Jelen tanulmányban az angol magánjog egy speciális fogalmát szeretném bemutatni, amely számos magánjogi területen jelentőséggel bír. A fogalom a középkori bírósági gyakorlatban alakult ki, annak érdekében, hogy a pereskedő feleknek a common law merevségével szemben tudjanak egy méltányos megoldást kínálni. Egy olyan fogalomról van szó, amely az angol jogi fejlődés eredménye, egy példa az angol jogi tradícióra, és ugyan a meghatározás nincsen jogszabályban kifejezetten definiálva, de számos helyen alkalmazzák a mindennapi jogi gyakorlatban. A fogalom fontossága abban rejlik, hogy segít vitás ügyekben egy sajátos szempontot megjeleníteni, és így a bírói mérlegelés alapja lehet.
Az angol conscience kifejezést a magyar lelkiismeret szóval lehet a legegyszerűbben lefordítani. Ebben a tanulmányban a conscience mint jogi szakkifejezés használatával és értelmezésével fogok foglalkozni. A conscience, vagyis lelkiismeret egy széles körű általános hivatkozási alapot és ezzel együtt egy mérési lehetőséget jelent az angolszász jogokban. Ebből a szemszögből a reasonable 'észszerű' fogalomhoz hasonlóvá válik, és ugyancsak hasonlóan ennek a fogalomnak a gyakorlati megnyilvánulásához, több jelentésváltozata is kialakult, illetve számos magánjogi területen használható fogalommá vált. Az ilyen kifejezések alkalmazása a joggyakorlatban elősegíti azt, hogy egyes magatartásokat és viselkedéseket meg lehessen velük határozni, a bíróságok képesek lesznek arra, hogy a társadalomban élő általános elképzelés szerint egy jogeset kapcsán az illető személy tevékenységét megítéljék. Az ilyen normák esetében az is jellemző, hogy jelentős ítélkezési gyakorlat alakul ki.
A conscience-re való hivatkozás egyre gyakrabban jelenik meg a magánjogi tanokon és jogszabályokon belül. Ennek számos példáját lehet említeni, ideértve egyes speciális tanokat, illetve más jogi doktrínákon belüli elemeket, mint például a promissory estoppel[1].
Egyes Common law jogrendszerekben törvényi rendelkezésben is megjelenik a szó, például: olyan magatartás, amely az íratlan törvény értelmében lelkiismeretlen (Section 51AA (1) of the Trade Practices Act 1974, Ausztrália). A jog a conscience-t vagy annak ellentétpárját, az unconscionability-t fel is használja, hogy jogokat és kötelezettségeket határozzon meg velük[2].
Az egyik legnagyobb probléma a conscience fogalmával kapcsolatban ugyanakkor, hogy nehéz egy kifejezetten pontos jogi definíciót talál-
- 32/33 -
ni rá. Tipping bíró találóan fejezte ki ezt a gondolatot, amikor azt mondta (Bowkett v Action Finance Ltd., 1992), hogy "a bíróságoknak meg kell kísérelniük a fogalom tisztázását", mivel "még egy equity bíróság sem... emelheti fel a kezét, és mondhatja azt: nem tudom, hogyan írd le a fenevadat, de elmondom, ha meglátok egyet."[3]
Matthews szerint a conscience elméletét nem könnyű megérteni egy kontinentális jogon nevelkedő jogásznak. Részben azért van így, mert a jog elképzelése a nyugati jogrendszerekben nem terjed túl az elég szűken vett aktusok körén és azon a viselkedésen túl, amit a jog előír. Egy civiljogi jogásznak, a római jog által zárt rendszerben felnőve, nehéz elképzelnie azt, hogy van valami olyan előírás a normákon "túl és fölött", amelyet a jog is támogathat. Matthews szerint a conscience a személyes kötelezettség egy nézőpontja, amely talán a késői középkori jó keresztény moráljával lenne megfelelően egybevethető[4].
Angliában a kora újkorban a "conscience" szerepéről viták folytak és számos félreértés is adódott vele kapcsolatban. A legtöbb író a történelmi bizonyítékok keresése során azokat a forrásokat fogadta el, amelyek a legközelebb álltak neki kézhez és a legkönnyebben értelmezhetők voltak. Így a témát általában a kortárs, publikáló jogászok, például Sir Thomas More, Christopher Saint-German, William Fulbecke és Sir Francis Bacon népszerűbb írásaiból, és drámaírók műveiből vizsgálták, valamint a puritán propagandisták tollából származó röpirat-irodalmat tanulmányozták. Ennek eredménye egy szörnyű történet lett a kemény, hajthatatlan common law-ról, ahol a lelkiismeretnek nem volt helye; olyan jogrendszer volt, amely szinte teljesen nélkülözte az emberi problémák kezelésének képességét. Ezzel szemben a kancellária bírósága (ahol szerepet kapott a conscience) a humanista tanulás és méltányosság alapján állva "tartotta égve az igazságosság tüzét egy mélyen tekintélyelvű és elnyomó világban" (Knafla utal arra, hogy ez a nézet a 17. századi történészek munkáiban kiváltképp népszerű volt: Notestein, Willson, Hurstfield, és Kenyon)[5].
A "lelkiismeret" szó gyökerei a klasszikus nyelvekben keresendők, mint a görög suneidesis és a latin conscientia szavak, és úgy értettek ezeket a kifejezéseket, mint "a tudás megosztásának állapota (vagy cselekedete), vagy egyszerűen csak tudás, tudatosság, fel-fogás"[6]. Az Equity (illetve a jog, amely alkalmazta a conscience-t) szó, a méltányosság' egyik változata, melynek forrása a 'epikia' (epieíkeia - görög eredetű, jelentése: méltányosság) fogalma, és amely Arisztotelész Nikomakhoszi etika című művében található meg.[7] A lelkiismeretről alkotott mai koncepció is ezekből a gyökerekből ered, és erősen hatott rá a keresztény teológia, különösen Aquinói Szent Tamás munkája révén (aki Arisztotelész munkájából is ihletést nyert). A lelkiismeret gondolata tényszerű és erkölcsi tudatra egyaránt utal. Viszont az erkölcsi gondolat a tudatosság feltételez egy emberi képességet, amely jól ismeri fel a rosszat. Aquinói Szent Tamás ezt a képességet "szinderézisnek" nevezte, szerinte ez azt az emberben lévő képességet je-
- 33/34 -
lenti, hogy "a külső, objektív erkölcsi törvényt", azaz Isten törvényét képes megérteni.[8] A lelkiismeret tomista eszméje magában foglalja a tudás alkalmazásának aktusát, egy olyan belső folyamatot, amelynek során a szinderézis egyesül a releváns helyzet tényszerű ismeretével, és a cselekedet erkölcsi minőségét illetően következtetést von le. A "lelkiismeret" mai meghatározásának része: "(egy) belső tudás vagy tudat", "erkölcsi érzék jó vagy rossz iránt" és "az a képesség vagy elv, amely a jóváhagyáshoz vezet a helyes gondolat vagy cselekvés és a helytelen elítélése", "bűntudat", egy gondolat vagy cselekvés tekintetében".[9] A szó utal ugyanakkor a "helyesnek tartott dolgok gyakorlására vagy annak való megfelelésére".[10] Sir John Fortescue De Natura Legibus Naturae című művében (1460-as évek) összekapcsolja azzal az elképzeléssel, hogy a "politikailag", azaz a törvény alapján regnáló királynak időnként "uralkodói módon kell uralkodnia", azaz abszolút hatalommal. A kancelláriával és az analóg joghatóságokkal kapcsolatban elsősorban Christopher St German's Doctor and Student (1523, 1531) című művét kell említeni.
A lelkiismeret szerepe a jogban egy tomista típusú természetjogi elméletet feltételez - a jog végső soron az objektív erkölcstől nyeri tekintélyét, amely az embereknek és az emberi társadalomnak az isteni teremtésben elfoglalt helyén alapul; a szinderézis/lelkiismeret közvetlen hozzáférést ad ehhez, és így képes módosítani a pozitív jog diktátumait.[11]
Korábban említettem, hogy a conscience szerepelhet különböző doktrínákban és ekkor a feladata az, hogy annak a tannak az értelmét biztosítsa. Arra használják a fogalmat, hogy egy odaillő frappáns kifejezés legyen, illetve esszenciája egy vagy több jogi normának, amelyek alátámasztanák az esetjogot. A lelkiismeret és szinonimái rámutatnak arra, hogy az equity miért avatkozik be bizonyos helyzetekbe.[12] Kritikusan elmondható ebben az esetben a fogalom használatáról, hogy a lelkiismeret tartalma, mint egy doktrinális indoklás eltérő lehet a különböző tanokban. Tehát az egyik jogi doktrínával kapcsolatos norma vagy normák nem feltétlenül ismétlik meg a másikban részt vevő normákat (Tanwar Enterprises Pty Limited v Cauchi, 2003). Különösen, ha személyes lelkiismeret kap szerepet a szóban forgó tényállás során[13]
Wilson szerint a lelkiismeret túlságosan amorf fogalom ahhoz, hogy az absztrakciós elemzésre érzékeny legyen, és a további általános szavak használata a fogalom magyarázatára könnyen eredményez tautológiát[14].
A conscience fogalom megértéséhez és történelmi szerepéhez szükséges az equity-vel is megismerkedni, amelynek mindennapos működésében alakult ki a conscience kifejezése.
Az equity joga az angol jog egy része, amely a common law mellett párhuzamosan fejlődött. Az equity bizonyos szabályozási területei a common law-
- 34/35 -
hoz hasonlóak voltak, ám léteztek saját jogintézményei, illetve alapelvei, és a felfogása eltért a common law szigorúságától. Az equity joga különálló joganyagot és bírósági szervezetet is létrehozott.
A kancellár, aki az equity létrehozásában elengedhetetlennek bizonyult, kezdetben egyházi személy volt. Lupoi szerint a középkor folyamán a püspökök egyre előkelőbb szerephez jutottak az európai társadalomban, mint a király adminisztrátorai és főtanácsadói. Az egyháziak felügyelték a kancelláriákat pápai mintára, amely latin nyelvű okleveleket adott ki, ezekkel helyettesítve a szóbeli ügyleteket. Az Angliát elfoglaló normannok a feudális rendszert úgy alkalmazták, ahogyan a X. században Franciaországban megismerték, és központosított kormányt hoztak létre; hatékony és jól képzett kancelláriát építettek ki, püspököket neveztek ki. Ebben a rendszerben a püspökök saját jogukon is bírók voltak és maguk döntöttek ügyekről[15]. A kancellárnak két különböző feladata volt a jogi eljárásokban, és amelyek eredőjét a normann időkből lehet felfedezni: writ-ek kibocsátása és petíciók meghallgatása. Fontos megjegyezni, hogy kezdetben a kancellár és a segítői is a klérus részei voltak, és ez a munka nem számított jogi jellegűnek[16].
A common law egy olyan jogrendszer volt, amely visszaküldhető királyi végzéseken alapult (returnable royal writs), és meghatározta a kereset általános formáját az egyes pertípusokban.[17] A középkori common law-t leginkább a tények érdekelték. A személyes keresetek peres eljárásának mintája általában három alapvető részből állt: a panaszos által megsértett jog megjelölése, a vádlott által a jogsértés nyilvánvaló tagadása, valamint a helyesség próbája az egyik fél kérelmének elfogadására (ennoble the plea - 'kérés nemesítése'), a másik fél kérésének hiteltelenítésére (discredit) vonatkozólag. Ezzel szemben az equity lelkiismerete (conscience) a jog olyan aspektusa, amely különbözik a tény alapú megközelítéstől[18]. A lelkiismeret gondolata az equity-ben objektív, külső erkölcsi mércét feltételezett, amit kezdetben az isteni törvény határozott meg, majd később beleivódott az equity lényegi tanaiba, ahogyan a precedensek során azok fejlődtek. A középkori kancelláriai joghatóság meghatározó vonása az volt, hogy lelkiismereti bíróságként működött, amelyet nem akadályoztak jogi szabályok például a beadvány és a bizonyítás tekintetében sem[19]. A kancellári eljárásnak számos előnye volt a common law bíróságokkal szemben. Baker professzort idézi Roebuck: a petíció nem igényelt formalitást, és az eljárás messze előnyösebb volt, mint a common law eljárásé. A kancellár megparancsolta az illetékesnek, hogy jelenjen meg a Kancellárián, és válaszoljon a petícióra határozottan. Az idézésben semmilyen kereseti ok nem szerepelt, így a kérelmezőt semmilyen keresethez nem kötötték. Az idézés nemcsak teljesen általános volt, hanem mindenütt jelen lehetett; minden megyébe eljutott, még az egyes autonóm területeken is követniük kellett azt. A kancellárnak nem volt esküdtszéke, és maguktól a felektől kapott bizonyítékokat. Nem léteztek olyan bizonyítási szabályok,
- 35/36 -
amelyek például okiratokat írtak volna elő az adósságok és a megállapodások bizonyítására. A bíróság nem egy meghatározott helyen volt, hanem a nagy pecsétet követve összeülhetett a kancellár magánházában. Ezek a különbségek mind eljárási vonatkozásúak voltak, és mindenki számára vonzónak bizonyultak[20].
Hogyan lettek a kancellárnak ügyei? A középkorban a pereskedőknek általában megvolt ahhoz a joguk, hogy a királyhoz kérvényt adjanak be, aki gyakran támaszkodott a döntésében a Kancellárra (Chancellor) (akit a király lelkiismeretének is neveztek - the keeper of the king's conscience), hogy igazságot szolgáltasson[21]. Ha a középkorban a felperesek nem járulhattak valamely törvényszékhez (common law), akkor közvetlenül fordulhattak az uralkodóhoz, és ő a kérvényeket megfontolásra és döntésre átadta a Kancellárnak. A középkor folyamán megfigyelhető volt az a tendencia, hogy a common law bíróságok egyre formálisabbá és hozzáférhetetlenebbé váltak, ennek következtében megszaporodtak a kancellárhoz intézett kérelmek, amelyek majd egy speciális bíróság létrejöttéhez is vezettek. Ez a fórum "méltányos" vagy "tisztességes" döntéseket hozott azokban az esetekben, amelyeket a common law bíróságai elutasítottak[22]. A 13. században megfigyelhetővé válik, hogy a common law bíróságok elkülönülő szervezeti és személyi formát vesznek fel. A 14. században pedig a szabályaik elkülönülnek a Kancelláriától[23]. A 15. századra a petíciókat már közvetlenül a Kancellárhoz továbbították, aki rugalmasan kezelte őket, inkább a tisztességes eredménnyel törődött, mintsem a jog szigorú szabályaival, de rányomta az ítélkezésre a bélyegét az egyes kancellárok személyes felfogása a feladatukról. John Selden megállapítása szerint az equity "a kancellár lába mérete szerint változott". ("Equity varied with the length of the Chancellor's foot.") Az alperes nem tehette azt meg, hogy visszautasítsa a kancellár bíróságának döntését, mert még be is börtönözhették a rend megsértése miatt.[24] Idővel a kancelláriai eljárások kezdték felvenni a jellegzetes formájukat és az ítéleteteket a "reason" (indok) és a "conscience" (lelkiismeret) alapján hozták, ezzel is kifejezték az equity bíróság jellemzőit.[25] A 16 században a Kancellária joghatóságával kapcsolatos vita kezdődött el. Ennek a vitának a központjában a common injunctions nevű jogintézmény állt, amit a Kancellár bocsátott ki. A jogintézmény célja az volt, hogy a common law bíróság döntéseit hatályon kívül helyezhessék, ha azt "oppression, wrong and a bad conscience" (elnyomás, helytelen és rossz lelkiismeret) alapján hozták volna meg. A common injunctions segítségével korlátozta a kancellár a keresetben részt vevő feleket abban, hogy a keresetüket előadják, vagy az ítélet után annak végrehajtását kérjék. A vita lényegében akörül forgott, hogy a jogi elsőbbség a common law bíróságait vagy a kancelláriát illeti-e meg. I. Jakab Baconhoz, a főügyészhez és más jogtanácsosokhoz utalta a kérdést, és megfogadta a válaszukat, miszerint a kancelláriai végzések érvényesek, és ennek megfelelően a kancellária javára döntött. Viszont a common law jogászok csak a század
- 36/37 -
végére fogadták el teljesen ezt a döntést[26]. Ezt követően kezdték el a kancellárok azt mondogatni, hogy bár rendelkeznek mérlegelési jogkörrel, azt nem a saját lelkiismeretük, hanem a precedensek alapján kellene gyakorolni. A kancellárok közül meg kell említeni Lord Shaftesbury (1672-73) és utódja, Lord Nottingham (1673-1682) nevét (utóbbit gyakran a "modern equity atyjaként" emlegetnek, akik alatt elkezdődött az equity rendszerének kialakulása. Munkájukat Lord Hardwicke (1736-56), valamint Lord Eldon (1801-06 és 1807-27) fejezte be. Az equity normarendszert olyan jogrendszerré alakították át, amely majdnem olyan rögzített és merev lett, mint a common law szabályai. A tizenkilencedik század elejére az equity szabályai egyszerűen a kancelláriai bíróság által érvényesített joganyag részévé váltak[27], precedensek és alapelvek, maximák jöttek létre.
A conscience mint jogi koncepció a 17. században az equity bíróságokon gyakori használatban volt. Hozzá kell tenni ugyanakkor azt, hogy ez a 17. századi használat meglehetősen kétértelmű volt, mert gyakran egy objektív, jogilag megragadható mintát adott, de néha úgy tűnt, hogy a bíró személyes véleményét közli[28].
Az 1873-1875-ös bírói törvény alapján a Legfelsőbb Bíróság megalakult, és a common law-t, valamint az equity jogát is alkalmazza. A kancellári bíróságot megszüntették (bár munkájának nagy részét továbbra is a "Chancery Division" végzi). A törvények arról is rendelkeztek, hogy azokban az esetekben, amikor a common law és az equity ütközése áll fenn, az equity szabályai érvényesüljenek. Ugyan az equity joga már rég kialakult: jogi elvek szabályozott rendszere jött létre, de újabb vívmányok megjelenése továbbra is lehetséges, és erre az equity kreativitásának legújabb példáira a freezing injunction[29] (befagyasztási végzés) és a search ordert[30] (keresési végzés) lehet megemlíteni[31].
A 18. században két, egymással versengő és egymást átfedő megközelítés létezett a Kancelláriai Equity eredetére vonatkozóan, amelyek végső soron felhasználták Francis Bacon 1600-as Reading on the Statute of Use-t, illetve mindkettő elmélet a római jog analógiáira támaszkodott. Az első megközelítés a kancellárt a római Praetorhoz (aki jogot nem alkothatott, hanem keresetet adott, és konkrét esetben a bíró számára a releváns jogra is rámutatott)[32] hasonlónak látta. A kancellária által kiadott writs (végzés, common law) éppolyan volt, mint Rómában a Praetor által kiadott ediktum (performula meghatározása). Ennélfogva a kancellárnak - akárcsak a Praetornak - végső felelőssége volt a jogrendszer működtetéséért, és ezért új jogorvoslatokat dolgozott ki. Ennek az analógiának két következménye volt. Az első, hogy a kancellár joghatósága kiterjedt minden olyan ügyre, ahol a common law megoldása nem volt teljesen elfogadható az igazságszolgáltatás szempontjából. A második az volt, hogy (ahogyan az a ius honorarium - a praetor és a töb-
- 37/38 -
bi magistratus joga - esetében történt) az equity kellő időben rendes joggá kellett, hogy váljon, kiszorítva azokat a hibás jogi szabályokat, amelyek kezelésére hivatott volt. A második megközelítés szerint a kancellár joghatósága a uses-okból eredt (modern értelemben trust-ok) és onnan bővült. Ez összefüggésbe hozható a római fideicommissum (hitbizomány) közötti analógiával, amely eredetileg nem volt végrehajtható, inkább egy morális kötelezettség volt a végrendeletek kapcsán, mintsem jogi, majd egy különleges bíró, a praetor fideicommissarius joghatósága alá került (és végül legalább részben integrálódott az általános jogba)[33].
Az equity általános elveire jellemzőek a rövid, lényegre törő kijelentések[34]. Sajátosságai az elveknek, hogy pontatlanok lehetnek és egyes kivételektől eltekintve, gyakran használják őket bizonyos döntések igazolására. Ezek a maximák tükrözik azokat az alapelveket, amelyek a méltányosság fejlődését irányították. A fő maximákra példák: equity acts in personam (a kancelláriai bíróság személyesen az alperes ellen bocsátotta ki a végzését, akit be is börtönöztek, ha nem hajtotta azt végre); a méltányosság a lelkiismeretre hat; a méltányosság segíti az ébereket; a méltányosság jogorvoslat nélkül nem szenved sérelmet (azaz a méltányosság nem teszi lehetővé, hogy az általa megalapozottnak ítélt személytől megtagadják a perindítási jogot); a méltányosság a törvényt követi (azaz a méltányosság a common law szabályait követi, hacsak nincs alapos ok az ellenkezőjére); A méltányosság a szándékot nézi, nem a formát (azaz a méltányosság a szándékolt elképzelést vizsgálja, nem pedig, hogy milyen módon fejezték azt ki); aki a méltányosságra törekszik, annak igazságot kell tennie; aki a méltányossághoz jut, annak tiszta kézzel kell rendelkeznie[35].[36]
Az equity kialakulásakor a Kancellár működése a természetjogon alapult (natural justice). Ehhez az alaphoz a Kancellár személye kiválóan megfelelt, tekintve azt a tényt, hogy általában egyházi személyt választottak erre a feladatra, aki jól ismerte a civil és a kánonjogot is. Rögzített elvek hiányában az equity kialakulásakor a döntés nagymértékben függött a kancellárnak a jóról és a rosszról alkotott személyes elképzeléseitől (l. kancellár lába fent). MacNair szerint az Equity manapság az 1875 óta a Chancery Courtban alkalmazott szabályok összességére utal, amelyeket a modern bírósági rendszer fejlesztett ki, alkalmanként az általános méltányosságra (general fairness) ill. az igazságosságra (justice) alapozva akár a törvény betűjével szemben is.[37] Az Equity része a jognak és a feladata, hogy a common law "keménységét" csökkentse: a tisztességgel, igazsággal (fairness, justice) és a conscience-szel foglalkozik. A méltánytalan ügyleteket sérelmező személyek ezért a méltányosságtól kérhetnek segítséget a jogviták megoldásában. De fontos aláhúzni azt, hogy a méltányosság azonban csak a kirívóan méltánytalan helyzetekben segít[38].
A modern equity egyik fontos kérdése éppen az abban alkalmazott con-
- 38/39 -
science koncepciójának természetével foglalkozik, ami egyesek szerint zavaró és veszélyes, és a jog uralma ellen hatónak gondolják. A kérdés manapság újra központba került, mégpedig ausztráliai és angliai felsőbírósági döntések miatt, amelyekben a conscience alapú érvelés került elő. Ridge szerint a conscience érvelés sérti a világosság és az egyszerűség iránti vágyat az irányadó jog megtalálásában. A conscience használata miatt a bírókat kritizálják, úgy gondolják, hogy következtetőleg, retorikai és/vagy felesleges módon alkalmazzák azt, és a meghatározás használata sem segít megérteni, hogy miért született egy adott döntés. Ridge szerint a conscience-hez kapcsolódó kifejezések használatát azért is kritizálják, mert nincs maguktól értetődő bevett jelentésük[39]. Egyik fontos kapaszkodópont a conscience fogalmához, ha Roebuck szerint emlékezünk a középkornak a lelkiismeret, mint földi intézményről alkotott ismeretére, illetve az abszolút jogba vetett középkori hitre. Hozzáteszi, hogy a mi időszakunk az első, amely képesnek érezte a jog és az erkölcs kapcsolatát az osztályterembe helyezni[40].
Meg kell jegyezni, hogy a jogalkotás tendenciája egyre inkább az anyagi igazságszolgáltatásra való törekvés lett, ahelyett, hogy a jogállamiság által megkövetelt formális igazságszolgáltatásra korlátozódna. Slapper - Kelly példaként említi a tisztességtelen szerződési feltételekről szóló 1977. évi törvényt, amelyben a szerződési feltételeket az észszerűség alapján kell értékelni, és az 1974. évi fogyasztói hiteltörvény alapján a megállapodások elutasíthatók, ha azok zsaroló vagy lelkiismeretlen jellegűek volnának. Az ilyen rendelkezések felülírják a formális egyenlőségre vonatkozó piaci feltevéseket, az anyagi igazságosság megfelelő mértékének biztosítására irányuló törekvésben[41]. Viszont bizonytalan az a kérdés, hogy a jóhiszeműséghez csak tiszta conscience-re van szükség (szubjektív jóhiszeműség), vagy a személyes conscience (objective good faith) a független, tisztességes magatartás normáját tartalmazza-e (objektív jóhiszeműség)[42].
Maguk a bírók is nehezen definiálják a conscience fogalmát. Így Lord Scarman úgy vélte, hogy "(a) definíció rossz eszköz annak meghatározására, hogy egy tranzakció lelkiismeretlennek tekinthető-e vagy sem: ez egy olyan kérdés, amely az adott ügytől függ: az ügy tényeitől." Ráadásul a bírók nem hivatkoznak következetesen egyetlen személyre sem, gyakran beszélnek a bíróság lelkiismeretéről [Nocton v Lord Ashburton (1914), Jennings v Rice (2002)]. Megjelent a lelkiismeret bírói elképzelése is, és ez értékelés különböző tárgyaira terjed ki. Nemcsak az alperes lelkiállapota, magatartása, hanem az ügyletek és az eredmények is a részét képezik[43]. A bíróságok nem mindig következetesen alkalmazzák egyébként azokat az elemzési kritériumokat, amelyek alapján leírják a jogi lelkiismeret-gondolat munkamódszerét[44].
Wilson érvelése szerint, a conscience, amennyiben a törvény elismeri, inkább intézményi fogalom, mint magánjellegű és egyedi fogalom lenne. Utal Lord Ellesmere bíróra, aki az Earl
- 39/40 -
of Oxford ügyben kijelentette, hogy a kancellár feladata, hogy az emberek lelkiismeretén a csalások, a bizalom megszegése, a jogsértések és az elnyomás miatt javítson. Sir Thomas More a Cook v Fountain ügyben világossá tette, hogy a kancellár conscience-e nem "természetes és magánlelkiismerete, hanem polgári és hivatalos lelkiismeret". Az Egyesült Államok bíróságai ugyanezt fejezték ki, hogy a méltányos joghatóság lelkiismerete: "bírói, és nem személyes lelkiismeret" (National City Bank v Gelfert 1949)[45].
A conscience-nek ahogy ma a bírók által alkotott jogban használják (judge made law), két, egymással összefüggő szerepe van. Először is a lelkiismeret - és a "méltányos csalás" (equitable fraud), "méltánytalan" (inequitable), "méltányosság és jó lelkiismeret ellen" (against equity and good conscience) és hasonlók szinonimája, néha indoklásként hivatkoznak egy doktrína egészére nézve. Másodszor, a felelősség meghatározójaként használható (a determinant of liability) egy konkrét esetben (a jogi érvelés eszköze - a tool of legal reasoning). Ez utóbbi szerepben úgy található meg, mint egy egyedi elem, vagy akár egy sztenderd, amellyel szemben más elemeket külön-külön vagy együttesen mérnek[46].
Amikor a lelkiismeret fogalmát alkalmazzák, a bíróságok gyakran különböző időbeli értékeléseket végeznek[47]. Néha előre tekintően használják a lelkiismeret gondolatát, hogy segítsenek a cselekvés okának megfogalmazásában, pl. lelkiismeretlen alku vagy gazdasági kényszer esetén. Ezt néha "a vásárlás (megszerzés) lelkiismeretlenségének" (unconscientiousness in acquisition) is nevezik[48]. Néha visszamenőlegesen alkalmazzák a lelkiismeret fogalmát, hogy ítéletet hozzanak az alperes magatartásáról, miután a kereset okát megállapították, pl., ahol az alperes jogtalanul gazdagodik egy téves fizetés miatt. (Kelly v Solari, 1841). Ezt néha "utólagos lelkiismeretlenségnek" (unconscientiousness ex post) is nevezik. A bírók nem mindig jelölik ki egyértelműen a határokat a lelkiismeret fogalma és más fogalmak között, például az őszinteség (honesty), a jóhiszeműség (good faith) vagy az észszerűség (reasonableness) között. Ez persze nem segít abban, hogy jobban megértsük a lelkiismeretet vagy más gondolatokat, amelyekkel ezekkel összehasonlítható lenne[49].
A conscience fogalma kétféle tudatra utalhat. Az első egyszerűen a saját cselekedeteink tudatosítása. A felismerés, hogy megtettünk vagy nem tettünk meg valamit és erről a lelkiismeret tanúskodik[50]. Ezért úgy írják le, mint magunkban lévő tudást[51], vagy mint a lelkiismeret "belső tanúját"[52]. Azonban nem gyakran használják a lelkiismeret kifejezést ennek a tényszerű tudatnak a leírására. Ehelyett általában az erkölcsi tudatra utalnak. Így "tiszta" a lelkiismeretünk, ha tudatában vagyunk annak, hogy amit tettünk, az helyes, és fordítva, akkor "bűnös" a lelkiismeretünk, ha tudatában vagyunk annak, hogy valami (erkölcsileg) helytelent tettünk[53]
Ugyanakkor a lelkiismeret eszméjét kereskedelmi ügyekben való felhasználását bírálatok érték homályosság, szubjektivitás és bizonytalanság miatt.
- 40/41 -
Ezért azt mondják, hogy a lelkiismeret "az értelmetlen hivatkozás kategóriája, amely félrevezetheti a bírókat és veszélyeztetheti különösen a kereskedelmi szereplők helyzetét[54]".[55]
A conscience fogalma mellett fontos kitérni a kifejezéséből képzett, illetve a jogi használatában is hasonló körben alkalmazott ellentétpárjára, az unconscionability-re, ami leginkább úgy fordítható, hogy lelkiismeretlenség. Peter Millett QC (később Lord Millett és az equity egyik legnagyobb tekintélye a huszadik században) az Alec Lobb (Garages) Ltd v Total Oil GB Ltd. (1983) ügyben meghatározta a modern doktrína alapján az unconscionability jelentését: mind az erősebb fél magatartásában, mind magának az ügyletnek a feltételeiben bizonyos helytelenségnek kell lennie (bár az előbbire magyarázat hiányában gyakran lehet következtetni az utóbbiból), amely a hagyományos kifejezés szerint "megdöbbenti a bíróság lelkiismeretét" (shocks the conscience of the court), és az erősebb félnek a tisztességtelenül megszerzett ügyletből származó előny megtartását a méltányossággal és a lelkiismerettel (equity and conscience) teszi ellentétessé[56]. A doktrínának lényege az akut kiszolgáltatottság tudatos és elítélhető kiaknázása: nincs azonban szükség kényszerre; azt sem kell kimutatni, hogy nyílt meggyőzési cselekményeket alkalmaztak[57]. Hasonlóképpen Browne-Wilkinson bíró a Multiservice Bookbinding Ltd v Marden ügyben (1979) azt mondta, hogy az equity itt csak akkor avatkozik be, ha "[a tranzakcióban] az egyik fél erkölcsileg elítélhető módon szabta meg a kifogásolható feltételeket, azaz olyan módon, amely hatással van a lelkiismeretre".[58] Az Aylesford v Morris (1873) jogesetben az unconscionable szó nem utal semmiféle jogsértésre az ügylet megkötésekor az erősebb fél részéről. Nem az alperes magatartása volt lelkiismeretlen, hanem az ügylet végrehajtási kísérlete[59]. A "lelkiismeretlenség" azt jelenti, hogy "nem mutat semmi figyelmet vagy lelkiismeretet; nincs összhangban azzal, ami helyes vagy ésszerű... indokolatlanul túlzó; kirívó, lelkiismeret nélküli; gátlástalan[60]. Ez a meghatározás magában foglalja mind az erkölcsi "meghibásodást", illetve a szándékosan és kirívóan erkölcstelen viselkedés[61]. Az "unconscionable" kifejezést néha egy méltányossági kötelezettség megszegésének a leírására is használják. Ebben az esetben azt jelenti, hogy az alperes olyan kötelezettséget szegett meg, amelynek erkölcsi és jogi jelentősége is van. A fogalomnak ilyen alkalmazása azonban zavaró és jogbizonytalanságot is okozhat doktrinális szinten, ha annak magyarázó korlátait nem értik megfelelően és nem tartják tiszteletben[62].
Azok a kísérletek, amelyek a lelkiismeretlenségnek (unconscionability) jelentést akarnak adni, általában homályosak, mivel ugyanolyan tág szinonimákra támaszkodnak, mint a "tisztességtelen" unfair és "igazságtalan", vagy tautológiák, amennyiben olyan szinonimára hivatkozva határozzák meg a fogalmat, mint az unconscientious (lelkiismeretlen) ki-
- 41/42 -
fejezése. A fogalomhoz kapcsolódó témák száma és sokfélesége megnehezíti egy olyan stabil definíció elérését, amely nem annyira túlterjedő, hogy szinte értelmetlen, vagy önkényesen szűk lenne[63]. Deane bíró megfigyelése szerint "az unconscionability szerepe jobban leírható, mint meghatározható" (Commonwealth v Verwayen (1990). A "definíció", ahogy Lord Scarman megjegyezte a National Westminster Bank plc v Morgan (1985) ügyben, "rossz eszköz annak meghatározására, hogy egy tranzakció unconscionable-e vagy sem"[64].
Általánosságban elmondható, hogy az unconscionability (lelkiismeretlenség) doktrínája megköveteli, hogy a szerződés hatályon kívül helyezésére törekvő fél bizonyítsa, hogy a másik féllel való kapcsolata során olyan különleges fogyatékosság alatt állt, hogy az erősebb fél számára sem lenne elfogadható az alku érvényesítése vagy a szerződés előnyeinek megtartása (Commercial Bank of Australia Ltd v Amadio (1983). A doktrína a kizsákmányolás elleni elven alapul. Két fontos és egymással szorosan összefüggő kérdés merül fel. Először is, a lelkiismeretlenségnek unconscionability az ügylet eljárási hibájából kell fakadnia, mint például a meg nem értésből, vagy elegendő lehet a csere durva elégtelensége? Másodszor, milyen típusú fogyatékosság éri el a "speciális fogyatékosság" küszöbét? Nyilvánvalóan elegendőek az "alkotmányos fogyatékosságnak" nevezhető fogyatékosságok, mint például az analfabetizmus, a szenilitás vagy a részegség. Az ilyen fogyatékosságok átmeneti vagy állandó jellegű kognitív gyengeségek. A probléma az, hogy a "helyzeti" hátrányok, mint például a súlyos gazdasági egyenlőtlenség, beletartoznak-e a doktrína használhatóságának körébe[65].
A conscience szemlélete feltételezi, hogy egy személy kellő ismeretekkel rendelkezik a szükséges tényekről, hogy meghatározott módon járjon el. A lelkiismeret, mint egy alkalmazott tudás gondolata segít ezt megérteni. Ha az egyén lelkiismeretét befolyásolja a tudás, ha ismeri a vonatkozó tényeket, akkor erkölcsi alapon át tudja gondolni, hogy mit kellene tennie, és nem ésszerűtlen úgy kezelni őt, mint akinek erkölcsi kötelessége azt meg is tenni. Ezzel szemben, ha a tényszerű ismeretek hiánya miatt nem képes erkölcsi alapon kigondolni, hogy mit kellene tennie: nem tekinthető az kötelező erkölcsi kötelességének. Illetve egy másik esetet véve erkölcsileg megérti ugyan, mi a helyes cselekvés, de egyszerűen figyelmen kívül hagyja vagy felülírja a lelkiismerete által küldött jeleket. Ebben az esetben a viselkedése szűkebb értelemben felfoghatatlan, mivel tudatosan és szándékosan megszegte az erkölcsi normákat. Habár az unconscionable kifejezés elég tág ahhoz, hogy mindkét magatartástípust magában foglalja, hajlamosak vagyunk a jelzőt a tudatos és szándékos erkölcsi vétségekre használni.[66]
Az "unconscionability" kifejezést gyakran használják rövidítésként a szerződéses tisztességtelenség két típusának leírására: Hart v O'Connor (1985). Az első, az eljárási tisztességtelenség, pl., ha egy olyan tényező, mint az indokolatlan befolyásolás (undue influ-
- 42/43 -
ence), félrevezetés (misrepresentation) vagy kényszer (duress) torzítja az alkufolyamatot; és második, az érdemi tisztességtelenség, pl., ahol egy szerződési feltétel aránytalanul előnyben részesíti az egyik felet. Az unconscionability ilyen használata két okból is problémás lehet. Először is, eltérnek a nézetek arról, hogy az eljárási lelkiismeretlenség jobban magyarázható-e a felperes beleegyezésével kapcsolatos problémaként vagy az alperes hibája alapján. Másodszor, az eljárási és az anyagi tisztességtelenség közötti különbségtétel nem mindig egyértelmű, nem utolsósorban a szerződéses kiegyensúlyozatlanság miatt. Ezen túlmenően az angol bíróságok látszólag szembehelyezkedtek a szerződéses egyensúlyhiány vagy az "alkuerő egyenlőtlensége" miatti beavatkozással, azon az alapon, hogy a szerződéskötési szabadság korlátozása jogalkotási feladat (National Westminster Bank Plc v Morgan, 1985), és hogy a méltányosság a történelem során nem jelentett könnyítést tisztességtelenség kapcsán "kivéve, ha a felperes lelkiismerete valamilyen módon érintette azt". (Hart v O'Connor, 1985).[67]
A conscience gyakorlatban történő alkalmazásának problémájára lehet az a példa, ha egy szerződésben az egyik fél részéről (egyoldalúan) történt valamilyen tévedés (unilateral mistake) és ezt követően a másik fél részéről egy sikeres helyreigazítási igény (rectification claim) kapott helyet (a bírósági döntésben). Ennek logikailag az lesz a következménye, hogy egy olyan szerződés fog az alperesre hárulni, amelyet eredetileg nem szándékozott volna megkötni. Hogyan lehet ezt az ellentmondást megmagyarázni? Nos, ha egy ügyben a későbbi alperes valamit elhallgatott, noha tudott például egy hibáról, akkor az elhallgatás az ő lelkiismeretlen magatartásával (unconscionable conduct) járt együtt, és megalapozta, hogy miért kényszeríthető rá ő egy másmilyen szerződésre, mint amit eredetileg meg akart kötni. Ilyen esetben szükséges meggyőző bizonyítást adni, hogy az alperes magatartása összességében nem felelt meg a jó lelkiismeret követelményeinek (good conscience)[68]. Lord Browne-Wilkinson (Westdeutsche Landesbank Girozentrale v Islington London Borough Council, 1996) szerint továbbra is alapelv marad, hogy a méltányosság a jogi érdek tulajdonosának lelkiismeretén alapul[69]. Bár amint azt Bigwood professzor is kifejti, "általában nem közvetlenül a "conscience" intézményét veszik figyelembe a peres felek közötti konkrét viták megoldása érdekében, hanem a vizsgálatot specifikus szabályok és kritériumok alapján kívánják irányítani (és ez átvezet az unconscionability gondolatához is)[70].
Arra, hogy miként használják a bíróságok a conscience fogalmát, példa az undue influence (indokolatlan befolyás) alól adott kimentési indokok, ahogyan azt Lord Nicholls of Birkenhead kifejezte a Royal Bank of Scotland plc v. Etridge (2001) ügyben. A jogintézmény célja annak biztosítása, hogy az egyik személy a befolyásával ne éljen vissza. A mindennapi életben az em-
- 43/44 -
berek folyamatosan arra törekszenek, hogy befolyásolják mások döntéseit. Például ez megnyilvánul abban, hogy igyekeznek rávenni őket, hogy ügyleteket kössenek különböző volumenekben. A törvény korlátokat szab az erre a célra felhasználható eszközöknek. Ennek érdekében a common law kidolgozta a kényszer elvét. Eredetileg ez egy szűkebben vett szabály volt, és a fizikai kényszer (physical coercion) nyilvánvalóbb formáira korlátozódott, mint például a személyes erőszak (personal violence)[71].
Wilson szerint ugyanakkor a conscience-nek nincs "tetszőleges szabad vegyértéke" a magánjogban. Ez azt jelenti, hogy a lelkiismeretnek csak akkor van valamilyen hatása, ha egy meghatározott jogi doktrínában kap szerepet, illetve közvetít egy meghatározott értéket. Azok a felvetések, amelyek szerint létezik egy átfogó elv a lelkiismeretlenség vagy a lelkiismeretlen magatartás ellen, kérdéseket vetnek fel, és ezek az elképzelések hatókörüket, eredetüket és hatásukat tekintve nem egyértelműek. Sőt, egy ilyen felvetés nem támogatható az ítélkezési gyakorlatból nézve sem, és tévesen értelmezhető a magánjogot meghatározó liberális szerződésfelfogás fényében. Wilson úgy véli, hogy a történelmi fejlődésnek és az elvek okán is ezt a "csábító eretnekséget" el kell utasítani (Scandinavian Trading Tanker Co AB v Flota Petrolera Ecuatoriana, 1983).[72]
MacNair szerint korábban a common law és a méltányosság szétválasztása volt a "lelkiismeret" fogalmának elvi alapja. De a "lelkiismeret" nem elsősorban a modern laikus eszmét, sem pedig Christopher St. German kifejtése szerinti "lelkiismeretét" jelentette (fent). Inkább a bírónak és az alperesnek azokról a tényekről szóló magánismereteit próbálta megragadni, amelyeket a common law okirati bizonyítékokról és az esküdtszék általi tárgyalásról szóló középkori felfogása miatt nem lehetett bizonyítani. Az, hogy volt egy olyan joghatóság, amely ezzel a kérdéssel speciálisan foglalkozott, lehetővé tette, hogy az angol peres eljárást korlátozott tárgykörre szorítsák vissza, ahelyett, hogy - mint Skóciában és Hollandiában - túlterhelték volna a régi jogrendszert. A 17. század végén azonban a lelkiismeret fogalma elvesztette sajátos tartalmát, és maga mögött hagyta az equity (common law-tól) való szétválasztására szolgáló érvének mindmáig velünk élő problémáját[73].
Itt kell megjegyezni, hogy ugyan a conscience koncepciója számos angolszász országba eljutott, és közel hasonló körben és elképzeléssel alkalmazzák, de a lelkiismeretnek a jogrendszeren belüli szerepe nagy mértékben függ az egyes angolszász - Új-Zéland, az Egyesült Államok, Egyesült Királyság és Ausztrália - országok politikai és gazdasági alapjaitól. Wilson szerint a conscience-t tágabb értelemben a társadalmi rendszer egészét megalapozó elvekkel összhangban kell értelmezni. Három fontos dolgot emel ki ezzel kapcsolatban: egyrészt ezek az országok olyan képviseleti demokráciák, amelyekben a polgárok akaratát a szabad választásokon kiválasztott képviselők fejezik ki. Másrészt, a polgároknak eltérő
- 44/45 -
elképzeléseik vannak a jó életről. A társadalom és intézményei általában tiszteletben tartják ezeket az eltérő felfogásokat, különböző határokon belül, és olyan liberális értékeket képviselnek, mint a tolerancia és az egyéni autonómia tisztelete. Más szóval, a közösség pluralista. Harmadrészt a termelési, elosztási és csereeszközök nagyrészt, bár nem kizárólagosan, magántulajdonban vannak. A korlátozott állami szabályozásnak és beavatkozásnak alávetett piac a legtöbb áru és szolgáltatás ár képzésének elsődleges mechanizmusa, és a legtöbb gazdasági tranzakció lebonyolításának eszköze. A rendszer eredményei újraelosztás tárgyát képezik. Általánosságban elmondható, hogy a gazdasági rendszer szabadpiacinak vagy kapitalistának nevezhető. Feltételezhető, hogy ezeknek a mélyen meghúzódó alapoknak az egyik következménye a lelkiismeret szerepének korlátozása, ahogyan azt az igazságszolgáltatáson keresztül a korrekciós igazságszolgáltatásra alkalmazzák, nem pedig a vagyon újraelosztására vagy a társadalom átstrukturálására szolgál.[74]
Egy jellemző kérdés a conscience-szel kapcsolatban, hogy mit értünk "lelkiismereten" az adott kontextusban, illetve egyáltalán kinek a lelkiismeretéről van szó (l. 3. rész). Ennek a fogalomnak a pontos megadásához szükség van arra, hogy a felek megtervezhessék ügyeleteiket és ennek megfelelően alakíthassák magatartásukat[75].
Annak a vizsgálatára, hogy kinek a lelkiismeretéről van szó, ritkán kerül sor. Klinck szerint a bíróságok gyakran elég homályosak azzal kapcsolatosan, hogy kinek a lelkiismeretére hivatkoznak[76] A legtöbb esetben a szóban forgó lelkiismeret annak a személynek a lelkiismerete lesz, akivel kapcsolatban a doktrínát (vele szemben) alkalmazni kell. Mindazonáltal "a lelkiismeretlenséget általában a felperes elméjéhez mérik" (Marshall Futures Ltd v Marshall, 1992). A probléma ezzel a szemlélettel viszont az, hogy az unortodox válaszok a "kinek a lelkiismerete?" kérdésre torzítják az érvelési folyamatot, és olyan eredményeket hoznak, amelyek nehezen egyeztethetők össze az elvvel és a precedenssel. A doktrína elve az, hogy az alperes lelkiismerete áll a középpontban, nem pedig a méltányosság vagy a bíróság lelkiismerete (Re Montagu's Settlement Trusts, 1987). A bíróságok objektív módon határozzák meg, hogy az alperes lelkiismeretének mit kellene tanácsolnia. Ha másképp lenne, a doktrína jogi alapját ásnák alá azáltal, hogy a tesztet a becstelenségről a hanyagságra helyezik át[77].
A korai szerződési jogban, ha egy embertől kért valaki hitelt, akkor azt egy írott, aláírt és lepecsételt pénzfizetési ígéretet tartalmazó írásban (bond) rögzítették. Ha a kölcsönvevő visz-
- 45/46 -
szafizette teljesen a hitelt, akkor bízhatott benne, hogy a hitelező a bondot elpusztítja, megsemmisíti vagy ír róla egy igazolást. Ha ezt a hitelező nem tette meg, akkor még a királyi bíróságon be is perelhette az adósát az eredeti adóssággal kapcsolatban, ha a teljes befizetésről szóló bizonyítékot nem kapta volna meg. Csak a common law szabályain kívül, a kancellár equity bíróságán lehetett az adósnak bizonyítania a visszafizetést és a hitelezőt megakadályozni abban, hogy az adóst továbbra is perelje a common law alapján a hitele másodszori megfizetése érdekében. Seipp példát az ellenkező oldalra is hoz, hiszen előfordulhatott olyan eset is, hogy a hitelező nem törődött a formaságokkal (lepecsételt írás), és bízott az adós szóbeli ígéretében és kézfogásában, hogy fizetni fog. Ha utána az adós nem fizetett, akkor a common law lehetőséget biztosított arra, hogy az adós eskü alatt (sworn oath) állítsa, hogy nincs birtokában a pénz. Csak majd az equity bíróságon lehetett az ígéretek megszegése esetén eljárni, és azt a büntetést ítélték meg ott, hogy az adós fizesse meg azt az összeget, amelyet kell, mint egy olyan árat, amivel ismételten az egyház kebelébe kerülhet[78].
Wilson szerint a conscience magánjogban betöltött szerepével foglalkozó, szaporodó irodalom időnként karikatúraszerű. Különösképpen fennáll a kísértés, hogy dichotómiát hozzanak létre a múltat képviselő szigorú és teljesen a törvény alapján eljáró és a rugalmas, egyénre szabott igazságosság között, amelyről néha azt mondják, hogy a modern joggyakorlatot jellemzi. Ebben a felfogásban a lelkiismeretet és a legalizmust sarkos ellentétként kezelik; mindegyik jelentős behatással van a másikra. Ám a conscience-alapú sztenderdek nem forgatják fel a szerződésjogot, feltéve, hogy intézményi és doktrinális szerepüket megfelelően értelmezik és korlátozzák. Szerinte a fennálló doktrinális megoldások nem egyszerűen olyan elvárások, amelyeket a bíróságok pusztán különféle társadalmi és gazdasági előnyök érdekében határoztak meg, hanem mélyebb premisszák elvi következményei, amelyek a pluralista piaci demokráciákban a szerződés intézményében rejlenek (l. fent az 5. részben)[79].
A lelkiismeret fogalmáról általános elképzelés, hogy a szerződéses felelősség kapcsán felmerülő általános elv, amely végső soron azt jelenti, hogy egy szerződő fél egy ügylet kapcsán nem érvényesíthet úgy szerződéses jogot, és nem tagadhat meg úgy szerződéses kötelezettséget, ha az ilyen esetben nem számítana lelkiismeretlen (unconscionable) cselekedetnek. Wilson szerint ez a tétel, legalábbis ilyen tágan megfogalmazva, valószínűleg téves jogi szempontból, és félrevezető doktrinális elemzés szempontjából. Félrevezető, mert a problémák felemelése nem egyenlő azok megoldásával, és kevéssé járulhat a doktrínák koherens keretek közé történő rendezéséhez.[80]
Waddams szerint a tisztességtelen szerződések elleni harcban is a bíróság gyakran a lelkiismeret fogalmára való hivatkozással, valamint az unconscientious és az unconscionable (lelkiismeretlen, nem lelkiismeretes)
- 46/47 -
szavak használatával támasztotta alá az érvelését[81].
Jelen tanulmányban igyekeztem megvizsgálni egy hagyományos angol magánjogi fogalmat, amely az equity bíróságon és annak jogi elvei keretében született meg. A kifejezés történelmében felsejlenek ókori előzmények, akár a görög suneidesis vagy a latin conscientia szavakra gondolunk vissza. Lényeges továbbá az Aquinói Szent Tamás filozófiáján alapuló lelkiismeret-tan, amely közvetlen kapcsolatba hozható a conscience doktrínájával. Meg kell említeni a természetjogi gondolkodást is, amely szintén támogatta a doktrínát. A conscience a Kancellár, illetve a Kancelláriai Bíróság gyakorlatában kialakult jogintézmény, és fontos szemponttá vált az ítélkezésben, valamilyen méltányos rendezést tett lehetővé jogvitákban. A conscience kezdeti időszakában még nagymértékben hatott rá a különböző kancellárok elképzelése a lelkiismeretről, de az újkorban kialakultak azok az elvek, illetve az egységes gyakorlat, amely meghatározták ennek a jogintézménynek a további sorsát. Az equity joga (benne a conscience koncepciójával), a common law jogával párhuzamosan fejlődött, majd az 1873-1875-ös bírósági törvénynyel megszületett az egységes jog. A conscience doktrínájával a bíróságok az általános méltányosságra, illetve az igazságosságra igyekeznek törekedni. Ugyanakkor maga a fogalom sokszor vitát vált ki, hogy kinek a lelkiismeretét vegyék figyelembe, hogyan határozzák meg a kifejezést, illetve mely esetekben szabadna alkalmazni. ■
JEGYZETEK
[1] Az angol szerződés kötelező eleme a consideration (valamilyen alkutárgy). Ha nincs ilyen akkor szerződés sem jött létre. Bizonyos esetekben a megállapodás mégis kötelezőnek bizonyulhat a promissory estoppel doktrínája miatt. Ehhez a legfontosabb követelmény, hogy a fél egy olyan ígéretet tett, amelyben a másik fél joggal bizakodhatott (induced reliance). Elemei a doktrínának továbbá: az adott kötelezettség végrehajtásának okát nem lehet erre a doktrínára alapozni, az ígéretnek világosnak kell lennie és egyértelműnek, az ígéretet kapónak az ígéretben bíznia kellett, az ígéretet kapó nem méltánytalan magatartással idézte elő az ígéretet (pl. rábírta arra az ígérettevőt). (Andrew Burrows: A Casebook on Contract. Hart Publising, Oxford 2020. 7. kiadás 124.o.)
[2] Wilson, Jesse: The Institutional and Doctrinal Roles of "Conscience" in the Law of Contract. Auckland University Law Review 2005/11. 1.o.
[3] Wilson: i.m. 2.o.
[4] Matthews Paul: The place of the trust in English law and in English life. Trusts & Trustees 2013/3-4, 246.o.
[5] Knafla, Louis A.: Conscience in the English Common law Tradition. The University of Toronto Law Journal, 1976/1 1.o. (http://www.jstor.org/stable/825452)
[6] Agnew, Sinéad (a): The meaning and significance of conscience in private law. 2018/3, 482-483.o.
[7] Mike Macnair: Equity and Conscience. Oxford Journal of Legal Studies 2007/4, 660.o.
[8] Klinck, Dennis R. (a): Conscience, Equity and the Court of Chancery in Early Modern England. Ash-gate Publishing, Farnham 2010. 32.o.
[9] Trumble, William; Brown, Martin: Shorter Oxford English Dictionary, 5th ed. Oxford University Press, Oxford 2002. 490.o.
[10] Agnew (a): i.m. 482.o.
[11] Macnair: i.m. 661.o.
[12] Ridge, Pauline: Modern Equity: Revolution or Renewal from Within? In: (Sarah Worthington - Andrew Robertson - Graham Virgo szerk.) Revolution and Evolution in Private Law. Hart Publishing, Oxford and Portland, Oregon 2018. 265-266.o.
[13] Ridge: i.m. 266.o.
[14] Wilson: i.m. 4.o.
[15] Lupoi, Maurizio: Chancellors as civil lawyers - and the equitable notion of "fraud". Trusts & Trustees, 2022/5, 344.o.
- 47/48 -
[16] Roebuck, Derek: The background of the common law. Oxford University Press, Oxford 1990. 64.o.
[17] Knafla: i.m. 1.o.
[18] Knafla: i.m. 2.o.
[19] Agnew (a): i.m. 584.o.
[20] Roebuck: i.m. 66.o.
[21] Martin, Elizabeth A.: Oxford Dictionary of Law. (6th edition) Oxford University Press, Oxford 2006. 178.o.
[22] Slapper, Gary - Kelly, David: The English legal system 2012-2013. Routledge, Abingdon 2012. 59.o.
[23] Roebuck: i.m. 65.o.
[24] Martin: i.m. 178-179.o. 5
[25] Lupoi: i.m. 345.o.
[26] Pettit, Philip H.: Equity and the Law of Trusts. (12th edition) Oxford University Press, Oxford 2012. 11.o.
[27] Pettit: i.m. 12.o.
[28] Klinck (a): im. 2., 6.o.
[29] Egy fajta végzés (időközben törvénybe is foglalt), amely lehetővé teszi, hogy a bíróság az alperes vagyonát befagyassza (függetlenül attól, hogy az alperes joghatósága az angol bíróság vagy sem). Ez a végzés megakadályozza, hogy az alperes elvigye a vagyonát külföldre, és így érdemes perelni az alperest. (Martin: i.m. 213.o.)
[30] A High Court (általában a Chancery Division) által hozott végzés az alperest felszólítja, hogy engedélyezze a felperes vagy képviselői számára a belépést a telephelyére, hogy megvizsgáljon vagy elvigyen tárgyi bizonyítékot, illetve arra kötelezi az alperest, hogy válaszoljon bizonyos kérdésekre. (Martin: i,m, 447-448.o.)
[31] Martin: i.m. 178-179.o.
[32] Molnár Imre: A magánjog fejlődésének útja a köztársasági Rómában. Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica. 1996/1-18., 73.o.
[33] Macnair: i,m, 664.o.
[34] Részletesebben az equity elveiről: Kecskés László: Polgári jogi fejlődés az angol és a skót jogban. Hvg-Orac, Budapest 2012. 112. - 115.o. és Visegrády Antal: Angolszász jog és politika. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 1999. 95.-99.o.
[35] Martin: i.m. 310-311.o.
[36] Furmston, Michael: Cheshire, Fifoot and Furmston's Law of Contract (16 ed). Oxford University Press, Oxford 2012. 21. fejezet 44.o.
[37] Macnair: i.m.: 659-550.o.
[38] Peden, Elisabeth: When common law trumps equity: the rise of good faith and reasonableness and the demise of unconscionability. Sydney Law School, 2006 Legal Studies Research Paper No. 06/57. 12-13.o.
[39] Ridge: i.m. 264.o.
[40] Roebuck: i.m. 65.o. (Milsom-t idézve)
[41] Slapper - Kelly: i.m. 29.o.
[42] McKendrick, Ewan: Contract Law (5th edition). Oxford University Press, Oxford 2012. 505.o.
[43] Agnew, Sinéad (b): What We Talk About When We Talk About Conscience: The Meaning and Function of Conscience in Commercial Law Doctrine. PhD thesis, London School of Economics and Political Science, 2015. (http://etheses.lse.ac.uk/3157/) 15.o.
[44] Klinck, Dennis R. (b): The Unexamined Conscience' of Contemporary Canadian Equity. McGill Law Journal/Revue de droit de McGill 2001. (46) 593, 601, 605.o.
[45] Wilson: i.m. 5.o.
[46] Ridge: i.m. 265.o.
[47] Agnew (b): i.m. 16.o.
[48] Chin, Nyuk Y: Relieving against Forfeiture: Windfalls and Conscience. Western Australian Law Review. 1995/8 110-111. o.
[49] Agnew (b): i.m. 16.o.
[50] Aquinói Szent Tamás: A summa theologiae kérdései a jogról. Szent István Társulat, Budapest 2011. 49.-50.o.
[51] Drakopoulou, Maria: Equity, Conscience and the Art of Judgment as lus Aequi et Boni. Law Text Culture. 2000/1. 4-5.o. (https://ro.uow.edu.au/cgi/viewcontent.cgi?article=1037&context=ltc letöltve: 2023.07.10.)
[52] Lewis, Clive Staples: Studies in Words. (2. kiadás) Cambridge University Press, Cambridge 1967. 190.o.
[53] Agnew (b): i.m. 21.o.
[54] Rickett, Charles. Unconscionability and Commercial Law. University of Queensland Law Journal. 2005. 73. http://classic.austlii.edu.au/au/journals/UQLawJl/2005/3.html letöltve: 2023.07.10.
[55] Agnew (b): i.m. 11.o.
[56] Agnew (b): i.m. 184, 192
[57] Andrews, Neil: Contract Law. Cambridge University Press, Cambridge 2011. 334.o.
[58] Andrews: i.m. p. 334, 382.o.
[59] Waddams, Stephen: Good Faith, Good Conscience, and the Taking of Unfair Advantage. In: (Andrew Dyson, James Goudkamp and Frederick Wilmot-Smith szerk.) Defences in Contract. Hart Publishing, Oxford 2017. 79.o.
[60] Trumble - Brown: i.m. 3421
[61] Agnew (a): i.m. 482.o.
[62] Agnew (a): i.m. 491.o.
[63] Agnew (b): i.m. 18.o.
- 48/49 -
[64] Wilson: i.m. 4.o.
[65] Agnew (a): i.m. 495.o.
[66] Agnew (a): i.m. 482-484.o.
[67] Agnew (b): i.m. 193.o.
[68] Andrews: i.m. 415 o.
[69] Pettit: i.m. 14.o.
[70] Wilson: i.m. 3.o.
[71] McKendrick: i.m. 667.o.
[72] Wilson: i.m. 7.o.
[73] Macnair: i.m. 659.o.
[74] Wilson: i.m. 11.o.
[75] Wilson: i.m. 1.o.
[76] Klinck (b): i.m. 602
[77] Wilson: i.m. 9.o.
[78] Seipp, David J.: Trust and Fiduciary Duty in the Early Common law. Boston University Law Review. 2011. 91. 1013.o.
[79] Wilson: i.m. 11.o.
[80] Wilson: i.m. 7.o.
[81] Waddams: i.m. 79.o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogtanácsos.
Visszaugrás
