illeti, az AB több, a szólásszabadság jogában fellelhető érdeket - különös tekintettel az egyéni autonómiára és a demokratikus közvélemény kialakítására - egyszerre kívánt védeni, ezt az első adandó alkalommal, a szólásszabadság "alaphatározatának" tekinthető 30/1992. (V. 26.) számú határozatában leszögezte.6 Az értelmezésben tehát éppúgy megjelent az egyéni jogosultság, mint a közösség - a közvita nyíltságán és a közvélemény szabad alakításán keresztül megnyilvánuló - érdeke, és ez a kettős megalapozás érvényben maradt a későbbi határozatokban is. A szólásszabadság az alapjogok elképzelt hierarchiájában előkelő helyre került: az AB értelmezésében a második helyre, közvetlenül az egymással elválaszthatatlan egységet alkotó élethez való jog és emberi méltóság joga mögé. Ez ugyan nem jelentette azt, hogy érdekütközés esetén szinte valamennyi alapjognak engednie kellene a szólásszabadsággal szemben, de annyit jelent, hogy a vele szemben mérlegre tett jogot megszorítóan kell értelmezni, és vélelmezni kell, hogy a köztük fennálló feszültség esetén a szólásszabadság élvez elsőbbséget.7
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
