"Nálunk (...) a haza és a nemzet közérdekei is az egyesületi
működés segedelmére szorulnak, s ha ebben nem találnak
emeltyűt, örök mozdulatlanságra vannak kárhoztatva."
Lukács Móric, 1847
A társadalmi öngondoskodás és az arra irányuló önszerveződés mindig is jellemzője, természetes velejárója volt az emberi együttélésnek. A társadalmak tagjai a legkülönfélébb emberi szükségletek és hasonlóságok apropóján - legyenek azok gazdasági érdekek, világnézeti, vallási, politikai, kulturális és egyéb nézetek - egyeztettek, tárgyaltak, tömörültek, szövetkeztek és szervezkedtek, hogy sajátos élethelyzetüket a nekik legmegfelelőbb módon oldják meg. Ezt a sokszínű pluralitást tudomásul vették, tényként[1] ismerték el egészen a felvilágosodás és az azt követő polgári forradalmak idejéig, de az így létrejött egyesülések, mozgalmak nem az egyesülés szabadságjogának megtestesítőiként jelentek meg a társadalmakban, létrejöttük és különösen szabad ténykedésük a mindenkori halatom képviselőinek hozzáállásától függött. Alapjogi elismerésük és különösen biztosításuk még váratott magára.
Az abszolút államok rendszerint minden eszközzel kontrollálták a politikailag veszélyesnek ítélt önszerveződéseket, társulásokat. A polgári modernizáció korában azonban - amikor is politikai mozgalmak tűzik zászlajukra és alkotmányok rögzítik a szabadságjogokat, így a gyülekezési és nem egyszer az egyesülési szabadság jogát is - változás következett be a korabeli egyesülésekhez fűződő hatalmi viszonyban, hiszen ezeket már nem alattvalók, hanem jogaikra eszmélő polgárok szervezték, alapították, akik hangosan kimondták:egyesülési szabadság nélkül nincs alkotmány.[2] Az államhatalom társadalmi szerveződések iránti fokozott figyelme ezzel együtt nyilvánvalóan nem szűnt meg, csak más koncepció alapján, más módszerekkel szelektált a nemkívánatos, megtűrt vagy akár általa létrehozott egyesületek között.
A társadalmi öngondoskodás kutatásakor éppen a fentiekre nézve vizsgálom a polgári korszakot és annak egyesületeit Magyarországon. Tanulmányomban az egyesülési jog hazai szabályozását 1867-től 1945-ig tekintem át, függetlenül attól, hogy a citált egyesületek közül több már ezt megelőzően megkezdte működését. Bár a vonatkozó szakirodalom a hazai önszerveződés-történetet korábbra datálja, - a 18. században megjelent szabadkőműves mozgalom megjelenéséhez köti, és azt egyben első cezúrájának is tartja - a kiegyezés utáni időszakot mintegy második virágkornak tekinti, egészen Magyarország II. világháborúba lépéséig.[3] Az 1867. év azért is kínálkozott a téma időbeli behatárolásakor, mert az 1867 február 20-án kinevezésre került magyar felelős minisztérium lehetővé tette az 1848. évi szabadságjogok érvényesülését hivatalba kerülése után, ezzel együtt az egyesülés szabadságát is.
Az egyesülési jog fontosabb normáinak puszta ismertetése nem lehet célom, hiszen kiváló tanulmányok születtek már e témában, ezért kiemelten fontosnak tartom a szabályozással párhuzamosan a mögöttes politikai akarat, államhatalmi koncepció ismertetését. Vizsgálódásom második területe, az anyagi feltételek megteremtésének példái nyomán is ehhez hasonlóan a mögöttes emberi akaratot, a mozgatórugókat keresem. Ezért a jogszabályi feltételek ismertetését követően - talán szokatlannak tűnő párosításban - kitérek a finanszírozási oldal bemutatására, az egyesületek alapítóinak, tagjainak kreatív és lelkesült hozzáállására. A két téma egybekapcsolása ugyanis egymás mellé állítja az egyesületi élet virágzásának "felülről" biztosított jogi és "alulról" táplálkozó anyagi oldalát. Más kutatókkal együtt meggyőződésem, hogy a "magyar múlt, a magyar megoldások" megismerése önmagában is olyan feladat a civil szféra jelenkori erősítésében, amely a téma tanulmányozását indokolttá teszi.[4]
Mivel a 19. századi forrásadottságok meglehetősen hiányosak,[5] a gazdagabban dokumentált egyesületek, amelyek tudományos közleményekkel[6] vagy akár törvényjavaslatokkal is a nyilvánosság előtt tevékenykedtek, hangsúlyosabb szerepet kapnak e tanulmányban.[7] Itt jegyzem meg, hogy az egyesületfogalom változásait nem követem végig ebben az írásban.
Az illetékes hatóságokkal való teljes együttműködésre ösztönözte a köztisztviselőket az a jogszabály, amely kimondta, hogy a kormányhatóságilag nem láttamozott alapszabállyal működő egyesületről 24 órán belül jelentést kell tenni, 6000 koronáig terjedő pénzbírság és két hónapig terjedő elzárás terhe mellett.
- 184/185 -
De ne siessünk ennyire előre, ezt már az 1922. évi XI. tc. rendelte el,[8] ahogy az a kor jogtudósa, mind a dualizmus, mind az I. világháborút követő évek jogi szabályozását testközelből ismerő Páskándy János összefoglaló munkájából kiderül. Művében[9] nem kevesebbre vállalkozott, mint az egyesületi jog kodifikációja szempontjából számba vehető teljes joganyag közlésére, amely akkorra jelentősen felduzzadt az egyre-másra megalkotott rendeletek vagy nem kifejezetten az egyesületi jogra vonatkozó törvények útján.
Annak ellenére, hogy Magyarországon az egyesületi törvény még a fenti mű megszületésekor (1932) is váratott magára, maga az egyesülési szabadság következtethető volt az 1848. évi törvények egész szelleméből, még ha nem is vezethetjük le azt az 1848:3 tc. 32. §-ban biztosított egyéni szabadság intézményéből.[10] A társadalmi átalakulás legfontosabbjai közül tehát már 1848-ban is kimaradt számos szabadságjog tartalmi megfogalmazása, így az egyesülési szabadságé is.[11] Holott a korabeli személyegyesülések jogszabályi rendezése, legalábbis az alapelveket tekintve európai kitekintésben már megjelent a század első felében.
Elsőként a Holland Királyság Alkotmánya (1814; 9.§),[12] majd az 1830-ban önállósuló Belga Királyság Alkotmánya (1831; 20.§)[13] rögzíti az egyesülési jogot, melyet az egységes német monarchia megteremtését célzó ún. frankfurti alkotmány (1849, 159. §)[14] és az osztrák olmüzti alkotmányhoz csatolt "az alkotmányos államforma által biztosított politikai alapjogokról szóló császári pátens (1849, 7.§)[15] követnek, ez utóbbi csak formálisan, gyakorlati érvényesülés nélkül, majd a Dán Királyság Alaptörvénye (1866, 87.§),[16] a Svájci Eidgenossenschaft Birodalmi Alkotmánya (1874; 56.§),[17] a Bolgár Királyság Alkotmánya (1879, 83.§)[18] következik, de Spanyolország (1887), Portugália (1890) és Finnország (1906, 1919)[19] is átfogó törvényi rendezést alkot.[20]
Hazánkban a neoabszolutizmus alatt 1850-ben egy Bach-rendelet, két évvel később I. Ferenc József császári pátense[21] szigorítja meg az egyletek működését, alapítását; köztük a politikai és vagyongyarapítási egyesületek működését határozottan tiltja.[22] Rendőrállamtól várhatóan tiltja a politikai célok egyesületi célként való kitűzését, és a közhasznúság, valamint a közérdek szűrőjén keresztül határozza meg az egyesületek engedélyeztetésének szintjét.[23] A neoabszolutizmus üzenete egyértelmű: a közjó kizárólagos képviseletére törekvő központosító állam az ennek megfelelő közigazgatás kiépítésébe kezd, de közben számolnia kell a polgárosodó társadalom szorításával is.
Így érkezünk el a kiegyezéshez, amely csaknem változás nélkül állítja vissza az 1848. évi forradalom liberális politikai intézményeit, hogy a modern államiság és európai értékek érvényre juthassanak. Maga Ferenc József császár hangoztatja a kodifikáció szükségét a kiegyezést követő első országgyűlésen: "halaszthatatlan teendő az egyesülési jog rendezése is, hogy az alkotmányosságnak ezen egyik alapjoga a törvények oltalma alá és korlátai közé helyeztessék, s hogy a kormány felügyeleti jogának és kötelességének a határvonala szabatosan meg legyen állapítva."[24] Ennek megvalósulása azonban még várat magára, s még a kiegyezés évében további korlátozást jelent az a rendelet,[25] amely az egyesületek megalakulásának fő kellékeként nevezi meg az alapszabály-tervezet törvényhatóság útján az illetékes minisztériumba felterjesztett engedélyeztetését,[26] széles mérlegelési lehetőséget hagyva részben a minisztériumi tisztviselőkre, részben a főispánokra. Utóbbiak "bölcs belátására" bízza pl. a honvédegyletek esetében az alapszabály felterjesztésének elmaradásakor a végrehajtást.[27] Ugyanebben az évben korlátozzák a bírák és ügyészek részvételi jogát valamennyi egyesületben,[28] s ezt 1869-ben és 1871-ben törvényi szinten is jóváhagyják.[29]
Az osztrák alkotmánytörvények hazai hatása miatt is jelentős, az egyetlen, 1868. évi, egyesülési jogra vonatkozó törvénytervezetünk (Weckheim Béla-féle Javaslat), amely együtt tárgyalta a gyülekezési és egyesülési jogot, de részletes vitájára előremutató szellemisége ellenére (vagy miatt) nem került sor, holott a "dualizmus korának egyik hangsúlyos jogpolitikai célkitűzése"[30] volt annak kodifikációja. Ennek elmaradása változatlanul hagyja a kormány cselekvőképességét, azt elfogadott törvény nem korlátozza. A törvényjavaslat vitája helyett újabb rendelet[31] hívja fel a törvényhatóságok figyelmét arra, hogy hivatalos helyiségeiket ne bocsássák engedély nélkül működő egyletek rendelkezésére, illetve hivatkozással a buda-pesti Demokrata kör izgatás miatti beszüntetésére, újfent rendeletben hangsúlyozzák az alapszabály-felterjesztés kötelességét.[32]
1868 azonban nemcsak az elvetélt törvénytervezet éve volt, hiszen a nemzetiségi törvény (1868:44. tc.) "kvázi egyesületi" törvénynek mondható,[33] amennyiben a nemzetiségek részére engedett egyesületalapítást, viszonylag szabadon. Az "állam bármely polgárának" az alapszabály-felterjesztés kikötése mellett biztosítja az egyesületalakítási jogot, kivétel politikai célokra. Ezt követően az egyesülési jog alapvető rendeletének tekinthető az 1873-ban kiadott miniszteri körrendelet,[34] amely az egyesületek működését is miniszteri engedélyhez köti azzal, hogy az alapszabálynak megfelelő működés ellenőrzési jogát telepíti elsősorban a megyei törvényhatóság, gyakorlatban annak képviselője részére. A bevezető rendelkezés szerint: "... az egyleti ügy annak jelen-
- 185/186 -
legi fejlődése szerint törvényhozásilag szabályozva nem lévén, szükséges ... a kormány és a törvényhatóságok tapintatos eljárása, hogy fenntartassék az egyesülés szabadsága." A rendelet szövegezése az "állampolgároknak az egyletek által szenvedhető károktól való megóvását is" állami feladatnak tartja.[35] Nyilván ebben a megóvásban kapnak szerepet a megyei, városi hatóságok, illetve rendőri szempontból e szerveknek alárendelten a pandúrok, csendbiztosok és a városi rendőrség. A működés feletti közvetlen felügyelet már helyi szinten valósul meg, mondhatnánk a "főfelügyeleti jog vertikálisan megoszlott a helyi és központi közigazgatás között."[36]
Az 1875. évi újabb bm. körrendelet,[37] amelyet már Tisza Kálmán jegyez, hasonló szellemben, de az eddigieknél szélesebb körben szabályozza az egyesületek megalakítása körüli teendőket. Újítása, hogy az alapszabály benyújtása után 40 nappal az egyesület ideiglenesen megalakultnak volt tekinthető egészen az engedély megtagadásáig.[38] A jogszabály egyben korlátozta is az alapítható egyesületek addigi körét: a nemzetiségek már csak irodalmi és közművelődési egyleteket szervezhettek, a már megalakult politikai és munkásegyletek nem hozhattak létre fiókokat. A Zala Megyei Gazdasági Egylet mint a megye egyik legnagyobb létszámmal létrejött szervezete fiókalapítási szándékát a megyei főispán-helyettes tiltja meg.[39] Esetük annak példája, hogy a nem politikai egyleteket is szigorúan ellenőrizték, egységes ténykedésüket, hatékonyságukat a megyei fiókhálózat negligálásával igyekeztek visszaszorítani. Ugyanez a rendelet újabb tilalmat állít fel az egyesületi tagság tekintetében, amikor kimondja a külföldi állampolgárok részvételi jogának tilalmát a politikai és munkásegyletekben, valamint kizárólagosan a tiszteletbeli tagságra korlátozza ugyanezen jogukat más egyesületek esetében,[40] a titkos egyletalapítást pedig bűncselekménnyé nyilvánítja. Érdekes megállapítás a szóban forgó rendeletről, hogy az "célcsoportokat határozott meg, és megtiltotta jelentősen eltérő célok egyetlen egyesületen belüli kitűzését. E célfeldarabolási technika . megkönnyítette a felügyelet szakosodását, esetleges későbbi intézményesedését."[41]
Az így létrejött egyesülési szabadság csak névlegesnek mondható, mivel az államhatalom széles értelmezési jogkörrel[42] élhetett az egyesületek működésének felügyeletekor a politikailag veszélyesnek nyilvánított kezdeményezések kiszűrésére. Az egyesülési jog alulszabályozottsága nem véletlenül jellemezte[43] a társadalmi autonómiáról a szervezett állami életre történő hazai átmenetet. A korabeli jogtudós megítélése szerint a dualizmus első pár esztendejében, egészen 1873-ig, érvényesülhetett az egyesületi célok sokfélesége, amit leginkább a közigazgatás és a jogi szabályozás hiányosságaival fémjelzett fejletlen államisággal indokolt.[44]
A századforduló közeledtével napvilágot látott jogszabályok sora a szigorítás és további tilalmak irányába hatott. 1898-ban két rendelet is született az ún. egyleti kihágásokról és a munkásegyletek ellen-őrzéséről,[45] 1901-ben a számvevőségi ellenőrzésről adtak ki miniszteri rendeletet.[46] A BM a világháború kitörésekor állambiztonsági érdekekre hivatkozva erőteljesen korlátozza az egyletek szervezési lehetőségeit az 1912. évi LXIII. törvénycikk 9.§ alapján, amely felhatalmazza a belügyminisztériumot az új egyletek megalakításának tilalmára és az eddigiek szigorúbb felügyeletére,[47] s ezzel vég ér az addigi "viszonylag liberális"[48] egyesületi politika korszaka. Az 5479/1914. ME. sz. rendelet megtiltotta a harcterekhez közel fekvő törvényhatóságokban az új egyletek alakulását, majd ennek hatályát kiterjesztette Budapest székesfővárosra és az ország egész területére is.[49] Ehhez hasonló óvintézkedéseket minden háborúban részt vevő országban bevezettek,[50] de az elhúzódó háború alatt világossá vált, hogy egyes szociális problémák (árvagondozás, rokkantsegélyezés, felügyelet nélkül maradt gyermekek) megoldására újra teret, működési lehetőséget kell adni az egyesületeknek, ezért a Kormány 1916-ban engedélyezte a jótékony egyletek munkáját.[51] Valamivel később a Károlyi-kormány oldotta fel az addig még hatályban levő tilalmakat a 4970/1918. M.E. sz. rendeletével. Az 1919. évi III. néptörvény 2.§-a megerősíti a liberális szabályozást a bejelentési kötelezettség és a hatósági engedélyeztetés eltörlésével,[52] minimális formális követelményt állítva az egyesületi jogképesség megszerzéséhez az alapszabály megalkotásával, az ennek megfelelő vezetőség megválasztásával és bírósági nyilvántartásba vétellel. Sőt, a mai fogalmainknak megfelelő civil közösség esetében sem hatósági engedélyt, sem bejelentési kötelezettséget nem írta elő.[53] Ez a korát jóval megelőző törvényi szintű jogszabály azonban nem fejthette ki hatását, mivel még ugyanebben az évben két rendelet is (5084/1919. ME. sz., 88318/1919. BM. sz.) az 1918 előtti viszonyokat állítja helyre.[54]
Az újabb törvényi szintű jogszabály csak közvetett módon szabályozta az egyesülési jogot, amennyiben az illetékes szakminiszter jóváhagyásához kötötte az alapszabály elfogadását (1922. évi XI. tv. 6-9.§), s annak kellékeit rendeleti úton határozta meg (77000/1922-VII.BM. sz.). Új egyesületek alakítására csak kivételes, rendkívüli méltánylást érdemlő esetben, közérdek fennállása esetén adtak engedélyt, valamint a pénzügyi ellenőrzésüket tekintve szigorúbb szabályokat állít fel a jelenleg hatályosaknál.[55] Ezzel a törvénnyel nyerte vissza a közigazgatás korábbi hatásköreit, amelyek már a 18. század óta hol szű-
- 186/187 -
kebb, hol tágabb keretek között az egyesületek alakulása, működése és megszűnése felett felügyeletet biztosítottak.[56]
A háború előtt sietősen egymás után jelent meg a 181.000/1937. és 181.001/1937. BM.sz. körrendelet, amelyek felszámolással igyekeztek "koncentrálni" az azonos célú és egy adott területen működő egyesületek vagyonát, egyben hasonló célú új egyesületek megalakítását tiltva a hatóságok tehermentesítésére hivatkoztak - a már korábban egyszer-egyszer hivatkozott közérdek fennálltának kivételével. A norma indoklásában leginkább az állampolgárok anyagi javait féltik: "egymással versengve igyekeznek kiaknázni a helyi társadalom rendszerint egyébként is sok oldalról igénybe vett anyagi erejét".[57] Vizsgálták ugyanakkor az egyesületi gazdálkodás eredményességét, az adatszolgáltatási kötelezettség megszegését kihágásnak minősítve, azt pénzbüntetéssel sújtották. Nem kímélte az egyesületi vagyont az 1938:17. tc. sem az egyesülési szabadsággal elkövetett visszaélések megtorlásáról, amely a betiltott egyesület törvényi kategóriáját vezette be újólag. A törvény már megnevezésében sem az egyesületi jog biztosítását szolgálja,[58] az engedély nélkül vagy törvénybe ütközően működő egyesület vagyonát közjóléti célra rendelte fordíttatni (3.§). A tilos egyesülettel kapcsolatban elkövethető cselekményeket azok súlyossága alapján kihágásnak vagy vétségnek minősítette, és kettőtől hat hónapig terjedő fogházbüntetéssel rendelte büntetni. Jelentősége, hogy megalkotja a tilos egyesület normatív fogalmát, és törvényi szintre emeli az 5084/1919. ME. rendelet tartalmát.[59] A 8110/1939. ME. sz. rendelet 1. § teljes tilalmat rendelt el az új egyesületek és fiókegyesületek megalakítása ügyében.
Halmai jellemzésében a két világháború közti korszak az egyesületi közjog tekintetében szigorú volt: a közvetlen felügyeleti jogot mind az államérdek, mind a tagok vagyoni érdekei miatt az illetékes törvényhatóság gyakorolta.[60] Az elengedhetetlenül külön említendő zsidótörvényeket ugyanő az egyesülési gondolat "arculcsapásának" nevezi,[61] amely a civil szervezetek 1945 utáni feloszlatásának "főpróbájaként" is értelmezhető,[62] figyelembe véve, hogy az 1944-45-ben feloszlatott szervezetek (90%-ban zsidó) tervszerű, szisztematikus feloszlatása zajlott.[63]
A fentiekben áttekintett hazai szabályozásra az ellenőrzés, felügyelet, korlátozás, megszüntetés, tilalom és az alulszabályozás nyomta rá bélyegét az általam vizsgált időszakban. Holott az egyesületi élet virágzásának nem csak a mindenkori politikai hatalom jelenthetett korlátot, hanem belső működése, a tagság passziválódása is okozhatta - természetes - elhalását. Ezek a folyamatok azonban csak évtizedekkel később jelentek meg, mint a reformkori egyesületalapítási lelkesedés vagy a kiegyezés utáni gründolási láz.[64] Megállapíthatjuk, hogy a 19. század második felére és a századfordulóra oly jellemző társadalmi aktivitás, szerveződés alábbhagy a háborút közvetlenül megelőző években - részben a jogszabályi tilalmak okán -, és minimalizálódik a monarchia felbomlásakor. A statisztikai adatok alapján az 1896-1914 közti időszak volt a legdinamikusabb időszak az egyesületek létrejöttében,[65] évente 500-950 új egylet alapszabályát tette közzé a Belügyi Közlöny, amely a fenti időszakban 11.000 engedélyeztetést jelentett. Egyesület pedig nem létezhetett tagság nélkül,[66] céljai finanszírozásának, de már megalakulásának első számú biztosítéka is a rendszeresen fizetett különféle tagsági díjak voltak. A következőkben főként a szociális szféra példáival azt kívánom vizsgálni, melyek voltak az egyesületek önálló forrásai, amelyek az államtól független működést (legalább) financiálisan biztosították.
A 19. század végéig az állam a magánszféra részének tekintette a szociális gondoskodás minden területét, ennél fogva nem avatkozott be közvetlenül sem a szociális feladatokat ellátó intézmények működésébe, sem finanszírozásukba, bár nem ismeretlen az esetlegesen, kérelemre nyújtott állami dotáció vagy városi segély megállapítása sem.[67] Az egyesületi célok megvalósítása, azok minden kiadásával együtt azoknak a tagoknak, alapítóknak, szimpatizáns támogatóknak a vállára nehezedett, akik anyagilag is kifejezték felelősségüket a szociális gondoskodás legkülönfélébb területein.
Közismerten az alapszabályok határozták meg a tagsági díjak mértékét, amelyek a rendkívül színes képet mutató tagsági formákhoz tartoztak. Nem értelmezhető egységesen ezeknek a formáknak, kategóriáknak a mibenléte, mégis a leggyakrabban használt besorolások alapján tárom fel a lehetséges változatokat. Az alapító tagok (vagy örökös tagok) nagyobb, egyösszegű alapítványt tettek,[68] majd a további években ennek meghatározott kamatával támogatták az egyesület munkáját. A rendes (beltag, gyakorló, működő) tagok éves tagdíjat fizettek, amely fizetési kötelezettségük okán kiszámíthatóvá, tervezhetővé tette az egyesület működését. A rendkívüli (pártoló, évdíjas) tagok akár egyszeri befizetéssel élhettek - természetesen az egyesületben gyakorolt jogaikat (pl. szavazati jog) meghatározta tagsági viszonyuk jellege. A tagdíjaknak elsősorban az ún. tömegegyletek működésénél volt jelentősége, amelyek a kispolgárság széles rétegeire alapoztak.[69]
A Zala Megyei Gazdasági Egylet (ZMGE) alapszabálya értelmében az alapítók 5%-os kamatot fizet-
- 187/188 -
tek alapítványaik után, a rendes tagok évi 5 forintot, míg az évdíjasok 1-50 forint/év járultak hozzá a kiadásokhoz, köztük akár intézmények, települések is lehettek. Már az egylet alapítását megelőzően ún. "ívtartók" köröztették személyes kapcsolataik révén rokonságuk és barátaik között azokat a felíró íveket, amelyeken meg lehetett jelölni a felajánlás, alapítvány mértékét.[70] Az egyletek pénzügyi ciklusai e szerint jelentősen változhattak; és ennek okát nem csak az egyszeri pártolók felajánlásaiban kell keressük. Az alapszabályok rendelkeztek ugyan a késedelmes tagdíj-fizetés szankcióiról, ezek csak elvétve kötöttek ki kamatfizetési kötelezettséget, inkább több havi késedelmet engedtek, és legalább egyszeri írásbeli felszólítást írtak elő a nem fizető tagok esetében. A tagdíjhátralékok behajthatóságuk ellenére is általánosságban jellemzőek voltak. Az állandó bevételek között szerepelt néhány egyesületnél a beiratkozási díj és a tagsági könyv megtéríttetése is.[71]
A ZMGE-hez hasonlóan a budapesti Hajléktalanok Menhelye Egylet (H.M.E., 1881) is első sorban alapító tagjainak rendszeres befizetéseire számíthatott, akik haláluk esetére áthagyatékozott tetemes összegekkel, illetve azok kamataival is gondoskodtak a további működésről. Már az egylet megalapításakor - kifejezetten előrelátóan, a mai egyesületek szervezetének megfelelően - maguk az alapítványt tevők is ezzel együtt tagságot nyernek, így hosszabb távon megtarthatóak az alapítványi célok támogatása mellett, és a tagsági kör is könnyebben bővíthető a már elkötelezett tagok kapcsolatai révén.[72]
A tagdíjakon túl adományok, rendezvények, estek, kiállítások bevételei, különböző gyűjtések, pénzmaradványok tőkésítése és ingatlanbérbeadás esetén bérleti díj is gazdagíthatta az egyesület vagyonát. Az egyesület feladata volt megnyerni külső támogatókat is, s a potenciális adományozók között előkelő helyen szerepelt az uralkodó, amelyről belügyminisztériumi felségfolyamodványok tanúskodnak. Államsegélyeket azonban a megyei törvényhatóságok, tisztviselők, a városi, községi képviselőtestületek is nyújtottak a mai szóhasználattal joggal lobbinak nevezett közbenjárások során, ahogy azt később részletesebben kifejtem. A segélyező egyletek természetbeni (ruha, élelmiszer) adományokat is elkönyveltek, példának okáért az 1817-ben alakult Budai Jótékony Nőegylet javára ingyenes Rudas-gyógyfürdő belépőt, gyógyszereket, gyógyászati segédeszközöket is juttattak.[73] A Pesti Árvalányintézet többnyire tradicionális pénzbeli juttatást kapott az ingyenesen felajánlott munka vagy szolgáltatás mellett.[74] A használatra adott ingatlan is túlélést jelentett a Pesten működő hajléktalan menhely esetében, amely Hatvani-Deutsch Bernát adománya volt. Utóbbi működése alatt nemcsak a lobbi, a nyilvánosság is hatékonynak bizonyult, ahogy azt a kor egyik legolvasottabb újságjában, a Pester Floydban a menhely működéséről, mindennapos küzdelemiről szóló cikk megjelenése után röviddel összegyűlt 7400 Ft is jelzi.[75] Rendkívüli bevételnek számított a sorsjátékok rendezése, amellyel elsőként a Budai Jótékony Nőegylet élt 1843-ban Dorottya főhercegnő támogatásával, több ezer forintot hajtva az egyesület pénztárába.
A támogató magánszemélyek motívumai széles skálán mozogtak, a vallási meggyőződéstől kezdve a maradandót alkotás vágya, a korábbi lakóhely, iskola iránti patriotizmus, a szociális gondoskodás mind jelen voltak benne. Az intézményeknek nyújtott adományok, ún. ágyalapítványok viselték az adakozó nevét, esetenként a betegkijelölés jogával. A korábbi Pesti Árvalányintézet 1867-ben veszi fel Erzsébet királyné mint legfőbb támogatója nevét.
Az egyesületek "menedzselése", működésükhöz szükséges anyagi feltételek megteremtése igen nagy kreativitást, ismeretterjesztést, szervezést, mások meggyőzését jelentette. Ezt a belső szervezeti intézményesülés, profizmus képes volt megoldani, ahogy azt bizonyos egyletek külön pénzügyi bizottságainak megalakulása mutatja. A Dávid Ferenc Egylet dokumentumai szerint pl. "műsoros estek, délutánok szervezésével, jótékonykodással, a vidékről Kolozsvárra került unitárius lányok, szegény asszonyok támogatásával foglalkozott"[76] a pénzügyi bizottság.
Ahogy azt korábban megállapítottuk, "a klasszikus liberális elveken nyugvó szabadversenyes társadalom nem tartotta legitimnek az intézményes, különösen pedig az állami szociális gondoskodást".[77] Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna megnyerni az egyesületek által képviselt szociális ügyeknek a városi képviselőtestületeket, a községi tanácsot vagy magát az uralkodót is - bár támogatásaik nem számítottak általánosnak. E helyütt az állami, városi dotációk lehetséges formáit veszem sorra.
Már a 19. sz. második felében elterjedt intézményalapítási forma volt a város és polgár összefogása, amely szerint a község által bizonyos szociális célra biztosított ingatlan és az ott folyó szociális tevékenység fenntartása a polgárokra maradt.[78] Patrubány Gergely, fővárosi tisztifőorvos így fogalmaz 1874. évi javaslatában a népkonyha létrehozása kapcsán: "Óhajtandó volna ugyan, hogy egyrészről a jobbmódú polgárok és emberbarátok áldozatkészsége, s másrészt a fővárosi hatóság hozzájárulása folytán más nagyvárosok példájára rendszeres állandó konyha felállíttassék."[79] A kibontakozó városi értelmiség, a kapitalizmus kiemelkedő alakjai, de a vidéki nemesség egy része is egyetértett azzal a haladó gondolat-
- 188/189 -
tal, hogy a közösség ügyes-bajos dolgainak - legyen az a mezőgazdaság fejlesztése, köztisztaság, szociális segítségadás - megoldásában szerepet vállalnak, hasonlóan ahhoz, ahogy a közteherviselés ügye mellett is kiálltak.[80] A szociális gondoskodás ugyan még nem volt helyhatósági feladat, bár az 1866. évi XXII. tc. a szegényügyet községi feladattá teszi, majd a városigazgatásban új ügykörként nevesítik a közjótékonyság, a közélelmeztetés, szociálpolitika és közművelődés ellátását, ezeknek gyakorlata csak fokozatosan alakul ki, maga a főváros (egyben az ország legzsúfoltabb, legtöbb szociális feszültséggel küzdő városa) is csak 1911-ben hozza létre szociálpolitikai és közművelődési ügyosztályát.[81]
Különösen a szociális feladatokat ellátó, intézményeket is alapító egyletek tevékenysége nagyban függött attól, hogy vagyonukból futja-e saját ingatlanok megvásárlására, vagy más módon képesek-e gondozottjaikat erre alkalmas ingatlanokban elhelyezni. Budapest székesfőváros több ízben is engedett használati jogot ezek megvalósítására, ahogy azt a korábbi eredményeik méltánylásaként a H.M.E. telekszerzésekor is tette, amikor ingyenes használatra telket bocsátott menhely építése céljából.[82]
Szintén addigi kezdeményezéseik elismeréseként megjelent ez mellett a "rendes évi segély" folyósítása is mint önkormányzati támogatás: 34 évre 5000 Ft-ot szavazott meg a főváros testülete a hajléktalan ellátásban élenjáró egyletnek. Jelesül ez a pénzügyi konstrukció azért ilyen összegben és időintervallumban jelent meg, mert ezzel a H.M.E. által felvett, építkezéseikre fordított hitelt pontosan fedezni tudták.[83] Ez nem feltétlenül tudható be csupán annak a ténynek, hogy az égető társadalmi szükségeket vállaló egyesületek vezetői jellemzően a politikai és gazdasági élet kulcsszereplői is voltak, sokkal inkább annak a szociáldemokrata gondolatnak a begyűrűzését jelenti, amely szerint az állam és a község megkerülhetetlen feladata a szociális igények finanszírozása.
Az adókedvezmények mai rendszere ismeretlen volt, az illetékmentességet is csak 1920-ban vezeti be az állam, kvázi a nonprofit tevékenység legitimálására. A törvény[84] első ízben mentesíti az öröklési és ajándékozási illeték megfizetése alól a közjótékonysági, közoktatási és tudományos célra rendelt adományt, ajándékot és hagyatékot - amely pénzügyi támogatásnak is tekinthető.[85] A magántőke azonban rövid időn belül visszavonul a szociális szférában, ahogy azt már a 30'as években látjuk, részben a világgazdasági válság hatására is.[86]
A nyilvánosság nem csak a magánadományozókat nyerte meg, erősítette az állami támogatások különböző formáiért folytatott lobbi erejét is, amelyben egyáltalán nem volt érdektelen az alapító vagy pártoló tagok társadalmi rangja, személyes kapcsolatrendszere sem. Hűen érzékelteti ezt az a tény, hogy a Károlyi Klarissza által 1870-ben alapított Budapesti Első Országos Gyermekmenhely-egyesület - igazi elitegyletként, túlsúlyban arisztokrata alapító tagokkal - egyedül részesült a város anyagi támogatásában a menhelyek között. Deák Ferenc is élt a képviselőházban azzal, hogy a Szegény Gyermekkórház egyletnek azok írásbeli kérelmére évi rendszeres segélyt szavaztasson meg.[87]
A századforduló közeledtével egymást követik azok a jogszabályok,[88] amelyek megjelenése, ha nem is váltja ki azonnal a "labilisnak" mondott közjótékonyság gyakorlatát, mindenképpen jelzik az állami szerepvállalás elismerését, a jogi szabályozás kiáltó hiányát megszüntetni akaró igyekezetet.[89] A törvényen vagy annak felhatalmazásán alapuló rendelkezések hatósági jogkört teremtenek, hogy hivatali eszközökkel oldják meg a szociális ügyeket. Ezek sorában az 1872. évi ún. Fővárosi törvény, majd az 1876. évi XIV. tc. is (vidéken az 1886. évi XXII. tc.) községi illetékességbe utalja a gyermeksegélyezést. Ennek gyakorlata pénzhiány miatt nem látszik megvalósulni[90] - így marad a szegény gyermekeknek engedélyezett koldulás -, bár tartja magát az a feltevés, hogy a hatósági ellátás rendszere gazdaságilag erősebb lesz a közadakozásból élő intézményekhez képest.
A gyermekvédelem területén az 1898. évi törvény a hét éven aluli elhagyottnak nyilvánított beteg gyermekek ápolási költségeit az államra hárítja, és az 1901. évi VIII. tc. az állami menhelyekről szintén az állam határozott közbelépését jelenti. Előbbi végrehajtási utasítása arról is rendelkezik, hogy állami költségen mindezt a Budapesti Első Országos Gyermekmenhely-egyesület és a terhesgondozással is foglalkozó Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesület lássa el.[91] Nem véletlen; utóbbi országos tömegbázissal, szeretetházakkal, dajkahálózattal, ingyenes orvosi ellátást nyújtó gyermekkórházzal vívta ki a jogalkotó figyelmét, és lett jogszabályban kijelölt végrehajtási intézmény. Az állami szerepvállalás egyelőre finanszírozásra szorítkozik, és a már meglevő egyesületi intézményekre, amikor még 1899 májusában szerződést kötnek. Kooperációjuk olyannyira sikeres, hogy a Fehér Kereszt újabb 11 vidéki városban nyit fióktelepet néhány hónap leforgása alatt.[92]
A teljes állami költségátvállalás azonnal felduzzasztja az ellátottak számát, és felveti az állami intézményhálózat kiépítésének sürgető kérdését. A saját intézmények létesítését gazdaságosabbnak lát-
- 189/190 -
ják, és az államkincstárra kevésbé megterhelőnek, mint "egyleti közegekkel" kezeltetni a célra szánt összegeket.[93] Ezt szem előtt tartva korábban tett alapítványok, alapok és ez esetben a betegápolási pótadó bevonásával állítanak fel gyermekmenhelyeket, illetve részben kisajátították a Fehér Kereszt Tűzoltó utcai központi épületét, fióktelepeit - igaz, megőrizve a korábbi személyzetet és működési elveket.[94] E sajátos megoldás arra is rámutat, hogy a szociális gondoskodásban élen járó egyletek elsődleges előnye meglevő infrastruktúrájuk, munkatapasztalataik, szakembergárdájuk volt. A magán szociális gondoskodást vállaló egyleteknek tehát új szerepek is jutottak az állami szerepvállalás kialakulásának kezdetén. Az egyes célokra, ügycsoportokra, érdekvédelemre szakosodott egyesületek mintaként és katalizátorként is szolgáltak, az általuk alapított intézményeket szociálpolitikusok, kutatók, tanférfiak látogatták, illetve az egyes társadalmi jelenségekhez szorosan kapcsolódó komplex feladatokat is ellátva segítették a tanácsok kialakulófélben levő szociálpolitikáját.[95]
Maga Széll Kálmán miniszterelnök is ezt vallja: "A legnagyobb súlyt helyezem a társadalmi tényezőkkel, a meglevő gyermekvédelmi egyesületekkel való együttműködésre, mert csak így lehetséges ennek a célnak megvalósítása. Azért nemcsak hogy nem mellőzöm, hanem szervezem az összműködést, mert ebből merít erőt a társadalom, de az állam is."[96] Ennek szellemében Széll utasítására köztiszteletben álló orvosokat neveztek ki a menhelyek igazgatói székébe, hogy azok ébresszék rá a társadalom vagyonosabb rétegeit állampolgári kötelességeikre, és állítsák őket pl. a gyermekvédelem ügye mellé.[97]
Hasonló programot fogalmaz meg a Budapesten 1899-ben megrendezett nemzetközi kongresszus, amely a hatóságok és a széles társadalmi rétegek együttműködését célozza. Az állam feladataként jelölték meg a törvényi szabályozást, az intézmények felállítását, a nevelés szakmai ellenőrzését, míg az egyesületekre eddigi tapasztalataik átadásában, a társadalom felvilágosításában és országos kampányok, kiállítások szervezésében, gyűjtések megrendezésében számítottak.[98] Az együttműködés kölcsönhatásairól többen értekeztek, megállapítva azt a tényt, hogy az egyesületek felhívják a társadalom figyelmét az egyes problémákra, és ahhoz még megoldási lehetőségeket, munkamenetet is társítanak.[99]
Együttműködésük kezdeti nehézségei közé tartozott, hogy míg a város jelentős támogatásokat nyújtott bizonyos egyleteknek, addig nem volt betekintése azok ügyvitelébe, a segélyek szétosztásába.[100] Holott ilyen igényei nem voltak abszolút indokolatlanok. Ennek illusztrálásaként a Fővárosi Szegény-Gyermekkert Egyesületnél 1905-ben feltárt visszásságokat hozom fel: kisebb sikkasztásokat, pénzügyi szabálytalanságokat és aránytalanul magas bérezést állapított meg a főváros bizottsága a főleg adománygyűjtésből működő szervezetnél.[101]
Az állam és a helyi tanácsok szociális ügyekben betöltött szerepvállalása, amint "híven osztozkodnak a szegényebb osztályok sorsáról való gondoskodás feladatában",[102] azonban új irányt ad, új mechanizmusokat teremt az egyesületek szocializációjában. A közhatalom aktivitása meglehetősen csökkenti a társadalom adakozó kedvét, holott e nélkül továbbra is "elégtelennek mutatkozik... előbbiek ereje és képessége".[103] Nem véletlen, hogy az állami szociális intézményrendszer megteremtésének úttörői újra és újra felhívják a figyelmet a társadalmi jótékonyság államigazgatásban kívánatos szerepére.[104]
Az állami szociális hálózat jogi, közigazgatási, szakmai és intézményi alapjainak megteremtése időszakában, ahogy azt megállapítottuk, az egyesületek nem szorultak perifériára, további aktív szerepvállalásukat a legmagasabb politikai szinten szorgalmazták, szakmai részvételükre, iránymutatásaikra feltétlen számítottak, és autonómiájuk megőrzése mellett anyagi támogatásban is részesítették őket. A civil társadalom és az állam kívánatos kapcsolatrendszerében egymástól elkülönült, de egymást kölcsönösen befolyásoló és korlátozó együttműködés lehetett ideális.[105]
Témánk szempontjából most hadd emeljek ki két olyan tevékenységi területet, amelyek mind a kizárólagosan működő magán szociális gondoskodás időszakában, mind az ezt követő, immár párhuzamosan egymás mellett létező magán és állami szociális gondoskodás idején nagy jelentőséggel bírtak. E két tevékenység az ismeretterjesztés és a hozzá szorosan kapcsolódó adománygyűjtések mint az egyesületi célok finanszírozásának kulcsfontosságú feladatai.
Minden egyesületre helytálló az a megállapítás, hogy függetlenül azok fajtáitól, céljaitól, azok lettek, lehettek sikeres, hosszútávon fennmaradó szervezetek, amelyek tagságuk mellett megnyerték a hazai politikai és közélet szereplőit, vagyonos arisztokratákat, tisztviselőket és gyárosokat ügyük finanszírozására vagy legalább nevükkel fémjelzett képviseletére. Különösen a jótékony egyletekről ismert, hogy jellemzően nem tagságuk, hanem az elithez tartozó támogatói körük adományaiból gazdálkodtak - bár ez korántsem igaz minden jótékony egyletre.
Példának okáért a Nagypénteki Református Társaság történetében nem volt ismeretlen egyik állapot sem. A gyermekgondozást vállaló egylet egészen a női választmány ténykedéséig küzdött fennmara-
- 190/191 -
dásáért és az áhított intézményalapításért. Átütő változást az hozott, amikor az egylet vezetői kimondottan a "gyűjtések eredményessé tétele" céljából döntöttek a női választmány megalakítása mellett, amelyet a frissen megválasztott hölgyek lelkes és professzionális szervezőmunkával háláltak meg. A köztiszteletben álló Jókay Jolánt - Jókay Mór testvére, Hegedűs Sándor későbbi kereskedelmi miniszter felesége - kérték fel védnöknek, aki a születési és politikai arisztokrácia szociális érzékenységére hatva a nőválasztmány elnökének Gróf Festetics Andorné grófnőt nyerte meg, egy tucat nagyrabecsült hölgy elnökségbe vonása mellett.[106]
Nem kivételes sikerükre magyarázatul szolgálhat az a társadalomtörténeti jelenség, hogy a nőket kizárták a polgári nyilvánosságból, nem járhattak egyetemre, de a szociális gondoskodást egyesületi keretekben gyakorolhatták. Új nőideál megjelenéséről tanúskodnak a nőegyesületek is, amennyiben a női szerepet nem családi keretek között, hanem a társadalmi karitászban képviselik.[107] Mindez jelentős mértékben befolyásolta a szociális gondoskodás egyesületi fejlődését,[108] szerepkörük túllépett az egyesületek belső életén, amennyiben tevékenységüket, eredményeiket - összekötve az adományozásra felhívással - a nyilvánosság elé tárták. A szegénygondozást is főleg felekezeti jótékony nőegyletek végezték. Ez még annak ellenére is egyértelműen kitűnik a fennmaradt dokumentumokból, hogy a téma kutatói más és más módon csoportosítják az egyesületeket, azok elnevezése vagy akár alapszabályuk sem teljes körűen fedi valós tevékenységüket. Annak bizonygatása nélkül is nyilvánvaló, hogy már a 19. sz. első felében megjelenő - akkor még főleg izraelita nőegyletek[109] - tagjainak egészen más motívumaik lehettek az egyesület életében való részvételben, mint az arisztokrácia hölgytagjainak vagy miniszterek feleségeinek.
Az adománygyűjtések széleskörű társadalom-, sőt művelődésszervező munkával jártak, a megszólítottak köre nem korlátozódott a legvagyonosabbakra, mind a tagok toborzása, mind az alkalmi adományozók felhívása kiterjedt az értelmiségiekre, a hivatalnokrétegre, és a kétkezi munkásokra is.[110] Mindennek érzékeltetésére idézem fel a N.R. Társaság mintaértékű erőfeszítéseit. Már az első bemutatkozó rendezvényüknek Budapest székesfőváros szíve, az Erzsébet tér adott otthont, ahol tavaszünnepélyt rendeztek, ezen belül egynapos jótékony vásárt a főváros engedélyével. Az előkészítő szervezőmunkát báró- és grófnék vállalták magukra, akik sikeres fővárosi üzletembereket nyertek meg, pl. az ünnepségsorozat világítását biztosító Ganz-céget. A téren felállított sátrakban a Társaság előkelő hölgytagjai invitálták az érdeklődőket programjuk ismertetésére és adománygyűjtésre. Orgona-ág címmel alkalmi lapot adtak ki a Pesti Könyvnyomda Rt. és más kiadók jóvoltából, színházi darabokkal szórakoztatták az odaáramló közönséget. Az alkalomra készült gyűjtőívvel, amelyen Jókai ajánlása és Zichy Mihály műve szerepelt, a város valamennyi pénzintézetét felkeresték több ízben is a hölgyek, írásos programjukat személyesen nyújtották be a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban és a főpolgármesternél is.[111] Közbenjárásukra az uralkodói pár is nagyobb összeggel méltatta ténykedésüket. A városlakók ismételt elérésére a budapesti református templomokban perselyezéseket hirdettek, illetve a kor nagy alkotóinak remekműveit - azok adományaként - tárgysorsjáték keretében értékesítették.[112]
Hogy mennyire az alapítók, a lelkes szervezők áldozatkész önkéntes munkáján állt az egyletek anyagi bevételeinek biztosítása, azt más egyesületek történetével is illusztrálhatnánk. Általánosságban elmondható, hogy amennyiben nem követte őket újabb ügykövető generáció a választmányok, elnökségek, pénzügyi-bizottságok székeiben, úgy elvesztették az egyesületek korábbi pártolóikat, gyengült társadalmi elfogadottságuk, politikai és gazdasági elismertségük, háttérbe szorult az egyletet előrevivő belső és külső társadalmi munka. Vizsgálódásra érdemes lehet a több évtizedet felölelő, "túlélő" egyleteknek a működése, a belső pozíciók, feladatok és szellemiség átadása.
Nem az emberi tényezőn, sokkal inkább a két világháborún és azok következményein múlott, hogy az önszerveződésben és magánadományozásban megnyilvánuló humanitáriusság nem gyökerezhetett meg a magyar társadalomban. Már önmagukban a háborús hírek a kamatok csökkenésével, a befektetések visszafogásával, óvatosabb pénzügyi tranzakciókkal jártak, a válság pedig a segélyek iránti igények elszaporodásához vezetett.[113] Nem véletlen, hogy a háború előtt Csorna már így fogalmazza meg tapasztalatait a jótékonykodással kapcsolatban: "... hazánkban oly ritka esemény számba megy a jótékony alapítványok rendelése, bőkezű adományok tétele."[114]
Már az I. világháború is megsemmisítette az egyesületi vagyont, elértéktelenítette a pénzt, széles társadalmi rétegek elszegényedését hozta, ezért elkerülhetetlen volt az állam térnyerése a szociális szférában, a békeidők önkéntes áldozatkészsége feledésbe merült. A legfontosabb társadalmi intézmények félhatósági szervekké váltak, míg mások állami támogatásban részesültek autonómiájuk megőrzése mellett.[115] A dualizmusra jellemző "alulról" építkező egyesületek helyébe a "felülről", azaz állami, hatósági, egyházi kezdeményezésre létrejött egyesületek lépnek, ezzel is teret biztosítva az állami ellenőrzés-
- 191/192 -
nek,[116] amely ellenőrzés a dualizmusban tiltó, korlátozó jogszabályok által volt biztosított, most hatósági emberek egyesületi részvételében és állami pénzek felhasználásában jelentkezik. Hogy miért "csak" félállami jellegről beszélünk, azt a magánadományok bevonásának fenntartása indokolta: kezdetben igyekeztek biztosítani az önkéntes adományozók számára, hogy a támogatott intézmények elkülönítve használják fel a konkrét jótékonysági célra befolyó összegeket.[117] Ettől függetlenül az 1940. évi VI. tc.[118] elrendeli az egyesületi intézmények államosítását, s ezzel a szociális kiadásokat minden állampolgárra adó formájában terjesztik ki. Az egyesületek állami szabályozásának történetében 1945/46 jelzi a korszakhatárt, mivel a II. világháborút követően kivétel nélkül ellenőrzik az addigi egyesületek alapszabályát, és a 529/1945. M.E. sz. jogszabály értelmében feloszlatják azokat, amelyek nem tesznek eleget az alapszabály beküldési kötelezettségüknek. Ettől függetlenül a háború után újjáépülő országban az egyesületi élet is újraszerveződik, igaz megváltozott körülmények között.
Zárszóként - minden álszemérem nélkül - hadd tegyek rövid utalást az egyesületek, tágabban a civil szféra napjaink egyik legégetőbb kérdésére. A 21. század liberális szabályozásában nem az egyesületek, alapítványok létrehozásának ügye vagy szabad működésük, hanem megmaradásuk jelent kihívást, pontosabban ennek anyagi biztosítása. A magánadományok, ha nem is tűntek el teljesen, de jócskán visszaszorultak az adózási és gazdálkodási szabályok hatására,[119] amit "kompenzál" ugyan az állami finanszírozás növekedése. Az újonnan felmerülő szociális szükségek és ezek alapjogként való értelmezésének igénye tovább duzzasztja az állam szociális kiadásait, egyben a végsőkig feszíti az adóterhek elviselhetőségét. A költségvetési "tortán" osztozó civil szervezetek részben ezekért a bevételekért, részben a társadalom adakozó kedvű tagjaiért versenyeznek, nem mindig piaci alapon. Holott mindenképpen az lenne kívánatos, ha közös problémáink megoldására létrehozott szervezetek felnőnének ahhoz a feladathoz, amely a reformkorban jellemezte a gomba módra szaporodó szerveződéseket: elsősorban a társadalom sikeres megszólításával érnék el célkitűzéseiket, anyagi függetlenségüket. Egyetértésben a téma kiváló kutatójával, Domaniczky Endrével, vallom: "Nem feltétlenül szükséges segélykérőn tekingetni, hogy a civil kurázsit honnét plántáljuk át. Láttuk, itt volt, elődeink ismerték, gyakorolták."[120] ■
JEGYZETEK
[1] Ádám Antal: Az alapjogok jellegéről és védelméről. Jura 1994. 2. sz.
[2] Csíky Sándor határozati javaslatának előterjesztése az 1868 június 30-i országgyűlésen. Képviselőházi Napló VIII. kötet (szerk. Greguss Ágost). Budapest 1868. 237. o.
[3] Domaniczky Endre: Civil kurázsi. Politikatudományi Szemle 2010. 2. sz. 138. o.
[4] Domaniczky (2010/2): i.m. 140. o.
[5] Bősze Sándor: "Az egyesületi élet a polgári szabadság..." Somogy megye egyesületei a dualizmus korában. Somogyi Almanach 53. sz., Kaposvár 1997. 7. o.
[6] Leipold Árpád: 150 éve alakult a Magyar Erdész Egylet. Erdészeti Lapok 2001. 9. sz. 275. o.
[7] A budapesti alapítványok kutatása a legkézenfekvőbb, részben azok nagy száma, részben példaértékű volta miatt. A Belügyminisztérium, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium iratai részben megsemmisültek, részben még titkosítás alatt vannak. Balázs Magdolna: Az alapítványi élet indulása Magyarországon. Esély 1991. 85. o.
[8] 1922. évi XI. tc. 5., 8., 10. §
[9] Páskándy János: Egyesületi (egyesülési) és gyülekezési jogszabályok kézikönyve. Budapest 1932
[10] Szladits Károly: Magyar Jogászegyleti Értekezések 1903. 26. kötet 212. sz. 2. füzet 101. o.
[11] Magyar Alkotmánytörténet (szerk.: Mezey Barna). Budapest 2003. 245. o.
[12] http://www.verfassungen.eu/nl/verf15-i.htm
[13] http://www.verfassungen.eu/b/belgien31-index.htm
[14] http://www.verfassungen.de/de/de06-66/verfassung48-i.htm
[15] http://www.verfassungen.de/at/Oesterreich-Ungarn/index.htm
[16] http://www.verfassungen.eu/dk/verf66-i.htm
[17] http://www.verfassungen.de/ch/verf74-i.htm
[18] http://www.verfassungen.eu/bg/verf79-i.htm
[19] Halmai Gábor: Az egyesülés szabadsága. Az egyesülési jog története. Atlantisz Kiadó, Budapest 1990. 41. o.
[20] Bősze i.m. 17. o.
[21] [1952] november 26-i cs. nyílt parancs
[22] Kiss Zsuzsanna: A Zala Megyei Gazdasági Egyesület megszervezése. Korall 107. o.
[23] Ettől függően a koronaország országos politikai hatósága vagy maga a császár döntött az egyesület engedélyezéséről. Őriné Fodor Márta: Vizsgálódás az egyesületi igazgatás és az 1868-as egyesülési jogról szóló törvénytervezet létrejöttében közreható tényezők körében. Jogtörténeti tanulmányok 1983/V. Bp., 221. o.
[24] Halmai (1990): i.m. 43. o.
[25] 1867 decemberBM körrendelet
[26] Bősze: i.m. 20. o.
[27] Őriné (1983): i.m. 223. o.
[28] Bősze: i.m. 17. o.
[29] 1869:IV. tc. 11.§, 1871:XXXIII. tc. 16.§
[30] Domaniczky Endre: Adalékok a magyar egyesülési jog szabályozásához a dualizmus korában. Jogtörténeti Szemle 2012. 1. sz. 1. o.
[31] 1868 március 3-i BM. rendelet
[32] Őriné (1983): i.m. 229. o.
[33] Domaniczky (2012): i.m. 3. o.
[34] 1394/1873. Szapáry Gyula bm. rendelet
[35] Páskándy: i.m. 6. o.
[36] Domaniczky (2012): i.m. 2. o.
[37] 1508/1875. BM. rendelet
[38] Páskándy: i.m. 6. o.
[39] Kiss: i.m. 22. végjegyzet
[40] Bősze: i.m. 20. o.
[41] Őriné (1998): i.m. 115. o.
- 192/193 -
[42] Máthé Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása 1867-1875. Budapest 1982
[43] Szladits Károly: Az egyesületi jogról tekintettel a polgári törvénykönyv tervezetére. In: Magyar Jogászegyleti Értekezések. XXIV/2. 12-14. o.
[44] Ereky István: Tanulmányok a magyar általános polgári törvénykönyv tervezete köréből. Budapest 1903
[45] 1136/1898. BM. körrendelet, 2219/1898. BM. sz. rendelet
[46] 18705/1901. V.a.Sz. rend.
[47] Bősze: i.m. 21. o.
[48] Halmai (1990): i.m. 46. o.
[49] 5735/1914. ME. sz. rendelet
[50] Kővágó Sarolta: Az egyesületek működésének állami szabályozásáról 1873 és 1946 között. In: Árkádia peremén. Írások a művelődés és tudománytörténet köréből. Kaposvári Egyetem, Kaposvár 2003. 155.o.
[51] 1442/1916.M.E. sz. rendelet
[52] Már az 1918. évi I. néptörvény IV. cikke kimondja az egyesülés és gyülekezés szabadsága tárgyában a népkormány sürgős törvényalkotási feladatát.
[53] Domaniczky Endre: Adalékok a civil szektor felszámolásához Magyarországon (1937-1945). Jogtörténeti Szemle 2010. 3. sz. 2. o.
[54] Benke József: Kizárólag személyesen gyakorolhatja-e az egyesület természetes személy tagja az Etv.-ben meghatározott jogait? http://www.pecsiitelotabla.hu/docs/szakmai/polgari/2006_6.pdf (2013.08.01.)
[55] Domaniczky (2012): i.m. 106. lábjegyzet
[56] Domaniczky (2010/3): i.m. 3. o.
[57] 181.001/1937. BM. r.
[58] Lehotay Veronika: Szabadság-megvonó intézkedések a Horthy-korszakban, különös tekintettel a zsidó-törvényekre. http://phd.lib.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_13859_section_6049.pdf (2013.08.12.)
[59] Domaniczky (2010/3): i.m. 3. o.
[60] Halmai (1990): i.m. 126. o.
[61] Halmai (1990): i.m. 48. o.
[62] Domaniczky (2010/2): i.m. 138. o.
[63] Ld. bővebben: Domaniczky (2010/3): i.m. 12. o.
[64] Papházi Tibor: Egyesületek, társadalom, egészségügy. Fejezetek az egyesületek szociológiájának köréből. Nonprofit Kutatás 6., sorozatszerkesztő: Harsányi László. Nonprofit Kutatócsoport, Budapest 1997. 16. o.
[65] Bősze: i.m. 47..o.
[66] Függetlenül az egyes kutatók által alkalmazott eltérő terminológiáktól önkéntes tagság minimumfeltétele az egyleti életnek.
[67] Kaszás Marianne: Az egyesületi karitásztól az állami gondoskodásig. 1994. 1. sz. 72-80. o.
[68] Ez főként a jótékony egyletekre volt jellemző, ahol az arisztokrácia és a nagypolgárság tagjai ehhez kellőképpen vagyonosak voltak. Papházi: i.m. 74. o.
[69] Kaszás: i.m. 74. o.
[70] Kiss: i.m. 111., 121. o.
[71] Papházi: i.m. 74. o.
[72] Győri Péter: A Hajléktalanok Menhelye Egylet. Esély 1998. 5. sz. 36. o.
[73] Papházi: i.m. 76. o.
[74] Az egyesületek és intézmények részére történő adományozás egységes képet mutat. Balázs: i.m.
[75] Győri: i.m. 27. o.
[76] Gaál György: A Dávid Ferenc Egylet Kiadványai 1. rész. Keresztény Magvető 1989. 6. sz. 158. o.
[77] Kaszás: i.m. 72. o.
[78] Többek közt a József Fiúárvaház felállítása 1842-ben is erről tanúskodott. Balázs: i.m. 85. o.
[79] Idézi Győri: i.m. 21. o.
[80] A Z.M.G.E. alapító és rendes tagjai közt 64 nemest számlált, akik korábban felszólaltak a közteherviselés mellett is. Kiss: i.m. 116. o.
[81] Balázs: i.m. 83. o.
[82] Az adományozásra a mai Rottenbiller u. 16-18. sz. alatt emléktábla is emlékeztet. Győri: i.m. 29-31. o.
[83] Dömsödi Balázs: A menhelyektől a mintaépítkezésekig. Korall 2001. 5-6.sz. 101. o.
[84] 1920. évi XXXIV. tc. (5)
[85] Domaniczky (2012): i.m. 5. o.
[86] Dömsödi: i.m. 112. o.
[87] Gebhardt Lajos: Kórházak és gyógyintézetek. In: Gerlóczy Gyula - Dulácska Géza: Budapest és környéke II. Budapest 1879. 255. o.
[88] A század közepén már jelennek meg helyi rendelkezések, de ezek nem országos körűek és közigazgatási szabályozásuk is hiányos.
[89] Csorna Kálmán: A szociális gyermekvédelem rendszere. Eggenberger-Könyvkereskedés, Budapest 1929. 150. o.
[90] Kaszás: i.m. 75. o.
[91] Kaszás: i.m. 76. o.
[92] Géra Eleonóra: A Jókay család és a hazai gyermekvédelem. Budapesti Negyed 2007. 3. sz.
[93] Ez a gondolat csak felerősödik a 30-as évekre, amikor is az állam saját maga hoz létre szervezeteket, azaz civil szervezeti formát ölt, és saját maga pénzeli is ezeket. Domaniczky (2010/2): i.m. 138. o.
[94] Kaszás: i.m. 78.o., Géra (2007): i.m.
[95] Dömsödi: i.m. 111. o.
[96] Széll Kámlán miniszteri ajánlásának részlete a Gyermekvédelmi Szabályzatból
[97] Géra Eleonóra: Református karitatív intézmények a magyar fővárosban 1850-1952. ELTE-BTK Doktori disszertáció 2006. 61. o.
[98] Géra (2007): i.m.
[99] Géra (2007): i.m.
[100] Csorna: i.m. 224. o.
[101] Kaszás: i.m. 78. o.
[102] Podmaniczky Frigyes - Neuschloss Ödön: A menhely története. In: Emlékirat a Hajléktalanok Menhelye c. egylet Alföldi utczai menházának megnyitása alkalmából. Budapest 1888
[103] Uo.
[104] Ruffy Pál előadása az I. Gyermekvédelmi Kongresszuson a Társadalmi jótékonyság az államigazgatásban címmel. Kolozsvár 1906 június 3-4.
[105] Ádám Antal: Alkotmányozás. Önállósult és önfejlesztő civil társadalom. Dunántúli Napló 1989 március 4.
[106] Géra (2007): i.m.
[107] Géra (2007): i.m.
[108] Bősze: i.m. 163. o.
[109] Az izraelita segélyező egyletek voltak az elsők Zalában is, amelyek közhasznú célokat jelöltek meg. Kiss: i.m. 109. o.
[110] Géra (2006): i.m. 11., 85. o.
[111] Géra (2007): i.m.
[112] Géra (2007): i.m.
[113] Papházi: i.m. 77. o.
[114] Csorna: i.m. 226. o.
[115] Csorna: i.m. 225. o.
[116] Papházi: i.m. 123. o.
[117] Papházi: i.m. 125. o.
[118] 1940. évi VI. tc.
[119] Kelemen Eszter: A civil szektor Magyarországon. In: A civil szervezetek és a területfejlesztési politika. Műhelytanulmányok (szerk. Kovách Imre) MTA Politika Tudományi Intézet 2005. 4. sz. 7. o.
[120] Domaniczky (2010/2): i.m. 142. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
