Vókó György (1946-2021), karunk egykori hallgatója, habilitált és MTA doktor Pécsről indult, s élete végéig tanította a karon a büntetés-végrehajtási jogot. Gyakorló ügyészként országos hírnévnek örvendett, s vált a magyar börtönügy első számú szaktekintélyévé. Az alábbi tanulmány arra vállalkozik, hogy bemutassa életművének legmaradandóbb értékeit.
Vókó György munkásságának jelentős részét a büntetés-végrehajtás ügyének tanulmányozása és az annak fejlesztésére szolgáló elképzelések kidolgozása tette ki. Mégsem nevezhető beszűkült érdeklődésű kutatónak, mégpedig azért nem, mert elemzései tárgyát mindig szélesebb összefüggések és társadalmi felelősség tükrében vizsgálta. A törvényesség szempontjának az érvényesítése magától értetődően hatotta át az egész tevékenységét, de az alkotmányos értékek mögött meghúzódó viszonyok alakulását és a humánumot sem hagyta figyelmen kívül, amennyiben azok a jogtudományi kérdések megválaszolása során lényegesek voltak.
Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a végrehajtás egészét alapvetően magának a büntetésnek a célja határozza meg, ahhoz kell igazodnia minden ítélet utáni közhatalmi, a terheltre vonatkozó működésnek.
A büntetésekkel foglalkozó tudományterület mindenekelőtt arra keresi a választ, hogy ki és milyen alapon büntethet. Ez a kérdés a maga közvetlenségében a filozófia keretében vizsgálandó, ugyanakkor a "ius puniendi" megalapozása természetesen kihat a szankciók tanára, azon keresztül pedig a végrehajtás elveire, sőt: gyakorlatára is. Az általános megfontolásokon túl különösen fontos a gonosztettekre való reagálás történeti fejlődése is, hiszen egyáltalában nem magától értetődő, hogy a bűnözést és annak kezelését, az elkövetők megbüntetését is monopolizálja az állam.
Tény, hogy az uralkodók által az ókortól kezdődően (lásd pl. Hammurapi törvényei) meghatározni kívánt alapvető magatartások és azok megsértésének szankciói ellenére a mai értelemben vett büntetőjog jelentős mértékben a társadalom tagjainak egymás közötti kapcsolatában érvényesült, beleértve a végrehajtást is.[1] Az állam azonban - ahogyan arra az Alkotmánybíróság is rámutatott - természeténél, léténél fogva rendelkezik büntető hatalommal. Ennél a hatalmánál fogva monopolizálta a sértettől eredő, de tőle elvont büntetőjogi igény érvényesíté-
- 139/140 -
sét.[2] Ami korábban az áldozatnak járt kártérítésként, azt egyre inkább a közhatalom vette el, így került előtérbe az egyén és az állam közötti viszony, ami miatt a sértett személye és érdekei már kevésbé voltak fontosak[3].
A büntetések elméletének legalább öt alapvető kérdésben állást kell foglalnia. Ezek:
1. a bűn és a büntetés fogalma;
2. a büntetés igazolása;
3. a büntetőjogi felelősség elvei;
4. a megfelelő büntetés kiszabásának szempontjai;
5. a végrehajtás kívánatos módszerei.
Vókó György munkássága kiterjedt mindezen problémákra, bár kétségtelenül a végrehajtás ügye az, ami elsősorban foglalkoztatta. Magától értetődik viszont, hogy a többi kérdésre adott válasz nélkül nem lehet meggyőző álláspontot kialakítani a szankciók alkalmazását illetően. Már most megjegyezzük, hogy nemrég elveszített tudóstársunk életművének a jelentőségét abban látjuk, hogy arra lehetne - és kellene - építeni a demokratikus jogállam büntetés-végrehajtási rendszerét, ami idáig csak részben valósult meg.
A múlt század második felében a bűnözéssel foglalkozó kutatások jelentős része az áldozat szerepét helyezte az érdeklődés fókuszába. A kialakult új tudományterület, a viktimológia igen jelentősen hozzájárult az "elvetemült bűnöző - szerencsétlen, ártatlan áldozat" felfogásának a módosulásához.[4] A bűncselekmények megvalósulásának tipikusan interaktív jellege kihatott a büntetési rendszerekre. A sértett a
bűncselekmény, az eljárás, valamint a végrehajtás terén is visszakapott valamit a korábban elveszített pozíciójából, miközben az állam határozta és határozza meg azt a kört, amelyen belül az áldozat befolyást gyakorolhat a felelősség megállapítására, és erkölcsi-anyagi elégtételt kaphat.
A kriminális magatartások meghatározása és - a mondottaknak megfelelően - a társadalomra veszélyes megnyilvánulások szankcionálása az állami szuverenitás jegyében érvényesített hatalom joga még akkor is, ha a sértettek maguk is befolyást gyakorolhatnak az elkövető megbüntetésére. Emellett azonban a bűnözőkkel szembeni súlyosan jogkorlátozó közhatalmi fellépés közvetlen rációja magyarázatra szorul, ami egyáltalában nem közömbös a végrehajtás szempontjából. Vókó György "A büntetési teóriák racionalitásai" című tanulmányával is hozzájárult ennek a problémának a jobb megismeréséhez, valamint a továbblépés megalapozásához.[5]
A büntetések kiszabásának és alkalmazásának igazolására szolgál mindenekelőtt az a természetes felfogás, amely szerint a törvénysértő fenyítést érdemel, aminek arányban kell állnia a cselekmény súlyosságával. Emellett jelentkezik a társadalom elrettentése a hasonló magatartások tanúsításától, továbbá az elkövető meggyőzése a megbánás, a megjavulás és a társadalommal való megbékélés szükségességéről.
- 140/141 -
Az elméletek következő csoportja az elrettentés szerepét hangsúlyozza. Ez döntően utilitarista megközelítést tükröz: a hatalmi reagálásnak olyannak kell lennie, hogy az általa okozott hátrány haladja meg azt az előnyt, amit a bűnöző az elkövetéssel magának biztosítani tud. Egyidejűleg e felfogás szerint a kilátásba helyezett szankció a társadalom minden tagját visszariasztja a jogszegű magatartás tanúsításától. Ennek az irányzatnak a tanait értik félre azok, akik úgy gondolják: minél súlyosabb a büntetés, annál erősebb az elrettentő hatás. Ez azonban még az utilitarista nézetek hirdetői számára is elfogadhatatlan így. A büntetés önmagában nem igazolható, hanem csupán egy nagyobb rossz elkerülésének, megelőzésének képességével. A különösen súlyos büntetések azért is mellőzendők, mert szigoruk fokozásának határai vannak, a tetteseket pedig "most már minden mindegy" alapon még nagyobb károkat vagy veszélyt okozó cselekmények elkövetésére ösztönzik.[6]
A reszocializációs elméletek az egyénre összpontosítanak. Az elkövető megjavítása, személyiségének a társadalmi értékekhez igazított megváltoztatása a cél, ennek érdekében el lehet térni az embertől elvonatkoztató, például hangsúlyosan jogias megoldásoktól. Az elkövetőkre úgy kell tekinteni mint akik képtelenek voltak ellenállni a kísértésnek (csekély önkontroll), a szankciónak és a végrehajtásnak is biztosítania kell a jószándékú beavatkozás lehetőségét. Megfelelő diagnózisra, valamint arra alapozott kezelésre van szükség annak érdekében, hogy az elítélt meg tudja szerezni a normakövető magatartás tanúsításához szükséges képességeket.
A semlegesítést szolgáló büntetések a társadalom védelmének a szempontját helyezik előtérbe. Ennek érdekében kell akár egész életükre megfosztani a szabadságuktól azokat, akik veszélyt jelentenek a közösség számára. A társadalom normális életéből való kirekesztés addig indokolt, amíg ez a fenyegetettség fennáll.
A helyrehozatal és pótlás teóriája arra a követelményre épít, hogy, hogy a meghozott ítéletnek fel kell adnia a fenyítés gondolatát annak érdekében, hogy a bűncselekménnyel okozott sérelmet és - anyagi értelemben is vett - kárt kompenzálni lehessen.
További - immár szélesebb körből vett - érveket sorakoztatnak fel azok, akik a kriminalitást, valamint a büntetési rendszert is a társadalmi viszonyok keretében értelmezik. Ezek a tanok a büntetésekre való fókuszálás helyett aktív közösségi-politikai cselekvést sürgetnek.
Relatíve önálló csoportok jelentenek az úgynevezett "konszenzus-elméletek", amelyek az emberi jogok meghatározó szerepét hangsúlyozzák az elkövetőkre vonatkozóan is. Természetes, hogy egy ilyen megközelítés feltételezi a harmonizált szabályozást. Ez törekvésként, de részben eredményként is - Vókó György értékelése szerint - határozottan érvényesül az Európai Unió büntetőpolitikai aktusaiban.
Megállapítható, hogy a büntetések rendeltetésére vonatkozóan sokféle nézet alakult ki. Ezek a maguk közvetlenségében egymást kizáró, ellentétes irányba ható megoldások intézménye-
- 141/142 -
sítését igazolhatják. Ugyanakkor igaza van Vókó professzornak abban, hogy a látszólagos választási kényszer helyett számos területen van lehetőség a különböző teóriák összehangolt alkalmazására, hiszen a kriminalitáshoz hasonlóan a büntetések sem egyneműek, azok konfliktus nélkül alkalmazhatóvá teszik. az elméletekben helyesen megragadott elemeket. Ez nagyon fontos, hiszen a magyarországi büntetőpolitikában túlsúlyosnak tekinthető az elrettentésre törekvés, ráadásul úgy, hogy az irányzat híveinek az arányosságra irányuló érveit is gyakran figyelmen kívül hagyja a törvényhozás. Emellett jelent meg a helyreállító igazságszolgáltatás a törvény és a jogalkalmazás rendszerében. Vókó György álláspontunk szerint helyesen mondta ki: "A büntetés mindenhatóságát hirdető, a megtorlást középpontba helyező büntetőpolitika, avagy az ezt ellenző, az állam és a közösségi képződmények partnerségét hirdető helyreállító igazságszolgáltatás kizárólagossága helyett olyan büntetőpolitikai reformokra van szükség, amelyek ötvözik az egyes büntetőpolitikai modellek eredményeit"[7]
Ezzel szemben tény, hogy a jelenleg is hatályos büntetőjogi szabályozás alapvetően az elrettentés, továbbá a semlegesítés szándékát tükrözi, igaz, kiegészítő jelleggel szerepet kapott a helyrehozás szükségessége és lehetősége.
A 2012. évi C. törvény (Btk.) általános indokolása a Nemzeti Együttműködés Programjára hivatkozva leszögezte, hogy a jogszabály szigora, a büntetési tételek növelése, az életfogytig tartó szabadságvesztés többszöri alkalmazása és az áldozatok védelme fogja megfékezni az elkövetőket, egyúttal világossá téve a társadalom minden tagja számára, hogy Magyarország nem a bűnelkövetők paradicsoma. Nincs jele annak, hogy a Vókó György által is szorgalmazott komplex megközelítés érvényesülne. Különösen hiányzik az az emberi jogi szemlélet, ami a terheltekre is kiterjedően igazodna a már említett európai elvárásokhoz.
A bíróság által meghatározott jogkövetkezmények, illetőleg azok alkalmazása központi kérdés volt Vókó György munkásságában, különös tekintettel a szabadságelvonás körülményeire. A téma minden alkotmányos demokrácia számára óriási kihívást jelent. Alapkérdés, hogy az elvileg és törvényesen mindenkit - tehát a börtönök lakóit is - megillető jogok milyen korlátozások alá eshetnek a szabályozás folyományaként és ténylegesen.
Intézményes ellentmondást jelent, hogy a szabadság értékét hangsúlyozó társadalmakban a büntetés-végrehajtás rendszere totális intézményekből áll. Philip Zimbardo kísérleti eredményekre is alapozva arra a következtetésre jutott, hogy az emberek börtönben a legrosszabb arcukat mutatják, az őrök és a fogvatartottak közötti viszonyban.[8] Egy másik kutatás adatai szerint a totális hatalom irányába mutató tendenciák a rabok megnyilvánulásaiban is tetten
- 142/143 -
érhetők.[9] Ezeket a kísérleteket számos kritika érte, de a legfontosabb megállapításokat nem sikerült cáfolni.[10]
Hozzá kell tenni, hogy a bűnelkövetőkkel való bánásmódot illetően a társadalom felfogása sem nevezhető együttérzőnek. A közvélemény inkább a szigort, semmint az emberséges kezelést tartja szükségesnek. Népszerű az a törekvés, ami az embertelen viszonyok elszenvedése miatt a foglyoknak járó kártérítés megvonására, de legalább a kifizetés megnehezítésére irányul. Tipikusnak mondható az elkövetők jogainak az áldozatokéival történő szembeállítása. Ahogyan Budai Gyula, kormánypárti képviselő fogalmazott az Országgyűlés 2020. február 17-i ülésnapján: "Elfogadhatatlan, hogy olyan gyilkosok, mint az olaszliszkai lincselők vagy a battonyai rém, több millióra perlik a magyar államot...Világossá kell tenni, hogy Magyarországon a jog eszközeivel nem a bűnözőket kell védeni, nem a bűnözőknek jár jutalom, hanem a bűnözőknek büntetés jár."
Az elítélteknek a törvényben és az ítéletben foglaltakon túli jogkorlátozása, a velük való bánásmód embertelensége egyesek szerint olyan tényező, ami csak segíti a bűnmegelőzést. Az amerikai "Scared Straight" program keretében fiataloknak szerveztek börtönlátogatást azért, hogy lássák a fogvatartottak elkeserítő helyzetét, ami majd a hasonló sors elkerülése érdekében visszatartja őket a kriminalitástól. A programok értékelő tanulmányait tárgyaló anyag szerzői megállapították: nagyobb a kár annál, mintha nem csináltak volna semmit.[11]
Magyarországon is vannak követői ennek az elgondolásnak. A Baranya Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe szervezett látogatásról jelent meg az a tudósítás, amiben egyebek mellett a következők olvashatók: A fiatalok "... megnézhették, milyenek a túlzsúfolt cellák, ahol háromemeletes ágyakon alszanak az elítéltek, illetve azt is milyen az egyszemélyes cellában a berendezés. Az intézet parancsnokhelyettese szerint az elrettentés miatt hasznosak az ilyen látogatások".[12]
Az elítéltek jogfosztását - akár kifejezetten, akár közvetve - szorgalmazó nézetekkel szemben Vókó György határozott álláspontja fogadható el: "A büntetések pusztán hátrányokozó jellege fölött elszállt az idő, a nevelés és a rehabilitáció módszereinek a jogállamiság követelményei között kell érvényesülniük" (eredeti kiemelés).[13] Kabódi Csaba szerint ebből az következik, hogy a büntetés a szükséges, de legkisebb beavatkozás legyen a személyi szabadságba, amellett a szabadságelvonással járó büntetések végrehajtása során az egyéniesítés, az emberi méltóság tiszteletben tartása és a reszocializáció elveit kell alapul venni.[14]
Vókó György az elkövetők jogállami körülmények közötti korlátozásának problémáit vizsgálta a MTA doktori értekezésében.[15] Arra a következtetésre jutott, hogy "A büntető felelősségre vonás egész folyamatában, így a büntetés-végrehajtásban is ugyanolyan társadalmi realitásként kell kezelni az emberi jogokat. Az emberközpontú európai normák és ajánlások megvalósításához és jogállami kontrolljához megvannak a lehetőségek hazánkban is."[16]
- 143/144 -
Ez a vezérlő gondolata a büntetés-végrehajtási jog átfogó reformjának, amit a disszertáció szerzője szorgalmazott, és annak tartalmi előkészítésében közreműködött. A dolgozat még a jelenleg hatályos törvény (2013. évi CCXL. tv.) megalkotása előtt készült. Az igaz, hogy a jogalkotó nem tekintette zsinórmértéknek Vókó György tételeit, de azok jelentős része mégis hatást gyakorolt a reformra. Már csak azért is, mert nem egyéni elképzelésekről volt szó, hanem olyan szükségszerűségekről, amelyek a tudományos érveléstől függetlenül is kötelezettségeket róttak a közhatalomra.
Tekintettel arra, hogy Magyarországon 1990-től az Alkotmánybíróság eltörölte a legsúlyosabb büntetést, annak problémái és a végrehajtásával kapcsolatos kérdések Vókó György munkáiban elsősorban történeti és nemzetközi oldalról vetődnek fel. Megállapítható, hogy természetesnek vette az élethez való jog elsőbbségének általános elismerését.
A nemzetközi tendenciákkal összhangban Vókó György arra a következtetésre jutott, hogy a végrehajtandó szabadságelvonás visszaszorulóban van, számos fejlett országban a büntetőjogi szankciókon belüli aránya a 20%-ot sem éri el. Magyarországon 2005-ben ez a mutató 31,4 % volt. A büntetés-végrehajtási intézetekben eltöltendő idő meghatározásában is nagyobb szigor volt jellemző hazánkra az európai fejlett demokráciákhoz képest. Mindezek - a börtönártalmakra, az ilyen büntetések káros mellékhatásaira is tekintettel - megfontolást igényelnek a szankciórendszer továbbfejlesztésekor, ugyanakkor Vókó professzor álláspontja szerint a szabadságvesztés a hatékony bűnüldözés állami kötelezettsége miatt a jövőben sem nélkülözhető. Fontos, hogy az ilyen bűnhődést előíró bírói ítéleteket ténylegesen végrehajtsák, ellenkező esetben az igazságszolgáltatás tekintélye szenved csorbát.[17]
Ez a szankció szoros kapcsolatban áll a halálbüntetéssel, lényegében azt váltja ki ha ilyen döntés születik. A rabszolgák bebörtönzése mellett ez a körülmény határozta meg az életfogytig tartó szabadságvesztés intézményesítését már a római büntetőjogban is.[18] Az Európa Tanács Kínzás Elleni Bizottsága (CPT) 2016-ban jelentést tett közzé erről a büntetésről, ami a kivégzések megszüntetése után a legsúlyosabb büntetőjogi szankcióvá lépett elő kontinensünkön. A testület megállapította: a történelem során nem volt jellemző, hogy az elítélt számára kedvező alternatívát jelentett az élete végéig tartó szabadságelvonás, amit ráadásul gyakran kényszermunkával is kombináltak. Ma a feltételes szabadság kedvezménye jó magatartás esetén megilleti a terhelteket, tehát valójában nem feltétlenül a büntetés-végrehajtási intézetben letöltendő idő jelenti a legsúlyosabb
- 144/145 -
hátrányt, inkább a bizonytalanság, a szabadulás garanciájának a hiánya.[19]
Megjegyzendő, hogy a halálig tartó szabadságelvonás nem szükségszerű, nem elkerülhetetlen következménye a kapitális büntetés eltörlésének. Több jogrendszer van, ahol kizárólag a határozott idejű bebörtönzés megengedett. Portugáliában például 1867-ben bekövetkezett az élet állami elvétele lehetőségének abolíciója, 1884-ben már az életfogytig tartó szabadságvesztést is kivezették a szankciórendszerből, méghozzá azért, mert nem volt összeegyeztethető az egyébként elvárt humánus büntetőjoggal. Ma ott a határozott idejű szabadságvesztés felső határa 20 év, néhány kivételes esetben 25.[20]
Megjegyzendő, hogy van olyan - de nálunk és Európában tényleges problémát nem okozó - megoldás is, amelyben a kiszabott büntetés elvileg határozott tartamú, ténylegesen azonban azt eredményezi, hogy az elítélt a börtönben fog meghalni. Ezt az amerikai szakirodalom virtuális életfogytiglannak nevezi. Példaképpen említhető a 200 évben meghatározott szabadságvesztés. Hasonló következménnyel jár, ha a feltételes szabadságra bocsátás az elvi lehetőség mellett ténylegesen nem élő gyakorlat. Mindezek mellett az Újvilágban létezik a magyar szabályozáshoz hasonlóan meghatározott TÉSZ is. [21] Érdekes jogértelmezési kérdés, hogy a klinikai halál bekövetkezése jelenti-e az élet "elfogytát", az ilyen állapotba került elítéltnek befejeződött-e a büntetése. A bíróságok azzal utasították el az ilyen indokkal benyújtott szabadlábra helyezési kérelmeket, hogy a perindítás ténye és a terhelt abban való részvétele az életben létét bizonyítja.[22]
Amint arról szó volt, az életfogytig tartó szabadságelvonás nem feltétlenül kedvezőbb az élet elvételénél. Ez nyilván egyéni megítélés kérdése. Kényszermunka ma már nincs, a TÉSZ-esek a többi elítélthez hasonló körülmények között töltik a büntetésüket. Magyarországon az Alaptörvény IV. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. Ebből tehát nyilvánvalóan következik, hogy az ilyen büntetés nem alkotmányellenes, bár az ellentétes nézetet valló kritikusok hivatkozhatnak arra, hogy ugyancsak az Alaptörvény határozza meg az alapjogok korlátozásának a feltételrendszerét [I. cikk (3) bekezdés], ennek pedig a TÉSZ nem felel meg. Megjegyzendő, hogy a ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztés létjogosultságának az elismerése megnyitja az utat azok előtt, akik az elrettentési és semlegesítési elméleteket követve a hazainál szélesebb körben is alkalmazhatónak tartják azt. Példaképpen említhető az Harmelin v. Michigan ügynek az USA Legfelsőbb Bírósága általi eldöntése, amelyben a testület alkotmányosnak találta a kötelezően alkalmazandó TÉSZ-t kábítószer birtoklása miatt.[23]
Czine Ágnes összefoglalta az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó fontosabb európai iránymutatásokat, megállapítva, hogy az Európa Tanács már 1976-ban ajánlást adott ki
- 145/146 -
(2. sz.), amely szerint a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a vizsgálata nem mellőzhető, azt már a büntetés letöltésének megkezdésétől számított 8-14 éven belül realizálni kell, majd a szükséghez képest a továbbiakban meg kell ismételni. Hivatkozik a szerző a Német Szövetségi Alkotmánybíróság döntésére is, amely szerint az életfogytig tartó szabadságvesztés csak akkor egyeztethető össze az emberi méltósággal, ha az elítéltnek konkrét, megvalósulással kecsegtető esélye van a szabadon bocsátásra, és sérti az emberi méltóság lényegét, ha megfosztják őt a szabadság visszanyerésének minden reményétől, tekintet nélkül személyiségének a jövőbeli fejlődésére, lehetséges kedvező alakulására. A kegyelem intézménye nem tekinthető hatékony garanciának.[24]
Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Magyar László és Társai kontra Magyarország ügyben (73593/10 sz. kérelem, 2014. május 20-i ítélet) kimondta, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés önmagában nem egyezménysértő még akkor sem, ha valóban az elítélt haláláig tart. Az azonban követelmény, hogy a nemzeti jog biztosítsa a büntetés folytatása szükségességének a felülvizsgálatát olyan módon, hogy a tisztességes eljárás követelményei érvényesülni tudjanak [50.pont]. A kegyelem lehetősége nem tekinthető ilyen megoldásnak [58. pont].
A magyar törvényhozás úgy tett eleget a hivatkozott ítéletből eredő feladatának, hogy egy sajátos, kötelezően kezdeményezendő kegyelmi eljárást intézményesített, ami a büntetés megkezdésétől számított 40 év kitöltésekor válik esedékessé. A jelenleg hatályos törvény előírja a releváns adatok beszerzését, amellett egy kúriai vagy ítélőtáblai bírákból álló bizottság bevonását. Az érdemi döntést a köztársasági elnök hozza meg, akinek nincs indokolási kötelezettsége [2013. évi CCXL. törvény, 46/A-H §-ok].
Az új szabályozás alapján követett gyakorlat is a strasbourgi bíróság elé került (T.P. és A.T. kontra Magyarország, (37871/14 és 73986/14 számú kérelmek, 2016. október 4-i ítélet). A döntés szerint a 40 éves várakozási idő meghaladja a tagállamokat megillető mérlegelési jogosultság határait [45. pont]. Ezen túlmenően a törvény nem kötelezi a köztársasági elnököt annak vizsgálatára, hogy a további fogva tartás legitim kriminológiai alapon indokolt-e vagy sem, továbbá határidőt sem jelöl meg az államfő határozatának a meghozatalára [49. pont]. Ezért a bíróság az egyezménysértést (Emberi Jogok Európai Egyezménye, 3. cikk) megállapította.
A hivatkozott ítéletek egyértelmű iránymutatást adnak a jogalkotás továbbfejlesztése számára. Egyes nézetek szerint a hazai megoldás alapvetően helyes, az megfelelő korrekciókkal alkalmas a közérdek jogállami keretek között megvalósuló védelmére. Polgár András teóriája említhető példaként. Megjegyzendő, hogy ő a hatályos szabályozás mögött álló megfontolásokat is helyesnek tartja. Az emberi jogok fontosságának elvi elismerése mellett bírálja azt a megközelítést, ami "az elkövetőt eleve az állam potenciális áldozatának tekinti, így a jogrendszert és különösen annak szankciórendszerét az ő oldaláról vizs-
- 146/147 -
gálja és folyamatosan kritizálja, annak alig leplezett szándékával, hogy az állam hatalmát és mozgásterét korlátozza, a szankciórendszerét felpuhítsa. További célja, hogy a bíróságokat pedig az enyhébb ítélkezés irányába mozdítsa."[25]
Való igaz, hogy az alkotmányosság érvényesülését előmozdítani kívánó irányzatok hívei bizalmatlanok az államhatalommal szemben, azt korlátok közé kívánják szorítani. Ez a demokratikus jogállamiság lényegi követelménye. Az egyén szempontjainak az előtérbe helyezése pedig az emberi jogokból következik, hiszen azok mindenekelőtt az egyént, valamint a hozzá kapcsolódó, a civil társadalom részét képező közösségeket illetik meg. Az elkövető nem feltétlenül, de a terhelt valóban az állam potenciális áldozata, erre sajnálatos példák is vannak (Kaiser Ede, Schönstein Sándor, stb.). Az elítéltet pedig attól kell óvni, hogy a totális intézményként működő büntetés-végrehajtás negatív hatást gyakoroljon rá. Az enyhébb ítélkezés éppen a kegyetlen TÉSZ-szel szemben, de más vonatkozásban is indokolt lehet, elég, ha az életfogytig tartó szabadságvesztéshez kapcsolódó feltételes szabadság megvizsgálásának említett időpont-adataira tekintünk.
A TÉSZ kérdésében is Vókó György álláspontját osztjuk, amely szerint: "... az európai büntetőjogi gondolkodás olyan fázisba jutott, amelyben a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (TÉSZ) létjogosultsága gyakorlatilag megszűnt. Hazai vélelmek szerint is a TÉSZ megszüntetésével kapcsolatos döntésekben nem játszhatnak szerepet a társadalom esetleges kritikái, ellenérzései. Ez nem sérti a büntető hatalom számonkérhetőségének az elvét sem, mert ez olyannyira súlyos joghátrányt jelent, hogy létjogosultságának kérdésében csakis a jogászi érvelés lehet mértékadó".[26]
Amint arról szó volt, létezik olyan felfogás - sajnálatos módon a politikában is -, amely szerint a fogvatartottak, különösen az elítéltek jogainak az érvényesítését alá kell rendelni a társadalom és az áldozatok érdekeinek. Ezzel szemben az emberi jogok egyetemessége és "vele születettsége" nem enged megkülönböztetést a törvény előtti egyenlőség realizálásában. Ebből okszerűen következik, hogy a törvény, a bíróság, esetleg megengedett körben az intézeti szabályozás által nem korlátozott megnyilvánulásai terén (ilyen például az egészségügyi ellátásban való részvétel) a fogvatartott ugyanolyan helyzetben van mint bárki más a társadalomban.
Vókó György magától értetődő természetességgel szögezte le: "A büntetés-végrehajtási tevékenység során is az alkotmányos alapelveknek és jogoknak, a nemzetközi emberi jog elvárásoknak, követelményeknek érvényesülniük kell."[27] A társadalomtól való szükségszerű elkülönítést a minimálisra kell szorítani, a lehetőségekhez képest az intézeti rendet a kinti életviszonyokhoz közelíteni. A nyitottság követelményének kell érvényesülnie, különösen a hozzátartozókkal való kapcsolattartás terén, de más vonatkozásokban is (pl. civil szervezetek látogatásai a börtönben).[28]
A társadalmi kapcsolatok fenntartásának a szükségessége különösen fontos a család, azon belül is a gyermekek
- 147/148 -
érdekeinek és jogainak a védelmezése szempontjából Olyan személyekről van szó, akiknek tipikusan semmi közük az elítélt által elkövetett bűncselekményhez, mégis inkább őket sújtja a büntetés. Anyagi és emberi értelemben is. Sérül a szülőkkel élés joga, ami kiemelkedően fontos, védendő érték és norma [(gyermekjogi egyezmény- 1991. évi LXIV. törvény -, 9. cikk (1) bekezdés]. Kétségtelen tény, hogy a végrehajtás során már korlátai vannak a családi kapcsolatok fenntartásának, ezért fontos, hogy már a büntetés kiszabása során figyelembe vegyék az ártatlan hozzátartozók helyzetét. Sajnos az ítélkezési gyakorlatban ez a szempont méltánytalanul háttérbe szorul.
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2018-ban ajánlást [(2018)5] fogadott el a problémát érintően. Az iránymutatás szerint, a szabadságtól való megfosztásról szóló döntés mérlegelése során az érintett gyermekek jogai és érdekei szerepet kell hogy játsszanak. Ha lehetséges, akkor alternatív kényszerintézkedéseket kell alkalmazni, különösen akkor, ha az érintett szülő az, aki elsődlegesen gondoskodik a gyermekről (II/2). Mindebből logikusan következik, hogy lehetőséget kell biztosítani a kiskorú közvetlenül vagy közvetve (pl. pszichológus segítségével) történő meghallgatására az ilyen határozatok meghozatala előtt (II/1).
Kiemelkedően fontos a családdal való találkozások lehetőségének és körülményeinek a biztosítása. Magyarországon erre vonatkozóan egyértelműen a biztonság szempontjainak előtérbe helyezése a jellemző. Példaképpen említhetjük azt az ügyet, amelyben a fogvatartott a családjával közvetlen kontaktust (puszi, a gyermek kézbe vétele) hiányolta. A Fővárosi Ítélőtábla azonban nem fogadta el a felperesi érvelést. Kifejtette: ".a biztonsági szabályokat az intézet annak alapján módosítja, ahogyan a biztonságra veszélyes események szükségessé teszik. Az ölelések és puszik alkalmával a tiltott tárgyak átadásának száma emelkedett, így a biztonsági szabályok szigorítása vált indokolttá." (1.Pf.20.891/2018/12/II). Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy a találkozás utáni alapos motozás elég biztosíték az esetlegesen átadott tárgyak kiszűrésére, a kisgyerekeket pedig nem kellene meggyanúsítani ilyen visszaéléssel.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága azt mondta ki, hogy a közvetlen érintkezést csak alaposan, konkrétan indokolt esetben lehet megtiltani a hozzátartozók között (Piechowitz v. Poland, 20071/07. sz. kérelem, 2012. április 17-i ítélet, 220. pont). Ebből nem következik az intimszobák létesítésének és fenntartásának automatikus kötelezettsége az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint sem, (lásd: Costel Gaciu v. Romania, 39633/10. sz. kérelem, 2015. június 23-i ítélet), de az értelemszerűen igen, hogy a szexuális együttlét lehetősége sem tagadható meg pusztán a büntetés-végrehajtás tényére hivatkozva. Magyarországon a 2013. évi CCXL. törvény 178. §-a szabályozza a látogatók intézeten kívüli fogadását, ami nyilvánvalóan ezt a célt (is) szolgálja. Ez a kapcsolattartási forma sem alanyi joga az elítéltnek, parancsnoki engedélytől függ, hogy élhet-e vele. Megjegyzendő, hogy érdekes módon ebben az esetben a jogalkotó és a szabályozás, továbbá a
- 148/149 -
gyakorlat is törekedett a börtönélet és a kinti világ közötti szakadék áthidalására, azonban sajátos módon éppen a biztonsági szempontok érvényesülhetnek kevésbé a fogvatartott részéről az intézet elhagyása esetén. Nyilvánvaló, hogy a számos helyen (például Romániában is) megnyitott intimszobák kevésbé jelentenének biztonsági kockázatot, így az elítéltek részére is nagyobb volna az esély a zavartalan családi, illetőleg magánélet - relatív - zavartalanságára. Itt is hangsúlyozni kell, hogy a jogkorlátozás nem következik szükségszerűen a szabadságvesztés tényéből, másrészt olyan személyt (partnert) is sújt, akinek az elkövetett cselekményhez nincs köze.
Jó példaként említhető az anya-gyermek részleg kialakítása a Bács-Kiskun Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben. Itt az egy évesnél fiatalabb gyermekek megfelelő körülmények között tölthetik életüknek e kritikus időszakát édesanyjukkal együtt. Az ilyen elhelyezés esetében a többi családtag is az általánosnál gyakrabban kaphat engedélyt a látogatásra, ami természetes, hiszen a kis börtönlakó nem fogvatartott.[29]
Összességében elmondható, hogy vannak - megítélésünk szerint helyes - törekvések a büntetések humanizálására, a családi kapcsolatok jelentőségének az elismerésére. Ugyanakkor tapasztalható a biztonsági szempontok túlértékelése is, ami a közhatalom részéről bizalmatlanságot tükröz még a hozzátartozókkal szemben is, ezzel gátolva a legfontosabb társadalmi kapocs: a család szerepének érvényesülését a reintegráció folyamatában. Vókó György konkrét példával is alátámasztotta, hogy a házastársi vagy élettársi kapcsolatban élők esetében a visszaesés aránya is kisebb másokhoz képest. Az emberi kötődés szerepe tehát egyáltalában nem elhanyagolható.[30]
A büntetés-végrehajtási jog központi kérdése a szabadságvesztés, azonban az egyéb büntetések és intézkedések, továbbá az eljárási kényszerintézkedések szabályozására is kiterjed, következésképpen a tudományos kutatások sem szorítkozhatnak a "börtönügy" kérdéseinek a vizsgálatára.[31] Az egyéb szankciók jelentősége többek között éppen abban áll, hogy lehetőséget adnak a prizonizációs ártalmak elkerülésére.
A börtön alternatívájaként jelent meg a közmunka (közérdekű munka) a büntetések és azok végrehajtásának világában. Problémaként fogalmazódhat meg a kényszermunka tilalma mint esetleges akadály, azonban meg kell jegyezni, hogy a más országokban is széles körben alkalmazott jogkövetkezmény általános értelmezés szerint szükséges és arányos korlátozás, tehát összeegyeztethető a szabadság védelmével. A közérdekű munkára ítélt személy megválaszthatja a foglalkozását, munkaviszonyt létesíthet. Emellett választhatja a szabadságvesztést is, tehát nem fosztják meg a döntés jogától és tényleges lehetőségétől az elítéltet.[32]
Érdekes kérdést vetett fel Sipos Ferenc, aki szerint e büntetés egyik figyelmet érdemlő sajátossága, hogy a végrehajtásban jórészt amatőrök, nem pedig bv-s szakemberek vesznek részt. Ezzel részben összefügg, hogy az elí-
- 149/150 -
téltnek olyan tevékenységet kell végeznie, amit jól működő társadalmakban tisztelet és elismerés övez. Ezért nem lehet cél, hogy arra vonatkozóan kialakuljon benne a "soha többet ilyet" érzése. Olyannyira nem, hogy volt olyan közérdekű munkás, aki köszönő e-mailt írt a pártfogójának azért, mert élete legszebb 50 napját töltötte a kijelölt munkahelyen.[33]
Megítélésünk szerint ebben a gondolatsorban az elrettentő hatás hiánya vetődik fel. Ezzel szemben tény, hogy a joghátrány egyértelmű, hiszen az emberek többsége saját magától nem menne el ingyenesen dolgozni a kivételes motiváltság (pl. mentési munkálatok árvíz idején) eseteitől eltekintve. Mindamellett a büntetés célja az általános és az egyéni megelőzés. Az előbbi nyilván megvalósul(hat) az ítélet kihirdetésével, ami által megtörténik a társadalom rosszallásának a kifejezése és a büntetést érdemlőség kimondása. Kérdés azonban, hogy a speciálprevenció kizárja-e azt, hogy az elítélt akár élvezze a végrehajtást. Határozott álláspontunk szerint nem. Ha pozitív társadalmi értékek határozzák meg a szankció alkalmazásának a körülményeit, akkor ennek a megelőző hatása még erősebb is a hátránnyal fenyegetettségnél. Nem a büntetés, hanem a bűn elkerülésére kell ösztönözni a terheltet. Természetesen erre a végrehajtás alatti szenvedés is alkalmas lehet, de még a börtönben is előfordulhat, hogy olyan emberi kapcsolatok alakulnak ki, amik akár meghatározó, pozitív élményt jelentenek a fogvatartott számára.
Ez a szankció nélkülözi a személyiség alakításának az eszközeit. A pénzbüntetés lényegében az elrettentés elvére épül: az elítélt vagyoni hátrányt szenved, ennek a jövőbeni elkerülésére törekszik a mögöttes feltételezés szerint. Első számú előnye sokak szerint az, hogy alkalmas a szabadságvesztés helyettesítésére. Emellett adekvát választ ad különösen az anyagi haszonszerzés céljából elkövetett cselekményekre.[34] Igazságos az a - hazánkban is alkalmazott - megoldás, hogy a tettarányosságot a napi tételek számának a meghatározásával, az egyéniesítést pedig azok összegének megjelölésével érvényesíti a jogalkalmazó. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy a gazdagoknak egy nagyobb mértékű pénzbüntetés kifizetése sem jelent gondot, míg a szegényeknek kevesebb pénz elvonása is veszélyeztetheti a megélhetést, méghozzá nem csupán saját magukra, hanem a családra vonatkozóan is. Ennek enyhítésére is vannak lehetőségek (pl. részletfizetés), a szociális probléma azonban nem szüntethető meg.
Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a büntetésekkel és azok végrehajtásával szemben megfogalmazott követelményeknek jogi formát kell ölteniük. Nem pusztán elvárásokra, hanem jogállami garanciákra is szükség van. Az is magától értetődik, hogy a végrehajtás nem függetleníthető az
- 150/151 -
anyagi büntetőjogtól és az eljárástól. Relatíve mégis elkülönül attól, van saját mozgástere. Embertelen büntetéseket nehéz humánusan alkalmazni, de az alkotmányos értékeket és normákat követő szankciók kikényszerítése elszakadhat az eredeti céltól.[35]
Vókó György meggyőzően érvelt amellett, hogy a büntetés-végrehajtási jog önálló jogág, amit tárgya határol el a többitől. Anyagi és eljárási szabályokat egyaránt magába foglal.[36]
Egyet lehet érteni Vókó professzorral abban, hogy a törvényesség egyébként általános, az egész közhatalomra kiterjedő követelménye kiemelkedő, alapelvi szintű érték és norma a büntetés-végrehajtás szabályozásában és a jogalkalmazásban is. Fontos a társadalom védelme, de a bűnelkövetőt is oltalmazni kell az önkény lehetőségével szemben.[37]
Azonosulni lehet azzal a gondolattal is, hogy a törvényesség mellett a humánum érvényesítése is alapkövetelmény. Vókó György szembeszáll azzal a - sajnos megrögzött - nézettel, ami szerint a társadalom és a sértett védelme meg kell hogy előzze az elkövető emberi jogainak érvényre juttatásához fűződő érdeket. Álláspontunk szerint azt is helyesen állapította meg Vókó professzor, hogy "A büntetésnek visszatartó ereje van, a törvényes és humánus büntetés-végrehajtás pedig hozzájárulhat a bűnözés csökkentéséhez".[38] Teljesen logikus ez a következtetés, hiszen olyan értékek közvetítéséről van szó, amelyek belsővé téve garantálják a kriminális magatartások kerülését. Ahogyan Johannes Andenaes kifejtette: a büntetőjog alkalmazása üzeneteket közvetít a társadalom számára. Ezekben fontos tartalom az elkövetett cselekmény negatív értékelése, de legalább annyira az erkölcsi értékek fontosságának a hangsúlyozása is. A bűnözés felvállalása vagy elutasítása szempontjából a tudat szerepe meghatározó, így a bűnmegelőzés legbiztosabb módja az embereket meggyőzni arról, hogy tartózkodjanak a kriminális magatartásoktól.[39]
Hasonló következtetésekre jutottak a kutatók az eljárási igazságosság bűnözésre gyakorolt hatását illetően. Leegyszerűsítve, de nem eltorzítva az eljárási igazságosság azt jelenti, hogy mindenkit komolyan, mondhatni: emberszámba vesznek. Ha tudják az emberek, hogy a processzus alakítói, nem pedig puszta elszenvedői, akkor még a kedvezőtlen döntést (akár az elítélést) is úgy fogadják mint olyat, ami nem az ő részvételük, közreműködésük nélkül, valami külső hatalom működéséből született. Empirikus kutatási eredmények támasztják alá, hogy az ilyen felfogás gyakorlati érvényesítése konkrét pozitív hatásokkal jár a bűncselekmények elleni küzdelemben.[40]
Ilyen, mind a sértett, mind pedig az elkövető részéről aktivitást, a társadalomban elfogadott magatartások követését elősegítő megoldás a helyreállító vagy jóvátételi igazságszolgáltatás. Az kétségtelenül gyökeres szakítást jelent a büntetés, valamint a büntetés-végrehajtás hosszú ideig egyeduralkodó, a terhelt alárendelt helyzetét eredményező, de a sértetti érdekek érvényesítését is korlátok közé szorító szemlélettel. Ugyanakkor teljes mértékben illeszkedik az eljárási igazságosság vázolt koncepciójához. Vókó György egyik utolsó
- 151/152 -
művében világosan állást foglalt ebben a kérdésben is:
"Több büntetőjogász a helyreállító igazságszolgáltatásban a büntető rendszer végét látta erőszakossága és jogászkodása miatt. Számukra a jóvátétel nem korlátozódhat a büntetőjogi szabály megsértése miatti szankcióra. Ezzel szemben az igazságszolgáltatásnak helyreállítónak kell lennie, vagyis elméletileg a sértettet és az elkövetőt együtt rá kell bírnia, hogy közösen oldják meg a bűncselekmény következményeit."[41] ■
JEGYZETEK
[1] Vókó György (1999): Magyar büntetés-végrehajtási jog, Dialóg-Campus Kiadó, Budapest - Pécs, 23. o.
[2] 3030/2020. (II. 24). AB határozat, [29] pont.
[3] Schafer, Stephen (1968): The Victim and his Criminal, Random House, New York, 21-23. o.
[4] Lásd pl: Wolfgang, Marvin (1975): Patterns in Criminal Homicide, Patterson Smith, Montclair, NJ, 245- 65. o.
[5] Vókó György (2012): A büntetési teóriák racionalitásai, Büntetőjogi Szemle 2012/1, 36-50. o.
[6] Matravers, Matt (2000): Justice and Punishment: The Rationale of Coercion, Oxford University Press, New York, 14. o.
[7] Vókó György (2012), 36. o.
[8] Zimbardo, Philip (2012): A Lucifer-hatás. Ab Ovo Kiadó, Budapest
[9] Reicher, Stephen - Haslam, Alexander S. 2006): Rethinking the Psyshology of Tyranny: The BBC Prison Study, British Journal of Social Psychology, Vol. 45, No.1, 1-40. o.
[10] Haney, Craig - Haslam, Alex - Reicher, Stephen - Zimbardo, Philip (2018): Consensus Statement on the Stanford Prison Experiment and the BBC Prison Study
https://static1.squarespace.com/static/557a07d5e4b05fe7bf112c19/t/5b84796f352f53d4e6a1ee86/1535408496256/ConsensusStatement.pdf (látogatva: 2021-10-03).
[11] Petrosino, Anthony - Turpin-Petrosino, Carolyn - Hollis-Peel, Meghan E. - Lavenberg, Julia G. (2013): "Sared Straight" and Other Juvenile Awareness Programs for Preventing Juvenile Delinquency, In: Criminal Justice Faculty Publications, Paper 32. Bridgewater State University, Bridgewater MA. 2. o.
[12] https://hirtv.hu/ahirtvhirei/bortonlatogatassal-ert-veget-a-romaknak-tartott-eloadassorozat-1160155 (látogatva: 2021.10.01.)
[13] Vókó György (1999), 97. o.
[14] Kabódi Csaba (1994): Emberi jogok a börtönben, kandidátusi disszertáció, Budapest, 89. o.
[15] Vókó György (2010): Bűnelkövetők jogkorlátozása jogállamban, Budapest
[16] i,m. 729-730. o.
[17] Vókó György (2005): Bűn és büntetés - a büntetőjog eszköztára és lehetőségei a bűnözés visszaszorítására, Börtönügyi Szemle, 25. évf. 1. sz, 20, 22. o.
[18] Vókó György (2010), 40. o.
[19] CPT, 25. sz. Általános jelentés, CPT/Inf(2016)10-part
[20] Nagy Ferenc (2013): Gondolatok az életfogytig tartó szabadságvesztésről, Magyar Jog, 2013/5. 265-271. o.
[21] Henry, Jessica S. - Salvatore, Christopher -Pugh, Bai-Eyse (2018): Virtual Life Sencencesw: An Exploratory Study, The Prison Journal, 294-313. o.
[22] lásd pl: Court of Appeals of Iowa, Benjamin E Schreiber v. State of Iowa, 18-1824, 2019.
[23] Mun, Andrew H. (1992): Mandatory Life Sentence Without Parole Found Constitutionally Permissble for Cocaine Possession - Permissble for Cocaine Possession-Harmelin v. MichiganHarmelin v. Michigan, 111 S., 111 S. Ct. 2680 (1991) Ct. 2680 (199, Washington Law Review, Vol. 67, No. 3, 713-731. o.
[24] Czine Ágnes (2019): Életfogytiglan, élethossziglan a büntetés-végrehajtási intézetben, avagy 40 évig tartó remény? Miskolci Jogi Szemle, 14. évf, 2. különszám, 1. kötet, 148-150. o.
[25] Polgár András (2017): Ad dies vitae - az életfogytig tartó szabadságvesztés szabályozása, gyakorlata és végrehajtása, doktori értekezés, Pécs, 13. o.
[26] Vókó György (2010), 152. o.
[27] Vókó György (2010), 231. o.
[28] Vókó György (2010), 240-241. o.
[29] Kozmáné Bán Erzsébet (2018): Merre tovább? Anya-gyermek részleg a büntetés-végrehajtásban, Börtönügyi Szemle, 2012/2, 41-64. o.
[30] Vókó György (2010), 550. o.
[31] Vókó György (2010). 269. o.
[32] Vókó György (1999): 315. o.
[33] Sipos Ferenc (2016): Új szabályok, régi gondok a közérdekű munka végrehajtásában, Miskolci Jogi Szemle, 11. évf. 1. sz, 71-83. o.
[34] Finkey Ferenc (1933): Büntetéstani problémák, Sylvester Irodalmi és Nyomdai Rt, Budapest, 240-252. o.; Györgyi Kálmán - Bárd Károly (1978): A pénzbüntetés és a kodifikáció, Jogtudományi Közlöny, 33. évf. 1. sz, 10-17. o; Vókó György (1999), 318. o.
- 152/153 -
[35] Bronstein, Alvin G. - Gainsborough, Jenni (2004): Using International Human Rights Laws and Standards for US. Prison Reform, Pace Law Review, Vol. 24, No. 2, 811-812. o.
[36] Vókó György (2020): Gondolatok a büntetés-végrehajtási jog szerepéről, Magyar Tudomány 181. évf. 5. sz. 645-655. o.
[37] Vókó György (1999), 146. o.
[38] Vókó György (2020), 646. o.
[39] Andenaes, Johannes (1966): The General Preventive Effects of Punishment, University of Pennsylvania Law Review, vol. 114, No. 7, 949-983. o.
[40] Maguire, Edward R. - Lowrey, V. Belén -Johnson, Devon (2017): Evaluating the Relative Impact of Positive and Negative Encounters with Police: A Randomized Experiment, Journal of Experimental Criminology, Vol. 13, No. 3, 367-391. o.
[41] Vókó György (2020): Visszatekintő összehasonlító elemzés a hatásos büntetéstani elméletek tükrében, Ügyészségi Szemle 2020/2, 91. o, hivatkozik: La justice restaurative: à la recherche d'une théorie et d'un programme / Helyreállító igazságszolgáltatás: elmélet és program után kutatva. Criminologie, vol. 32., n° 1, Montréal, 1999. 7-29.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus, PTE ÁJK Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszék az MTA rendes tagja.
Visszaugrás
