E kérdéskör kiindulópontjaként az Alkotmánybíróság 3023/2012. (VI. 21.) AB végzése szolgált, amely az 1/1999. Büntető jogegységi határozat (a továbbiakban: BJE) Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára irányuló alkotmányjogi panasz befogadását érdemi vizsgálat nélkül teljesen formális, eljárási okokból visszautasította ugyan, de a panaszban állított alapjogi sérelem, azaz a súlyosabb jogszabály visszaható hatályú alkalmazása "alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés" (Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleménye az AB végzéshez), emellett persze büntetőjogi jelentőségű is. A panaszban támadott BJE a Btk. 2. §-ának visszaható hatályú alkalmazásáról szól, ha a Btk. kerettényállásának valamely keretkitöltő jogszabályi rendelkezésében a bűncselekmény elkövetés után változás következik be.
Elöljáróban röviden rögzíteni szükséges a büntető kódex szabályozási megoldásainak, illetve a kerettényállás/keretdiszpozíció lényegi jellemzőit.
1961 óta csak a Btk. tartalmazott/tartalmaz büntető jellegű szabályokat, a jogalkotó törekedett az egységes, valamennyi büntetőjogi normát felölelő, áttekinthető joganyag megteremtésére. Nemzetközi viszonylatban több külföldi államban is az a jellemző, hogy az általános büntető törvénykönyv (Kernstrafrecht) mellett más, speciális törvények (Nebenstrafrecht) léteznek különböző bűncselekményi (például gazdasági, kábítószer), illetve elkövetői (például katona, fiatalkorú) körre vonatkozólag. A 2012. évi új Btk. is az egységes Btk. koncepcióját követi, azonban Btk.-n kívüli külön törvény (jogszabály) rendelkezik a háborús bűntettekről; a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről, továbbá az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista bűncselekmények üldözéséről.[1]
Az egységes Btk. koncepciója csak úgy volt megvalósítható, hogy a szakmai, a speciális jogtárgyak védelmét számos esetben kerettényállások biztosították. Az életviszonyok gyors változását nehezen követő merev büntetőjogi szabályozások elkerülése érdekében a kerettényállás nem rögzíti pontosan a tiltott magatartásokat, hanem a büntetőjogi felelősség körülírásával, más jogágbeli jogsértésre utalással teszi lehetővé a megváltozott körülményekre történő alkalmazkodást.[2]
Az Alkotmánybíróság a 1026/B/2000. AB határozatában mutatott rá először, hogy "a kerettényállásos kodifikációs technika önmagában és általánosságban nem alkotmányellenes. Az, hogy a büntetőtörvényben büntetni rendelt magatartás egy-egy elemének tartalmát
- 613/614 -
nem maga a büntetőtörvény, hanem más jogág törvényei, vagy alacsonyabb szintű jogszabályai határozzák meg, önmagában nem sérti az Alkotmányban [...] meghatározott jogállamiság követelményét. A keretdiszpozíció bizonyos esetekben elkerülhetetlen megoldás. [...] Nem lehet minden bűncselekmény esetén alkotmányosan előírt követelmény, hogy a Különös Részben szereplő bűncselekményi diszpozíció minden elemét maga a büntetőtörvény határozza meg." Ezt az álláspontját az AB a továbbiakban is megerősítette.[3]
Ismeretesen a keretdiszpozíciót valamely más jogágazathoz vagy akár az európai joghoz tartozó jogszabály, illetve valamilyen szakmai szabály tölti ki tartalommal.[4] Vagyis a büntetőjogi keret általában csupán a büntetéssel fenyegetést írja elő, a tilalmazottsági tartalom a tényállásszerű elkövetési magatartás tekintetében azonban más jogszabály(ok)ra utal. Különbség tehető ezek szerint a szankciós és a keretkitöltő norma között.[5]
Vitatott kérdés büntetőjogi szempontból a kerettényállás jogforrási jellegének megítélése. A hazai jogirodalomban alapvetően két felfogás különböztethető meg. Az egyik - indokolatlanul leszűkítő - nézet szerint "nem minősül a büntetőjog forrásának a büntetőjogi tényállások keretét kitöltő (közigazgatási vagy polgári jogi) törvény (rendelet)".[6] Uralkodónak a másik nézetcsoportba sorolható felfogások tartoznak, amelyek, legalábbis részben elfogadják/elismerik a kerettényállásokat kitöltő normák jogforrási jellegét. Így például "mint keretdiszpozíciót kitöltő normák közvetett jogforrások lehetnek alacsonyabb szintű jogszabályok is".[7] Vagy "a keretdiszpozíció kitöltésében szerepet kapó normák szintén forrásai a büntetőjognak, azonban csak ebben a konstellációban".[8]
Jelen tanulmány írója is a részbeni elismerés mellett érvel. A keretdiszpozíciójú bűncselekmény törvényi tényállásának szükségképpeni elemét, az elkövetési magatartást alacsonyabb szintű keretkitöltő jogszabályok is meghatározhatják/meghatározzák, mint például a közlekedési bűncselekmények nagy része, amelyek elkövetési magatartását a közlekedési szabályok, így többek között a rendeleti szintű KRESZ tölti meg tartalommal. Így a büntetőjogi felelősség megalapozásának nélkülözhetetlen alkotóelemei/összetevői. A büntetőjogi felelősséget megalapozó jellege folytán tehát az adott büntetőjogi kerettényállás értelmezhetővé és ezáltal alkalmazhatóvá válik. Így ha közvetetten is, és csak az adott kerettényállású bűncselekmény(ek) tekintetében, de el kell ismerni a büntetőjogi keretdiszpozíciók tartalmát jelentő alacsonyabb szintű jogszabályok jogforrási szerepét is.[9]
A kerettényállás, annak változása és a visszaható hatály kérdésével kapcsolatos hazai szabályozások és nézetek sorában a Csemegi-kódex 2. §-a értelmében "Ha a cselekmény elkövetésétől az ítélethozásig terjedő időközben, egymástól különböző törvények, gyakorlat vagy szabályok léptek hatályba: ezek közül a legenyhébb intézkedés alkalmazandó". Ez a rendelkezés a büntetőtörvény időbeli hatályával kapcsolatban a visszamenő hatály modern, liberális szabályozását adta. Már ebben az időszakban is felvetődött az a kérdés, hogy a cselekmény elkövetése és az elbírálása időpontjában hatályos törvény alkalmazhatóságát illetően csak a büntetőjogi szabályok, vagy a büntetőjogi tényállásszerűséget, a bűncselekményt befolyásoló egyéb, nem büntetőjogi törvények is figyelembe veendőek. E kérdés tekintetében eltérő álláspontok alakultak ki.
Az egyik szerint az elbíráláskor hatályban levő nem büntetőjogi rendelkezés a büntetőjogi tényállást, a bűncselekményt is érintette és megváltoztatta, ezért a nem büntetőjogi norma tartalmában bekövetkezett és az elkövetőre kedvezőbb változást a visszamenő hatály alkalmazása szempontjából figyelembe kell venni. Más felfogás értelmében a visszamenő hatály csak akkor érvényesülhet, ha a büntetőtörvény tartalmában következett be változás, egyébként a nem büntetőjogi norma időközben bekövetkezett változása a büntetőjogi megítélésre nincs kihatással. Vagyis, ha az új törvény a védelmet vonja el az érintett büntetőjogi jogtárgytól, vagy azt csökkenti, akkor ez már a büntetőjog szabályának változása, s így az új törvény alkalmazandó. Például ha az új magánjogi kódex kimondja, hogy a 3 koronánál kisebb értékű talált dolog nem jelentendő be a hatóságnál, úgy az ilyen bejelentés elmulasztása nem minősíthető a Btk. szerint jogtalan elsajátítás vétségének, bár e cselekményt az új magánjogi törvény hatálybalépése előtt követték el.[10]
Az utóbbi álláspont magyarázata az, hogy mivel minden bűncselekmény szükségképpeni fogalmi eleme a jogtalanság/jogellenesség, amelynek fennforgását csak a jogrend egészéből lehet megítélni. Így a nem büntetőjogi szabálynak olyan változása, amely a büntetőtörvény
- 614/615 -
szerint jogtalan/jogellenes cselekményt jogossá teszi, akkor is kihat, ha a cselekmény után következett be.[11]
Az 1950. évi Btá. az időbeli hatállyal (2. §) kapcsolatban a Csemegi-kódex ez irányú szabályozásához képest több vonatkozásban is a "társadalom védelme", azaz a szigorítás irányába mutató jelentős eltérést tartalmazott. Itt csak azt emeljük ki, hogy a Btá. a visszaható hatály tekintetében "új törvényt" említ, és a törvény kifejezett rendelkezése esetén az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazását írta elő. Az elbírálás időpontjában hatályos rendelkezés azonban nem csak az elkövető javára, hanem bizonyos esetekben az elkövető terhére is érvényesült.[12]
Az 1961. évi büntető kódextől kezdődően a visszaható hatállyal kapcsolatban valamennyi hazai Btk egységesen "új büntetőtörvény"-ről rendelkezik. Ugyancsak az 1961. évi büntető kódex, majd az 1978. évi Btk. hatályba lépése óta a büntetőjogi szakirodalomban és e kódexek miniszteri indokolásában is az az álláspont tekinthető uralkodónak, hogy a büntetőjogi keretet kitöltő - általában más jogági - rendelkezések megváltozása főszabály szerint büntetőjogilag nem vehető figyelembe, mivel nem érinti a büntetőjogi felelősséget. Az ilyen keretszabályok megváltozása büntetőjogi szempontból csak akkor releváns, ha a nem meghatározott időre szóló új keretrendelkezés az addigi kötelezettséget úgy szünteti meg vagy a tilalmat úgy oldja fel, hogy ezáltal a büntetőjogi védelem megszűnik. Ezt az álláspontot lényegre törően jelenítette meg az 1978. évi Btk. időbeli hatályához fűzött hivatalos indokolás is: "A keretrendelkezéseket kitöltő jogszabályok nem büntető jogszabályok, ezért ezek változására a 2. § általában nem vonatkozik. Kivételesen azonban ez a változás is figyelembe vehető, ha általa a büntetőjogi védelem megszűnik."[13]
Ebben a kérdésben időközben ellentétes álláspontot képviselő bírósági döntések jelentek meg. Az egyik döntés az ismert uralkodó nézetet tükrözi, amely szerint, ha a keretkitöltő rendelkezésekben olyan mérvű változás következett be, amely a kötelezettség megszűnésével vagy a tilalom teljes feloldásával az eddigi büntetőjogi védelmet megszünteti, akkor ez már a büntetőtörvény megváltozásának tekintendő, és az ilyen tartalmú rendelkezésnek visszaható ereje van (BH 1988.382.).
Ezzel ellentétes az a döntés, amikor a bíróság kimondta, hogy a keretkitöltő "igazgatási jogszabályok alkalmazása szempontjából mindenkor a cselekmény elkövetése idején hatályos jogszabályok rendelkezései az irányadóak, és nincs jelentősége annak, hogy a cselekmény elkövetése és az ügy elbírálása közötti időben újabb - akár a terhelt javára szóló jogkövetkezményekkel járó - jogszabály lép életbe. Ennek az a jogszabályi alapja, hogy a büntetőjogi keretrendelkezést kitöltő igazgatási jogszabály tekintetében a visszamenő hatály kérdése fel sem merülhet", a Btk. 2. §-a pedig kizárólag a büntetőtörvény tekintetében teszi lehetővé visszamenőleges hatállyal az elbírálás idején hatályban levő büntetőtörvény alkalmazását (BH 1992.445.).
Az itt említett eltérő döntések háttéralapjául lényegében két elmélet vázolható. Az ún. azonosítási elméletet képviselő döntések alapján a keretrendelkezést kitöltő más jogági, igazgatási szabályok változása azonos jelentőségű a büntetőtörvény változásával. Vagyis a büntető kódexen kívüli keretkitöltő jogszabályok a törvényi tényállás egyes elemeit konkretizálják, ezért a Btk. 2. §-ának alkalmazása szempontjából büntető jogszabálynak tekintendők.[14] Az ún. megkülönböztetési elméletet képviselő döntések álláspontja határozottan, sőt mereven külön tartja a büntetőjogi keretrendelkezést és az azt kitöltő igazgatási jogszabályt. Ezen nézet kizárólag a büntetőtörvény tekintetében teszi lehetővé visszamenőleges hatállyal az elbírálás idején hatályban lévő büntetőtörvény alkalmazását. A keretkitöltő más jogági jogszabály változása esetén viszont fel sem merülhet a Btk. 2. § alkalmazása, és a cselekmény elkövetése idején hatályos jogszabályok rendelkezései az irányadóak.[15]
Az egységes bírói gyakorlat kialakítása érdekében - az előző közzétett döntésekhez képest - évekkel később megszületett a Legfelsőbb Bíróság 1/1999. BJE határozata, amely a Btk. 2. §-ának visszaható hatályú alkalmazásával kapcsolatos. E BJE rendelkező része szerint "Ha a Btk. Különös Részének valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció, és az annak keretét kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás - a meghatározott időre szóló jogszabályok kivételével - a Btk. 2. §-ának második mondatára figyelemmel az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg."[16]
Ez a jogegységi határozat az említett két nézet közötti kompromisszumos megoldásnak minősíthető. A megkülönböztetési elméletből átveszi azt, hogy az igazgatási jogszabály nem része a büntetőjogi keretrendelkezésnek. Ellenkező esetben a büntetőjogi védelem terjedelmének minden módosulását figyelembe kellene venni a Btk. 2. § alkalmazása szempontjából, nem csak
- 615/616 -
az olyan mérvűt, amely az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti. A keretkitöltő jogszabályok változásával kapcsolatban azonban nem veszi át azt az indokolatlanul szűkítő tételt és értelmezést, hogy a visszaható hatály kérdése e tekintetben fel sem merülhet.[17]
A jogegységi határozat ugyanakkor nem tartja elegendőnek annak a megállapítását, hogy a keretkitöltő norma változása az elbírálás idejére a kötelezettséget megszüntette vagy a tilalmat feloldotta. Ezenfelül az is szükséges, hogy a kötelezettség megszüntetése vagy a tilalom feloldása a keretkitöltő rendelkezésekben bekövetkezett olyan mérvű változás része legyen, ami az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti. Csakis ekkor van lehetősége a bíróságnak az elbíráláskori keretnorma visszaható hatályú alkalmazására.
Az 1/1999. BJE ez irányú értelmezését büntetőjogilag helyénvalónak és érthetőnek lehet minősíteni, hiszen amennyiben az elbíráláskor a büntetőjogi felelősség, a büntetőjogi védelem alapja, indoka megszűnik, úgy az elkövető büntetőjogi elítélésének valójában hiányzik a jogalapja. Az ilyen helyzetre találó az alábbi megállapítás: "Ha a tilalom megszűnte után kerül sor az ítélethozatalra, oly törvény van érvényben, amely tartalmánál fogva nem rendel büntetni, tehát enyhébb, mint az elkövetéskor büntetni rendelő törvény."[18] Vagyis a keretkitöltő tilalom vagy előírás kiiktatása, illetve megszüntetése által tartalmilag a büntetőjogi védelem is gyakorlatilag megszűnik létezni, hiszen nincs mit büntetni rendelni az adott esetben. Ilyenkor a visszaható hatály nem zárható ki általános érvénnyel.[19]
A BJE ugyanakkor teljesen nyitva hagyja a büntetőjogi védelem megszűnése és terjedelmének módosulása közötti különbség kifejtését, annak - akár példákkal történő - magyarázatát. Ez a különbség azonban általános érvénnyel nem vagy nagyon nehezen magyarázható, mivel ez bűncselekmény-típusonként eltérő lehet. Ez a körülmény viszont a jogbiztonságot hátrányosan érintően eltérő bírói döntésekhez, az egységes ítélkezést veszélyeztető bizonytalansághoz vezethet.
A tényállásnak, a diszpozícióknak garanciális jelentőségük van: a nullum crimen sine lege elve folytán csak az vonható büntetőjogi felelősségre, akinek a cselekménye beleillik valamely diszpozíció keretei közé. Ez a garanciális jelentőség azonban nem mindig érvényesül maradéktalanul, mivel a keretdiszpozíciók - előnyeik mellett - azzal a jogbiztonságot fenyegető veszéllyel is járnak, hogy az azokat tartalommal kitöltő alacsonyabb rendű jogforrások nem feltétlenül maradnak meg a törvényszabta keretek között. Továbbá figyelemmel kell lenni arra is, hogy ezek az alacsonyabb szintű keretkitöltő normák többnyire nem az alkotmányjogi garanciális kötelezettségek, nem a büntetőjogi alapelvek (főként a meghatározottsági követelmény: lex certa) jegyében és szellemében születtek. Ezzel kapcsolatban egy jóval korábbi, de ma is helytálló megállapítás szerint a büntetőjogi garanciákat érvényesítő jogalkalmazás során, ha az igazgatási normák alkotása eltér a büntetőjogi garanciák követelményeitől, a büntetőjogot nem lehet hatékonyan alkalmazni.[20]
Mivel tehát a kerettényállás elválasztja egymástól a büntetőjogi felelősség feltételeit leíró normát (keretet kitöltő szakigazgatási jogszabály) és a büntetőjogi tilalmat (különös részi tényállás), a kerettényállások esetében nagyon fontos a büntetőjogi legalitás elvének - azaz a nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege, valamint a bűnfelelősség elveinek - az érvényesítése. Ezért egyet lehet érteni azon véleménnyel, amely szerint a keretdiszpozíció alkalmazását kifejezetten szűk körre célszerű szorítani.
A kerettényállás változása és a büntetőjogi legalitás, illetve a jogállamiság/jogbiztonság kérdéskörével összefüggésben az Alkotmánybíróság korábbi - és ma is - irányadó határozata szerint a súlyosabb büntetőtörvény "visszaható hatályának kifejezett tilalma mellett az elbíráláskori enyhébb szabály alkalmazásának előírása a jogállamiság követelményéből fakad, az Alkotmány ugyanis nem engedheti meg alapelveitől idegen normák alkalmazását (például halálbüntetés kiszabását), még az elkövetéskori törvény alkalmazási főszabálya mellett sem."[21]
Az Alkotmánybíróság 3077/2012 (VII. 26.) AB végzése alkotmányjogi panaszt utasított vissza, mivel a konkrét ügyben, azaz a korábbi és az új Btk.-ban is szabályozott műemlék megrongálása bűntettének elkövetési magatartásával, pontosabban a nyitott törvényi tényállású deliktum mulasztásos változatával összefüggésben "alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés"-t nem látott, amely az AB eljárását indikálná. Az AB a hivatkozott végzésében azt az álláspontot képviselte, hogy feladat- és hatáskörébe nem tartozó "a bírói gyakorlatnak a büntető anyagi jogot érintő, dogmatikai kérdések eldöntését célzó felülvizsgálata", de "egy adott bűncselekmény kapcsán az elkövetési magatartások lehetséges körének megállapítása" sem.
A végzéshez csatolt különvéleményében Pokol Béla alkotmánybíró alappal és joggal vitatta az "alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés" hiányának állítását. A műemlékek aktív megrongálását magában foglaló törvényi tényállást ugyanis a bírói gyakorlat kiterjeszti "a passzív magatartással okozott károkozásokra" is. Ez a kiterjesztés azonban "mindenképpen felveti a nullum crimen sine lege elv sérelmét", és "az alkotmányos rang-
- 616/617 -
ra emelt jogelvbe ütközik". "Ugyanis azon magatartások bűncselekménnyé nyilvánítása, melyek a törvényi tényállás megfogalmazása és tiszta nyelvi értelme szerint nyilvánvalóan kívül esnek az adott tényálláson, a nullum crimen elv alapján csak a vonatkozó törvényi tényállás törvényhozás általi módosítása útján lehetséges, és nem a bírói gyakorlat által ezekre való kiterjesztéssel."
Pokol Béla különvéleményéből idézett kritikai álláspontjával egyet lehet és kell érteni. Történetileg nézve, a magyar büntetőjogban az első kodifikált büntető törvénykönyv általános részében a mulasztás említése nem található meg. A Csemegi-kódex 2. §-a "cselekmény"-ről szól a nullum crimen szabályozása kapcsán és a mulasztás szakkifejezést egészen és tudatosan mellőzte, mivel a mulasztásnak "minden további körülírás nélküli befoglalása a büntető törvénykönyv általános részébe [...] félremagyarázatokra és zavarokra adna okot."[22] A mulasztás problémakörét természetesen a "régi" tankönyvek, szakmunkák is ismerték és tárgyalták. Vagyis az elmélet és a gyakorlat is - szokásjogi úton - a mulasztást a cselekménybe beleértette és az aktív magatartással egyenrangú tényezőnek ismerte el.[23]
1945 után az 1950. évi II. törvényben, a Btá.-ban jelenik meg először a bűncselekmény fogalmi elemeként a társadalomra veszélyesség kategóriája, amelynek törvényi meghatározása azt fogalmazta meg, hogy "társadalomra veszélyes cselekmény minden olyan tevékenység vagy mulasztás ...".[24] A további hazai büntető kódexek (1961. évi V. tv.; 1978. évi IV. tv. és a 2012. évi C. tv.) is ugyanezt a szabályozást tartalmazták/tartalmazzák szinte szó szerint ugyanezen tartalommal. Azonban egyáltalán a mulasztásra, illetve a nyitott törvényi tényállású deliktumok mulasztásos változatára vonatkozó törvényi szabályozás megléte, részletezése teljes mértékben hiányzott és hiányzik a magyar büntetőjogban. E tekintetben a Btk. általános részében történő, a mulasztásra és az ún. vegyes mulasztásos bűncselekményekre vonatkozó törvényi szabályozás a közeljövőben kikerülhetetlen jogalkotói feladat.[25] Nevezetesen, hogy az ilyen mulasztásos esetekben a nullum crimen sine lege elv ne szenvedjen sérelmet.
A hazai szakirodalomban képviselt felfogás szerint a mulasztás a cselekvési lehetőség és képesség ellenére valaminek a kötelességellenes nemtevése. Így a mulasztás ontológiai alapja a cselekvési lehetőség és képesség, a normatív kritériuma pedig a cselekvési kötelezettség.[26] Az akár tevékenységgel, akár mulasztással megvalósítható bűncselekmények körében a nyitott törvényi tényállások szükségképpen eredmény-bűncselekményt tételeznek fel, ennélfogva mulasztásos változatuk mindig vegyes mulasztásos deliktum, az összes többi csoportba egyaránt tartozhatnak eredmény-bűncselekmények és tényállásszerű eredménnyel nem rendelkező bűncselekmények.
A nyitott törvényi tényállások által szabályozott bűncselekmények mulasztásos változatára speciális elvek vonatkoznak. Ezeknél a nemtevés csak akkor minősül mulasztásnak, ha az elkövetőt speciális jogi kötelesség terhelte az eredmény megakadályozására nézve. Az ilyen kötelesség a következőkön alapulhat:
- nem büntetőjogi jogszabályon (például a szülők gondviselési kötelessége);
- polgári jogi szerződésen (például kisgyermeknek anyagi ellenszolgáltatás fejében vállalt gondozása);
- munkaviszonyon, illetve munkavégzésre irányuló jogviszonyon, szövetkezeti tagsági viszonyon, illetőleg az ezekből folyó munkaköri kötelességen;
- az előbbiek alá nem tartozó hivatáson, illetőleg foglalkozási szabályon (ha ezen az alapon létrejövő mulasztás valamely nyitott törvényi tényállás keretei közé illik);
- a harmadik személyért való felelősségen (például az illetőre bízott kiskorú bűncselekményének a magakadályozására vonatkozó kötelesség), valamint a védelmi funkció önkéntes átvételén (például aki az eltévedt óvodás hazakísérésére vállalkozik, köteles őt a közúti forgalomban a veszélytől megóvni);
- végül a speciális jogi kötelesség alapulhat az elkövető megelőző, veszélyt vagy sérelmet létrehozó tevékenységén is. Aki az előzetes tevékenységével olyan veszélyt vagy sérelmet idéz elő, ami miatt büntetőjogi felelősségre nem, vagy csak enyhébb címen vonható, a helyzetet felismerve köteles a sérelem bekövetkezését, illetve további súlyosbodását megakadályozni. Így ha valaki mást gondatlanul bezár egy helyiségbe, ezért nem büntethető, mert a személyi szabadság megsértése (Btk. 194. § csak szándékos elkövetés esetén bűncselekmény. Ha azonban a történtekről utóbb tudomást szerez, s ennek ellenére a bezárt személyt - mihelyt teheti - nem engedi ki, mulasztásával valósítja meg a személyi szabadság megsértését.
Kiemelést igényel, hogy a kizárólag mulasztással elkövethető bűncselekményekről szóló büntetőrendelkezésen alapuló kötelesség egymagában sohasem tekinthető speciális kötelességnek. Így például a mindenkit terhelő
- 617/618 -
segítségnyújtási kötelesség megszegése (Btk. 166. §) nem szolgálhat alapul a mulasztásos emberölés (Btk. 160. §) vagy a testi sértés (Btk. 164. §) megállapításához.[27]
A mulasztásra vonatkozó külföldi szabályozási példák közül - esetleges hazai útmutatásul - a német és a svájci, két részben eltérő típusú rendelkezést érintjük röviden. A büntethetőség általános előfeltételei tekintetében a német törvényhozó csak néhányat foglal büntetőjogi normába, mások pedig egészében szabályozás nélkül maradnak. A német jogalkotó önmegtartóztatása ezen a területen azzal magyarázható, hogy több alapvető büntethetőségi kérdést illetően nem áll fenn egyetértés, a tudományban és a joggyakorlatban is hosszú idő óta diszkusszió tárgyai. Ezen vitatott területekhez tartozik például a mulasztás miatti büntethetőség. Az, hogy az ember puszta passzivitása büntethető lehet, csak a lényegi pontokon egyértelműen és világosan magyarázott, egyebekben azonban vitatott. Ezért a német Btk. 13. §-a annak tisztázására korlátozódik, hogy valaki, aki tétlen marad, jóllehet a tényállásszerű eredmény bekövetkezése fenyeget, ő csak akkor felelős büntetőjogilag, ha jogi értelemben nem lépett közbe az eredmény elhárítása érdekében. Több nagyon lényeges kérdést azonban a német büntetőtörvény nem válaszol meg, így például mikor, továbbá milyen speciális kötelezettségek alapján kell valakinek jogilag közbe lépni.[28]
A német Btk. 13. §-a lényegében két komponenst tartalmaz. Egyrészt egy különleges személyi helyzetet, amely a mulasztót az eredmény be nem következésének garantálójává teszi. A garantáló helyzetből következik a garantáló személy kötelezettsége az eredmény elhárítására. Ez jogi és nem csak erkölcsi kötelezettség.
Másrészt a mulasztás általi tényállásszerű jogtalanság meg kell hogy feleljen az aktív tevéssel megvalósított jogtalanságnak (ún. megfelelési formula). Azon bűncselekményeknél, amelyeknél a jogtalanság kimerül a külvilági változás előidézésében, ez a megfelelés nem játszik szerepet.[29]
A korábbi német jogirodalom és joggyakorlat a garantáló helyzetek között úgy tett különbséget, hogy az(ok) törvényből, szerződésből, az elkövető előző veszélyt vagy sérelmet létrehozó tevékenységéből, illetve szűk személyi életközösségből származott-e/keletkezett-e. Ez a klasszikusnak is nevezett felosztás természetesen nem tárgyi/objektív ismérveket vett alapul.
A klasszikus garantáló helyzetek levezetésének/származtatásának két hátránya van. Egyrészt túlságosan a jogi és nem elégséges mértékben helyeződik a hangsúly a tényleges viszonyokra. Így amennyiben a szerződésben megegyezett cselekvési kötelezettséget elhanyagolják, kérdéses, hogy a szerződésben megkívánt cselekmény valóban bekövetkezik-e, vagyis hogy a szerződést végrehajtják-e. A másik hátrány abban áll, hogy többek részvétele esetén az interakciókat adott esetben szelek-tíve észlelik/érzékelik.[30]
Az újabb szakirodalom és joggyakorlat a kötelezettségek megalapozását illetően materiális kritériumok alapján igyekszik különbséget tenni. E szerint vannak védelmező, továbbá felügyelő garantálók. Védelmező garantálók azok a személyek, akikhez meghatározott jogi tárgyakra vonatkozó gondozási/oltalmazási kötelezettségek tartoznak. Ilyen védelmező kötelezettségek például a szoros családjogi kapcsolatokon és más élet- és veszélyközösségeken belüliek, továbbá a jogtárgy védelmére önkéntesen átvállalt kötelezettségek meghatározott veszélyekkel szemben. Felügyelő garantálók azok a személyek, akikhez meghatározott veszélyforrásokért való felelősségük alapján biztosítási/biztonsági kötelezettségek tartoznak. Erre példák lehetnek a konkretizált közlekedés-biztonsági kötelezettségek, más személyek felügyeletére vonatkozó kötelezettségek, az előzetesen okozott kár/sérelem-elhárítási kötelezettség. A védelmező és a felügyelő garantálói helyzetek persze keresztezhetik/metszhetik is egymást.[31]
Svájcban az 1937. évi Btk. eredeti normaszövege a mulasztásra vonatkozóan semmilyen szabályozást nem tartalmazott, így teljes mértékben a joggyakorlatra és az elméletre maradt az ez irányú büntethetőségi feltételek megjelölése a nullum crimen elv sértése mellett. A svájci büntető kódex revíziója során 2002 decemberében egészében új általános rész született és ez az új szabályozás 2007. január elseje óta van hatályban.
A hatályos svájci Btk. 11. cikke már rendelkezik a mulasztásról. Eszerint
(1) Bűntett vagy vétség kötelességellenes nemtevéssel is elkövethető.
(2) Kötelességellenesen nemtevő az, aki a büntetőjogilag védett jogi tárgy sérelmét vagy veszélyeztetését nem akadályozza meg, jóllehet az ő jogi helyzete alapján arra kötelezett, különösen
a) törvény;
b) szerződés;
c) önkéntesen vállalt veszélyközösség; vagy
d) veszély létesítése alapján.
- 618/619 -
(3) Aki kötelességellenesen tétlen marad, a megfelelő tényállás szerint csak akkor büntethető, ha a cselekmény körülményei alapján ugyanaz a szemrehányás tehető neki, mintha ő a cselekményt tevéssel követte volna el.[32]
A német és a svájci rendelkezések összehasonlítása alapján leszögezhető, hogy a mulasztásra vonatkozó német szabályozás általános, generális klauzula jellegű megoldást követ, persze azzal a következménnyel, hogy így lényeges kérdéseket nyitva hagy. A svájci szabályozás a jogállami követelményeknek jobban megfelelő, pontosabb, azonban látni lehet, hogy a 11. cikk (2) bekezdésében a felsorolás példálózó jellegű és ezt követően nyitva marad, hogy a tétlenül maradó elkövetőnek milyen körülmények között tehető ugyanaz a szemrehányás, mintha ő a cselekményt "aktív tevéssel követte volna el".[33] Továbbá az (1) bekezdés nem érinti a mulasztás ontológiai alapját, vagyis azt, hogy a kötelességellenes nemtevés meglévő cselekvési lehetőség és képesség ellenére kell hogy történjen.
Rövid összegzésként megállapítható, hogy a mulasztással kapcsolatos magyarországi helyzet egyértelműen sérti a nullum crimen elvet, a kifejezett törvényi pönalizálás követelményét. Vagyis a "hazai semmihez" képest némi előrelépést jelentene a német jellegű szabályozás figyelembevétele. Azonban nagyobb és jogállamibb előrelépést hozna a magyar büntetőjogban a svájci típusú rendelkezéshez hasonló, a pontosabb törvényi pönalizálás követése és megvalósítása.■
- 619/620 -
JEGYZETEK
[1] Nagy Ferenc: Anyagi büntetőjog. Általános rész I. Iurisperitus Bt, Szeged 2014. 101.
[2] Vö. Wiener A. Imre (szerk. és társszerző): Büntetőjog Általános Rész. KJK-KERSZÖV., Budapest 2002. 35.; Wiener A. Imre: Kerettényállások és büntetőjogi garanciák. In: Tóth Károly (szerk.): Cséka Ervin Emlékkönyv. Acta Jur et Pol., Szeged 1992. 615-628.
[3] Vö. 3077/2012. (VII. 26.) AB végzés (7) pont
[4] Nagy: 2014. i. m. 104-105.
[5] Vö. Jescheck, Hans-Heinrich: Lehrbuch des Strafrechts Allgemeiner Teil. 4. Aufl. Duncker & Humblot, Berlin 1988. 99. A német jogirodalomban a kerettényállás megnevezésre a blanketta büntetőtörvény ("Blankettstrafgesetz") kifejezés használatos, amely megnevezés Bindingtől származik: Binding, Karl: Die Normen und ihre Übertretung. Erster Band: Normen und Strafgesetze. 2. Aufl. Verlag von W. Engelmann, Leipzig 1890. 161-163.; vont Liszt, Franz: Lehrbuch des Deutschen Strafrechts. 19. Aufl. Guttentag, Berlin 1912. 97.; Baumann, Jürgen - Weber, Ulrich - Mitsch, Wolfgang: Strafrecht Allgemeiner Teil. 11. Aufl. Gieseking, Bielefeld 2003. 131-132.
[6] Kis Norbert - Hollán Miklós: Büntetőjog I. Általános Rész. 2. kiadás, Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2013. 37.
[7] Békés Imre (szerk.): Büntetőjog Általános Rész. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2002. 55.
[8] Belovics Ervin: Jogszabálytan. In: Belovics Ervin - Nagy Ferenc - Tóth Mihály: Büntetőjog I. Általános Rész. 2. kiadás. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2014. 98.
[9] Vö. Nagy: 2014. i. m. 94-95.
[10] Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. 3. kiadás. Athenaeum, Budapest 1920. 123.; Kiss Zsigmond: A visszaható erő kérdései a büntetőtörvény időbeli hatályával kapcsolatos rendelkezések tükrében. In: Busch Béla et al (szerk.): Békés Imre Ünnepi kötet. PPKE, Budapest 2000. 162-163.
[11] Vö. Vámbéry Rusztem: Büntetőjog I. Grill, Budapest 1913. 143.
[12] A Büntetőtörvénykönyv Általános Része. A magyarázatokat Kádár Miklós írta. Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóirat Kiadó, Budapest 1951. 20-21.; Kiss Zsigmond: 2000. i. m. 163-164.
[13] Vö. Moldoványi György: I. Fejezet. A büntető törvény hatálya. In: László Jenő (szerk.): A Büntető Törvénykönyv magyarázata. Első kötet. KJK, Budapest 1986. 18.
[14] Vö. BH 1988.382. és Hollán Miklós: Az elkövetőre kedvezőbb büntetőtörvény visszaható hatályának egyes kérdései. Collega 2005. IX. évf. 4. sz. 22.
[15] Vö. BH 1992.445.; Hollán: 2005. i. m. 23.
[16] Vö. Kónya István: A magyar büntető joghatóság. In: Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. 3. kiadás I. kötet. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2014. 6.
[17] Vö. Hollán: 2005. i. m. 23-24.
[18] Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve. 18. kötet. Árdrágító visszaélések. A fizetési eszközökkel elkövetett visszaélések. Széchenyi Irodalmi és Művészeti Rt. Budapest 1941. 106.
[19] Nagy Ferenc: Nullum crimen / nulla poena sine lege alapelvről. Magyar Jog 1995. 5. sz. 262.
[20] Wiener A. Imre: Gazdaságigazgatás - Büntetőpolitika. Akadémai Kiadó, Budapest 1985. 180.
[21] 11/1992. (III.) AB hat. IV/4. pont
[22] Löw Tobiás: A Magyar Büntetőtörvénykönyv és teljes Anyaggyűjteménye. Első kötet. Budapest 1880. 175-177.
[23] Lásd pl. Finkey Ferenc: A Magyar Büntetőjog Tankönyve. 3. kiadás. Grill, Budapest 1909. 219-221. 4. kiadás: 1914. 241-243.; Angyal: 1920. i. m. 101-105.
[24] Btá. 1. § (2) bek., lásd: A Büntetőtörvénykönyv Általános Része. A magyarázatokat Kádár Miklós írta. Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó, Budapest 1951. 13.
[25] Egy korábbi hasonló helyzet: a közvetett tettességnek eredetileg külön hazai szabályozása nem volt, fogalmát a jogirodalom és a joggyakorlat alakította ki, és hosszú évtizedek óta alkalmazta. Az 1978. évi Btk. 2009. évi módosítása óta azonban törvényi normában kifejezetten szabályozott jogintézmény lett és a hatályos büntető kódex is rendelkezik róla a 13. § (2) bekezdésében. Vö. Nagy Ferenc: Anyagi Büntetőjog. Általános rész II. Iurisperitus Bt., Szeged 2014. 47-48.
[26] Nagy Ferenc: A bűncselekmény fogalma és fogalmi elemei. In: Belovics E. - Nagy F. - Tóth M.: Büntetőjog I. 2. kiadás. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2014. 157. (Nagy: 2014/a.)
[27] Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapja a magyar büntetőjogban. KJK, Budapest 1984. 182-187.; Nagy Ferenc - Tokaji Géza: A magyar büntetőjog Általános Része. Korona Kiadó, Budapest 1998. 115-119.; Nagy: 2014. i. m. 161-164.; Nagy: 2014/a. i. m. 155-157.
[28] A német Btk. 13. § (1) bekezdése a következők szerint rendelkezik a mulasztással való elkövetésről: "Aki a büntetőtörvény tényállásához tartozó eredmény elhárítását elmulasztja, e törvény szerint csak akkor büntethető, ha jogilag közbe kellett volna lépnie azért, hogy az eredmény ne következzék be, és ha a mulasztás a tevéssel elkövetett törvényi tényállás megvalósításának felel meg." Vö. Weigend, Thomas: Einführung. In: StGB Strafgesetzbuch. 52. Aufl. Beck-Texte im dtv. München 2014. XVII. és 17.
[29] Vö. Gropp, Walter: Strafrecht Allgemeiner Teil. 4. Aufl. Springer, Berlin-Heidelberg, 2015. 468.
[30] Vö. Gropp, 2015. i. m. 472-473.
[31] Vö. Fischer, Thomas: Strafgesetzbuch mit Nebengesetzen. 61. Aufl. C.H. Beck, München 2014. 96-97.; Stree, Walter - Bosch, Nikolaus: §13. Begehen durch Unterlassen. In: Schönke, A. - Schröder, H.: Strafgesetzbuch Kommentar. 29. Aufl. C.H. Beck, München, 2014. 211-229. Gropp, 2015. i. m. 473.
[32] Niggli, Marcel Alexander (Hrsg.): StGB StPO Schwizerisches Strafgesetzbuch Strafprozessordnung und Nebenerlasse 3. Aufl. Helbing Lichtenhahn Verlag, Basel 2011. 15.
[33] Vö. Trechsel, Stefan - Noll, Peter: Schweizerisches Strafrecht Allgemeiner Teil I. 6. Aufl. Schulthess, Zürich, et. al. 2004. 242-266.; Stratenwerth, Günter: Schweizerisches Strafrecht Allgemeiner Teil I. Die Straftat. 4. Aufl. Stämpfli Verlag. Bern 2011. 455-481. különösen 461.
Visszaugrás
