Farkas Ákos professzor úr már egyetemi hallgató, majd doktorandusz koromban is példaképként jelent meg - és jelenik meg ma is - számomra. A büntetőeljárás hatékonyságával, gyorsításával foglalkozó tudományos igényű munkák nem születhetnek Professzor úr munkásságának, tanulmányainak az ismerete, felhasználása nélkül. A témában készült publikációim során magam is ezt az utat követem, az ő műveihez nyúlok vissza mind a mai napig. A svájci büntetőeljárással Professzor úr hatására és bátorítása nyomán kezdtem el foglalkozni, a tiszteletére kiadott tanulmánykötethez pedig olyan témával szeretnék hozzájárulni, amellyel tiszteletemet és köszönetemet fejezem ki. Kívánom, hogy még sok hasonló publikációval gazdagítsa a büntetőeljárás-jog tudományát és a büntetőeljárás-jogászok további generációit.
Bommer 2006-ban megfogalmazott nézete, miszerint "olyan hosszan, amennyire szükséges és olyan röviden, amennyire lehetséges" tartson egy büntetőeljárás, a mai napig időtálló.[1]
Az eljárások hatékony lefolytatása mára a büntető igazságszolgáltatás egyik alapkövetelményévé vált.[2] Az erre irányuló törekvések a XIX. század harmadik negyedétől kezdve jelentek meg, az idők során egyre nagyobb hangsúlyt kaptak, majd a XX. század végére az eljárások gyorsítására, egyszerűsítésére,
- 261/262 -
hatékonyságának növelésére irányuló reformok központi szerepet kaptak.[3] Ez a tendencia napjainkban is minden igazságszolgáltatási rendszerre jellemző.[4] Legújabb büntetőeljárási kódexünk - a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény - is ezt az utat követi, mivel a kodifikáció egyik mozgatórugója is az eljárások hatékonyabbá tétele, időszerűségük javítása volt.
Érdemes tanulmányozni, hogy más igazságszolgáltatási rendszerek milyen megoldásokat alkalmaznak.
A fenti irányhoz sorolható a 2011. január 1. napján hatályba lépett svájci szövetségi büntetőeljárási kódex is.[5] A kodifikáció fő hátterében az a sajátos, tovább nem tartható helyzet állt, hogy az 1942 óta egységes, szövetségi szintű büntető törvénykönyvet huszonhat, kantononként eltérő eljárási törvény és három szövetségi szintű eljárási törvény keretén belül alkalmazták. A fiatalkorúakra vonatkozóan ugyancsak széttöredezett, kantononként eltérő szabályok léteztek, amelyeket szintén 2011. január 1-jétől váltott fel az egységes, fiatalkorúak büntetőeljárási kódexe.[6] Az egységes büntetőeljárási kódexek megteremtése a svájci büntetőeljárás történetében mérföldkőnek számít. Az eltérő szabályozások megszüntetése mellett a kodifikáció egyik fő célkitűzése az eljárások gyorsítása volt.
A tanulmány célja annak bemutatása, vajon a gyorsító rendelkezések közül a büntetőparancs, illetve a rövidített eljárás betöltötték-e a rendeltetésüket, megvalósították-e a jogalkotó által elérni kívánt célt, illetve hogyan érvényesültek a gyakorlatban. A kódex hatálybalépése előtt is, de főleg azt követően mind az elmélet, mind a gyakorlat figyelmének középpontjába ezek az eljárások kerültek, így a tanulmány is a fenti két jogintézmény vizsgálatára vállalkozik. A hatálybalépés óta eltelt nyolc év már alkalmas a kezdeti tapasztalatok összegyűjtésére, következtetések levonására. A két gyorsító megoldás előtt azonban szükséges néhány mondatban felvázolni a svájci kodifikáció és büntetőeljárás alapvonalait, a gyorsítás elméleti alapjait.
A svájci büntetőeljárási kódex hosszú folyamat eredményeként jött létre, hátterében több tényező állt. A kodifikáció fő indoka az elfogadás előtti 20 év során felbukkanó új bűnözési formák megjelenése, amelyek a hagyományos eszközökkel
- 262/263 -
nem kezelhetőek.[7] Ezen kívül a Szövetség is egyre aktívabb jogalkotási tevékenységet folytatott büntetőeljárási kérdésekben, amelyek egységes szabályozást kívántak meg. A jogalkotó átfogó kódexet kívánt megvalósítani, amelybe a kantonokban már létező, a gyakorlatban bevált jogintézményeket beépítette, indokolt esetben azokat módosítva, továbbfejlesztve. Ennek egyik markáns példájaként a kantonok többségében jól működő büntetőparancs átvétele említhető. Szükség volt azonban olyan új megoldások bevezetésére is, amelyek korábban vagy csak néhány kantonban, vagy egyikben sem léteztek. Ezek közé az újítások közé tartozott az opportunitás elvének kiterjesztése; az elkövető és a sértett közötti megegyezés bevezetése; valamint a terhelt és az ügyész közötti megállapodás megteremtése.[8]
Bommer 2004-ben tett kijelentése, amely szerint "az eljárások elhúzódása a svájci bíróságok előtt kivételes esetnek számít", ma is helytállónak tekinthető.[9] Az eljárások gyorsítása elsősorban a tartományok határain átnyúló bűnözéssel, illetve az új típusú bűnözési formákkal kapcsolatban merül fel. Ezek közé sorolhatók a tematikájukban vagy terjedelmükben sajátos bűncselekmény-típusok - így a hivatali bűncselekmények, a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények, a gazdasági bűncselekmények, valamint a terrorizmussal kapcsolatos bűncselekmények - felderítése, illetve elbírálása.[10] Az igazságszolgáltatási szervek túlterheltségére vonatkozóan ellentétes vélemények jelennek meg. Pieth szerint gyakorlat a munkateher jelentős növekedésével szembesül.[11] Riklin ezzel szemben a túlterheltségre hivatkozást "házilag készített"-nek - azaz az igazságszolgáltatási szervek szubjektív érzetén alapulónak - tekinti, amely nem szükségszerűen a bűnözés növekedésére reflektál.[12] Mindenesetre a jelentős egyszerűsítéshez kapcsolódóan az eljárások szerkezeti átalakulásra való igény fennáll.[13] A svájci büntető igazságszolgáltatásban is szemléletváltásnak lehetünk tanúi. A rendszert alapvetően az eljárások gazdaságossága, gyors és egyszerű lefolytatása iránti igény jellemzi, a hatékonyság egy alapvető legitim érdek, amely mára "merő eljárásjogi evidencia"-ként jelenik meg.[14]
Az új kódexben két különböző igény találkozik: az egyik a mindennapok elvárásának megfelelő általános eljárást, a másik pedig a nehezen bizonyítható, bonyolult ügyek elbírálását teszi szükségessé.[15] A kódex mindkét igénynek megfelelő eljárástípust tartalmaz. Az általános eljárás erőteljesen
- 263/364 -
"hatékonyságorientált".[16] A mindennapok során a nyomozó hatóság az ügyek nagy részében "konyhakészen" viszi az ügyeket az ügyészség elé, amely mérlegelési jogkörén belül dönt az eljárás további folytatásáról. A kódex ezzel szemben a bíróság idő- és energia ráfordítását erőteljesen redukálja. Amennyiben nem a külön eljárás szerinti rövidített eljárás alapján folyik a büntetőeljárás, egy "rendes" fakultatív-közvetlen tárgyalásra kerül sor. Az StPO abból indul ki, hogy az előzetes eljárás[17] során beszerzett bizonyítékot a tárgyaláson "még egyszer" be lehet szerezni, amennyiben a bizonyíték közvetlen megismerése az ítélet meghozatalához szükségesnek tűnik. Így a törvény értelmezése alapján közvetlen bizonyítás felvételére tárgyaláson csak kivételesen kerül sor (Art. 343 Abs.3 StPO).[18] Összességében az StPO a mindennapokra egy, a nyomozó hatóságot terhelő, a bírósági eljárást megspórolni vagy leegyszerűsíteni kívánó, azaz preventívorientált eljárást céloz meg.[19]
A kódex hatálybalépése óta eltelt időben az érdeklődés középpontjába került az eljárások gyorsítását szolgáló külön eljárások, elsősorban a büntetőparancs, illetve a rövidített eljárás vizsgálata. Az eljárások gyorsítására vonatkozó szakirodalom. emelkedő tendenciát mutat.
Az eljárások gyorsításának alapelvi követelménykénti megfogalmazása kapcsolódik az Emberi Jogok Európai Egyezménye[20] 6. cikk 1. bekezdésében foglalt tisztességes eljárás részeként deklarált észszerű időn belüli eljárás követelményéhez. A Svájci Szövetségi Bíróság döntéseiben - az Alkotmányban deklarált jogegyenlőség elve alapján - elismerte az észszerű időn belüli eljárás elvének létjogosultságát, majd abból levezette az eljárás elhúzódásának tilalmára vonatkozó követelményt.[21] Ezt követően az elv alkotmányi rangra a 2000. január 1. napján hatályba lépett új Szövetségi Alkotmánnyal emelkedett.[22] A szövetségi kódex a gyorsítás követelményét már a büntetőeljárás egyik alapelveként ismeri el (Beschleunigungsgebot Art. 5 StPO), amely a korábban említett EJEE és a svájci Alkotmány rendelkezésein alapul.[23] Az alapelv általános megfogalmazásban a büntetőeljárásnak a megindításától kezdve a jogerős befejezéséig történő
- 264/265 -
késedelem nélküli lefolytatását jelenti.[24] Az elv mind egyéni, mind kollektív érdekeket magában foglal. Az egyéni érdekek védelme az eljárás alanyait jelenti, elsősorban a terheltet, mivel ügyének elintézése idő-, energia- és anyagi ráfordítást jelent, továbbá az eljárás eredménye "Damoklész kardjaként"[25] lebeg felette. A kollektív érdekek három szempontból alapozzák meg az elv érvényesülését. Egyrészt a büntetőeljárás klasszikus célja - azaz az anyagi igazság kiderítése -akkor érhető el, ha minél kevesebb idő telik el az elkövetés és a büntetőügy befejezése között; másrészt a büntetés célja is akkor érvényesül, ha az elkövetés és a büntetés kiszabása, illetve végrehajtása között nem telik el túl hosszú idő; végül nem elhanyagolható szempont az igazságszolgáltatásba vetett hit, a jogi béke helyreállítása sem.[26]
Az alapelv gyakorlatban történő érvényesítése azonban nehézkes, mivel elsősorban a nagy kiterjedésű, bonyolult eljárásokban sérülhet e követelmény.[27] Az elv megsértésének jogkövetkezményét azonban a kódex nem tartalmazza, így a korábban kialakított joggyakorlat alapján az a büntetéskiszabás során kerül értékelésre, egészen szélsőséges esetben - ultima rato-ként - pedig eljárási akadályként az eljárás megszüntetését is maga után vonhatja.[28] Az elvárás szorosan összefügg a "koncentráció elvével" (Konzentrationsgrundsatz Art. 5 Abs. 1 StPO), amely azt az igényt takarja, hogy nemcsak az elkövetés és az eljárás befejezése közötti időtartam nem lehet túl hosszú, hanem az egyes eljárási cselekmények, illetve a tárgyalások között sem múlhat el túl sok idő.[29]
Az egységes kódex eljárás gyorsítását célzó eszközei alapvetően két csoportba oszthatók: az opportunitás elvének érvényesítéséből fakadó eszközök, valamint az általános eljárástól eltérő ún. külön eljárások. Hasonlóan foglalt állást Riklnn, mivel szerinte az eljárás gyorsítása terén két alapvető stratégia jöhet szóba: az egyszerűsített eljárások és a diverzió különböző formái.[30]
A svájci büntetőeljárás jog tradíciójához tartozik, hogy az általános szabályokon alapuló eljárás mellett azoktól eltérő, külön eljárási típusokat tartalmaz.[31] Erre figyelemmel a szövetségi kódex külön fejezetben szabályozza a külön eljárásokat, amelyek egy relatíve jól felépített rendszert képeznek. Ezek az eljárások azonban a
- 265/266 -
jogalkotó által szándékoltan "kivételképpen", csak a törvényben meghatározott feltételek esetében alkalmazhatóak".[32] A külön eljárások közül négy szolgálja az eljárás gyorsítását: a büntetőparancs és a kihágások esetén lefolyatott eljárás, a rövidített eljárás, illetve a távollévő terhelttel szembeni eljárás. A fentiek közül a büntetőparancs és a távollévő terhelttel szembeni eljárás "klasszikus" külön eljárásoknak tekinthetők, amelyeket már korábban is szinte mindegyik kanton kódexe tartalmazott.[33] Ezzel szemben újdonságként iktatta be a jogalkotó a korábban csak három kantonban ismert "vádalku jellegű" jogintézményt, a rövidített eljárást.
Thommen a "rövid ejárás"fogalmát az igazság megállapítására és a fair eljárás biztosítására irányuló eljárási modellből az egyéni felelősségen és az együttműködésen alapuló eljárási modellekbe történő átmenetként jelöli meg.[34] A szerző pozitívumként értékeli a változást.[35] Ebbe a modellbe illeszkedik bele a büntetőparancs és a rövidített eljárás is.
Az általános szabályok szerinti büntetőeljárás ma már kivételnek tekinthető, a mindennapokat különösen a büntetőparancs jellemzi. Habár a kódex elismerte a "mérsékelt opportunitás elvét" (das gemässigte Opportunitätsprinzip Art. 8 StPO), és az anyagi kódex szerinti kártérítést átemelte az eljárásjogba (Vergleich Art. 316 StPO), mindkettő eljárásjogi potenciálja szerény. Az eljárások gyorsítása elsősorban a külön eljárások, azon belül is a büntetőparancs révén valósul meg.[36]
4.1. Büntetőparancs. A büntetőparancs minden kanton büntetőeljárása által szabályozott, eljárást gyorsító, jól bevált jogintézmény volt, amelyet a jogalkotó beépített a szövetségi kódexbe (Strafbefehlsverfahren, Art. 352 - 356 StPO). A szabályozás célja a kisebb és közepes súlyú bűncselekmények egyszerűbb, gyorsabb elintézése, mivel pergazdaságossági szempontokat követve tárgyalás nélkül kerül sor a büntetőjogi felelősségről való döntésre. Az állami érdekek szempontjából a tárgyalás kiesése folytán elsősorban a bíróságokat tehermentesíti. Jelentős szempont a jogintézmény eljárási költségeket csökkentő szerepe, valamint gyorsító funkciója. A nyilvános tárgyalás elmaradása a terhelt számára szintén kedvező, amely során a financiális szempontok is szerepet játszanak, az ügy gyorsabb befejezése érdekében áll.[37]
A büntetőügyek büntetőparancs általi befejezése egyes kantonokban már az egységes kódex előtt nem megszüntetéssel zárult ügyek kb. 90%-át tette ki. Ez a szám becslések alapján azóta is 90% körül mozog.[38] A Szövetségre vonatkozóan nem áll rendelkezésre egységes statisztikai adat, egyes kantonok tudnak megbízható statisztikai adatokkal szolgálni.[39]
- 266/267 -
Az alkalmazási feltételek két kérdést vetnek fel: 1) a terhelt büntetőjogi felelőssége a terhére rótt bűncselekmény miatt megállapítható-e - azaz tett-e beismerő vallomást vagy a tényállás egyéb módon tisztázott; 2) mi legyen a kiszabandó szankció neme és mértéke. A korábbi kantonális kódexek ezekre a kérdésekre eltérő válaszokat adtak. Az egységes kódex alapján az ügyész akkor bocsáthat ki büntetőparancsot, ha a terhelt a nyomozás során ténybeli beismerő vallomást tett, vagy a tényállás egyéb módon megfelelően tisztázott és az ügyész a következő szankciók kiszabását elegendőnek tartja: pénzbírság, legfeljebb 180 napi tétel pénzbüntetés, vagy legfeljebb hat hónapig tartó szabadságvesztés. A beismerő vallomás alternatív feltétele a tényállás egyéb módon való megfelelő tisztázása, azaz az ügyész a büntetőparancsot az iratok alapján a tagadó terhelttel szemben is kibocsáthatja. Lényeges rendelkezés, hogy ha a törvényi feltételek fennállnak, az ügyésznek nincs mérlegelési lehetősége, kötelező a büntetőparancs kibocsátása.[40] Azon bűncselekmények körét, amelyek miatt indult eljárásban a büntetőparancs kibocsátására sor kerülhet, a jogalkotó nem absztrakt büntetési tétellel adta meg, hanem "az ügyész által elegendőnek ítélt kiszabandó szankciók körének" előírásával, azaz a konkrét esetnek a büntetés kiszabását befolyásoló körülményeitől függővé tételével határozta meg a bűncselekmény súlyát, amelyre a jogintézményt alkalmazni lehet és kell.[41] A büntetőparancs elleni jogorvoslati lehetőség az ellenvetés, amely esetén a büntetőparancs vádiratként funkcionál és az általános szabályok szerint folyik az eljárás.
A kódex hatálybalépése óta a jogintézmény szabályai - két anyagi jogi eredetű módosítást kivéve - nem változtak, így ebből a szempontból úgy tűnik, hogy kiállták az idő próbáját. A gyakorlatban azonban nemcsak a "tárgyalás megspórolásáról" van szó, hanem az eljárás korábbi szakasza is - Pieth szavaival élve - "alacsony lángon ég"[42] gyakorlatilag a büntetőparancs részben minden további bizonyítás, részben a gyanúsított kihallgatása nélkül, egy rendőri jelentésen alapul.[43] Az aktuális gyakorlat is ezt erősíti meg.[44]
A büntetőparancsra vonatkozóan a kódex hatálybalépését megelőző és követő néhány évben több monográfia is született, amely elméleti szempontból közelítette meg a témát.[45] Három empirikus tanulmány fókuszált a büntetőparancs során folytatott bizonyításra. Hagenstein-Zurbrügg 2012-ben hat kantonban végzett (nem reprezentatív) kérdőíves kutatása azt támasztotta alá, hogy az eljárás során erőteljesen az eljárás gyorsítása cél és - az elméleti kritikákkal ellentétben - a
- 267/268 -
jogállami garanciák érvényesülése nem problematikus.[46] Hansjakob St. Gallen tartomány 2013. évi statisztikai adatai alapján megállapította, hogy a büntetőparancs uralja az elintézési gyakorlatot és erőteljesen eljárást gyorsító hatással bír.[47] A Killias által vezetett kutatás a 1995-2004 között perújítással támadott jogerős bírósági ítéleteket vizsgálta, és a perújítás okaként tipikusan a büntetőparancsot nevezték meg.[48] A legutóbbi kutatás Stoll nevéhez köthető, aki 2015-ben folytatott empirikus vizsgálatot, elsősorban társadalomtudományi szempontból. A kutatás két kantonra terjedt ki, a 2007-ben jogerősen büntetőparancs alapján befejezett büntetőügyeket vizsgálta és összehasonlította az általános eljárási szabályok szerint befejezett ügyekkel.[49] A kutatás feltárta azokat a mechanizmusokat, amelyek révén az igazságszolgáltatási szervek az eljárásokat úgy alakítják, hogy büntetőparancs alapján intézzék el az ügyeket. Ezek a mechanizmusok láthatóvá teszik azokat az eljárást gyorsító különböző általános eszközöket is, amelyek a büntetőparancson kívül is szóba jöhetnek a cél elérése érdekében. A kutatás során feltárt tényezők alapján lehet eldönteni, hogy milyen feltételek esetén alkalmas egy ügy arra, hogy büntetőparancs kibocsátására kerüljön sor.[50]
4.2. Rövidített eljárás. Míg a büntetőparancs a kis- és közepesen súlyos bűncselekmények elintézésének az eszköze, addig a rövidített eljárás - mivel az ügyész legfeljebb öt évig terjedő szabadságvesztés kiszabását indítványozhatja - szintén a közepes súlyú bűncselekmények elintézésére nyújt lehetőséget. Az eljárás nem "tervezett gyermeke" a svájci büntetőjognak.[51] A vádalku jellegű megoldások a kodifikáció előtti időkig sem az elmélet, sem a gyakorlat részéről nem kerültek az érdeklődés körébe.[52] Az egységes kódex hatálybalépését követően irányult a figyelem a jogintézmény felé.
A rövidített eljárás a szövetségi kódex újításai közé sorolható (Abgekürztes Verfahrren, Art. 358-362 StPO). Maga az elnevezés is utal annak egyik céljára, az eljárás rövidítésére, gyorsítására.[53] Bevezetése két alapvető indokon alapul. Egyrészt a bonyolult, sok idő- és energiaráfordítást igénylő gazdasági ügyekben növekszik az igazságszolgáltatási szervek túlterheltsége, így ezekben az ügyekben lehet számítani a felek megegyezésre való törekvésére. Másrészt törvényi szabályozás hiányában informális tárgyalások alapján zárulhatnak le
- 268/269 -
büntetőügyek.[54]
A kódex mindössze öt szakaszban határozza meg az eljárás feltételeit és lefolytatását. A szabályozás jól strukturált, könnyen áttekinthető, a tömör megfogalmazásból kifolyólag azonban az eljárásnak csak az alapvető vázát, annak külső kontúrjait adja meg. A terheltnek a rövidített eljárás lefolytatására irányuló, ügyészhez intézett, vádemelésig történő indítványa esetén kerülhet sor az eljárásra, amennyiben a tényállás lényeges elemeit beismerte és a polgári jogi igényt legalább alapjaiban elismerte. Az indítvány csak a vádemelésig nyújtható be, azonban nem a nyomozás kezdeti szakaszában, hanem csak akkor, amikor már a terhelt büntetőjogi felelősségének kontúrja a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján körvonalazódik.[55] A jogalkotó álláspontja szerint a rövidített eljárás alkalmazása nem is észszerű, ha már az összes bizonyítékot összegyűjtötték.[56] A kérelem benyújtása akkor célszerű, ha a terhelt és az ügyész a vádirat leglényegesebb pontjaiban (azaz a vádiratban foglalt tényállásban és a kiszabandó szankcióban) már megegyeztek. Ez azonban informális tárgyalásokat feltételez a felek között, amelyet a jogalkotó nem szabályozott.[57] A beismerés feltételeként a jogalkotó a "tényállás lényeges elemeinek" beismerését írja elő. Általánosan elfogadott, hogy fel kell ölelnie az előzetes eljárás során feltárt objektív és szubjektív tényállási körülményeket. A gyakorlatban sokszor problémát jelent a többvádlottas ügyek elbírálása.[58]
Az eljárás lényeges eleme, hogy mi lehet a megegyezés tárgya. A kódex erre vonatkozóan azonban nem tartalmaz rendelkezést, amely egyrészt nagy szabadságot ad a feleknek, másrészt viszont sok bizonytalanságot szül. A rövidített eljárás alkalmazásának tipikus esetében a terhelt beismerő vallomásának megtételével és a polgári jogi igény elismerésével szemben a terhére rótt bűncselekmény enyhébb minősítése és a szankció csökkentése áll."[59] Habár a fő indítványozó szereppel a terhelt rendelkezik, nem kizárt azonban, hogy az ügyésztől induljon ki a kezdeményezés.
Az ügyész szabadon dönt a terhelt indítványáról. Mérlegelési jogköréből következik, hogy akkor is elutasíthatja az indítványt, ha annak törvényi feltételei fennállnak, és döntését még indokolnia sem kell. A fenti rendelkezések az ügyészt a jogintézmény kulcsszereplőjévé teszik, mérlegelési jogkörének gyakorlása nem vizsgálható felül. Így megkérdőjelezhető azonban a terhelt központi szerepe. Az utolsó szakasz a bíróság előtt folyik, nyilvános tárgyaláson. A bíró a tárgyaláson a rövidített eljárás törvényi feltételeinek fennállását vizsgálja, azaz kontrollfunkcióval rendelkezik, bizonyítást nem folytat le. A tárgyalás középpontjában a terhelt kihallgatása áll, mivel a bíró bizonyítási eljárás helyett őt kérdezi, hogy a vádiratban
- 269/270 -
foglalt tényállással egyetért-e, majd megvizsgálja, hogy a beismerő vallomás és annak alapján a tényállás az iratoknak megfelel-e.
Habár a jogalkotó kísérleti célzattal vezette be a jogintézményt, ebből eredően pedig csak az eljárás körvonalait szabályozta, a bevezetése óta a szabályozás módosítására nem került sor.
A rövidített eljárásnak kétséges, szerény jövőt jósolt a szakma. Ennek ellenére az első gyakorlati tapasztalatok pozitívak, amely mind az ellenzőket, mind a támogatókat meglepte.[60] Genfben 2014-ben a vádlottak 12,8%-ának, Zürich kantonban is hasonló százalékának, míg Bernben a vádlottak 25%-ának az ügyét bírálták el rövidített eljárásban.[61] A Szövetségi Ügyészség az első négy évben a vádlottak 35-50%-ával szemben emelt vádat rövidített eljárásban. A fenti tendencia alapján elképzelhető, hogy az eljárás néhány év múlva "mindennapi rutinná" válhat. A jogtudomány képviselőinek jó része azonban kételkedik ebben.[62]
A svájci büntető igazságszolgáltatási rendszert az eljárások gazdaságos, gyors és egyszerű lefolytatása iránti igény jellemzi. Ezt az utat követi a szövetségi büntetőeljárási kódex, amely jelentős újításának tekinthető - egybehangzóan az európai tendenciákkal - a felek együttműködésének kiépítése és a gyorsításra való törekvés. A büntető igazságszolgáltatási szervek és a terhelt közötti kooperatív viszony első látásra idegennek tűnt,[63] a gyakorlat azonban ezzel ellentétben kedvezően fogadta ezeket a változásokat.
A kantonokban hagyománnyal rendelkező büntetőparancs változatlanul jól bevált eszköze az eljárások gyorsításának. A rövidített eljárás felülmúlta a várakozásokat és a hozzá fűzött reményeket. A jogintézmény feltörekvőben van, kezdeti sikerekről számol be az irodalom. Szövetségi szintű statisztika nem áll rendelkezésre, így a kantonok adataiból lehet következtetéseket levonni az egyes eljárások alkalmazásának gyakoriságára. A gyakorlatban felmerülő problémák azonosítása, a kérdések megválaszolása folyamatban van, ezek továbbvitele a jogtudomány és a jogalkalmazó előtt álló jelenlegi feladat. ■
JEGYZETEK
[1] Bommer, Felix: Die Beschleunigung des Verfahrens Landesbericht Schweiz. In: Archivum Iuridicum Cracoviense, Beschleunigung des Strafverfahrens im internationalem Vergleich. Ideen und Praxis, Vol. XXXVII-XXXVIII 2004-2005. Kraków, 2006. 177.
[2] Farkas Ákos: A büntető igazságszolgáltatási rendszer hatékonyságának korlátai. In: Borbíró Andrea -Gönczöl Katalin - Kerezsi Klára - Lévay Miklós (szerk.): Kriminológia. Budapest, Wolters Kluwer, 2016. 993.
[3] Farkas Ákos: A büntetőeljárás hatékonyságának korlátai. In: Elek Balázs - Miskolczi Barna (szerk.): Úton a bírói meggyőződés felé: A készülő büntetőeljárási törvény kodifikációja. Debrecen, PrintartPress, 2015. 74.; Hack Péter - Horváth Georgina: A büntetőeljárás egyszerűsítésének lehetőségei és korlátai. In: Finszter Géza - Kőhalmi László - Végh Zsuzsanna (szerk.): Egy jobb világot hátrahagyni ... Tanulmányok Kornnek László professzor tiszteletére. Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2016. 290.
[4] Deiters, Mark: Abgekürzte Strafverfahren. ZsTW, 2/2018. 493.
[5] Schweizerische Strafprozessordnung (Strafprozessordnung, StPO) vom 5. Oktober 2007 (a továbbiakban: StPO)
[6] Schweizerische Jugendstrafprozessordnung (JStPO) vom 20. März 2009)
[7] Riklin, Franz: Die Strafprozessreform in der Schweiz. Goltdammer's Archiv für Strafrecht, 7/2006. 498.
[8] Guidon, Patrick: Die Schweizerische Strafprozessordnung. Leitgedanken, Neuerungen und mögliche praktische Auswirkungen aus st. Gallischer Sicht. https://st-gaNer-junstenverein.chi/RGuidon%20-%20Die%20Schweizerische%20Strafprozessordnung.pdf (2019.03.10.) 4., 6.
[9] Bommer: i.m. 166
[10] Schmid, Niklaus - Jositsch, Daniel: Handbuch des Schweizerischen Strafprozessrechts. Dike Verlag AG, Zürich-St. Gallen, 2017. 52-53.
[11] Pieth, Mark: Schweizerishces Strafprozessrecht Helbing Lichtenhahn Verlag, Basel, 2016. 250.
[12] Riklin: i.m. 510.
[13] Pieth (2016): i.m. 250.
[14] Lagler, Marion: Besondere Verfahrensarten. Überlastung der Justiz oder Ausdruck erhöhter Punitvität. Schultess Verlag AG, Zürich, 2014. 1510.
[15] Pieth (2016): i.m. 6.
[16] Botschaft zur Vereinheitlichung des Strafprozessrechts vom 21. Dezember 2005, BBl 2006, 1085. http://www.admin.ch/opc/de/federal-gazette/2006/1085.pdf (2014.03.15.) (A továbbiakban: Botschaft)
[17] Az előzetes eljárás (Vorverfahren) a nyomozás és vádemelés szakaszát jelenti.
[18] Pieth (2016): i.m. 6.
[19] Niggli, Marcel Alexander - Heer, Marianne - Wiprächtiger, Hans (Hrsg.): Baseer Kommentar Schweizerische Strafprozessordnung, Jugendstrafprozessordnung. Helbing Lichtenhahn Verlag, Basel, 2014. 28.
[20] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (A továbbiakban: EJEE)
[21] Bommer: i.m. 135.
[22] Bundesverfassung der Schweizerischen Eidgenossenschaft vom 18 April (BV SR 101)
[23] Schmid, Niklau - Jositsch, Daniel: Schweizerischen Strafprozessordnung. Dike Verlag AG, Zürich-St. Gallen, 2018. 8.
[24] Schmid - Jositsch (2017): i. m. 50.
[25] Farkas Ákos használta ezt a kifejezést, amikor a büntetőeljárás hatékonyságát a falra akasztott nádpálcához hasonlítja. Farkas Ákos: A falra akasztott nádpálca, avagy a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának korlátai. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 146.
[26] Bommer: i.m. 141-142.; Donatsch, Andreas: Das Beschleunigungsgebot im Strafprozess gemäss Art. 6 Ziff. 1 EMRK in der Rechtsprechung der Konventionsorgane. http://www.rwi.uzh.ch/lehreforschung/alphabetisch/donatsch/ad/person/publikationen/beschleunigungsgebot.pdf (2012.04.22.) 3.
[27] Schmid - Jositsch (2017): i.m. 52.
[28] Uo. 54.; Schmid - Jositsch (2018): i.m. 9.
[29] Schmid - Jositsch (2017): i.m. 55.
[30] Riklin: i.m. 503.
[31] Botschaft 1288.
[32] Botschaft 1289.
[33] Schmid - Jositsch (2017): i.m. 605.
[34] Thommen, Marc: Kurzer Prozess - Fairer Prozess? Stämpfli Verlag AG, Bern, 2013. 307.
[35] Thommen: i.m. 243.
[36] Pieth (2016): i.m. 248-249.
[37] Gilliéron, Gwladys: Strafbefehlsverfahren und plea bargaining als quelle von Fehlurteilen. Schlutess Juristische Medien Medien AG, Zürich-Basel-Genf, 2010. 49-53.
[38] Pieth, Mark: Schweizerische Strafprozessrecht: Grundriss für Studium und Praxis. Helbing Lichtenhahn Verlag, Basel, 2012. 216.
[39] Pl. 2013-ban Basel-Stadt Kantonban 88%, Zürich Kantonban 92%. Stoll, Mirjam:
Beschleunigungsstrategien der Strafjustiz. Budrich UniPress Ltd., Opladen-Berlin-Toronto, 2018. 19.
[40] Schmid - Jositsch (2017): i.m. 607-608.
[41] Gilliéron: i.m. 45.
[42] Pieth (2016): i.m. 253.
[43] Niggli - Heer - Wiprächtiger: i.m. Art. 352 N 4; Riklin: i.m. 505.
[44] Thommen, Marc - Riklin, Franz: Ohne rechtliches Gehör ins Gefängnis. Plädoyer, 2014. 10.; Stoll: i.m. 2018. 34.
[45] Daphidoff, Michael: Das Strafbefehlsverfahren in der Schweizerischen Strafprozessordnung. Zürich, Schultess Verlag AG, 2012.; Gilliéron: i.m.; Hutzler, Doris: Ausgleich struktureller Garantiedefizite im Strafbefehlsverfahren. Eine Analyse der zürcherischen, schweizerischen und deutschen Regelungen, unter besonderer Berücksichtigung der Geständnisfunktion. Schultess Juristische Medien AG, Zürich-Basel-Genf, 2010.; Thommen: i.m.
[46] Hagenstein, Nadine - Zurbrügg, Matthias: Das Strafbefehlsverfahren nach eid. StPO - liegt die Einheit in der Vielfalt. Sahweizerisahe Zettschrrfft für Strafrecht, 4/2012. 395-408.
[47] Hansjakob, Thomas: Zahlen und Fakten zum Strafbefehlsverfahren. Forumpoenale, 3/2014. 160-164.
[48] Gilliéron: i.m.
[49] Stoll: i.m. [50] Uo. 242.
[51] Bürgisser, Martin: Vorverfahren - Strafbefehl - Abgekürztes Verfahren. Wie ändert mit der Schweizerischen Strafprozessordnung im Kanton Zürich? In: Tag, Brigitte - Hauri, Max (Hrsg): Schweizerische Strafprozessordnung. Ausgewählte Aspekte aus Zürcher Sicht Dike Verlag AG, Zürich-St. Gallen, 2010. 110.
[52] Riklin: i.m. 509.
[53] Begleitbericht zum Vorentwurf für eine Schweizerischen Srafprozessordnung, Bundesamt für Justiz, Bern, Juni 2001.
http://www.bfm.admin.ch/content/dam/data/sicherheit/gesetzgebung/strafprozess/vn-ber-1-d.pdf (2012.01.08.) 2232. (A továbbiakban: Begleitbericht)
[54] Botschaft 1295.
[55] Schmid - Jositsch (2017): i.m. 728., Botschaft 1295.
[56] Schmid - Jositsch (2017): i.m. 728.
[57] Botschaft 1295.; Schmid - Jositsch (2018): i.m. 728.
[58] Ezt a speciális kérdést vizsgálja: El-Hakim, Adam: Mitbeschuddigte im Abgekürzten Verfahren gemäss art. 358 ff StPO. Helbing Lichtenhahn Verlag, Basel, 2017.
[59] Schwarzenegger, Christian: Art. 352-365, 372-378 Besondere Verfahren. In: Donatsch, Andreas -Hansjakob, Thomas - Lieber, Viktor (Hrsg): Kommentar zur Schweizerischen Strafprozessordnung (StPO). Schultess Verlag AG, Zürich, 2010, 1755-1756.
[60] Jaggi, Irma: Die Strafprozessuale Absprache vor den Schranken des Gerichts. Schultess Verlag AG, Zürich, 2016. 1-2.
[61] Stohner, Nils: Abgekürzte Rechtsstaatlichkeit - Überlegungen zum Abgekürzten Verfahren gemäss Art. 358-362 StPO. Forumpoenale, 3/2015. 169.
[62] Jaggi: i.m. 3.; Haenni, Charles - Müller, Martin: Erfahrungen zum abgekürzten verfahren - der Versuch eines strafverfahrensrechtlichen Chats zwischen Staatsanwaltschaft und Gericht. BE N'ius, Neues aus der Berner Justiz, 12/2014. 33.
[63] Laube, Victor.: Zu Tendenzen der schnellen Verfahrenserledigung. Schultess Verlag AG, Zürich, 2016. VII.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kirendelt ügyész, Országos Kriminológiai Intézet.
Visszaugrás
