1997. május 21-én fogadta el nagy többséggel[1] az ENSZ Közgyűlése a nemzetközi folyók[2] nem hajózási célú hasznosításainak jogáról szóló egyezményt. A 37 cikkből és a választott bírósági mellékletből álló egyezmény a tárgyi hatályt és a fogalommeghatározásokat (nemzetközi folyó, parti állam) követően meghatározza az egyezmény rendelkezései és a vízügyi megállapodások kapcsolatát, deklarálja az általános elveket (méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés, a károkozás tilalma, az általános együttműködési kötelezettség, a rendszeres adat- és információcsere), rögzíti a vízügyi viszonyokba történő beavatkozással kapcsolatos eljárási kötelezettségeket, majd szól a környezet megóvásáról, a szennyezés elleni védelemről, a folyószabályozásról és a vízügyi létesítményekről, a vizek kártételeinek megelőzéséről és csökkentéséről stb., végül rendelkezik a viták rendezéséről.
Bár az egyezmény valamennyi cikkelye vizsgálatra érdemes lenne, a jelen tanulmány - az előzmények, azaz az egyezmény előtörténetének vázolása után -csak a nemzetközi folyók jogának két karakterisztikus általános elvével, jelesül a méltányos és ésszerű részesedés és hasznosítás elvével, illetve a károkozás tilalmával, valamint néhány - az e cikkekkel - közvetlenül kapcsolatban álló rendelkezéssel foglalkozik.
Az 1997. évi New York-i egyezmény kodifikációs szerződésként jött létre, azaz a nemzetközi szokásjog szabályait[3] alakítja át szerződéses rendelkezésekké. A kodifikációs jelleg mellett nemcsak az szól, hogy az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága (továbbiakban: NJB) a nemzetközi jog ezen területének kodifikációjára (és a dolog természete szerint fejlesztésére) kapott megbízást[4] , hanem bizonyítható azzal is, hogy a kodifikáció közel 30 éves története során mind az ENSZ Közgyűlésének VI. sz. (jogi) bizottságában, mind az államok hivatalos véleményeiben e tekintetben szinte teljes konszenzus alakult ki. További érvet jelent a kodifikációs jelleg mellett az, hogy a Nemzetközi Bíróság - még hatályba lépése előtt - a Bős-Nagymaros ügyben expressis verbis hivatkozott az 1997. évi egyezményre[5] és visszautalt az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a Nemzetközi Oderabizottság ügyben hozott ítéletére.[6]
Az 1997. évi New York-i egyezmény alapvetően kodifikációs jellegének következménye az, hogy a rendelkezéseibe foglalt szokásjogi szabályokat a nemzetközi közösség tagjainak kötelezően alkalmazniuk kell és ez független az egyezmény hatályba lépésétől és az abban részes államok számától.
A nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításaiból keletkező államközi kapcsolatok jogi szabályozása grosso modo vízügyi megállapodásoknak nevezett nemzetközi szerződésekkel valósult és valósul meg.[7] A nemzetközi folyók jogának ezen állapota - a tudományos kutatás szempontjából - különös nehézségek forrása. Partikuláris vízügyi szerződések halmazáról van szó, melyek egyrészt csak a jéghegyek csúcsai, háttérben konkrét földrajzi, geológiai, hidrológiai, technikai, gazdasági, szociológiai tényezők sokaságával, másrészt nem nagyon lehet e tömegből általános következtetéseket levonni. Nem tekinthető véletlennek az, hogy a tudományos feldolgozás csak néhány - a nemzetközi kapcsolatok és/vagy a nemzetközi jogi megoldás szempontjából különösen fontos - nemzetközi szerződésre korlátozódott,[8] tekintettel többségük alapvetően nem politikai jellegére.[9]
A nemzetközi folyók jogának alapvetően szerződéses jellege ellenére különösen a tudós társaságok (a Nemzetközi Jogi Egyesület és a Nemzetközi Jogi Intézet) úgy találták, hogy a nemzetközi vízügyi gyakorlat bizonyos általános elveket is követ és kísérletet tettek ezen elvek identifikációjára.[10] A Nemzetközi Jogi Egyesület 2000. évi londoni konferenciájára elkészült a Campione Consolidation of the ILA Rules on International Water Resources 1966-1999. c. dokumentum,[11] mely a korábbi határozatok szövegeinek kompilációja.
A nemzetközi folyók jogának fejlesztésében a döntő szerepet mégis a nemzetközi jog ezen területének 1970-ben elhatározott, majd ténylegesen 1976-ban megindult és 1994-ben befejezett kodifikációja játszotta,[12] melynek eredményeként megszületett az 1997. évi New York-i egyezmény.
- 46/47 -
A méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve az egyezmény 5. cikke szerint a következő:
"1. A parti államoknak területük nemzetközi folyóit méltányosan és ésszerűen kell hasznosítani. Különösképpen egy nemzetközi folyót úgy kell hasznosítani és fejleszteni, hogy más parti államok érdekeit figyelembe vevő és a folyó megfelelő védelmének követelményeivel összeegyeztethető optimális és fenntartható hasznosításokat és előnyöket érjenek el.
2. A parti államok egy nemzetközi folyó hasznosításában, fejlesztésében és védelmében méltányosan és ésszerűen kötelesek részt venni. Ezen részvétel magába foglalja mind a folyó hasznosításának jogát, mind a védelmében és fejlesztésében való együttműködés kötelességét ezen cikkekkel összhangban."
E New York-i formula nem különbözik lényegesen az NJB tervezeteitől. E megállapítás alapján az NJB kommentárjai segítséget adhatnak a tárgyalt cikk értelmezéséhez.
A parti államnak területe nemzetközi folyóival kapcsolatos méltányos és ésszerű hasznosítási és részesedési joga a területi szuverenitás attributuma vagy megnyilvánulása,[13] még ha expressis verbis kimondása el is maradt. A hasznosítási és ezzel összefüggő egyéb jogok semmiképpen sem abszolútak, ellenkezőleg: egyrészt együtt járnak immanens kötelezettségekkel,[14] másrészt tiszteletben kell tartani más parti államok egyenlő és korrelatív vízhasznosítási jogait,[15] sőt azokat védelmezni is kell,[16] mely a kölcsönös részesedési jog elismerésében jelenik meg.
Miután a többi állam hasznosítási jogának tiszteletben tartása és védelme különösen a károkozás tilalma szempontjából tűnik relevánsnak, ebben az összefüggésben csak a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés jogában bennrejlő kötelezettségek kiemelésére szorítkozunk.
- Mindenekelőtt a hasznosításnak meg kell felelnie a méltányosság és ésszerűség követelményeinek.[17]
- A hasznosítás során optimális előnyöket kell elérni, mely nem azonos a technikailag legracionálisabb és pénzügyileg legelőnyösebb hasznosítással, még kevésbé az azonnali haszonszerzéssel hosszú távú vesztességek árán, továbbá nem értelmezhető úgy sem, hogy a legracionálisabb hasznosításra képes állam elsőbbséggel rendelkezne. Az optimális hasznosítás igénye egyszerűen annyit jelent, hogy valamennyi parti állam számára biztosítani kell a lehetséges hasznok maximumát, szükségleteik lehető legnagyobb mértékű kielégítését, ugyanakkor minimalizálni kell az egyes államoknak okozott károkat és a ki nem elégített szükségleteket.[18]
- Az 5. cikk bevezeti a fenntartható fejlődésnek az elmúlt két évtizedben kialakult és többféleképpen értelmezett fogalmát is.[19]
A fenntartható hasznosítás követelménye mellett - némi redundanciával a szöveg utal a folyó megfelelő védelmének biztosítására is, melynek tartalmát feltehetően az ökoszisztémák megóvásáról, a szennyezés megelőzéséről, csökkentéséről és ellenőrzéséről, illetve az egyéb vízkárokról szóló rendelkezések /20-28. cikkek/ szerint kell meghatározni.
A méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvének tartalmát - a 6. cikk szerint - induktív módon, jelesül a különböző releváns tényezők együttes figyelembevételével kell meghatározni. A Nemzetközi Jogi Egyesület 1966. évi Helsinki Szabályaival bevezetett tényezővizsgálaton alapuló megközelítés (the factor analysis approach)[20] szükségképpen csak általánosan és hajlékony módon határozhatja meg a hasznosítási jogok határait.[21] Ez következik egyrészt a releváns tényezők nem taxatív felsorolást jelentő hosszú listájából,[22] melyből ab ovo számos kombináció, azaz alig megfogható tartalom adódhat, másrészt a tényezők vélelmezett egyenértékűségéből,[23] melynek részben ellentmond az, hogy konkrét súlyukat és jelentőségüket az adott esetben kell meghatározni[24] és egymást követően (ongoing manner/successivement) kell fontolóra venni,[25] végül abból, hogy - az objektív tényezők (pl. földrajzi, hidrográfiai, hydrológiai, éghajlati, környezeti tényezők, az érintett lakosság száma, a fennálló hasznosítások) mellett - vannak nyilvánvalóan szubjektív megfontolások (pl. a parti állam gazdasági és társadalmi szükségletei), továbbá határesetek is (pl. a határt átlépő hatások, a potenciális hasznosítások, a megóvás, védelem, fejlesztés és gazdaságosság szempontjai és az e célból foganatosított intézkedések költségei, más hasznosítási alternatívák).
Az előzőek alapján az eredmény aligha kétséges: a parti állam - a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvéből folyó - hasznosítási jogainak tartalma, terjedelme és határai bizonytalanok, meghatározásukra vonatkozó követelmények inkább csak irányelvek (provide guidance/pour guider).[26]
Ennek ellenére az egyezmény 5. és 6. cikkeinek, úgy tűnik, az az alapállása, hogy minden egyes parti állam képes hasznosítási jogainak keretei között maradni, miután a méltányos és ésszerű hasznosításban és részesedésben rejlő - és kölcsönösen összefüggő - jogok és kötelezettségek végrehajtásához nincs szükség partikuláris vízügyi megállapodás megkötésére.[27] Miután a nemzetközi jog alkalmazása a nemo iudex in sua causa maxima ellentétére épül, azaz minden ál-
- 47/48 -
lam saját ügyének bírája,[28] továbbá nem mellőzhető - választott bírósági ítélet által kimondott - szuverenitásvélelem[29] sem, ezek a fenti kijelentéssel kapcsolatos kétségek elvileg nem lehetnek megalapozatlanok.
A kommentár egyes kitételei ugyanakkor - burkolt módon - ellentétesek az előző premisszával: jelesül együttműködésre, egyesített cselekvésre van szükség,[30] az elvileg egyenlő jogok alkalmazásuk során egymástól függenek, egymással kölcsönhatásban állnak,[31] hasznosítási konfliktusok esetében szükség van egyeztetésekre (adjustments/ajustements) vagy alkalmazkodásokra (accomodations/accomodements).[32]
Ezen utalások fényében, továbbá és figyelembe véve a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvének bennrejlő - az előzőekben exponált - ambivalenciáit az a következtetés adódik, hogy a tárgyalt cikkek ún. non self-executing jellegűek, azaz nem alkalmasak arra, hogy automatikusan meghatározzák az egyes parti államok hasznosítási jogainak tartalmát, terjedelmét és határait, másképpen jogszerű alkalmazásuk vízügyi megállapodás megkötését feltételezi. Aligha véletlen az, hogy a kommentárnak nem sikerül a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvének jelenlétét a nemzetközi bírói gyakorlatban kimutatni.[33]
Ha az előzőekben kifejtett értelmezés helytálló, akkor a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvének általános elv rangjára történő emelésével párhuzamosan meggyengült az egyezmény normatív ereje, mint arra több delegáció a Közgyűlés VI. sz. (jogi) bizottságában rámutatott[34] (pl. Finnország, Svájc, Uruguay, Kanada, Egyiptom, Venezuela, Sziria, Bangladesh). Kérdés az, hogy a non self-executing jelleg feltételezését az egyezmény más cikkei, elsősorban a károkozás tilalmáról szóló 7. cikk nem cáfolják-e meg?
A károkozás tilalmának megfogalmazása a kodifikáció során többször változott, elsősorban annak függvényében, hogy hogyan határozták meg viszonyát a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvéhez.
Az NJB 1991-ben első olvasatban elfogadott ideiglenes tervezetének 7. cikke sommás szabályt tartalmaz:
"A parti államoknak a nemzetközi folyó vizeit oly módon kell hasznosítaniuk, hogy ne okozzanak érzékelhető (appreciable/appréciables) károkat más parti államoknak."[35]
E megoldásban a károkozás tilalma kapott prioritást,[36] melynek indokait McCaffrey, az NJB külön előadója a következőkben foglalta össze:[37]
- A károkozás tilalma egyértelmű és könnyebben alkalmazható, mint a számos tényező kiegyensúlyozását igénylő és egyben rugalmas méltányos és ésszerű hasznosítási szabály;
- Nagyobb védelmet nyújt a gyengébb vagy az alvizi államok számára;
- A méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve kevéssé alkalmas a szennyezési és környezetvédelmi problémák megoldására.
A felsorakoztatott érveket ki lehetne még egészíteni azzal is, hogy a vízügyi megállapodásokban grosso modo a károkozás tilalmának gyakorlati alkalmazásáról van szó, másképpen fogalmazva: e megállapodások a vízügyi viszonyok egyoldalú megváltoztatásának tilalmából indulnak ki.[38]
McCaffrey érveinek nyilvánvaló igazsága ellenére az NJB - a kormányok észrevételei[39] és last but not least a jogtudomány álláspontjának[40] hatására száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre: úgy változtatta meg a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve, illetve a károkozás tilalma közötti viszonyt, hogy az előbbi feltétlen prioritással rendelkezik. E megoldás egyenes következményeként a károkozás tilalma bonyolult formában jelenik meg.
Az NJB 1994. évi végleges jelentésének[41] 7. cikke szerint
"1. A parti államoknak elvárható gondosságot kell tanúsítaniuk avégett, hogy a nemzetközi folyó hasznosítása során ne okozzanak jelentős (significant/ significatifs) károkat más parti államnak.
2. Ha minden elvárható gondosság kifejtése ellenére egy másik parti állam jelentős károkat szenvedne és a két állam között nincs ilyen hasznosításra vonatkozó megállapodás, a hasznosítással kárt okozó állam a károsult állammal tanácskozást folytat az alábbiakról:
a) az adott hasznosítás mennyiben tekinthető méltányosnak és ésszerűnek a 6. cikkben felsorolt tényezők alapján;
b) a hasznosítás olyan ad hoc jellegű kiigazításáról, mellyel bármely okozott kár kiküszöbölhető vagy mérsékelhető, valamint ha helyénvaló, a kártérítés kérdéseiről."
A végleges tervezet idézett cikke elfogadja azt, hogy a nemzetközi folyók hasznosítása során bizonyos károk nem kerülhetők el,[42] azaz a károkozás ténye önmagában nem tesz valamely hasznosítást jogellenessé. A károkozási tilalom tehát magatartási és nem eredménykötelezettség.[43] Nemzetközi jogsértésről így akkor van szó, ha a parti állam hasznosítása során túllépi a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve által meghatározott mértéket, amelyhez a kommentár hozzáfűzi: a hasznosítás méltányosságának és ésszerűségének bizonyítása arra az államra hárul, mely jelentős kárt okoz.[44]
- 48/49 -
Ha pedig az elvárható gondosság kifejtése ellenére más parti állam jelentősen károsodik, ebben az esetben konzultációs kötelezettség keletkezik. E konzultáció tárgya egyrészt az, hogy az adott hasznosítás mennyire méltányos és ésszerű, másrészt - a károk megszüntetése vagy csökkenése érdekében - e hasznosítást milyen mértékben kell korrigálni, végül az esetleges kártérítés.[45]
A végleges tervezet vázolt megoldásának érdemeit elismerve, pl. azt, hogy az "elvárható gondosság" fogalmának inkorporálásával a parti államnak a magánszemélyek vízhasznosításai feletti jogai (engedélyezés, ellenőrzés, továbbá intézmény- és eszközrendszer) és annak hatásai megfelelő megfogalmazást kaptak, nem hallgathatók el az olyan kétségek sem, hogy vajon az elvárható gondosság egységes vagy országonként különböző mércét jelent-e, továbbá elmosódik a jogellenes kár és az egyéb károk közötti különbség, végül az is felvetődik, hogy nem szükséges-e bizonyos károkat - sajátos természetük alapján - külön kezelni. Ez utóbbira a kommentár kifejezetten utal is azzal, hogy az emberek egészségének és biztonságának okozott kár önmagában inherently/intrinséquement méltánytalan és ésszerűtlen.[46] Ezenkívül a 29. cikk expressis verbis kimondja azt, hogy nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres összeütközések során a nemzetközi folyók, illetve a létesítmények, berendezések és más műtárgyak nem használhatók a nemzetközi joggal ellentétes módon. Kérdéses az, hogy e sor nem folytatható-e pl. az ökológiai károkkal vagy azok egy részével, a vizek kártételei (pl. árvizek, erózió, aszály, balesetek) egyes megnyilvánulásaival, a jövendő hasznosítások ellehetetlenülésével.
Az ENSZ Közgyűlésében 1996-ban és 1997-ben lefolyatott éles viták után, melyben ismételten napvilágra kerültek a felvízi és alvízi országok közötti érdekellentétek,[47] az 1997. évi egyezményben a károkozás tilalmát újrafogalmazták.
A 7. cikk szövege a következő:
"1. Amikor területükön nemzetközi folyót hasznosítanak, a parti államok kötelesek minden megfelelő intézkedést megtenni azért, hogy ne okozzanak jelentős károkat más parti államoknak.
2. Ha másik parti államnak mégis jelentős kárt okoznának, azok az államok, melyek hasznosítása e kárt okozta, erre vonatkozó megállapodás hiányában minden megfelelő intézkedést megtesznek, kellően figyelembe véve az 5. és 6. cikkek rendelkezéseit és tanácskozva az érintett állammal e kár megszüntetése vagy csökkentése érdekében és esetleg megvitatva a kártérítés kérdését."
Az új megoldás elkerüli azt, hogy a károkozás tilalmát egyértelműen alárendelje a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvének,[48] továbbá az "elvárható gondosság" fogalmának a "minden megfelelő intézkedés" foganatosításának kötelezettségével való felcserélésével tovább pontosítja a parti államokat terhelő nemzetközi kötelezettségeket. Ennek ellenére továbbra is nyitott a jogellenes és a nem jogellenes kár közötti határvonal, melynek kiágazása az a további probléma, hogy a jelentős kár megegyezik-e a de minimis-t meghaladó kárral.[49] Ezenkívül az egyezmény tárgyalt cikke sem fordította vissza az egyezmény rendelkezései normativitásának csökkentési folyamatát, ellenkezőleg: a két általános elv párhuzamosságának, egyenrangúságának elfogadásával, mint soft law megoldással kiszélesítette a parti államok lehetőségeit a nemzetközi jog ezen szabályainak alkalmazásában.
A tervezett intézkedésekről (planned measures/mesures projetées) szóló és a különböző eljárásjogi kötelezettségeket (notifikáció, felfüggesztés, konzultáció és tárgyalás) kodifikáló részben különös rendelkezést tartalmaz az egyezmény 17. cikkének 2. pontja:
"A konzultációk és a tárgyalások azon az alapon folytatandók, hogy minden államnak a jóhiszeműség alapján ésszerűen figyelembe kell venni a másik állam jogait és törvényes érdekeit".
E formulában eltűnik a jogok és az érdekek közötti különbség, ami nem tekinthető a releváns nemzetközi szokásjog adekvát visszatükrözésének.
A jogok és érdekek összemosása ellen szól a Lanoux tó ügyben hozott választott bírósági ítélet egyértelmű megállapítása: "Spanyolország követelheti jogainak tiszteletben tartását és érdekeinek figyelembevételét",[50] azaz a jogokat el kell ismerni, megsértésük nemzetközi jogsértés,[51] a mérlegelés lehetősége csak az érdekekre vonatkozhat.
Ezenkívül a figyelembevételi kötelezettség az 1997. évi egyezményben (és a tervezetekben is!) csak az új hasznosításokhoz kapcsolódik,[52] azaz egyszeri (és nem folyamatos) eljárási kötelezettséget jelent. E megoldás ellen legalább két érv szól: egyrészt állítható-e megalapozottan az, hogy már létező hasznosításnak nem lehetnek jóval később bekövetkező vagy később felismert káros hatásai, pl. a természeti körülmények megváltozása vagy a vízhasznosítás technikai megoldásainak fejlődése[53] következtében, másrészt - ha ez így van, vagy legalábbis lehetséges, akkor - hogyan valósítható meg az egyezmény fő célja, jelesül a folyók hasznosításával kapcsolatos konfliktusok elkerülésének elősegítése.[54]
A notifikációs-konzultációs kötelezettség folyamatos jellegét a nemzetközi gyakorlat is alátámasztja, mellyel kapcsolatban - a Grand Canal d'Alsace példája[55] mellett - a Nemzetközi Bíróságnak a Bős-
- 49/50 -
Nagymaros ügyben hozott ítéletére lehet hivatkozni: "Ezen új normákat figyelembe kell venni és ezen új követelményeket megfelelően értékelni kell nemcsak akkor, amikor az államok új tevékenységre gondolnak, hanem a múltban megkezdett tevékenységek folytatása alkalmával is."[56]
A méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve, valamint a károkozás tilalma közötti hierarchia ambivalens kizárásával az 1997. évi egyezmény tulajdonképpen visszatért az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a Nemzetközi Oderabizottság ügyben hozott ítéletéhez, amely általánosságban hivatkozott a nemzetközi folyami jog általános elveire, különösen a parti államok közötti teljes egyenlőségre és az érdekközösségből kialakuló jogközösségre.[57] Az e formulában tükröződő korlátozott területi szuverenitás[58] egyben involválja a felvízi országok érdekeinek megfelelő méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve és az alvízi országok érdekeit védő károkozás tilalma közötti egyenértékűséget. Ez a Nemzetközi Jogi Intézet 1961. évi salzburgi határozatának álláspontja is, mellyel identifikálta a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításait szabályozó nemzetközi szokásjogi elveket.[59]
A nemzetközi jogban nem kivételes az egyenértékű, ugyanakkor egymásnak bizonyos mértékig ellentmondó elvek kettőssége,[60] mely alkalmas ambivalencia létrehozására, másképpen - a nemzetközi folyók jogában - a parti államok jogainak és kötelezettségeinek relativizálására. E következtetés jól illusztrálható a Bős-Nagymaros ügyben hozott ítélettel, melyben a Nemzetközi Bíróság egyrészt megállapította a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elvének megsértését, másrészt csak a Duna elterelésének a Szigetköz ökológiájára gyakorolt folyamatos hatások tényének rögzítésére szorítkozott,[61] holott egy évvel korábban - a nukleáris fegyverek legalitása ügyben adott tanácsadó véleményében - a károkozás tilalmát a nemzetközi környezetvédelmi jog általános szabályának minősítette.[62]
A parti államok alapvető jogainak és kötelezettségeinek relativizálódása a nemzetközi szokásjog szintjén újból felveti azt, hogy az egyezmény 5. és 7. cikkébe foglalt általános elveket non self-executing jellegűnek kell tekinteni. Ebben a vonatkozásban ismét hivatkozni lehet a Bős-Nagymaros ügyben született ítéletre:
"Nem a Bíróságra tartozik annak meghatározása, hogy mi legyen a Felek által folytatandó tárgyalások végső eredménye. A Feleknek maguknak kell közös megállapodással olyan megoldást találni, amely figyelembe veszi a szerződés céljait - melyeket együttes és integrált módon kell elérni -, valamint a nemzetközi környezevédelmi jog normáit és a nemzetközi folyók jogának elveit."[63]
E tanulmány a nemzetközi folyók jogáról szóló 1997. évi New York-i egyezmény egyik - megítélésünk szerint - legfontosabb aspektusával foglalkozott: mit jelent a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve, illetve a károkozás tilalma és az erről szóló cikkek hogyan határozzák meg viszonyukat. Az előbbi elv bennrejlő bizonytalanságait a két általános elv kapcsolatának végül is ambivalens megoldása tovább fokozta, így jogszerű alkalmazásuknál szinte conditio sine qua non az érdekelt államok közötti vízügyi megállapodás megkötése.
Ez utóbbi felveti az 1997. évi egyezménynek a vízügyi megállapodásokról szóló 3. és 4. cikk elemzésének szükségességét, továbbá nem mellőzhető az ökológiai rendszerek megóvására, a szennyezés elleni védelemre, a vizek kártételei és a vizek által előidézett szükséghelyzetek esetében foganatosítandó megelőzési és enyhítési kötelezettségek vizsgálata sem. E feladatok teljesítéséhez további tanulmányok szükségesek. ■
JEGYZETEK
[1] 103 igen szavazattal, 3 nem (Burundi, Kína, Törökország) és 27 tartózkodás ellenében.
[2] A munkanyelveken: international watercourses/cours d'eau internationaux.
[3] Ebben az összefüggésben a "nemzetközi jog általánosan elismert szabályai" (Alkotmány 7. § 1. pont) a nemzetközi szokásjoggal azonosíthatók, bár a vízügyi viták békés elintézésének kötelezettsége esetében (33. cikk), továbbá a fegyveres összeütközések alatt a nemzetközi folyók és létesítmények védelmére vonatkozó szabálynál (29. cikk) nehezen vitatható az, hogy azok a nemzetközi jog imperatív szabályaihoz (nemzetközi ius cogens) tartoznak. A nemzetközi jog általános szabályainak fogalmáról l. Bruhács János: Nemzetközi jog I. Dialóg-Campus Kiadó, 1998. 146. és köv. o.
[4] L. az NJB statútumának 15. cikkét.
[5] I.C.J. Reports 1997, pp. 53. és 80., 85. és 147. §§
[6] Ibid. p. 56, 86. §
[7] L. Yearbook of International Law Commission, 1974, Vol. II. Part Two; International Treaties Concerning the Non-Navigational Uses of International Watercourses (FAO, Legislative Studies No. 55); Bilateral and Multilateral Agreements and Other Arrangements in Europe and North America on the Protection and Use of Transboundary Waters. /Doc. E/ECE/WATER/R. 57 and 85, Doc. E/ECe/ ENWA/5/; stb.
[8] A legújabb pl. Elhane, A. P.: Hydropolitics in the Third World: Conflicts and Cooperation in International River Basins. Washington: US Institute of Peace Press, 1999. p. 309
- 50/51 -
[9] E következtetésre jutott a Nemzetközi Bíróság - a clausula rebus sic stantibus vonatkozásában - a Bős-Nagymaros ügyben. I.C.J. Report 1997. p. 61, § 104. Ezzel ellentétesen, jelesül a külpolitikai háttérről és a KGST összefüggéseiről l. Hungarian Memorial vol. I. pp. 15-31 és pp. 64-68, és Hungarian Replay, vol. I. pp. 70-74 és vol. II. Appendix 3 (COMECON and the "Ideological Neutrality" of the Project) pp. 125-140.
[10] Összefoglalását l. Bruhács János: Nemzetközi vízjog. Bp., Akadémiai Kiadó, 1986. 21-26. o. és Bruhács János: The Law of Non-Navigational Uses of International Watercourses. Budapest/Dordrecht 1993. pp. 17-20.
[11] ILA London Conference (2000), Second Report of the Committee on Water Resources Law, p. 28
[12] Összefoglalását l. Rapport de la Comm. de droit international sur les travaux de sa quarante sixiéme session. AGDO. Doc. Supplement No. 10/A/49/10/ pp. 214-216.
[13] Rapport de la Commission du droit international sur les travaux de sa quarante-troisieme session (Chapitre III), AGDO, Quarante-sixiéme session, Supplément No 10, /A/46/10/ /továbbiakban: Rapport 1991/, 5. cikk kommentárjának 8. § , Ui. pl. az 1972. évi stockholmi környezeti nyilatkozat 21. elvében, vagy az 1992. évi riói környezet és fejlődés nyilatkozat 2. elvében.
[14] Ezt egyértelműen bizonyítja az, hogy az angol szöveg a shall segédigét használja
[15] Rapport 1991, 23. §
[16] Egyezőleg M. Huber választott bírónak a Palmas szigetek ügyben hozott ítéletével (AJIL, 1928, p. 876). A szuverén egyenlőség elvéhez fűződő viszonyáról l. Bruhács János: Nemzetközi jog II. Budapest/Pécs, Dialóg-Campus, 1999. 29. o.
[17] A méltányosság és ésszerűség viszonyáról l. Bruhács János: Nemzetközi vízjog. Budapest, 1986. 206. és köv. o.
[18] Rapport de la Commission du droit international sur les travaux de sa quarante-sixiéme session (Chapitre III) 2 mai - 22 juillet 1994. AGDO, Quarante-neuviéme session, Supplément No 10, /Doc. A/49/10/ (továbbiakban: Rapport 1994) art 5, § 3, p. 239.
[19] Megjelenik az 1992. évi riói környezet és fejlődés nyilatkozat 4. elvében. Részletesebben l. Lang, W. (ed): Sustainable Development and International Law. London/Dordrecht/ Boston: Graham and Trotman/Martinus Nijhoff, 1995.; Doumbé-Billé, S.: Droit international et développement durable. In: Les hommes et l'environnement/Mankind and the Environnement. Études en hommage á Alexandre Kiss. Éditions Frison-Roche, 1998. pp. 245-268. A fenntartható fejlődés megjelenik a Bős-Nagymaros ügyben hozot ítéletben is. I.C.J. Report 1997. in fine p. 78, § 140 és különösen Veeramantry alelnök egyéni véleményében. Ibid. pp. 88-119.
[20] ILA, Report of the Fifty-second Conference held at Helsinki, 1966. (London, 1967) p. 488-491. o.
[21] Rapport 1991. art. 6. kommentár § 1 és Rapport 1994 art. 6 kommentár § 1, p. 252
[22] A 6. cikk 7 pontból álló listáján legalább 17 tényező szerepel
[23] Rapport 1994, art. 6 kommentár § 3, p. 252
[24] Ibid. p. 256, § 9
[25] Ibid. p. 256, § 9
[26] Ibid. p. 256, § 9
[27] Ibid. art. 5, § 5. p. 240
[28] Bruhács János: Nemzetközi jog I. 57. o.
[29] Lanoux tó ügyben hozott ítélet. R.G.D.I.P. 1958. p. 100
[30] Rapport 1994, art. 5, § 5, p. 240
[31] Ibid. § 11, p. 243
[32] Ibid. p. 242
[33] Ibid. § 23, p. 250. A jogesetekben inkább a károkozás tilalmának elismerése mutatható ki. A Meuse ügy (121. sz. jegyzet) idézése pedig nem helytálló, miután az Állandó Nemzetközi Bíróság saját szerepét a különböző belga-holland szerződések vizsgálatára korlátozta és eltekintett az általános nemzetközi jog figyelembevételétől. L. Bruhács: Nemzetközi vízjog 13. o.
[34] Doc. AGDO quarante-neuviéme session. Compterendu analitique de la Sixiéme Commission. Point 137 de l'ordre du jour. A/C.6/49/SR. pp. 17-41.
[35] Doc. AGDO a/46/405, p. 16.
[36] McCaffrey, S.: The ILC and its efforts to codify the international law of waterways. Schweiz. Jahrbuch für International Recht, Band XLVII, 1990. p. 50.
[37] Ibid. pp. 51-52.
[38] Bruhács János: Nemzetközi vízjog. 116. o. A vízügyi megállapodások listája és a nemzetközi gyakorlat egyéb releváns elemei. uo. 160-190. o.
[39] Doc. A/CN.4/447 et Add. 1 a 5. Az indokokat l. az új külön előadó, Rosenstock jelentéseiben. Doc. A/CN.4/451. és A/CN.4/462
[40] Az NJB a méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés elve primátusának elismerésével visszatért az ILA 1966. évi Helsinki Szabályaihoz, melyben ezen elv kulcselv (key principle) rangot kapot (l. Bruhács J.: i.m. 201. és köv. o.) és amelyhez az ILA következetesen ragaszkodott, l. 1982. évi Montreal Rules 5. cikkét. ILA Report of the Sixtieth Conference, held at Montreal 1982, pp. 168-170. Az 1991. évi tervezet kritikáját l. 3 Colo. J. Int. 'l L. and Poly (1992), továbbá Bourne, Ch.: The Primacy of the Principle of Equitable Utilization in the 1997 Watercourses Convention. Ann. canadien de Droit international 1997, pp. 215-231.
[41] Rapport 1994, p. 256
[42] Ibid. art. 7. § 4, pp. 257 et 258
[43] Ibid.
[44] Ibid. § 14, pp. 262-263
[45] Ibid. § 18, p. 264
[46] Ibid. § 14, p. 263
[47] Összefoglalását l. Caflisch, L.: La convention du 21 mai 1997 sur l'utilisation des cours d'eau internationaux á des fins autres que la navigation. AFDI XLIII(1997) pp. 775-781.
[48] Ibid. pp. 780-781. et 796-797.
[49] Az ún. Statement of Understanding szerint a jelentős kár nem azonos a lényeges(súlyos) substantial/substancielle/ kárral
[50] R.G.D.I.P. 1958. p. 117.
[51] Kivéve a sértett állam beleegyezésének mint jogellenességet kizáró körülménynek az esetét. L. Az állam felelősségéről szóló 1996. évi tervezet 29. cikkét.
[52] Rapport 1994, art. 11, § 4, p. 282.
[53] Erre utal a Lanoux tó ügyben hozott ítéletnek a technikai veszélyekre vonatkozó kitétele /R.G.D.I.P. 1958, p. 102./
[54] Rapport 1994, art. 12. § 2, p. 283.
[55] L'Huillier, J.: Les conventions conclues par la France sur l'utilisation de la force motrice des cours d'eau internationaux. AFDI IV (1958) pp. 698-704.
[56] I.C.J. Report 1997, p. 78, § 140 in fine
[57] Affaire relative á la juridiction territoriale de la Commission internationale de l'Oder. C.P.J.I. Série A No 23, p. 27. A Nemzetközi Bíróság a Bős-Nagymaros ügyben kifejezetten hivatkozott erre az ítéletre (I.C.J. Report 1997, p. 56, § 85)
[58] Lipper, J.: Equitable Utilization., In: Garretson, A.H. -Hayton, R.D. - Olmstead, C.J. (ed): The Law of International Drainage Basins./New York 1967. pp. 28-29.
[59] Ann. de l'Institute de droit int. 1961. vol. II. pp. 381-384. Kritikáját l. Bourne, Ch.: The Right to Utilize the Waters of International Rivers. Ann. canadien de Droit int. 1971. p. 233. N.B. Az Intézetnek a nemzetközi folyók szennyezéséről szóló 1979. évi athéni határozata (Ann. de l' Institut de droit int., 1979. vol. II. pp. 196-203) viszont kizárólag a károkozás tilalmát tekinti irányadónak a szennyezés vonatkozásában.
[60] Lacharriére, G.de: La politique juridique exterrieure (Paris, 1983) p. 96.
[61] I.C.J. Report 1997, p. 53, § 85.
[62] C.I.J. Rec. 1996, pp. 241-242, § 29.
[63] I.C.J. Report 1997, p. 75, § 141. E kitétel emlékeztet a Haya de la Torre ügyben hozott 1951. évi ítéletre. (C.I.J. Rec., 1951. p. 71.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
